Na jó ...

... egyetértek, legyen a haláru friss, de azért az milyen már hogy a szerencsétlen befóliázott halacskák és rákocskák még mozognak kicsit a műanyag tálcán a boltban...

És igen, én is megeszem a napi husi adagomat és nem áltatom magam azzal, hogy a szegény kiscsirkék boldogan mentek a halálba csak azért hogy engem jóllakassanak, de még élve lefóliázni a halakat szerintem akkor is nagyon gáz. Apa-san próbált nyugtatgatni a bolt közepén ahol kikeltem magamból, hogy a látszat csal, a halacskák már nem élnek és ezek már csak az idegek rángása. Mindenesetre ha beszélnék japánul biztosan megkérdeztem volna a fóliázó fiúktól (akik egyébként az üvegen keresztül nézték mosolyogva, hogy az ’amerikai’ spiné érzékeny gyomra nem tudja megemészteni a látottakat), hogy nem érzik-e aránytalannak a brutális bánásmódot a vevői elégedettséghez képest. Én inkább elhiszem hogy friss az áru, csak ne mozogjon már a cucc a fólia alatt.

Öreglányok spárgában

Nekem nagyon tetszik itt Japánban, hogy az idősebbek mennyire fittek és aktívak. Sportolnak, kirándulnak, művelődnek és vannak hobbijaik, amiket talán a kelleténél kicsit komolyabban vesznek, de ettől csak még aranyosabbak. A parkok is tele vannak sétáló, kocogó idősekkel, ha kell, még az oxigén palackot is magukkal viszik. Persze ezt is japánosan csinálják, az egyik kedvencem amikor hátrafelé kocognak (ne kérdezd miért), a másik pedig amikor egy botot fognak maguk előtt két kézzel (ld. fénykép) és gyorsgyaloglás közben jobbra-balra lóbálják. Néha megállnak, csinálnak egy pár guggolást, vagy imitálnak a levegőben néhány golfütést, és kocognak tovább. - A léggitározás után egyébként a léggolfozást is be kellene vezetni a köztudatba, a japánok világelsők lennének benne. A sport szerelmesei minden lehetséges eszközt felhasználnak, a minap egy csávó konkrétan egy tollseprűt vett elő a kocsi csomagtartójából és azzal kezdett neki a léggolfozásnak az autó mellett, természetesen öltönyben.

A japánok amúgy is fiatalabbnak néznek ki a koruknál. Apa-san kollégáit pl. civilben tuti középiskolásnak néztem volna, rendesen meg is lepődtem amikor jöttek hozzánk és a várt komoly üzletemberek helyett megjelent három kamaszfiú és egy tinilány.

Ezt valószínűleg tudják is magukról, mert az egyik kedvenc foglalatosságuk, hogy a külföldieket azzal kínozzák, hogy meg kell tippelniük a társaságban mindenkinek a korát. Mivel egy tízessel legalább alul szokták becsülni a korukat, ha más nem legalább udvariasságból, a válaszokon kitűnően szórakoznak. Az emberek kora itt egyáltalán nem érzékeny téma, nem kell csodálkozni hogy ha találkozol valakivel, és a neved után mindjárt a korodra is rákérdez.

Ma testközelből is láthattam néhány szupernagyit. Ma volt ugyanis az első táncórám. Amikor bementem még csak két idősebb hölgyemény volt ott, a fiatalok később érkeztek. Gondoltam magamban ilyen társaságban el fogok aludni az órán, és megfordult a fejemben, hogy még az óra előtt lelépek. Aztán amikor a nyújtásnál a tanár után az öreglányok is spárgába(!) dobták magukat (azt nem részletezném hogy én spárga címen milyen szánalmas produkciót adtam elő), akkor már nem volt olyan nagy az önbizalmam és még sokáig keresgéltem az államat, ami minden bizonnyal nagyot koppant a földön miután leesett…

Szóval lehet hogy a táncolós résznél a csípőmozgásom gusztusosabb és a hajdobálásom is meggyőzőbb (nem semmi látvány egyébként az öreglányok tánca egy-egy romantikusabb taktusnál… képzeld el ahogy a nagymamád először köröz kettőt a csípőjével, utána kitolja a fenekét, majd érzékien végigsimítja a testét a kezével…), a nyújtásnál a mamik viszont teljesen leköröztek, úgyhogy a végén kénytelen voltam odamenni hozzájuk és elismerni a teljesítményüket. Persze hogy ne maradjak le, összeszorított fogakkal én is igyekeztem a lábamat a fejem mögé emelni és további, a fizika törvényeit meghazudtoló pozíciókat felvenni, miközben próbáltam olyan arcot vágni mintha nem lennének iszonyatos fájdalmaim. Az eredménye az lett, hogy most nagyjából meg sem tudok mozdulni, holnapra szerintem még a pislogás is fájni fog az izomláztól és valószínűleg elszakadt néhány ínszalagom is. Az öreglányok meg vígan hazabicikliztek. Tiszta égés…

T.-san története - csak erős idegzetűeknek

Apa-san meg van győződve róla, hogy azzal, hogy én a világlátott japán barátnőimmel kávéházakban locsogok az élet dolgairól (néha azért kultúra is keveredik a programba, ma például múzeumban voltunk; az hogy ott is volt kávézó, már csak a szerencsés véletlenek egybeesése) és azt gondolom hogy ezzel közelebb kerülök a japán ember, mint olyan megismeréséhez, hiú ábránd. Szerinte ha az igazán kemény magot akarom tanulmányozni, akkor el kellene töltenem néhány hetet vele a főhadiszálláson (ld.a cég központja). Oda persze nem fogok bejutni, de apa-san nagyon elkötelezett, és azt mondta hogy ezentúl minden héten el fog mesélni nekem egy epizódot a cégnél elhangzott beszélgetésekből. Ezen a héten ezt mesélte.

Apa-san egyik kollégája, nevezzük T.-sannak, gyakorta beszélget apa-sannal, kölcsönös szimpátia alapján, de leginkább angolgyakorlás céljából. A spontán angoltanárrá avanzsált apa-san, különböző témákat hoz fel a tanítványnak, hogy minél többet beszéltesse. Az e-heti témakör az utazás lett volna. Hogy ráterelje a szót, megkérdezte T.-sant hogy mit csinált a nyári leállás alatt. Egy átlagos ország átlagos polgára erre a kérdésre különböző kellemes kirándulóhelyek, tengerparti szállodák, családi összejövetelek és hasonlók felsorolásával válaszolt volna. Nem így T.-san, aki teljes természetességgel közölte, hogy az egész hetet otthon töltötte. Elkobozta a lányától a laptopját (aki ezt meglehetősen rossz néven vette és a hét további részében igen morcos képet vágott), bevitte az asztali számítógéppel együtt a konyhába és ott összekötötte őket. Leültek az asszonnyal egymással szemben (és most jön a korszakalkotó ötlet) és megállás nélkül CHATELTEK EGYMÁSSAL... A beszámoló közben ezen a ponton T.-san szeme kissé felcsillant, rövid hatásszünetet tartott és érdeklődve rápillantott apa-sanra várva az elismerő szavakat, de ő annyira ledöbbent a hallottakon, hogy meg sem tudott szólalni. T.-san elmondása szerint a non-stop chat-elés az asztal másik végén ülő feleségével annyira jó program volt, hogy az egy hét alatt szinte alig aludtak valamit. Az már csak külön adalék, hogy miután így bemutatták a tökéletes szülőmodellt a lányuknak, hogy tovább okuljon, a légkondit is lekapcsoltatták vele (az éjjel-nappal 30 fokban ez felér egy öngyilkossági kísérlettel), ezzel is példát mutatva neki takarékosságból. Apa-sannak azért bevallotta, hogy a légkondi nélkül még a golyói is izzadtak, de kemény volt és a végsőkig kitartott nevelő szándéka mellett.

Én nagyon jókat vigyorgok ezeken a történeteken, de apa-san tekintete kezd egyre zavarosabb lenni ahogy minél többet beszélget a kollégákkal.

És még mondják hogy nem a méret a lényeg

Tudjuk, hogy a japánok rengeteg dolgot az amerikaiaktól vettek át. Az is tudjuk, hogy Amerikában minden az átlagosnál nagyobb. Nagyok az autók, az ételek, a házak, az emberek, és ha valami kicsi az csak azért van, mert instant, ha összekevered vízzel, akkor az is nagy lesz. Japánban viszont minden kicsi, a méretezést úgy látszik már nem vették át az amerikaiaktól. Azt tudom elképzelni, hogy a japán mérnökök, hogy a helyhiány miatt ne szenvedjenek a japánok hiányt a nélkülözhetetlen fogyasztási cikkekben - amik 80%-a nélkül egyébként egészen addig teljesen jól megvoltak -, ránéztek a térképre, és méretarányosan minden terméket lekicsinyítettek Amerikához képest. Nekem a legjobban a liliputi bútorok tetszenek, a japánok tökélyre fejlesztették a ’baromi kicsi, de még éppen van használati értéke’ típusú bútorok gyártását. Itthon nálunk az elméletben hat személyes étkezőasztalunkon ha teljes a kapacitás kihasználtság, akkor az evés olyan érzetet kelt, mint amikor repülőn kajálsz, leszámítva hogy itthon nincsen turbulencia. De legalább van lába a székeknek, mert olyan sallangokkal, mint a szék, vagy fotelláb nem minden esetben foglalkoznak a gyártók.

Ma kérdeztem az egyik lányt aki korábban Tokióban élt, hogy szerinte mennyire gáz a kiskorúval a tokiói városnézés, pl. tudunk-e majd a metrón babakocsival közlekedni. Erre azt mondja, hogy alapesetben igen, viszont az én babakocsim túl nagy, azzal ne is próbálkozzak. Ezen a kijelentésén azért akadtam fenn egy hajszálnyit (még szerencse hogy a babakocsi nem volt tanúja a beszélgetésnek, mert biztosan vérig sértődött volna), mert ezt az állítólagos túl nagy babakocsit már itt Japánban vettük, miután az otthonról hozott nagykerekű sport babakocsi - ami egyébként nálunk teljesen normális méretűnek számít -, méreteinél fogva igen nagy feltűnést keltett amerre jártunk, és a közlekedés sem volt túl egyszerű vele. Mondtam is a lánynak hogy ha legközelebb jön hozzánk, akkor előveszem a gardróbból és megmutatom neki milyen az igazán nagy babakocsi, csak úgy az érdekesség kedvéért, ha akarja le is fényképezheti. De tény, hogy nem a legkisebbet vettük, nem is japán márka, mert létezik ennél még egy számmal kisebb fajta, amit ha a környezetéből kiszakítva, egy szoba közepén látnék, simán játék babakocsinak néznék. Emlékszem annak idején bele is erőltettük a kiskorút a boltban, de nem nézett ki benne túl természetesen, konkrétan össze kellett görnyednie mert az építőkocka dobálásban megizmosodott válla már nem fért el keresztben benne.

Azért a tokiói út nincs teljesen veszve, mert azt mondta a lány hogy szóljak amikor megyünk, és majd kölcsönadja az ő ’rendes’ babakocsiját.