Az elmúlt egy hét alatt, különböző alig észrevehető jelekből arra a következtetésre jutottam, hogy tél lett. Először apa-san kotorta elő egy halk morgás kíséretében a gardróbból a télikabátját - az teljesen irreleváns hogy én mikor veszem elő a télikabátomat, mert az én életem egy rövid, boldog nyári időszakokkal megszakított folyamatos didergés. Aztán arra lettem figyelmes, hogy a japán gyerekekről lekerült a sapka. A gyereksapka Japánban leginkább a napvédelem szerepét tölti be, a hideg nem számít, sőt jót tesz a gyereknek. Biztosra veszem, hogy a bölcsödében igen furcsának találják a kiskorú mínusz 30 fokig hitelesített téli outfitjét (Sálat sem lehet kapni kisgyerekeknek. És hogy miért nem? Természetesen azért, mert nem elég biztonságos…). Szóval december közepére a nap már eléri azt a gyengeségi fokot, amikor a japánok úgy gondolják hogy már nem indokolt a napvédő. A vélemények persze megoszlanak, én még ma reggel is találkoztam az utcán napernyős japánnal, igaz hogy sütött a nap, de reggel kilenc volt, és maximum 10 fok.
További árulkodó jeleknek tekinthetjük a csíkos takarók, illetve a ’Drágám, veszek egy forró fürdőt’ típusú mondatszerkezetek hirtelen elszaporodását a lakás különféle pontjain. A felismeréskor, miszerint a francba, tényleg hideg van, ejtettünk néhány könnycseppet a központi fűtés emlékére, elővettük az olajradiátorainkat, elzártuk a szellőzőket és ezzel berendezkedtünk a téli életmódra.
Bár nagyon jól titkolják, gondolom azért néha a japánok is fáznak, mert több elektromos vacogásgátló berendezést is feltaláltak. Egy ilyet nekünk is sikerült szereznünk. Az úgy volt, hogy a lakást bútorozottan kaptuk. Apa-san cége szerint viszont a szőnyeg nem tartozik az alapbútorok közé. Hiába, a padló baromi hideg, úgyhogy kénytelenek voltunk - természetesen a cég költségére - kitalálni valamit. Fondorlatos módon végül sikerült műszaki cikknek álcázni két darab fűtőszálas szőnyeget, amik hálózati kapcsolatba lépve és megfelelő számú gomb megnyomása után kellemesen felmelegítik magukat és a jéghideg lábainkat. Így lett az 1000 yenes rongyszőnyeg helyett 25.000 yenes fűthető szőnyegünk, hála a gondosan kidolgozott cégpolitikának.A fűthető WC ülőkét már többször az egekig magasztaltam, úgyhogy még mielőtt a többi hasonló témájú bejegyzésemmel együtt valaki azt gondolná hogy WC mániás vagyok, itt be is fejezem a témát. Pedig azóta újabb értékes ismeretekkel sikerült gazdagítanom japán WC-s tudásbázisomat, és kétszer is sikerült kellemetlen helyzetbe hoznom magam amikor az öblítő gomb helyett a vészjelző gombot nyomtam meg, ami után nem sokkal walkie-talkie-s , futva közeledő biztonsági őrök kopogtattak a WC ajtón, általános hogylétem felől érdeklődve... Komolyan érik bennem egy bestseller gyanús könyv „A japán WC rejtelmei – tények és tévhitek” címmel. Nincs véletlenül valakinek ismerőse könyvkiadónál..?
Na és akkor ott van még a ’kotatsu’ is. Ez a szerkezet a ’tűzhely körül összeül melegedni a család apraja-nagyja’ modern átdolgozása. Adott egy első ránézésre közönséges dohányzóasztal. Ha viszont gondosabb vizsgálódásnak veted alá , rábukkansz az asztallap aljába rejtett fűtőszálak és vezetékek titkos hálózatára. Itt még nincs vége a történetnek. Hogy a meleget bent tartsák, egy takaró is tartozik hozzá, ami ugyancsak az asztallap aljából lóg ki, ezzel az egész szerkezetnek medúzaszerű megjelenést kölcsönözve. Testközeli kotatsu élményben még nem volt részem sajnos, de továbbra is kitartóan hívatom meg magam japán lakásokba, hátha élőben is rátalálok egy példányra.
Ezt a típust egy amerikai-japán vegyes házaspár házában láttam. A tatamiszobában, az asztal alatt van egy nagy lyuk, ahova bele lehet a lábakat lógatni és melegíteni az alulról jövő hővel. Nekem ebbe a ’szerelőaknába’ sikerült is beleejtenem az ajándékba kapott porcelán édességtartót még kibontás közben. Ezután elköszönés után negyed órával ismét megjelentem az ajtóban az ott felejtett fényképezőmért, majd röviddel ezután a taxiban hagytam a hajpántomat – reméljük utóbbit a taxisnak sikerült a felesége előtt kimagyaráznia. Ez egyébként nálam mostanában egy átlagos estének számít. A dolgaim elhagyása ugyanis kezd kóros mértékeket ölteni. Bár néha előnyömre válik ez a furcsa képességem, és váratlan ismeretségekhez is vezet. A minap egy karácsonyi ebéden ottfelejtett előkét elhozta az egyik lány, akiről kiderült hogy a közelben lakik és már túl is vagyunk az első előke-visszaadási ceremónia címén szervezett, gyermekeink közös játékával egybekötött informális találkozón.
