Kérsz valamit a conbiniból?

avagy haikuoritifeisharutishu és társai

Szóljunk néhány szót a Japánt átszövő 'conbini' hálózat jelenségéről. Magyarázat helyett jöjjön most egy hosszabb nyelvi kitérő sok lábjegyzettel, várhatóan  többek el fognak aludni olvasás közben, és a befejező, a 'conbini' lényegi elemeit összefoglaló részhez már csak a legstréberebbek jutnak el....
Egy kezdő japán-angol tanulónak nem sokat mond ez a szó, több hónapos itt tartózkodás után viszont már az ember sokkal fogékonyabb a tömérdek angolból átvett* szó megfejtésére. Egy idő után, amint meglátsz egy katakanával** írt szót, a képzeleted szárnyalni kezd, és a szabad asszociációk tömegével tódulnak az agyadba.  

Vegyünk is mindjárt néhány példát. Kezdjük az egyszerűbb szavakkal (sorrend: katakana/ romaji*** - angol), amiknek eredetére pár japán óra után, ill. ha más nem, a szövegkörnyezetből általában rá lehet jönni:

• グラム/guramu  -  gramm
• サラダ/sarada (ejtsd szarada)  -  salad
• カ—ド/kado - (ejtsd kádo)  -  card

Trükkösebb szavak, kell némi gyakorlat hozzá, hogy rájöjj miről van szó:

• ガラス/garasu (ejtsd garaszu)  -  glass
• ユ—モア/yumoa (ejtsd júmoa)  -  humour
• テ— ブル/teburu (ejtsd téburu)  -  table

És ezzel el is érkeztünk a 'conbini' típusú szavakhoz, amik túl hosszú, általában összetett szavak praktikus rövidítései:

• ペソコン/pesokon (ejtsd peszokon)  -  personal computer
• エアコン/ eakon  -  air conditioner
• デパ—ト/depato (ejtsd depáto)  -  department store****

A szemfülesebbek már kitalálhatták, hogy 'conbini' szó, az angol convenience store japán megfelelője.
Bónusz pontért ki lehet találni milyen angol szöveget rejt a bejegyzés alcíme. Mert imádnak angol feliratokkal ellátni mindent, de szóközöket nem mindig hagynak a szavak között. Segítségül annyit elárulok, hogy négy szóból áll és a mellettem lévő zsepis dobozról másoltam. Apró betűs részt elolvasók előnyben.

Szóval a conbini, az egy éjjel-nappal nyitva tartó bevásárló alkalmatosság. Hasonlatos a nálunk is megtalálható non-stop boltokhoz, vagy benzinkutakhoz, mármint a bolt részéhez. Ezek japán társai viszont vérprofik. Kis méretük megtévesztő, valójában nehezen tudnál olyan használati cikket mondani, amit ne lehetne éjjel kettőkor egy conbiniból beszerezni. Lehet kapni rengeteg ételt, italt, snack-et, újságokat, mangkákat, esernyőt, írószereket, tisztító és tisztálkodási szereket, sminkkészletet, csavarhúzó szettet, édi-cuki figurákat és stb. Sőt! Lehet kaját melegíteni, fénymásolni, faxolni, pénzt felvenni, fényképeket kinyomtatni, lottót feladni és természetesen a pisi-kaki ügyek is megoldhatóak. A conbininek olyan jól sikerült beilleszkednie a japán társadalomba, hogy egy mai átlag japán alapvető életfunkciónak ellátásához feltétlenül elengedhetetlen.  A parkolója napszaktól függetlenül mindig tele van autókkal (általában járó motorral, erről majd egyszer később a 'japánok és a környezetvédelem' című tényfeltáró fejezetben), egy modern embernek ugyanis mindig akad valami halaszthatatlan conbiniben vásárolni való dolga. Ha más nem, egy kis rohasztott babos-rizses harapnivaló mindig lecsúszik, conbinibe pedig jövet-menet belebotlik az ember. Elképzelhetetlenül sok van belőlük, nehéz úgy egy várost fényképezni, hogy ne lógjon bele az utcaképbe legalább egy conbini.

Hogy jobban el tudjuk képzelni egy átlag japán ember viszonyát a conbinikhez, képzeljük magunk elé egy mítinget apa-san cégénél, ahol éppen apa-san egyik Magyarországról visszaköltözött japán kollégája tart előadást kis hazánkról. Az egész nem tart tíz percnél tovább, de emberünk az ország bemutatásakor a demográfiai részen kívül azt is fontosnak tartja megemlíteni, hogy nálunk nincsenek conbinik. Amint ez elhangzik, a döbbenet azonnal kiül az arcokra, az addig bóbiskolók rögtön felriadnak (még a szájuk szélén kacérul folydogáló nyálcsík is megdermed ijedtében), ill. néhányan levegő után kapkodnak...
Ezek után apa-sannak nehéz dolga lesz, ha ezt a hazánk tekintélyén esett csorbát ki akarja köszörülni.  Nyilvánvalóan nem lesz könnyű beadni japánjainknak, hogy több civilizált társadalom is gond nélkül elműködik conbinik nélkül.

A közlés körülbelül olyan fokú megrökönyödést és hitetlenkedést válthatott ki a hallgatóságból, mint amikor arra a gyakori kérdésre hogy mi milyen halakat eszünk Magyarországon, a gyér felsorolás után elárulom, hogy Magyarországnak nincsen tengere.

*Nyilván nem csak az angolból vettek át szavakat, de ezekből van a legtöbb.

**A katakanák viszonylag egyszerű japán írásjelek, amikkel az idegen eredetű szavakat írják, mert ugye nincsen kanji rájuk.

***A romaji pedig a japán karakterek latin betűs átírása, nagyjából gondolom az angol kiejtés szerint fonetikusan.

****A japán betű- és hangkészlet, egyébként az angolhoz és magyarhoz képest igen szűkös. Ez sok mindent megmagyaráz. Pl. az 'l' és 'f' betűket nem nagyon tudják kimondani, így lesz a coffee szóból kohi és a ball szóból boru. Nincs mássalhangzó torlódás sem. Pl. a mi krumpli szavunkba beletörne egy japán nyelve és valami olyasmi jönne ki a végére, hogy kurumupuri.

Ingyen CD-s rádió

Az egész az egyéves hajával kezdődött. Tegnap este egy hirtelen ötlettől vezérelve levágtuk a haját. Az alapkoncepció -hogy ne legyen olyan melege a lobonca alatt-, nem volt rossz, de a kivitelezés nem lett túl sikeres. Elég sokat forgolódott a művelet közben, úgyhogy most úgy néz ki szegény, mintha cafatokban tépték volna ki a haját. Ma egész nap sapkában engedtük csak nyilvánosság elé, de arra gondoltunk, hogy ne kelljen élete hátralevő részét ilyen állandó sapkás száműzetésben leélnie, kellene szerezni egy hajnyírót, hátha még helyre lehet hozni a jó ízlés és szerencsétlen kiskorú ellen elkövetett hajvágásunkat.

El is mentünk a legközelebbi műszaki boltba, ahol új és használt cuccokat lehet venni. Éppen azon értekeztünk apa-sannal, hogy az a  békás izé a dobozban vajon tényleg egy hajnyíró, vagy csak egy jól sikerült japán hajvágó imitátor, amikor megláttam ŐT a szemközti polcon. Azóta szeretnék egy CD-s rádiót amióta kijöttünk Japánba. A laptop hangszórójának dobozhangja nagyon bántja a fülemet, a Petőfi rádió az interneten keresztül egyébként is eléggé akadozik és már nagyon hiányzik valami zenei aláfestés a mindennapjainkhoz.

Szerencsére emlékeztem a japán nyelvkönyvből a vásárlásos szituációra és megkérdeztem japánul hogy mennyibe kerül az adott portéka. A könyvben az eladó-san ilyenkor készségesen mond egy számot, majd ennek függvényében megtörténik az adásvétel. Ez a japán néni nyilvánvalóan nem olvasta a nyelvkönyvemet, mert a várt szám helyett egy kisebb monológba kezdett. A japánoknak különben is van ez a gyorsbeszéd szindrómájuk, aminek az az egyik tünete, hogy minél lelkesebbek az adott témával kapcsolatban, annál gyorsabban és hosszabban beszélnek, a másik pedig hogy bármilyen határozottan is állítja a beszélőpartnerük hogy nem ért japánul, az csak olaj a tűzre. Ez egyébként rettentő idegesítő. Szóval annyit tudtunk kihámozni a válaszból, hogy nem jó a magnó része, úgyhogy vigyük csak el nyugodtan ingyen. Gondoltuk biztos nem ezt mondta, úgyhogy visszakérdeztünk, de erre egy még hosszabb monológba kezdett és magyarázott valamit a magnó eredetéről, de a lényeg megint csak úgy tűnt az, hogy vigyük csak el ingyen. Japánosan vakartuk egy kicsit a fejünket, de aztán úgy döntöttünk vigyük, ha már ilyen adakozó kedvében találtuk a nénit. Kifelé menet a kiskorú kezébe is nyomott még egy ingyen rózsaszínű halacskát formázó egyébként fogalmunk sincs mit. A sétából visszafele hoztunk neki sütit hogy mi se maradjunk le az adakozásban, még szerencse hogy kettőt vettünk, mert addigra a férj bácsi is megérkezett már. Az istennek nem akarták elfogadni a sütiket és némi huzavona után végül a néni kezébe kellett nyomnunk őket. Még volt egy gyenge próbálkozása hogy az egyik sütit visszacsempészi az egyévesnek hogy ő egye meg, de mi már hajtottunk is el a babakocsival a tett helyszínéről, természetesen szigorúan csak megfelelő számú hajlongás után.

Még MP3-at is tud olvasni, amit már igazán nem vártam volna el egy ingyen zenedoboztól. Már teszt rádióhallgatást is tartottunk az egyévessel. Neki nagyon tetszenek a japánok olyan Zsédásan nyálas melódiái, építőkockázás közben még a fenekét is riszálja hozzá, de lassan inkább előkotrom a CD-imet, hogy még idejében megtudja hogy van zene Zsédán túl is...

Japán nyelvlecke két percben

Jár hozzánk egy japán tanár és heti máfél órában megkísérli a lehetetlent, vagyis színvonalas japán társalgó partnert faragni belőlem. Még otthon, Japánba költözés előtt elkezdtem a japánt. Először nagyon lelkes is voltam, mert úgy tűnt nem nagyon bonyolítják a nyelvüket összetett nyelvtani szabályokkal. Mintha csak egymás után tennék a szavakat, itt-ott egy alany, vagy időpont megjelölésével hogy mégis kiderüljön kiről és mikor szól a történet. Az volt a benyomásom, hogy az alapkommunikációhoz elég sok szót megtanulni, kellemes összevisszaságban elrendezni egy mondatban, és máris kész a japán diskurzus. Nem árt ha a szavak között sokat mondod, hogy ’anóó’, meg ’eeeto’, ettől nem csak hogy nagyon japános lesz az egész, de közben van időd gondolkodni is. Hallgatóként sokszor kell sűrű bólogatás közepette hümmögni és folyamatosan emelkedő tónusban az ’eeee’ hangsort ismételgetni egy-egy érdekesebbnek tűnő kijelentés után. Utóbbit különösen lányok tudják remekül alkalmazni, akkor a leghatásosabb, ha a hansor vége már a fülsiketítő tartományba ér és a környező madarak is megrebbennek. Apa-san igazán nagy mestere ezeknek a japán töltelékhangoknak, és igaza is van, ha ezeket elsajátítod, az már fél siker.

A japántanulásban én a motivációmat valahol ott vesztettem el, amikor néhány hónapnyi tanulás után, közvetlenül Japánba indulás előtt, az utolsó előtti órán a tanár (helyesebben a japán csaj aki az órákat tartotta) teljes természetességgel közölte velem, hogy ezt a beszédstílust amit eddig tanultam gyakorlatilag el is felejthetem, mert a köznapi nyelvben senki nem használja… Eddig azt gondoltam, hogy nincs rosszabb az elméleti közgazdaságtannál... Mindegy, most már hadd jöjjön a tanár, hátha ragad rám is valami és legalább lefordítja nekem a leveleket és szórólapokat amiket kapunk. Azt azért mindjárt az első órán leszögeztem, hogy a kandzsi tanulással nem kívánom az agyamat terhelni. Még ugyancsak a lelkes korszakomban rávettem magam, hogy minden nap egy kandzsit megtanulok. A dolog úgy zajlott, hogy egyet megtanultam és közben az előző két napban tanultakat elfelejtettem. Így az általam felismert kandzsik száma -büszkén mondhatom- mostanra eléri egészen az öt darabot. Szóval úgy döntöttem megelégszem a hiraganával (gyakorlatilag semmi hasznát nem veszem) és a katakanával, ami nagyjából arra jó, hogy a japán ismerőseim előtt felvágjak és a boltban meg tudjam különböztetni a vajat a margarintól. Ja, meg persze a tévéműsor kódolásához.

 

Japán szótanuló kártyák. Balról jobbra haladva: hó, hajó, reggel, tavasz, fej és ember. Ha ez a pár kandzsi már jól meg, szólj és küldöm a maradék 1940-et is.

 

Ez pedig egy párbeszéd a japán nyelvkönyvemből. Sato-san barátsága jeléül éppen meghívja Miller-sant cseresznyefavirág nézőbe, aki ennek nagyon örül és részvételi szándékát konkrét időpontra és helyre vonatkozó kérdésekkel meg is erősíti.

San-ok, kun-ok és chan-ok

A japán arcfelismerésben egész gyors javulást mutatok, mostanában a nevek okoznak kisebb nagyobb gondot. Amúgy is pocsék a névmemóriám, a magyarok neveit is össze-vissza keverem, több kínos sztori is fűződik a témához.
Amikor utólag rájöttem, hogy pár hete az egyik kedves japán hölgyet is egész délután a neve helyett egy hangzásra hasonló néven szólítottam, úgy döntöttem az lesz a legjobb, ha névjegyzéket készítek az összes japánról akit ismerünk. A taktikám az, hogy ha nem vagyok biztos a névben, írok egy e-mailt, rákérdezek hogy van a férj, gyerekek, háziállatok stb. és a válaszból leírom a neveket. A hétvégén már úgy indultunk vendégségbe, hogy szükség esetére a zsebemben lapult az összes családtag nevének listája, mivel fél munkát nem végzek, gyerekek mellett életkor megjelölésével. Így is következetesen kevertem Koseit és Soseit (és most vettem észre, hogy még az előző bejegyzésben is fordítva írtam a neveket). Végülis nem tudom ez, vagy az volt-e a cikibb, hogy meg kellett kérnem a háziasszonyt, hogy mutassa meg nekem hogyan tudom leöblíteni a WC-t. Annyi kanji-s gomb volt mindenfelé, hogy nem mertem kísérletezni, hátha az öblítés helyett a fenékmosó fog belőle gejzírszerűen feltörni és közben vidáman eljátsza a Jingle Bells-t. Részben már lebontottam a WC tartályt mire eljutottam arra az elhatározásra, hogy segítséget kérek.

A korábban már említett Meet and Greet ebédekben az is nagyon pozitív, hogy belépéskor kapsz egy öntapadós névjegyet, azt felragasztod, és így elkerülhető a kellemetlen névkavarodás. Persze nálam azért így is adódtak problémák. Az első alkalommal a bejárattól az asztalig vezető úton már sikerült elvesztenem az öntapadós cetlit, úgyhogy mindenkinek betűznöm kellett a magyarok számára sem egyszerűen feldolgozható nevemet. Másodjára már résen voltam, és azonnal felragasztottam amint a kezembe került, és aki kérdezte a nevemet, annak örömmel mutogattam a cetlire. Egy kicsit átestem a ló túloldalára, mert hazafele már a metróból kijövet vettem észre a tükrös liftben, hogy az egész városon keresztül úgy utaztam (sőt még egy utazási irodába is bementem), hogy rajtam éktelenkedett nagy betűkkel a teljes nevem. Mivel általában megnéznek minket, a kíváncsi szemeknek ezúttal sem tulajdonítottam különösebben nagy jelentőséget…

Egyébként a japán nyelvben nem nagyon mondják azt hogy TE, hanem mindig az illető nevét használják. Ez a gyakorlatban úgy néz ki nagyjából, hogy pl. amit magyarul úgy kérdeznénk, hogy ’Hány éves vagy?’ azt a japánok nyers fordításban úgy mondják, hogy ’Lizzy-san hány éves?’ Persze hozzám angolul beszélnek általában, de a japánok angolul is kicsit japánosan beszélnek. Szóval ha egy japán angolul beszél, akkor is nagy eséllyel fogja azt mondani a ’How old are you?’ helyett, hogy ’How old is Lizzy-san?’ Egy ilyen kérdés első hallásra elég furán hat, kicsit olyan, mintha úgy beszélnének rólad, ráadásul hozzád, mintha te ott sem lennél.