A tél és konnektorok maximális kihasználtságának viszonyáról

Az elmúlt egy hét alatt, különböző alig észrevehető jelekből arra a következtetésre jutottam, hogy tél lett. Először apa-san kotorta elő egy halk morgás kíséretében a gardróbból a télikabátját - az teljesen irreleváns hogy én mikor veszem elő a télikabátomat, mert az én életem egy rövid, boldog nyári időszakokkal megszakított folyamatos didergés. Aztán arra lettem figyelmes, hogy a japán gyerekekről lekerült a sapka. A gyereksapka Japánban leginkább a napvédelem szerepét tölti be, a hideg nem számít, sőt jót tesz a gyereknek. Biztosra veszem, hogy a bölcsödében igen furcsának találják a kiskorú mínusz 30 fokig hitelesített téli outfitjét (Sálat sem lehet kapni kisgyerekeknek. És hogy miért nem? Természetesen azért, mert nem elég biztonságos…). Szóval december közepére a nap már eléri azt a gyengeségi fokot, amikor a japánok úgy gondolják hogy már nem indokolt a napvédő. A vélemények persze megoszlanak, én még ma reggel is találkoztam az utcán napernyős japánnal, igaz hogy sütött a nap, de reggel kilenc volt, és maximum 10 fok.

További árulkodó jeleknek tekinthetjük a csíkos takarók, illetve a ’Drágám, veszek egy forró fürdőt’ típusú mondatszerkezetek hirtelen elszaporodását a lakás különféle pontjain. A felismeréskor, miszerint a francba, tényleg hideg van, ejtettünk néhány könnycseppet a központi fűtés emlékére, elővettük az olajradiátorainkat, elzártuk a szellőzőket és ezzel berendezkedtünk a téli életmódra.

Bár nagyon jól titkolják, gondolom azért néha a japánok is fáznak, mert több elektromos vacogásgátló berendezést is feltaláltak. Egy ilyet nekünk is sikerült szereznünk. Az úgy volt, hogy a lakást bútorozottan kaptuk. Apa-san cége szerint viszont a szőnyeg nem tartozik az alapbútorok közé. Hiába, a padló baromi hideg, úgyhogy kénytelenek voltunk - természetesen a cég költségére - kitalálni valamit. Fondorlatos módon végül sikerült műszaki cikknek álcázni két darab fűtőszálas szőnyeget, amik hálózati kapcsolatba lépve és megfelelő számú gomb megnyomása után kellemesen felmelegítik magukat és a jéghideg lábainkat. Így lett az 1000 yenes rongyszőnyeg helyett 25.000 yenes fűthető szőnyegünk, hála a gondosan kidolgozott cégpolitikának.

A fűthető WC ülőkét már többször az egekig magasztaltam, úgyhogy még mielőtt a többi hasonló témájú bejegyzésemmel együtt valaki azt gondolná hogy WC mániás vagyok, itt be is fejezem a témát. Pedig azóta újabb értékes ismeretekkel sikerült gazdagítanom japán WC-s tudásbázisomat, és kétszer is sikerült kellemetlen helyzetbe hoznom magam amikor az öblítő gomb helyett a vészjelző gombot nyomtam meg, ami után nem sokkal walkie-talkie-s , futva közeledő biztonsági őrök kopogtattak a WC ajtón, általános hogylétem felől érdeklődve... Komolyan érik bennem egy bestseller gyanús könyv „A japán WC rejtelmei – tények és tévhitek” címmel. Nincs véletlenül valakinek ismerőse könyvkiadónál..?

Na és akkor ott van még a ’kotatsu’ is. Ez a szerkezet a ’tűzhely körül összeül melegedni a család apraja-nagyja’ modern átdolgozása. Adott egy első ránézésre közönséges dohányzóasztal. Ha viszont gondosabb vizsgálódásnak veted alá , rábukkansz az asztallap aljába rejtett fűtőszálak és vezetékek titkos hálózatára. Itt még nincs vége a történetnek. Hogy a meleget bent tartsák, egy takaró is tartozik hozzá, ami ugyancsak az asztallap aljából lóg ki, ezzel az egész szerkezetnek medúzaszerű megjelenést kölcsönözve. Testközeli kotatsu élményben még nem volt részem sajnos, de továbbra is kitartóan hívatom meg magam japán lakásokba, hátha élőben is rátalálok egy példányra.

 

Ezt a típust egy amerikai-japán vegyes házaspár házában láttam. A tatamiszobában, az asztal alatt van egy nagy lyuk, ahova bele lehet a lábakat lógatni és melegíteni az alulról jövő hővel. Nekem ebbe a ’szerelőaknába’ sikerült is beleejtenem az ajándékba kapott porcelán édességtartót még kibontás közben. Ezután elköszönés után negyed órával ismét megjelentem az ajtóban az ott felejtett fényképezőmért, majd röviddel ezután a taxiban hagytam a hajpántomat – reméljük utóbbit a taxisnak sikerült a felesége előtt kimagyaráznia. Ez egyébként nálam mostanában egy átlagos estének számít. A dolgaim elhagyása ugyanis kezd kóros mértékeket ölteni. Bár néha előnyömre válik ez a furcsa képességem, és váratlan ismeretségekhez is vezet. A minap egy karácsonyi ebéden ottfelejtett előkét elhozta az egyik lány, akiről kiderült hogy a közelben lakik és már túl is vagyunk az első előke-visszaadási ceremónia címén szervezett, gyermekeink közös játékával egybekötött informális találkozón.

Combizom és feszes fenék

Japánban elkerülhetetlen hogy előbb-utóbb az ember úgy érezze, nem teljes az élete egy bicikli nélkül. A bicikli itt nem hétvégi sporteszköz, hanem mindennapos élvezeti cikk. A japánoktól megtudhatjuk, hogy biciklizni mindig minden körülmények között lehet, sőt kötelező. Időjárási viszontagságok, helyhiány, gyerek nem lehet akadály. Az is tévhit, hogy biciklizni kényelmes ruhában kell. Biciklizni márpedig férfiaknak öltönyben, iskolásoknak egyenruhában, nőknek pedig szoknyában és magas sarkúban kell. Esőben esernyővel, napsütésben napernyővel, egyéb napokon mobiltelefonnal a kézben. Kényelmesebbeknek napernyőtartóval, fázósabbaknak bélelt kézmelegítővel. Dombtetőn lakóknak elektromos, parkolótól messze dolgozóknak összecsukható, csomagtartóba dobható. Első gyerek hátul, második gyerek elől, opcionálisan harmadik gyerek kenguruban anyukán.

Eddig én konokul kitartottam a gyaloglás és metrózás mellett. Egyik japán ismerősöm viszont úgy érezte tűrhetetlen ez a bicikli nélküli lét és a hétvégén kölcsön adta a gyereküléses biciklijét. Elég volt néhány kör a lakótelepen és teljesen megfertőzött a biciklikór. Azóta úgy járok az utcákon mint akit hipnotizáltak, epekedve nézem a biciklitárolókban rajongásom tárgyát és ábrándosan nézek a mellettem elsuhanó biciklisek után.

A gyalogosok között cikázó biciklisek miatt egyébként a járdán való közlekedés a szokottnál nagyobb éberséget igényel. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy ha meglátsz egy jó pulcsit a kirakatban (ezt csak úgy elméletben mondom, jó ruhák úgy általában nem léteznek Japánban, ragaszkodnak a hordhatatlan, bő göncökhöz és olyan abszurd ruhadarabokhoz, mint pl. nyáron a bundás kucsma), akkor nem javasolt csak úgy lendületből befordulni a boltba. Forduláshoz ’besoroláskor’ és ’sávváltás’ előtt érdemes hátrapillantani nem jön-e egy csapat biciklis hangtalanul a hátad mögött.

A hétvégén sikerült olyan lehengerlő előadást tartanom apa-sannak a biciklizés előnyeiről (először összeráncolt homlokkal Földanyánk iránti felelősségünkre tértem ki, majd kiemeltem közös gyermekünk egészségének megőrzésének fontosságát -ld. a metrón mindenki leköhögi-, végül egy igen meggyőző befektetés megtérülési számítással zártam le a beszédet), hogy végül tegnap megérkezett az új családtag, a Kék Bicikli.

Mint látható, a japán utcai cangák nem túl szexisek, nekem mindig azok a biciklik jutnak eszembe róluk, amiket nálunk a vidéki kocsmák előtt lehet látni hanyagul egymásnak döntögetve. A bicajok legkiábrándítóbb kellékei a nem-szexiségi skálán emelkedő sorrendben a következők:

• női kormány – a női bicikliknek a kormánya általában befelé hajlik; ez bármilyen, egyébként más szempontból kívánatos bicaj megjelenését alapjaiban rontja el (ld. Kék Bicikli)

• csengő – az unalmas, fém retro biciklicsengő csak tovább rontja a női kormány amúgy sem túl dögös arculatát

• két gyereküléses bicikli – ahhoz hogy az első gyerekülés kényelemesen elférjen a bringán, az első kereket lekicsinyítették; az eredmény egy fura, felemás bicikli lett; ráfoghatnánk hogy dizájnos, de a béna jelző sokkal jobban illik rá

• napernyő-, illetve esernyőtartó szerkezet – egyszerűen hülyén néz ki, de határeset, elfogadjuk (csak mert nekem is van)

• biciklikosár - kiváltképp a fém drótkosár, nagyon nem szexi, de alaptartozék és lássuk be, praktikus

• eső ellen az ülőkére csavart nylon szatyor vagy zuhanysapka - no comment; valamivel gusztusosabb formája a bicikliboltban kapható, kifejezetten erre a célra kifejlesztett ülőkevédő, de randira ezt sem ajánlanám

• kormányra applikált bundás kézmelegítő - ez a lehető legbizarrabb része egy japán biciklinek, törvényben tiltanám a használatát; létezik egy nyári, csipkés szélű, vékonyabb változata, ami napvédőként funkcionál, és nem kevésbé abszurd látvány, mint a téli testvére.

Ez pedig a biciklik Ferrari-ja, minden háziasszony álma, az elektromos bicikli. Azért ezt is kell tekerni, de amíg pl. a hétvégi tesztvezetés alatt én lilában játszó vörös fejjel ziláltam felfelé a domboldalon, és olyan érzésem volt mintha inkább visszafelé haladnék, addig a szomszéd két gyerekkel könnyed mosollyal üdvözölt ahogy eltekert mellettem az elektromos cangáján.

A szuperlatívusz a két gyereküléses, elektromos bringa (a képhez képzelj hozzá még egy gyerekülést a hátsó kosár helyett).

Szóval holnaptól használatba vesszük az új bringát. Ki tudja, a környék domborzati viszonyainak köszönhetően lehet hogy pár hónap múlva már olyan absztrakt fogalmak, mint a ’combizom’ és ’feszes fenék’ már nem lesznek annyira távoli és elérhetetlen dolgok, amik mindig csak másokkal történnek meg.

  

És még mondják hogy nem a méret a lényeg

Tudjuk, hogy a japánok rengeteg dolgot az amerikaiaktól vettek át. Az is tudjuk, hogy Amerikában minden az átlagosnál nagyobb. Nagyok az autók, az ételek, a házak, az emberek, és ha valami kicsi az csak azért van, mert instant, ha összekevered vízzel, akkor az is nagy lesz. Japánban viszont minden kicsi, a méretezést úgy látszik már nem vették át az amerikaiaktól. Azt tudom elképzelni, hogy a japán mérnökök, hogy a helyhiány miatt ne szenvedjenek a japánok hiányt a nélkülözhetetlen fogyasztási cikkekben - amik 80%-a nélkül egyébként egészen addig teljesen jól megvoltak -, ránéztek a térképre, és méretarányosan minden terméket lekicsinyítettek Amerikához képest. Nekem a legjobban a liliputi bútorok tetszenek, a japánok tökélyre fejlesztették a ’baromi kicsi, de még éppen van használati értéke’ típusú bútorok gyártását. Itthon nálunk az elméletben hat személyes étkezőasztalunkon ha teljes a kapacitás kihasználtság, akkor az evés olyan érzetet kelt, mint amikor repülőn kajálsz, leszámítva hogy itthon nincsen turbulencia. De legalább van lába a székeknek, mert olyan sallangokkal, mint a szék, vagy fotelláb nem minden esetben foglalkoznak a gyártók.

Ma kérdeztem az egyik lányt aki korábban Tokióban élt, hogy szerinte mennyire gáz a kiskorúval a tokiói városnézés, pl. tudunk-e majd a metrón babakocsival közlekedni. Erre azt mondja, hogy alapesetben igen, viszont az én babakocsim túl nagy, azzal ne is próbálkozzak. Ezen a kijelentésén azért akadtam fenn egy hajszálnyit (még szerencse hogy a babakocsi nem volt tanúja a beszélgetésnek, mert biztosan vérig sértődött volna), mert ezt az állítólagos túl nagy babakocsit már itt Japánban vettük, miután az otthonról hozott nagykerekű sport babakocsi - ami egyébként nálunk teljesen normális méretűnek számít -, méreteinél fogva igen nagy feltűnést keltett amerre jártunk, és a közlekedés sem volt túl egyszerű vele. Mondtam is a lánynak hogy ha legközelebb jön hozzánk, akkor előveszem a gardróbból és megmutatom neki milyen az igazán nagy babakocsi, csak úgy az érdekesség kedvéért, ha akarja le is fényképezheti. De tény, hogy nem a legkisebbet vettük, nem is japán márka, mert létezik ennél még egy számmal kisebb fajta, amit ha a környezetéből kiszakítva, egy szoba közepén látnék, simán játék babakocsinak néznék. Emlékszem annak idején bele is erőltettük a kiskorút a boltban, de nem nézett ki benne túl természetesen, konkrétan össze kellett görnyednie mert az építőkocka dobálásban megizmosodott válla már nem fért el keresztben benne.

Azért a tokiói út nincs teljesen veszve, mert azt mondta a lány hogy szóljak amikor megyünk, és majd kölcsönadja az ő ’rendes’ babakocsiját.

Fantázia neve: bili

Tegnap este elmentünk a bababoltba, hogy vegyünk egy bilit a másfél évesnek. Ez volt a legegyszerűbb bili amit találtunk:

Több darabból áll mint egy Ikeás szekrénysor és még csavaroznom és ragasztanom is kellett összeszerelés közben. Egyébként mindent tud, ami a szobatisztaságra szoktatáshoz kell, még azt is, ami nem kell. Egy személyben trendi bili, fellépő, WC szűkítő, éjjeli edény a nagyinak, zenés-lovaglós szórakoztató egység és még a budi öblítés hangját is tudja utánozni. Ehhez képest az otthoni retrobilink elszégyellheti magát, pedig az is nyomta a Lambadát vég nélkül ha a gyermek beletalált (volna) valamivel.

A bababoltban egyébként minden elképzelhető dolgot lehet kapni, kivéve pelenkázó asztalt, mert a tatami szőnyeg úgy látszik erre is kiválóan alkalmas. Van viszont helyette gyerekeknek készült tanuló evőpálcika. Három hurok van rajta, ide kell beakasztani a megfelelő ujjakat. Még az elején gondolkodtam hogy veszek egyet, mert egy magam fajta kétbalkezesnek (aki történetesen maximalista is) lehetetlenségnek tűnt szépen megtanulni pálcikával enni, és mindig azon aggódtam hogy körberöhögnek majd a vendégségekben és az éttermekben. Végül nem nagyon volt rá szükség, mert ha japánokhoz megyünk vendégségbe, valahogy nekem már eleve villát adnak a kezembe, ki tudja miért, pedig azóta már megtanultam pálcikával enni, végszükség esetén pedig a gyerek evőeszközét szoktam használni.

 

Na és ha már a kajáknál tartunk...A babaételek szörnyen néznek ki, halmazállapotukat leginkább a kínai kajákéhoz tudnám hasonlítani (igazából a takonyhoz, de ilyet mégsem illik mondani egy kajáról), és mindegy hogyan cifrázzák hogy csirke, vagy marha van benne, kivétel nélkül mindegyiknek hal íze van. Méretüket tekintve pedig a termékminta kategóriába sorolnám őket. (Egy kicsit aggódom egyébként, mert jövő héttől bölcsis lesz elvileg a kiskorú, és amikor bementünk megnézni a csoportját, éppen tízórai idő volt. A tízórait 5 szem mazsola képezte, a feng shui szerint egy kistányéron gondosan elrendezve. Mondanom sem kell, a kiskorú ilyen mennyiségnek neki sem áll, mert több energiát eléget a rágással mint amennyi kalóriát bevisz vele. Úgy érzem, ha csak nem csempészek a zsebébe egy kis plusz ellátmányt, akkor komoly veszélyben forog a többi gyerek fejadagja.)

 

Egy kis ’hazai’ a spájzban… Tudom, főzhetnék is, meg minden, de az sokkal logikusabb lenne és így legalább lehet fogadásokat kötni, hogy a repülőút alatt mennyi üveg törik össze.

Jetlag utáni első

Véget ért az otthoni nyaralás és a héten szerencsésen visszaérkeztünk második hazánkba. Az egy hónap alatt megpróbáltunk egy diszkrétebb zsírpárnát növeszteni, ami talán kitart a következő egy évre Japánban. Szóval újra ’itthon’. A távollétünkben az alábbi dolgok történtek nem feltétlenül kronológiai sorrendben:

Egy darab 5,1-es erősségű földrengés. Apa-san persze semmit sem érzett belőle. Meg is kapta a kollégáitól, hogy biztosan azért mert ’luxus’ lakásban lakunk. Mindig ezzel nyaggatnak minket. Tény hogy a Toyota Corollánk a legcikibb autó 3 kilométeres körzetben, de a folyamatos piszkálódás mégiscsak túlzás, érezhetően úgy gondolják, hogy egy magyar kiküldetése Japánban nem egy kategória egy japán magyarországi kiküldetésével. A legjobb az volt, amikor az egyik Magyarországról nemrég visszatért kolléga majdnem szívrohamot kapott olyan átéléssel hőőőzött amikor meglátta a környéket ahol lakunk, majd pár órára rá már azt mesélte, hogy a legjobban a ház kertje hiányzik neki Magyarországról, ahonnan vacsi közben ráláttak a Dunára. 

Visszatérve a földrengésre, kicsit bizakodóbb lettem és öt centivel feljebb is hordom az orromat, amióta tudom hogy milyen luxus körülmények között lakunk (80 m2 tiszta luxus; a mosogatógépet és a beépített bejárónőt ugyan még nem találtam meg, de tuti itt kell lenniük valahol…).*

Az állatkertből jövő oroszlánbömbölés kiegészült néhány száz kabóca ciripelésével. Ettől az eddigi dzsungeles életérzés keveredett egy kis horvátországi nyaralás fílinggel. Hogy ne maradjak le semmiről és tudjak hódolni a rovarok és bogarak iránt érzett szenvedélyemnek, apa-san meghagyott nekem egy teraszon talált kabócatetemet. Meg is vizsgáltam tudományos szempontból (alapvető testméretek, félelmetesség foka, képes-e féljapán háziasszonyokat egészben lenyelni, stb.), de kizárólag az erkélyajtó üvegén keresztül, mit lehet tudni, nem tetszhalott-e, a kitartóbb fajtából.

Apa-san megismételte a gulyásleves partit nélkülünk, miután én jeleztem hogy a további vacsoracsatás főzőestekből ha lehet, kimaradnék. A vendégek ajándékot is hoztak. Én csak egy papírzacskót vettem észre a konyhapulton, ami szivacsokkal volt kitömve. Gondoltam valami csomagolóanyag volt eredetileg és kérdeztem apa-sant hogy szerinte a műanyag szemét közé rakjam-e. Erre felvilágosított, hogy az nem a csomagolás, hanem maga az ajándék, vagyis 12 darab fehér szivacsdarabka. Lehet hogy a látszat csal és valami Teleshopos SuperMagic 2000 Turbo, de első ránézésre sima habszivacsnak tűnik és bevallom kicsit meglepődtem hogy ajándékba hozták (az egyik lány még meg is mutatta apa-sannak hogyan kell szakszerűen letörölni vele a gáztűzhelyt). Gondoltam kicsit várok vele, mégiscsak Japánban vagyunk, high-tech meg minden, hátha éjjel egy-egy agilisabb szivacsdarab kiugrik a zacskóból és magától kitakarítja a konyhát, de eddig még semmi ilyesmi nem történt.

*Úgy tűnik tényleg jól építették meg a házat, mert pár órája volt egy 3,8-as földrengés, és semmit nem éreztünk belőle nyilván a luxus körülményekből kifolyólag. A kontroll csoport apa-san volt az irodában, aki érezte a rengést, úgyhogy valami tényleg lehetett.  

Tsuyu

Már két hete hivatalosan is esős évszak van Japánban. Szerintem amúgy is elég sokat esik az eső, és bár feltűnt, hogy a ruhák egyre nehezebben száradnak az erkélyen, de ha nem lenne állandó beszédtéma a japánoknál, talán mi észre sem vesszük hogy már tsuyu van. Az is lehet, hogy már unják Japánt az esőfelhők és idén Magyarországon próbáltak szerencsét, mert annyira nem szörnyű ez tsuyu, mint amennyire ijesztgettek vele. Én azt hittem hogy majd megállás nélkül esni fog az eső, gondoltam ezért is hívják esős évszaknak, de nem esik sokkal többet mint korábban. Viszont meleg van és általában olyan pálmaházasan párás az idő, helyes kis izzadságfoltok vannak mindenkin és minden hozzádragad amihez hozzáérsz. A japánok mondjuk már akkor meg akartak fulladni a párától, amikor mi még nem is érzékeltük hogy párásabb a levegő a megszokottnál. Apa-san azt mondja, hogy az irodában már hetek óta szenvednek és izzadnak a kollégák és színpadiasan legyezgetik magukat a kiosztott papírlegyezőkkel. Végre valami hasznát vesszük hogy a hegy tetején lakunk, mert itt fent egész jó klíma van.

Esni pedig eshet nyugodtan, a japánokat nem éri felkészületlenül. Minden háznál, boltnál és állomásnál van esernyőtartó (van ahol külön napernyőtartó is van... boccs), ahol még napos időben is van néhány ottfelejtett esernyő és állítólag ha szükséged van rá, ezeket simán ’kölcsön’ lehet venni. Aztán a boltok elé kiraknak egy állványt, ahonnan le tudsz tépni egy kis zacskót, amit ráhúzol az esernyődre bemenet és így nem fogod végigcsöpögtetni esőlével a padlót. A múltkor kénytelen voltam venni egy rövidnadrágot, mert az összes nadrágom vagy bő lett a több hónapos kalória megszorító japán diéta alatt, vagy különböző eredetű foltok vannak rajta (leettem/leöntöttem/kiskorú ette le/öntötte le/játszótéri balesetet szenvedett és stb). Szóval amikor megvettem, elég esőre álló idő volt, úgyhogy az eladók biztos ami tuti alapon a papírzacskóra még húztak pluszban egy nejlonzacskót is, nehogy véletlenül elázzon az új rövidnacim. Az gondolom már túl logikus lett volna, hogy eleve nejlonzacskóba rakják a cuccost, de tény hogy így sokkal jobban éreztem a törődést. Ezek nagyon figyelmes dolgok, és tovább növelik a szolgáltatások egyébként is magas színvonalát, de szerintem rengeteg szemetet termel fölöslegesen az amúgy is csomagolásmániás országban (majd egyszer erről is írok bővebben).
Néhány esős évszak szakértő szerint már a tsuyu vége felé járunk (na ezt sem vettük észre), úgyhogy felesleges volt az a sok aggodalom és a két heti élelemtartalék a mélyhűtőben a monszun miatt, mert az idei tsuyu nagyon komolytalanul adja elő magát.

És végre értelmet nyert a bejárati ajtónk előtti kis akasztó is. Úgy tűnik ide szokták felakasztani az esernyőket. Ez a szomszéd akasztója, nálunk a nemek aránya miatt igen valószínűtlen egyszerre két darab rózsaszínű esernyő.

A meleg további hozadéka, hogy az egyik vendégségben ellestem hogyan tud a hűtő jeget csinálni úgy automatice (a sima hűtőben beletöltöd a vizet és pár óra múlva már kanalazhatod is a jeget a mélyhűtőből). Ezzel megint egy taggal gyarapodott az a lista, ami azokat a dolgokat tartalmazza, amiket kénytelenek leszünk hazaköltözés után otthon beszerezni, mert Japán után már nem fogunk tudni nélkülük élni.

A lista többi eleme eddig:

- melegített WC ülőke: első számú kedvenc, egyszerűen nem lehet vele betelni!

- automata sebváltó: nem kell sokat magyarázni, jó és kész

- rizsfőző:  a mosogatógép után a legjobb találmány, ha valaki olyan lusta háziasszony mint én és pluszban a család ipari mennyiségben fogyasztja a rizst; csak az istenért! Miért kell zenélnie??? Miért???

- gombnyomásra feltölthető fürdőkád; külön hőfok anyucinak, apucinak és a kölöknek: először azt gondolod micsoda marhaság, egy hónap múlva viszont már nem tudnál meglenni nélküle

- beépített szárító a fürdőben: a ruhák pár óra alatt megszáradnak; Green Peace-es aktivistáknak viszont nem ajánlom, elég sok energiát fogyaszt.

Nem ciki a szemétszedés

Ma a játszótéren megjelent egy csinosan öltözött idős néni napernyővel. Először lefutottuk a kötelező köröket, hogy hány éves a kiskorú, honnan jöttünk, és milyen jól beszélek japánul - ami persze nem igaz, csak ezt a pár mondatot tudom már készségszinten napszaktól függetlenül előadni és ettől mindig nagy csodálattal néznek rám. Ezután fogott egy zacskót, és derűsen összeszedte a környéken talált szemeteket, hűsölt egyet még az árnyékban és nyilvános kukák hiányában a zacskóval együtt arrébb állt.

Hasonló jelenetet már máskor is láttam, van, aki hosszú csipeszekkel érkezik a parkba és séta közben összecsipeszeli a szemeteket. Néha egész csoportokat látni, akik társadalmi munka jelleggel, valószínűleg vállalati utasításra szedik a szemetet. Elöl megy a zászlós vezető, utána gondolom beosztás szerint libasorban az öltönyükre színes uniformist húzó irodai munkások. Nagyon dicséretes, bár a módszer nem túl hatékony, mert a fegyelmezett sor miatt az első három ember összeszedi a szemetet, a többiek már csak a bokrokban kotorásznak fontoskodva.

A szemétszedős néni után pedig jött a kedvencem. A még bizonytalanul járó bölcsiseket fonott kosarakban ’szállítják’ a játszótérre (két gyerek, egy óvónő arányban). Ez a kép nem sikerült jól, mert mire előkapartam a fényképezőt, addigra a gyerekek nagy része már javában csúszott-mászott a játszótéren. Akkor a legaranyosabbak, amikor hat lurkó kapaszkodik egyszerre a rácsokba, nézelődnek kifelé és csak a az orrukig látszanak ki a kosárból. A japán gyerekek kicsinek olyan édesek tudnak lenni. Megfejthetetlen biológiai rejtély hogy mi történik velük mire felnőnek...

A másik bölcsis fuvarozó módszer, amikor kötelet húznak ki, és az elágazásokban lévő karikákba kapaszkodnak az elbámészkodni hajlamos bölcsisek. Ha jól megnézed, a képen az is látszik, hogy az egyik kiscsaj menni még alig tud, de azt már elleste a nagyobbaktól, hogy ha fényképeznek, akkor békejelet kell mutatni a kamerába.  Ez a japánoknál egyébként egyfajta reflex ha működő kamera kerül eléjük (ld. még Márti fényképét a jobb oldalon - tudhat valamit a leányzó...).

Ingyen CD-s rádió

Az egész az egyéves hajával kezdődött. Tegnap este egy hirtelen ötlettől vezérelve levágtuk a haját. Az alapkoncepció -hogy ne legyen olyan melege a lobonca alatt-, nem volt rossz, de a kivitelezés nem lett túl sikeres. Elég sokat forgolódott a művelet közben, úgyhogy most úgy néz ki szegény, mintha cafatokban tépték volna ki a haját. Ma egész nap sapkában engedtük csak nyilvánosság elé, de arra gondoltunk, hogy ne kelljen élete hátralevő részét ilyen állandó sapkás száműzetésben leélnie, kellene szerezni egy hajnyírót, hátha még helyre lehet hozni a jó ízlés és szerencsétlen kiskorú ellen elkövetett hajvágásunkat.

El is mentünk a legközelebbi műszaki boltba, ahol új és használt cuccokat lehet venni. Éppen azon értekeztünk apa-sannal, hogy az a  békás izé a dobozban vajon tényleg egy hajnyíró, vagy csak egy jól sikerült japán hajvágó imitátor, amikor megláttam ŐT a szemközti polcon. Azóta szeretnék egy CD-s rádiót amióta kijöttünk Japánba. A laptop hangszórójának dobozhangja nagyon bántja a fülemet, a Petőfi rádió az interneten keresztül egyébként is eléggé akadozik és már nagyon hiányzik valami zenei aláfestés a mindennapjainkhoz.

Szerencsére emlékeztem a japán nyelvkönyvből a vásárlásos szituációra és megkérdeztem japánul hogy mennyibe kerül az adott portéka. A könyvben az eladó-san ilyenkor készségesen mond egy számot, majd ennek függvényében megtörténik az adásvétel. Ez a japán néni nyilvánvalóan nem olvasta a nyelvkönyvemet, mert a várt szám helyett egy kisebb monológba kezdett. A japánoknak különben is van ez a gyorsbeszéd szindrómájuk, aminek az az egyik tünete, hogy minél lelkesebbek az adott témával kapcsolatban, annál gyorsabban és hosszabban beszélnek, a másik pedig hogy bármilyen határozottan is állítja a beszélőpartnerük hogy nem ért japánul, az csak olaj a tűzre. Ez egyébként rettentő idegesítő. Szóval annyit tudtunk kihámozni a válaszból, hogy nem jó a magnó része, úgyhogy vigyük csak el nyugodtan ingyen. Gondoltuk biztos nem ezt mondta, úgyhogy visszakérdeztünk, de erre egy még hosszabb monológba kezdett és magyarázott valamit a magnó eredetéről, de a lényeg megint csak úgy tűnt az, hogy vigyük csak el ingyen. Japánosan vakartuk egy kicsit a fejünket, de aztán úgy döntöttünk vigyük, ha már ilyen adakozó kedvében találtuk a nénit. Kifelé menet a kiskorú kezébe is nyomott még egy ingyen rózsaszínű halacskát formázó egyébként fogalmunk sincs mit. A sétából visszafele hoztunk neki sütit hogy mi se maradjunk le az adakozásban, még szerencse hogy kettőt vettünk, mert addigra a férj bácsi is megérkezett már. Az istennek nem akarták elfogadni a sütiket és némi huzavona után végül a néni kezébe kellett nyomnunk őket. Még volt egy gyenge próbálkozása hogy az egyik sütit visszacsempészi az egyévesnek hogy ő egye meg, de mi már hajtottunk is el a babakocsival a tett helyszínéről, természetesen szigorúan csak megfelelő számú hajlongás után.

Még MP3-at is tud olvasni, amit már igazán nem vártam volna el egy ingyen zenedoboztól. Már teszt rádióhallgatást is tartottunk az egyévessel. Neki nagyon tetszenek a japánok olyan Zsédásan nyálas melódiái, építőkockázás közben még a fenekét is riszálja hozzá, de lassan inkább előkotrom a CD-imet, hogy még idejében megtudja hogy van zene Zsédán túl is...

Plusz egy kép

Ez a kép még a pisilős bejegyzéshez kívánkozik, a hétvégén futottam vele össze az egyik autópálya pihenőben. A korábban prezentált kép párja, vagyis, hogy hogyan vegye használatba az ülőkés változatot a japán megoldású toalettekhez szokott üllep tulajdonosa. (Nem akarok szőrszál hasogató lenni, de azért azt zárójelben hozzátenném, hogy ha valaki kizárólag a képre hagyatkozik, akkor az ülőke fedele valószínűleg lehajtva marad...)

Pisilős körkép - olvasása vacsora után javasolt

Nyilvános WC-ben: Bal oldali 'JAPÁN STÍLUSÚ', jobb oldali 'NYUGATI TÍPUSÚ'. Ha ilyet látsz és rám hallgatsz, a jobb oldalit választod.

Én már csak tudom. Mivel az a fajta idegesítő útitárs vagyok, aki miatt egy másfél órás út alatt legalább háromszor meg kell állni pisiszünetet tartani, kiterjedt tapasztalatokkal rendelkezem a japán nyilvános WC-k terén is. Ha a fenti aranyszabályt betartod, nincs gond.

A 'japán stílus' megjelölés egyébként egy ellipszis alakú lyukat takar a padló szintjében, kapucni alakú kiemelkedéssel az egyik végén. Hülye hasonlat, de olyan mintha egy mózeskosarat a padlóba süllyesztettek volna. Amikor először találkoztam a jelenséggel, nagyon meglepődtem. És nem csak vidéken vannak ilyenek, hanem szinte mindenhol. Guggolva kell használni és ha nem guggolsz le teljesen akkor gyakorlatilag lehetetlen úgy célozni, hogy ne fröcsköld össze az egész padlót, a cipődet, és rosszabb esetben a nadrágodat is (én szóltam hogy ne evés közben olvasd…). Igaz, mint utólag kiderült, az első hetekben én fordított helyzetben próbálkoztam, de a helyes guggoló pozíció elsajátítása sem igazán hozta meg a kedvemet a használatához. Szerencsére az esetek nagy részében van legalább egy ülőkés változat is a lukak mellett, ha pedig nincs, akkor irány a mozgássérült WC.

A másik véglet a bidével, melegített ülőkével ellátott WC, fotocellás öblítőgombbal és természetesen zenélő funkcióval. Be tudod állítani a víz hőmérsékletét és erősségét is. Olyan sok gomb van körülötted, hogy sok esetben hamar elvégzed amiért jöttél és utána hosszasan próbálod kitalálni hogyan tudod leöblítni a produktumot. Én általában előbb gondosan lehajtom az ülőke fedelét nehogy meglepetés érjen (második aranyszabály) és azután szabadom kísérletezek a gombokkal. Találkoztam már olyan változattal is, ami még mielőtt belemerültem volna a gombok tanulmányozásába már diszkréten leöblítette magát. Azóta is rejtély számomra hol volt az érzékelő (talán a padlóban?), mert bár igénylem hogy legyen ülőke, ráülni, vagy egyáltalán hozzáérni már nem szokásom.

Szükség esetén nem kell fogakat összeszorítva kilométereket gyalogolni, rengeteg nyilvános WC van. Ingyenesek, amennyire lehet tiszták és nem tudom logisztikailag hogy tudják megoldani, de mindenhol van papír és szappan. Van ahol a női WC-ben van mini piszoár (nem kedvelem a 'cuki' szót, de ez igazán cuki) és alacsony kis kézmosó a kölöknek. Én személy szerint nem szeretem ha társaságom van a WC-ben, még akkor sem ha az illető csak 5 hónapos, mindenesetre elméletben értékelem, hogy sok helyen van a falon egy kis ülőke, amibe bele tudod ültetni a még állni és járni nem tudó (vagy éppen azért) gyereket.

Na szóval így kell és így nem kell használni. Én intuitív módon, tábori pottyantós WC-s és osztálykirándulásos csalán közé pisilős élményeimből merítve majdnem eltaláltam, csak először menetiránnyal szemben csináltam.

Barátunk, a navigációs rendszer

Sikerült különösebb tömeghisztéria nélkül túlélni az Arany hetet, sőt mindenféle tiltás ellenére sunyiban még két autós kirándulást is beszerveztünk. Állandó mitfahrerünk, a beépített navigációs rendszer most is élesre volt töltve. Nagyképűen angol nyelvűnek adja ki magát, de valójában ez csak annyit jelent, hogy angolul mondja az útirányokat. Ezen kívül -leszámítva még néhány véletlenszerűen lefordított gombot- a menürendszer teljes egészében japánul van, úgyhogy az úticél beállításához be kell magolni melyik kanji után mi jön (dupla tetős házacska és négyzet felett csillagocska után jobbra döntött zászlócskák, majd pálcikaember terpeszállásban, oldalsó középtartásban és máris jöhet a cím..). Mellesleg hasonlóan a többi elektromos ketyeréhez, ez is rendkívül jól nevelt. Bejelentkezéskor a képernyőn megjelenő női alak meghajolva üdvözöl, és még mielőtt elárulnád hova akarsz menni, már előre leszögezi, hogy nem biztos hogy az útvonal minden részletében ismerős a számára, magyarul ne akadj ki ha esetleg nem talál oda. De a legédesebb az, amikor egy Aranyhét típusú kisebb dugóban ülünk, apa-san már rég megbánta hogy nem hallgatott a főnökére és nem vonattal mentünk, felsorolta már az összes anyanyelvünkben fellelhető pikáns állandósult szókapcsolatot, amit nem feltétlenül kellene az egyévesnek tátott szájjal hallgatnia, és ekkor a hölgyemény –gondolom hogy oldja a feszültséget- derűs hangon közli velünk, hogy: „Heavy traffic”.

Érdekesség, hogy a térképeken a buddhista templomokat horogkereszttel jelölik. Az van, hogy a horogkereszt egy elterjedt buddhista jelkép is. Miután Hitler sajátos értelmezése nyomán a nyugati világban nem nagyon kedveljük a horogkeresztet, a második világháború óta itt Japánban a kereszt balra néző változatát használják. Ez a Hitler által kisajátított jelkép tükörképe, de nem mintha ezt magamtól észrevettem volna.

Karimák

Az egy négyzetméterre jutó zenélő háztartási gépek mellett Japán a széles karimájú kalapok számában is rekorder lehet. A karimák korra, nemre, és szusibár tagságra való tekintet nélkül fertőzik meg japán embertársainkat.

Az alábbi képen az alapváltozat látható. Ezt gondolom a TB szám mellé alanyi jogon kapja minden állampolgár, nem hiszem hogy lenne olyan japán, akinek nincsen otthon legalább egy ilyen sapkája. Évekkel ezelőtt egy gyenge pillanatomban én is vettem egy ilyen sapkát szigorúan hátizsákos kiránduláskra. Egyetlen egyszer volt rajtam, és amikor Japánba költözéskor a ruhák szortírozásánál ki akartam selejtezni, apa-san rámkiáltott, hogy ki ne dobd! Japánban nagy sikere lesz. Kicsit szkeptikus voltam, de már látom milyen igaza volt.

Ennek a még többé-kevésbé vállalható modellnek aztán ezerféle alváltozata létezik. A karimák szélessége, fodrossága, mintázata nem ismer határokat. Valószínűleg egy egész iparág épül a karimás sapkák és kalapok előállítására. Nekem a kedvencem a műanyag fröccsöntött, három állásban állítható, fejre tépőzárazható változat. Ez feltehetően a sötétített autósablak és a napszemüveg kereszteződéséből jött létre. Nem tudom mennyire látszik a képen, ezt a típust Darth Vaderesen teljesen az arc elé lehet hajtani. Az ártalmas napsugarak kiszűrése mellett a gyanútlan magyar háziasszonyok ijesztgetésére is kitűnően alkalmas.

Egy szerényebb változattal mi is hozzájárultunk a karimák számának szinten tartásához.

A karimák még az óvodásokat sem kímélik…