Celebgyerek

Ha Japánba jössz (és most nem Tokióról beszélek), és egyik felmenőd sem volt japán, esetleg ázsiai, előbb-utóbb hozzá kell szoknod az állandó figyelemhez. Én a könnyebb elvegyülés érdekében - de méginkább a 'próbaút' alatt tapasztalt őrületes fodrász árak miatt -, érkezés előtt japán-barnára festettem a hajam, de napszemüveg nélkül így is mindig kiszúrnak a tömegből. Viszont végre egy hely, ahol nem érzem magam alacsonynak. Ez is valami!

Engem még többé-kevésbé diszkréten bámulnak és csak lopva mernek rám nézni. Kivételt csak a kisgyerekek képeznek, akik még nem érzik cikinek azt ha elém állnak a boltban és tátott szájjal bámulnak, úgy hogy a szüleiknek kell őket arrébb rángatni. Persze ez nem minden napos szerencsére, de többször előfordult már. Sőt, apa-santól van amikor meg is ijednek. Amikor megérkezik a házba, néhány gyerek azonnal menekülni kezd, és a szüleit is futásra próbálja rábírni 'Jön a gaijin*!' felkiáltással.

Amikor a kiskorú is velem van, egészen más a helyzet, olyankor elszabadul a pokol. Falfehér bőrével, szőke hajával és kék szemeivel maga ellen hívja ki a sorsot. A legtartózkodóbbak csak mellettünk elhaladva, vagy egyéb helyekről vigyorognak ránk. Ilyenkor persze illik visszamosolyogni, de minimum kedves ábrázatot vágni, ami nekem lassan egy év után, különösen a reggeli órákban esik nehezemre. Ráadásul a kiskorú, ezzel a szőke haj-kék szem kombinációval önkéntelenül is azt a sztereotípiát erősíti, hogy a fehér ember, mint olyan, szőke és kék szemű. Ezért az első mosoly után, rögtön jön is a zavart arckifejezés, amikor rám, és sötétbarna hajamra esik a tekintetük. Kis homlokráncolás, még egyszer, jobban megnézik a kék szeműt, majd ismét engem. Közben csikorognak a fogaskerekek, hogy akkor ez most hogyan is van, nem erről volt szó... 'Na jó, biztos az apja', nyugodnak meg végül gondolom. (Dupla csavar, amikor ő is velünk van, és tovább bonyolítja a helyzetet az ugyancsak barna hajával.)

Aztán a merészebbek már integetnek is. Ja, és van ez a közléskényszerük, hogy muszáj ilyenkor felsorolniuk pár angol szót, amit ismernek (volt egy ürge egyszer, aki amikor mellettem elhaladt, lazán odavetette nekem, hogy 'Peace!**'. Nem figyeltem oda, és mivel azt gondolta hogy biztosan nem hallottam meg, kicsit jobban odahajolt, és hangosabban újra elismételte, és még mutatta is hozzá az egyetemleges jelet...). Ezt azért teszik, mert a japánok szerint egy fehér ember - azon kívül hogy szőke és kék szemű természetesen -, csakis amerikai lehet, slussz-passz. Jobb, ha mindjárt az elején elfogadod új nemzetiségedet, vitatkozni nem érdemes.

A legfanatikusabb rajongók természetesen a nyugdíjasok. Ők már nem ismerik a személyes szféra fogalmát. Bárhol, bármikor botlunk bele ebbe a típusba, az utunkat állják, jelezvén, hogy közelebbről is meg kívánják tekinteni az amerikai gyereket. (Egyszer mentem a babakocsival a kiskorú elé a bölcsődébe és egy néni még az üres babakocsiba is behajolt). Pedig én pont ettől a korosztálytól tartottam, hogy majd nyilvánosan megköpködnek és eltángálnak az esernyőjükkel múlt századi sérelmeik miatt. De bármennyire is agresszívnak tűnnek, valójában ártalmatlanok.
Néha azért tettlegességre is sor kerül. Amikor a kék szemű haját tapogatják, akkor még rezzenéstelen arccal tűröm az eseményeket (de a mosolyom már nem természetes), de amikor a kezéhez, vagy az arcához érnek, különösen influenzás időszakban, akkor már felmegy bennem a pumpa. Ráadásul félelmetesen gyorsak. Ilyen kiélezett helyzetben általában pislantani sem merek, és a levegőt is vissza tartom hogy idejében közbe léphessek, de bizonyára nagy gyakorlatuk van már a gyerektapogatásban, mert csak ritkán tudom megállítani a kéretlen kezeket. Aztán a buszon, vagy a metrón, ahol több idő áll rendelkezésre az ismerkedésre, különböző homályos eredetű savanyú cukorkák és egyéb édességek kerülnek elő a táskákból. Ezeket megpróbálom megszerezni, mielőtt a kiskorú megkaparintja, de a simogatásokhoz hasonlóan, itt is villámgyorsan történnek az események.

A fiatal lányok külön kategóriát képeznek. Kávéházakban és metrón nyíltan flörtölnek a kék szeművel, aki jól időzített mosolyokkal adja alájuk a lovat. Amikor nem nézek oda, megpróbálják lefényképezni a telefonjukkal, de amikor lebuknak, nagy vihogás támad, és elszégyellik magukat.

Szóval nincs olyan réteg, amit hidegen hagyna a szőke haj és kék szemek, még a legzordabb tekintetű salary man***-ek és a legvadabb kinézetű tinédzser fiúk is készek azonnal kukucskásat játszani a metrón, amint a kiskorúnak elhagyja egy mosoly a száját.

Már gyűjtünk a gyerekpszichológusra, akire nyilvánvalóan szükségünk lesz, miután hazamegyünk. Nem tudom hogyan fogadja majd az addig sztárként ünnepelt kiskorú, hogy közömbösen fognak elhaladni az emberek mellette az utcán, és a játszótéren is csak egy lesz a harminc szőke, kék szemű gyerek között...

Gyakori életkép. A kiskorú futás közben megtorpan, hogy kellese kicsit magát a rajongók előtt.

*A 'gaijin' szóval a külföldieket illetik, ha eddig még nem mondtam volna. Van egy enyhe pejoratív felhangja is, így szemtől szemben nem is használják. Mert az ő felfogásuk szerint ugye vannak a japánok, és a világ másik, szerencsétlenebbik fele, a kívülállók. Nem kevés nemzeti öntudat van bennük, amit tulajdonképpen én irigylek tőlük, még ha néha idegesítő is ez a felsőbb rendűségi érzésük.

**Béke. Nagyon belejöttem a csillagozásba.

***Irodai alkalmazott. Manapság ennek is van egy kis pejoratív jelentése. Nyúzott, agyonhajszolt (de legalábbis az irodában sok időt töltő), hazafelé a metrón elalvó, öltönyös férfiak, aki tényleg szó szerint a cégnél töltik az életüket és otthon már nem nagyon találják a helyüket.

A külföldön élés pszichológiája - merthogy ilyen is van ám

Olvasok egy könyvet (Live and Work in Japan – köszi Timi!) és a ’kulturális sokk’ részben ír arról hogy a pszichológusok szerint a tartósan külföldre települők lelkiállapota milyen szakaszokon megy keresztül a megérkezéstől kezdve a teljes akklimatizálódásig. (Vajon ki pénzeli ezeket a kutatásokat?...)

Ezek szerint a folyamat során a mit sem sejtő elme négy fázison megy keresztül (amatőr fordításban):

Első szakasz: a hónapok, esetleg évek óta várt megérkezés után a frissen érkezett külföldi erős izgalmi állapotba kerül, ami már-már az eufória határát súrolja. Minden tökéletesnek, izgalmasnak lát. Ez az optimista állapot abból a tudat alatti naivitásból táplálkozik, ami visszautasít minden olyan negatívumot, ami csorbítaná ezt a tökéletes képet. Nézzük csak… Az első hetekben ha jól emlékszem én is lelkes e-maileket írogattam a barátaimnak és a családnak, amiből nyilvánvalóan kiderült, hogy Japán tulajdonképpen a mennyország földi megfelelője. Elkezdtem blogot írni, folyamatos bárgyú mosoly ült az arcomon, és nap mint nap boldogan toltam fel a házig vezető 45 fokos emelkedőn a 11 kilós embergyereket (plusz babakocsi, plusz bevásárlás). Tehát ez a rész stimmel.

A második szakasz a kiábrándultság és csalódottság időszaka. A feltétel nélküli csodálat hirtelen átcsap megrögzött hibakeresésbe. Az alany rájön, hogy nem tökéletesen elégedett, de nem tudja pontosan miért. Ebben az állapotban csak arra tud összpontosítani, hogy mi NEM jó az országban és mi a baj az emberekkel. Ez a pont a legkritikusabb, a legtöbben ilyenkor pakolnak össze és mennek haza. Azt hiszem ez is ismerős: Miért nem beszélnek ezek a japánok angolul? Minek van ennyi rohadt emelkedő ebben a hülye városban? Milyen béna ez a Japán, hogy képtelenség babysittert, vagy takarítónőt találni? Miért kell nekem minden éjszaka felriadnom amikor fordul egyet apa-san mellettem az ágyban, hogy 'Meneküljünk! Földrengés van!'? És egyébként is miért nem lehet akkora franciaágyat gyártani Japánban, amin két kifejlett Europid is kényelmesen elfér? Azt hiszem ebben a szakaszban volt az, amikor eldöntöttük, hogy nyáron hazamegyünk egy hónapra. Különben is jön az a hülye esős évszak, utána meg baromi párás és meleg lesz, a tájfun időszakról nem is beszélve. Hát kell ez nekünk?? És akkor még apa-san céges nyavalyáiról még nem is esett szó…

A következő időszakban a szorongás enyhül, az alany lassan hozzászokik a környezethez, az emberek viselkedéséhez és a kulturális és szociális sajátosságokhoz. Az ország már nem is annyira tűnik idegennek. A hazafelé szóló repülőjegy lefoglalásával egyidejűleg át is léptünk ebbe a szakaszba, mert ahogy meglett a foglalás, máris el kezdett hiányozni Japán. Csendes tavaszi estéken nosztalgikusan kezdtünk beszélgetni hogy mi fog legjobban hiányozni Japánból, mintha már rég nem is itt lennénk. Mostanában azt is észrevettem magamon, hogy sokkal természetesebbnek veszem az emberek viselkedését, kinézetét és egyáltalán a minket körülvevő környezetet. Néha már én is teljes természetességgel nyitom ki pl. az esernyőmet ha süt a nap, a karimás sapkám nélkül nem teszem ki a lábam, a villa helyett egyre többször kerül a kezembe az evőpálcika itthon is, szégyellem magam ha véletlenül bemegyek papucsba a tatami szobába és mindenkinek névjegykártyákat osztogatok (milyen idétlen egy szokásom ez… azt hiszem abba kellene hagynom, talán még nem késő...).

A negyedik, utolsó szakaszra az akklimatizálódás befejeződött. Emberünk a legtöbb szociális helyzetben minden nehézség nélkül feltalálja magát, megérti az emberek viselkedését, és a korábban zavarba ejtő kulturális különbségeket megtanulja évezni és értékelni. A kezdeti kulturális sokk átcsap a fordítottjába, amikor a hazájából érkezőre már mint külföldire néz, és ha ezután még visszatér a hazájába, akkor az egész alkalmazkodást kezdheti elölről, csak ezúttal a saját hazájában. Na azt kétlem hogy idáig el fogunk jutni a két év alatt, de az biztos, hogy nyár végén majdnem ugyanannyira fogom várni hogy jöjjünk vissza Japánba, mint azt várom most hogy hazamenjünk végre.

Szóval kedves pszichológus bácsik, egész jó munkát végeztek, még az én stabilnak és kiszámíthatónak nem mondható pszichém is tökéletesen beleillik a képbe.

Nem csak pók van...

... százlábú is van. Nem kicsi. Viszont nagy. Gyors mozgású. Az álcázás mestere. Bármilyen békés szándékkal is jött a lakásba, az együttélés nem bizonyult hosszú távon fenntarthatónak. Szívós fajta, nem adja könnyen az életét. Amikor már három külön darabban fekszik a padlón, akkor is képes a helyváltoztatásra... Attól tartok nem leszünk barátok.

Sokan vannak, na!

Kis ízelítőt kaptunk ma a japán tömegből. Ma van az Aranyhét előtti utolsó iskolai nap és a tanítónők úgy gondolták hogy ma nem terhelik a nebulókat az algebrával, hanem inkább eljönnek az állatkertbe. Nagy örömünkre ezért ma az összes 5 és 12 év közötti nagoyai gyerek -plusz egy szőke kakukktojás a kísérőjével- az állatkertben volt. Nálunk ennyi embert egyszerre csak kormányellenes megmozdulásokon látni, vagy esetleg ha leárazzák a teszkóban a csirkefarhátat.

A természet gyermeke

Lakótelepi gyerek lévén nem vagyok túl jó barátságban az állatokkal. Az egyetlen típusú házi állatunk néhány csótány volt, de Laci bácsi kemikáliáinak köszönhetően ők sem élvezhették sokáig a társaságunkat. Legfőképpen a kutyáktól tartok, de túl közeli kapcsolatba egyetlen állatfajjal sem szeretek kerülni, emlékszem kiskoromban még a húsvéti nyuszitól is féltem. Az „Alsó bal hatos lyukas” mellett a másik mondat amit még utálok a „Nem kell félni, nem harap!”.

A kutyákkal szerencsére itt Japánban nincs sok gondom. Mivel nagyobb kertek nem nagyon vannak, hatalmas, kerítésszaggató házőrző kutyák sincsenek. Aki kutyát tart, az is csak a pici öleb fajtát és szigorúan pórázon. Érdekes, hogy a kutyáikat jobban felöltöztetik mint a gyerekeiket, bár gondolom a cél ebben az esetben inkább a kutyaruha trendek követése, mint a hideg elleni védekezés. Japánjaink amúgy amikor Magyarországra települnek kapnak veszettség elleni oltást is, mert annyi a ’vad kutya’ nálunk ahogy ők fogalmaznak. Ez elég nevetségesen hangzik, de elnézve az itteni töpszli kutyákat már nem csodálom hogy be vannak tojva az otthoniaktól.

Szóval kutyakérdés kipipálva, már csak azon kell aggódnom, hogy itt Japánban milyen számomra ismeretlen óriási rovar- szúnyog- és egyéb csúszómászó fajok léteznek. Sajnos ma kettővel is sikerült megismerkednem. Az egyik egy szarvasbogár nagyságú rovarféle volt és a játszótéren találkoztunk össze. Csillogó, zöld kitinpáncélt viselt és vérre szomjazó hatalmas bogár szemekkel méregette az emberszabásúakat. Több is volt belőlük, a mit sem sejtő gyerekhad körül döngicséltek. Rajtam kívül persze senki nem vett tudomást róluk, én viszont valahányszor három méteres körzetbe került egy-egy méretesebb példány, felvettem a repülőgépeken vészhelyzet esetére előírt pozíciót (nyak behúzva, karok szorosan átölelik a lábakat, fej a térdekhez préselődik). Egy idős bácsi meg is állt a járdán és érdeklődve figyelte az elmeháborodott külföldi különös produkcióját.

A másik ragadozóval hazafele már itt a lépcsőházban találkoztunk. Egy gigantikus pók volt. Amerikában nagy jövő előtt állhatott volna a horrorfilm bizniszben. A hátán feküdt, láthatóan már nem élt szegény pára, de nekem így is komoly erőfeszítésembe került megőrizni a hideg véremet és valószínűleg csakis azért nem ájultam el, mert tudat alatt éreztem, hogy az egyévesnek még szüksége lehet rám a nap további részében. Azóta úgy közlekedek a lakásban és a lépcsőházban, mint aki szellemeket lát. Minden sarok és porcica gyanús. Azzal nyugtatom magam, hogy egy ekkora pók csak nem fér be a bejárati ajtó alatti résen.

Kutya a környéken nincsen sok, macska viszont annál több. Ő Lucifer, a gonoszképű macska, egy a szomszéd megszámlálhatatlan macskái közül. A nevet én adtam neki, rendszerint a kerítésen ül és megvető képpel bámul befelé a lakásba, mintha csak sejtené, hogy ki nem állhatom a fajtáját.

San-ok, kun-ok és chan-ok

A japán arcfelismerésben egész gyors javulást mutatok, mostanában a nevek okoznak kisebb nagyobb gondot. Amúgy is pocsék a névmemóriám, a magyarok neveit is össze-vissza keverem, több kínos sztori is fűződik a témához.
Amikor utólag rájöttem, hogy pár hete az egyik kedves japán hölgyet is egész délután a neve helyett egy hangzásra hasonló néven szólítottam, úgy döntöttem az lesz a legjobb, ha névjegyzéket készítek az összes japánról akit ismerünk. A taktikám az, hogy ha nem vagyok biztos a névben, írok egy e-mailt, rákérdezek hogy van a férj, gyerekek, háziállatok stb. és a válaszból leírom a neveket. A hétvégén már úgy indultunk vendégségbe, hogy szükség esetére a zsebemben lapult az összes családtag nevének listája, mivel fél munkát nem végzek, gyerekek mellett életkor megjelölésével. Így is következetesen kevertem Koseit és Soseit (és most vettem észre, hogy még az előző bejegyzésben is fordítva írtam a neveket). Végülis nem tudom ez, vagy az volt-e a cikibb, hogy meg kellett kérnem a háziasszonyt, hogy mutassa meg nekem hogyan tudom leöblíteni a WC-t. Annyi kanji-s gomb volt mindenfelé, hogy nem mertem kísérletezni, hátha az öblítés helyett a fenékmosó fog belőle gejzírszerűen feltörni és közben vidáman eljátsza a Jingle Bells-t. Részben már lebontottam a WC tartályt mire eljutottam arra az elhatározásra, hogy segítséget kérek.

A korábban már említett Meet and Greet ebédekben az is nagyon pozitív, hogy belépéskor kapsz egy öntapadós névjegyet, azt felragasztod, és így elkerülhető a kellemetlen névkavarodás. Persze nálam azért így is adódtak problémák. Az első alkalommal a bejárattól az asztalig vezető úton már sikerült elvesztenem az öntapadós cetlit, úgyhogy mindenkinek betűznöm kellett a magyarok számára sem egyszerűen feldolgozható nevemet. Másodjára már résen voltam, és azonnal felragasztottam amint a kezembe került, és aki kérdezte a nevemet, annak örömmel mutogattam a cetlire. Egy kicsit átestem a ló túloldalára, mert hazafele már a metróból kijövet vettem észre a tükrös liftben, hogy az egész városon keresztül úgy utaztam (sőt még egy utazási irodába is bementem), hogy rajtam éktelenkedett nagy betűkkel a teljes nevem. Mivel általában megnéznek minket, a kíváncsi szemeknek ezúttal sem tulajdonítottam különösebben nagy jelentőséget…

Egyébként a japán nyelvben nem nagyon mondják azt hogy TE, hanem mindig az illető nevét használják. Ez a gyakorlatban úgy néz ki nagyjából, hogy pl. amit magyarul úgy kérdeznénk, hogy ’Hány éves vagy?’ azt a japánok nyers fordításban úgy mondják, hogy ’Lizzy-san hány éves?’ Persze hozzám angolul beszélnek általában, de a japánok angolul is kicsit japánosan beszélnek. Szóval ha egy japán angolul beszél, akkor is nagy eséllyel fogja azt mondani a ’How old are you?’ helyett, hogy ’How old is Lizzy-san?’ Egy ilyen kérdés első hallásra elég furán hat, kicsit olyan, mintha úgy beszélnének rólad, ráadásul hozzád, mintha te ott sem lennél.

Bejegyzés kampánycsendben

Nem nagyon értem a TV-műsor szerkesztőket. Ha japán lennék nem biztos hogy annyira díjaznám, hogy egy héten belül már másodszor adják a Híd a Kwai folyón-t és a Pearl Harbor-t főműsoridőben...

Amerikai magyar

Ahogy az idő kezd kiderüli, elindul a japán óvodások és kisiskolások raja az állatkert felé. 40, 50 fős csapatokban vonulnak, helyes kis egyenruhában vannak, színes a sapkájuk és kettesével fogják egymás kezét. Nekem amúgy is egyformának tűnnek, de az egyenruha miatt végképp olyanok mint valami éhes madársereg, akik leszálltak az állatkertnél hogy találjanak egy jó falatot. Iszonyatosan hangosak, mindent megnéznek, megfognak és semmi nem kerüli el a figyelmüket. Így mi sem, a minap ránk támadt egy komplett japán óvodáscsoport. Engem kérdésekkel bombáztak, az egyévest pedig össze-vissza simogatták és tapogatták, mintha ő is az állatkert egyik lakója lenne. Rögtön eldöntötték hogy amerikaiak vagyunk. Először próbáltam elmagyarázni hogy honnan jöttünk, de nem nagyon érdekelte őket és gondoltam jobb nem vitatkozni egy csapat felbőszült ötévessel, akik túszul ejtették a gyereket, úgyhogy végül ebben maradtunk. A nemzetközi kapcsolatokat tovább mélyítve elkezdték mondani azokat az angol szavakat amiket ismernek. Ezzel egész jól elvoltunk egy darabig, de amikor azt akarták megkérdezni hogy megpuszilhatják-e az egyévest („Kiss?” és az arcára mutogatnak), akkor úgy csináltam mintha nem érteném. Erre kiakadtak, hogy milyen amerikai vagyok, ha nem értek angolul. Végül úgy menekültünk meg, hogy csinálni akartam egy fényképet a kék szeműről még utoljára emlékbe mielőtt eltűnik az óvodások között, de ekkor előkerült az óvónő hogy elhessegette onnan őket, nehogy a képbe álljanak.

Terebi

A TV nézés mostantól igazi szórakozás! Az esti műsor először egy kvízjátékkal kezdődik. A játékosok (jelen esetben ezek mi vagyunk) célja kitalálni a japán nyelvű programleírásból hogy mit érdemes nézni. Annyi könnyítést kapunk, hogy az angol nyelvű filmek címeit kiírják angolul is, latin betűkkel (rómadzsi). Van persze amikor nem ismerős a film címe, ilyenkor jön a leírása, ami már csak japánul van. Először ki kell bogozni hol vannak elrejtve a főszereplők, ezután már csak a japán karakterű neveket kell megfejteni. Szerencsére az idegen eredetű szavakat, így a külföldi neveket is, katakanákkal írják. Ez a három közül az egyik, viszonylag egyszerű karakterekből álló írásrendszerük és egészen véletlenül még én is el tudom olvasni. Így is okoz még némi fejtörést a nevek kódolása, mert pl. egymás mellett két mássalhangzót a japánok nem tudnak kimondani, a szavak magánhangzóra végződnek és a r és l betűt sem tudják megkülönböztetni. Így lesz a Brad Pitt-ből Bredo Pitto, és Tom Cruise-ból pedig Tomu Kuruszu.
A filmek élvezeti értékét számunkra jelentősen növeli, hogy nem nagyon szinkronizálják őket, a legtöbb feliratos. Azért sikerült kifognom egyszer a Micsoda Nőt japán szinkronnal. Volt valami egészen szürreális abban ahogy Richard Gere ellentmondást nem tűrő szamuráj hangon szerelmet vallott Julia Robertsnek.

A fentiek alapján teljesen egyértelmű, de azért a rend kedvéért: Mercury Rising című film Buruszu Uiriszu (Bruce Willis) és Arekku Boruduin (Alec Baldwin) főszereplésével.

Bevezetés a társasági életbe

Ma hosszas előkészületek után elmerészkedtünk az egyévessel a helyi játszótérre. Már hetekkel ezelőtt kinéztük a helyet, többször elsétáltunk arrafele hogy felmérjük a terepet. Soha nem láttunk senkit, gondoltam elsőre pont egy ilyen hely kell nekünk, hadd szokja aka-chan (és nem mellékesen én is) a játszótéri hangulatot, szocializálódni ráérünk később is. Szóval ma elmentünk és ahogy az lenni szokott, ez alkalommal tele volt a játszótér. Félrehúzódtunk egy csendes sarokba, hátha nem vesz észre senki minket. A feltűnés néküli elvegyülés persze hülye ötlet volt egy aranyszőke, rikító kék szemű, nem éppen vézna alkatú gyerekkel. Nem sokat lendített a népszerűségünkön, hogy a kék szemű azonnal rávetette magát a többi gyerek játékára. (Zárójelben jegyzem meg hogy én nem tudtam hogy a játszótérre játékot is kell vinni…) Ezek után körbenyalogatta több babakocsi kerekét is. A ’tökéletesre’ sikerült bemutatkozás ellenére két anyuka is kommunikációt kezdeményezett velünk. Az első csak úgy nem verbálisan, integetéssel és széles mosollyal. Ezt még nem volt nehéz viszonozni, mosolyogni én is tudok. A másik viszont már nemigen foglalkozott az előjátékkal, egyből megszólított. Valamit kérdezett, én persze egy szót sem értettem, de gondolván hogy nem aziránt érdeklődött hogy mit gondolok a világbékéről, elmondtam hogy mennyi idős a vadember-gyerek, honnan jöttünk, és mennyi időre. Ennél többet nem nagyon tudok japánul, úgyhogy telefonszámot egyelőre nem cseréltünk, de kezdetnek ennyi elég is volt a társasági életből.

Magyar gyerek: vastag kordbársony nadrág, két hosszú ujjú, polár béléses kötött pulcsi, sál, sapka. Japán kislány: kis szoknya, kis harisnya és mezítláb! a csúszdán.

"Apa kocsit hajt"

Legalábbis hajtana, ha volna jogosítványa. A japán rendőrség ugyanis semmibe veszi a Magyarország és Japán között létre jött államközi megállapodást, mi szerint nem kell külön lerakni a jogosítványt, automatikusan megkapjuk. És ha ez még nem volna elég, sikerült a folyamatot meglehetősen bonyolulttá és bürokratikussá tenni. Már lassan egy hónapja itt vagyunk, de még csak odáig jutottunk, hogy apa-san levizsgázott elméletből és két hét múlva mehet először a gyakorlati vizsgára. Azért írom hogy először, mert presztízskérdést csinálnak abból, hogy elsőre senkit nem engednek át. Nem pont 30 méterrel a kereszteződés előtt indexeltél??? Bukta! Túl közel mentél a záróvonalhoz??? Bukta! Nem mentél elég közel a záróvonalhoz??? Bukta! És végül egy gyöngyszem: Nem nézted meg beszállás előtt, hogy van-e valaki a kocsi alatt??? Bukta! Kicsit olyan mint a nyuszikás viccben. Ha van rajta sapka azért, ha nincs, akkor pedig azért verik meg. Ja, és a slusszpoén az, hogy a japánok amikor leteszik a jogsit csak egy írásbeli teszten kell átmenniük, nincsen vezetési vizsga. Nem tudom miért jó nekik hogy hogy így szívatják a külföldi népeket.

Book

Cuccaink nagy része hajón fog érkezni és még kb. két hónap amíg ideér. A repülőútra vitt újságomat már a gyerek is rongyosra olvasta, úgy tűnt ideje lenne beszerezni valami olvasnivalót, jobb híján angolul. Nem messze van egy nemes egyszerűséggel "BOOK" feliratú könyvesbolt. Mivel itt kevés dolgot írnak ki angolul a boltokra, úgy gondoltam itt jó eséllyel indulok a könyvvadászatban. Hát tévedtem, az égvilágon semmijük nem volt angolul a bolt feliratán kívül. Ezek után megdőlni látszik az a romantikus elméletem is, mi szerint a mellette lévő "Vágy Hair design" tulajdonosa magyar lehet.

Igazából nem nagyon csodálkozom azon, hogy nem gondolnak arra a maroknyi olvasni vágyó külföldire aki a környéken lakik. Kevéssel szoktam találkozni. Olyannyira, hogy általában köszönünk egymásnak. Nem is meglepő, hogy a szőke, hatalmas kék szemű egyévesemnek igen nagy a népszerűsége. Szinte kivétel nélkül mindenki megnézi. Résen is kell lennem, a boltban pl. amíg elfordulok hogy levegyek a polcról valamit, már három japán kisnyugdíjas hajol befele a babakocsin hogy megcsodálja. Szerintem a neve helyett előbb fog hallgatni arra hogy "kawaii" (aranyos, helyes), annyiszor mondják neki.

A rejtélyes Vágy Hair design szórólapja.

Zajos szomszéd

Említettem már, hogy a felső telekszomszédunk nem más mint a Nagoyai állatkert? Illusztris, de kissé zajos szomszéd. Pontosabban a lakói. Kitűnő érzékkel sikerült kiválasztani egy olyan házat, amelyik a legközelebb esik az oroszlán és a szibériai tigris lakhelyéhez. Különösen éjszaka romantikus az oroszlánok bömbölése. Napközben a majmokat lehet sokszor hallani, de szerencsére ők jobb alvók, mint az oroszlánok. Remélem a kiskorú nem fog tőlük félni amikor már felfogja hogy honnan is jönnek ezek a hangok. Ha mumuspárti volnék, meg is volna a tökéletes mumus. Sőt, az igazán perverzek itt nem állnának meg. Az oroszlán ketrece mellé látványosságnak kiraktak néhány összekarmolt fatörzset és szétmarcangolt műanyag játékot. szerintem elég lenne egyszer megmutatni a gyereknek és enné a spenótfőzeléket mint a kisangyal.

Lakás

A lakás jó beosztású, a lakás szép, a lakás elég nagy, a lakás csinos környéken van és igen, a lakás baromi hideg!!! Kis hazánkkal együtt ugyanis a központi fűtés koncepciójának is búcsút kellett mondanunk egy időre. Be kell érnünk a légkondival, egy olajradiátorral, a kotatsuval (fűtőszálas szőnyeg) és a személyes kedvencemmel, a fűthető WC ülőkével. A légkondi hangos, ezért az első éjszaka mindenféle fűtési megoldás nélkül próbáltunk aludni. Ez elég rossz ötletnek bizonyult, úgyhogy egy kis mobil fűtőtestet azért mégiscsak kénytelenek voltunk beüzemelni.

Szóval a lakás. Minden elképzelhető dolog távirányítóval, vagy a falra szerelt digitális panellel működik. A konyha kb. 3 méter távolságra van a fürdőtől, de egy gombbal akár beszélgetni is lehet mosogatás közben a fürdőkádban ülővel. Nem gondoltam volna, de párszor már használtuk. Néha egyébként hülyét kapok attól, hogy minden zenél, csilingel, kattog, beszél hozzám. Nálam a rizsfőző csapta ki a biztosítékot, amikor elkezdte játszani a hull a pelyhes fehér hó dallamát (vagy inkább az ABCDEFG-t?). A vasaló talán az egyetlen neveletlen háztartási eszköz, amelyik nem zenél és nem köszöni meg a lehetőséget, hogy segíthet kisimítani a ráncokat a pólómon.

A költöztető cég egyébként jelentős mennyiségű munkaórát tölthetett azzal, hogy lefordította az összes távirányítónak a gombjait angolra. Íme egy példa alább. Igaz néhány felirat még angolul sem segít sokat. Pl fogalmam sincs mire céloztak azzal hogy „GOOD SKIN” a légkondi távirányítóján…

Közelebb is rakhatták volna ezt a Japánt

26 órával azután hogy elindultunk otthonról, egy 10 órás zsibbadás és a biológiai óránk fejre állása után végre megérkeztünk Nagoyába, ahol a következő két évben a kevés számú magyarok számát fogjuk gyarapítani, pontosan 3 fővel.