-Hány éves vagy? - Jó.*

Történetünk egyik főszereplője, a magát Nono-nak hívó férfijelölt (a.k.a. Kiskorú), ma két éves.

Elmondhatja magáról, hogy életének felét Japánban töltötte. Bár erre pár év múlva már nem nagyon fog emlékezni, de lesznek majd bizonyos sejtéseink annak idején, hogy miért szürcsöli fel a tányérból a levest az étteremben és rendel egy adag rizst a túróscsusza mellé, miért forgatja az újságot visszafelé, honnan ered különös vonzalma az esernyő automaták iránt, és miért bukik majd a vékony, barna hajú, mandulaszemű lányokra (csámpások előnyben!).

 

 

 

* Tegnap próbáltam megtanítani neki, hogy mit mutasson és mondjon arra a kérdésre, hogy "Hány éves vagy?" (a szülők imádják a gyerekeiket mindenféle produkciókra betanítani és aztán pedig közönség előtt szerepeltetni vele). A dolog ott csúszott el, hogy nemrég tanítottam neki hogyan mutassa, hogy OK (hüvelykujj felfelé). Viszont nem tudja kimondani még hogy OK, ezért azt mondja rá, hogy JÓ. A KETTŐ számnév mutatásának tanulásakor sajnos nem nagyon tudott elszakadni a múlt heti tananyagtól, és most a HÁNYÉVESVAGY kérdésre azt mondja, hogy JÓ, és mindenfélét mutogat összevissza.

 

Az új nő

Az influenza járvány teljesen tönkrevágja a szociális életemet. A kiskorúval már egy ideje kénytelenek vagyunk remete életet élni. Megszakítottunk minden kapcsolatot a külvilággal, ismerőseinkkel csak virtuálisan érintkezünk és a lakást csakis levegőzés és élelmiszer utánpótlás céljából hagyjuk el, természetesen csakis alkoholos kézfertőtlenítővel felszerelkezve. Utóbbi mértéktelen - nem szájon át történő! - fogyasztása miatt már kisebb függőség is kialakult nálam.

Ezt az elszigetelt állapotot ellensúlyozandó, beszerveztem egy babysittert. Nem volt egyszerű, az a bevett szokás, hogy a szomszéd nagymama átjön vigyázni a porontyra némi pluszpénz reményében, Japánban nem létezik. Már volt szó róla, hogy a nagymamák nyugdíjas korukban élik legszebb és legaktívabb éveiket és kölkök felügyeletére már nem marad idejük, a pluszpénzre pedig annyira nincsenek rászorulva. Ezért inkább az egyetemista réteget céloztam meg és nagy nehezen egyik ismerősöm közeli ismerőse (ez alapkövetelmény volt, hogy a nem túlzottan szimpatikus emberkereskedői réteget kizárjuk a tenderből) két hónapra elvállalta a kiskorú szórakoztatását heti három órában. A lány ígéretes jelöltnek tűnt. A többi jelentkező közül (szám szerint: nulla) egyebek mellett azzal tűnt ki, hogy három nyelven beszél és járt már Magyarországon is. Nem mintha nem lenne tök mindegy a kétévesnek, de azért jól hangzik. Értékéből valamelyest levon, hogy a megbeszéltekhez képest egy nappal később jött el, de ezt rövidesen sikerült kompenzálnia. Kb. egy óra ugyanis elég volt neki ahhoz, hogy a kiskorúval örök barátságot kössenek, és mire visszaértem a teszt bevásárlásból, már cinkos összenézések is voltak. A látszat ellenére nem vagyok féltékeny. Ezen kívül a mackós pólóját oktatási anyagnak felhasználva (most tekintsünk el attól a mellékkörülménytől, hogy hogyan kerül egy 24 éves lányra piros szívecskét tartó mackós póló; tudjuk be annak, hogy csak a kiskorúnál akart bevágódni) rövid együttlétük alatt két új szót is megtanított a szótanulásban általában passzív rezisztenciát tanúsító kétévesnek. Nem tudtam nem észrevenni, hogy tulajdon gyermekem befelé menet még az én nyakamban lógott, kifelé menet viszont már az övében.  Aztán távozása után még órákig lehetett érezni a parfümje illatát a kiskorú ruházatán, amiből arra következtetek, hogy távollétemben fizikai kontaktusra is sor került. Nem mintha féltékeny lennék, de azért... A nyomaték kedvéért délután elmagyaráztam a kiskorúnak, hogy a helyében nem ugranék bele egy komoly kapcsolatba mindjárt az első nővel, meg hát 22 év korkülönbség az mégiscsak kicsit sok...

A bevezető beszélgetésünk során annál a résznél amikor rákérdeztem, hogy Japánban babysitter hiányában (nagymama ugye nagy valószínűség szerint európai körúton, vagy tai chi órán van) szerinte mit csinálnak azok a háziasszony típusú nők, akiknek időnként igénye támad pár órát úgy eltölteni, hogy egyetlen bilireszoktatási tipp, vagy tisztázatlan eredetű gyerekkiütés sem kerül szóba, illetve néha el kell intézni ezt-azt. Azt mondta, hogy ha csak egy-két óráról van szó, sokan egyszerűen otthon hagyják az alvó, vagy tévéző gyereket. Indoklásnak azt hozta fel, hogy nem tiltja a törvény... Ja, az más.
Ezt egyébként nem először hallottam, úgyhogy tényleg lehet benne némi igazság. Ez nehezen egyeztethető össze a fejemben eddig kialakult japán anya képpel...

Ne válts csatornát, a reklám után visszatérünk!

Celebgyerek

Ha Japánba jössz (és most nem Tokióról beszélek), és egyik felmenőd sem volt japán, esetleg ázsiai, előbb-utóbb hozzá kell szoknod az állandó figyelemhez. Én a könnyebb elvegyülés érdekében - de méginkább a 'próbaút' alatt tapasztalt őrületes fodrász árak miatt -, érkezés előtt japán-barnára festettem a hajam, de napszemüveg nélkül így is mindig kiszúrnak a tömegből. Viszont végre egy hely, ahol nem érzem magam alacsonynak. Ez is valami!

Engem még többé-kevésbé diszkréten bámulnak és csak lopva mernek rám nézni. Kivételt csak a kisgyerekek képeznek, akik még nem érzik cikinek azt ha elém állnak a boltban és tátott szájjal bámulnak, úgy hogy a szüleiknek kell őket arrébb rángatni. Persze ez nem minden napos szerencsére, de többször előfordult már. Sőt, apa-santól van amikor meg is ijednek. Amikor megérkezik a házba, néhány gyerek azonnal menekülni kezd, és a szüleit is futásra próbálja rábírni 'Jön a gaijin*!' felkiáltással.

Amikor a kiskorú is velem van, egészen más a helyzet, olyankor elszabadul a pokol. Falfehér bőrével, szőke hajával és kék szemeivel maga ellen hívja ki a sorsot. A legtartózkodóbbak csak mellettünk elhaladva, vagy egyéb helyekről vigyorognak ránk. Ilyenkor persze illik visszamosolyogni, de minimum kedves ábrázatot vágni, ami nekem lassan egy év után, különösen a reggeli órákban esik nehezemre. Ráadásul a kiskorú, ezzel a szőke haj-kék szem kombinációval önkéntelenül is azt a sztereotípiát erősíti, hogy a fehér ember, mint olyan, szőke és kék szemű. Ezért az első mosoly után, rögtön jön is a zavart arckifejezés, amikor rám, és sötétbarna hajamra esik a tekintetük. Kis homlokráncolás, még egyszer, jobban megnézik a kék szeműt, majd ismét engem. Közben csikorognak a fogaskerekek, hogy akkor ez most hogyan is van, nem erről volt szó... 'Na jó, biztos az apja', nyugodnak meg végül gondolom. (Dupla csavar, amikor ő is velünk van, és tovább bonyolítja a helyzetet az ugyancsak barna hajával.)

Aztán a merészebbek már integetnek is. Ja, és van ez a közléskényszerük, hogy muszáj ilyenkor felsorolniuk pár angol szót, amit ismernek (volt egy ürge egyszer, aki amikor mellettem elhaladt, lazán odavetette nekem, hogy 'Peace!**'. Nem figyeltem oda, és mivel azt gondolta hogy biztosan nem hallottam meg, kicsit jobban odahajolt, és hangosabban újra elismételte, és még mutatta is hozzá az egyetemleges jelet...). Ezt azért teszik, mert a japánok szerint egy fehér ember - azon kívül hogy szőke és kék szemű természetesen -, csakis amerikai lehet, slussz-passz. Jobb, ha mindjárt az elején elfogadod új nemzetiségedet, vitatkozni nem érdemes.

A legfanatikusabb rajongók természetesen a nyugdíjasok. Ők már nem ismerik a személyes szféra fogalmát. Bárhol, bármikor botlunk bele ebbe a típusba, az utunkat állják, jelezvén, hogy közelebbről is meg kívánják tekinteni az amerikai gyereket. (Egyszer mentem a babakocsival a kiskorú elé a bölcsődébe és egy néni még az üres babakocsiba is behajolt). Pedig én pont ettől a korosztálytól tartottam, hogy majd nyilvánosan megköpködnek és eltángálnak az esernyőjükkel múlt századi sérelmeik miatt. De bármennyire is agresszívnak tűnnek, valójában ártalmatlanok.
Néha azért tettlegességre is sor kerül. Amikor a kék szemű haját tapogatják, akkor még rezzenéstelen arccal tűröm az eseményeket (de a mosolyom már nem természetes), de amikor a kezéhez, vagy az arcához érnek, különösen influenzás időszakban, akkor már felmegy bennem a pumpa. Ráadásul félelmetesen gyorsak. Ilyen kiélezett helyzetben általában pislantani sem merek, és a levegőt is vissza tartom hogy idejében közbe léphessek, de bizonyára nagy gyakorlatuk van már a gyerektapogatásban, mert csak ritkán tudom megállítani a kéretlen kezeket. Aztán a buszon, vagy a metrón, ahol több idő áll rendelkezésre az ismerkedésre, különböző homályos eredetű savanyú cukorkák és egyéb édességek kerülnek elő a táskákból. Ezeket megpróbálom megszerezni, mielőtt a kiskorú megkaparintja, de a simogatásokhoz hasonlóan, itt is villámgyorsan történnek az események.

A fiatal lányok külön kategóriát képeznek. Kávéházakban és metrón nyíltan flörtölnek a kék szeművel, aki jól időzített mosolyokkal adja alájuk a lovat. Amikor nem nézek oda, megpróbálják lefényképezni a telefonjukkal, de amikor lebuknak, nagy vihogás támad, és elszégyellik magukat.

Szóval nincs olyan réteg, amit hidegen hagyna a szőke haj és kék szemek, még a legzordabb tekintetű salary man***-ek és a legvadabb kinézetű tinédzser fiúk is készek azonnal kukucskásat játszani a metrón, amint a kiskorúnak elhagyja egy mosoly a száját.

Már gyűjtünk a gyerekpszichológusra, akire nyilvánvalóan szükségünk lesz, miután hazamegyünk. Nem tudom hogyan fogadja majd az addig sztárként ünnepelt kiskorú, hogy közömbösen fognak elhaladni az emberek mellette az utcán, és a játszótéren is csak egy lesz a harminc szőke, kék szemű gyerek között...

Gyakori életkép. A kiskorú futás közben megtorpan, hogy kellese kicsit magát a rajongók előtt.

*A 'gaijin' szóval a külföldieket illetik, ha eddig még nem mondtam volna. Van egy enyhe pejoratív felhangja is, így szemtől szemben nem is használják. Mert az ő felfogásuk szerint ugye vannak a japánok, és a világ másik, szerencsétlenebbik fele, a kívülállók. Nem kevés nemzeti öntudat van bennük, amit tulajdonképpen én irigylek tőlük, még ha néha idegesítő is ez a felsőbb rendűségi érzésük.

**Béke. Nagyon belejöttem a csillagozásba.

***Irodai alkalmazott. Manapság ennek is van egy kis pejoratív jelentése. Nyúzott, agyonhajszolt (de legalábbis az irodában sok időt töltő), hazafelé a metrón elalvó, öltönyös férfiak, aki tényleg szó szerint a cégnél töltik az életüket és otthon már nem nagyon találják a helyüket.

A Kiskorú beszéd-nem-fejlődése

Amikor Aka-chan még csak három napos volt, én már akkor arra vártam hogy kezdjen el beszélni. Egy éves korára már kezdett fogékonynak mutatkozni a nyelvtanulás iránt, amikor eljöttünk Japánba és ezzel mindent elrontottunk. Az első hónapban a kulturális sokk hatása alatt gyakorlatilag mindet addig tanultat elfelejtett, és úgy tűnik némasági fogadalmat tett, mert azóta sem szólalt meg.

Nyilván nem vette túl jó néven hogy zsebpénze még nincs, de elvárjuk tőle hogy mindjárt három nyelven társalogjon az időjárásról. Itthon ugye magyarul megy a program szerény személyem és az apja előadásában (Kicsit aggasztott, hogy a kiskorú kénytelen lesz kizárólag ránk hagyatkozni nyelvészeti kérdésekben, úgyhogy egy jelentősebb mennyiségű magyar nyelvű mese DVD-vel indultunk útnak. A dolog szépséghibája csak annyi, hogy az abszolút kedvenc, a Kisvakond nagyon jó fej, de a beszéd nem az erőssége, gyakorlatilag meg sem szólal a mesék alatt). A bölcsiben a tanárok angolul beszélnek, a gyerekek ki-ki a maga nyelvén (jórészt japánul), a TV megint csak angol, minden egyéb más helyen pedig a japánt hallja. Nem csoda, hogy bár már lassan két éves, de a beszédet még elég alaphangon adja elő. Azt kell hogy mondjam hogy korlátozott szókészlete ráadásul kissé hímsoviniszta töltetű. Öt szónál nagyobb szókincse egyelőre nincsen még, de a tápszeres másfélévesek mindennapjaiban igen hasznos 'cici' szó már bekerült a bűvös ötösbe. Ezen kívül, csak hogy tudjam hol a helyem, engem következetesen 'Apának' hív, illetve újabban megkaptam a kitüntető 'Kaka' nevet is.

A kiskorú beszédnemfejlődésében a szakavatottak szerint én is ludas vagyok (én továbbra is a Kisvakondot hibáztatom), mert nem vagyok hajlandó közérthető, másfélévesek számára is könnyen feldolgozható formában beszélni, vagyis nagyjából gügyögni. Tehát ha végre megszólal - a jelenlegi haladási sebességét véve alapul én ezt nagyjából három éves korára teszem -, valószínűleg nem az lesz az első mondata, hogy "Baba még teját inni!', hanem inkább az, hogy "Úgy látom kiürült a poharam, volnál szíves még egy kis teát önteni bele."

De nem csak a kiskorú van összezavarodva. Én már kitűnően keverem a japánt az angollal társalgás közben - ezalatt néha magyarul a kiskorúra is rászólok -, sőt a nagoyai magyar közösség által szervezett Mikulás bulin az egyik magyar apuka szájából konkrétan elhangzott ez a mondat: "Mia kite, megy el a Mikulás, bye-bye shite!"

Gumitalpas ügy...

...., avagy a reakciós anyuka

A zoknis incidensről még nem is meséltem. Nemrég kisebb összetűzésbe keveredtem a bölcsőde vezérkarával. A konfliktus tárgya pedig nem kisebb jelentőségű dolog volt, mint egy pár zokni. Az már eddig is feltűnt, hogy a japán gyerekek lakáson belül mindig mezítláb vannak. A bölcsödében sem módi a zokni, úgyhogy a kölkök télen-nyáron zokni nélkül szaladgálnak. Mivel a hőszigetelés és a központi fűtés ismeretlen fogalmak Japánban, és kezd hűvös lenni, egyik reggel mondtam a gondozóknak, hogy mostantól hagyják zokniban a kiskorút a bölcsödében. Kedvesen mosolyogtak és úgy tűnt fogták az adást, de a másfél évest továbbra is következetesen zokni nélkül kaptam vissza minden délben. Amikor másodszorra, kicsit nyomatékosabban tereltem a szót a hideg idő és a meleg zokni koherenciájára, az egyik gondozó vonakodva kibökte, hogy az egész épületen belül érvényes ’tilos a zokni’ szabályuk miatt van a kiskorú is mezítláb, és ha ennek ellenére ragaszkodom a zoknis elképzelésemhez, akkor beszéljek a felettesével. Először azt hittem viccel, de láthatóan komolyan gondolta, hogy a zokni létjogosultsága vezetői kérdés.

Így kerültem a zoknis üggyel az igazgatóság elé, ekkorra kicsit már aggódva, hogy valamiféle buddhista tabut feszegetek ezzel a zoknis témával. A vezetőség kanadai tagja (Kommunikációs Igazgató, korlátozott döntési jogkörrel) elmondta, hogy azon kívül, hogy japánban egyszerűen nem szokás zoknit adni a gyerekekre, az alapvető probléma a zoknikkal a csúszásveszély, ezért került a zokni feketelistára. Gondolhattam volna... a japánok híresen biztonság mániásak.

A buszon például, ha túl lelkiismeretes vezetőt fogok ki, ami sajnos gyakran előfordul, akkor buszra szálláskor a következő jelenet játszódik le, kisebb variációkkal. A buszsofőr ahogy meglát a babakocsival, amit a mozgássérült ajtón cibálok éppen felfelé, rögtön leállítja a buszt, (olyan aerobik edzősen) a fejére erősített mikrofonján keresztül mindenkit nyugalomra int és elmagyarázza az utastársaknak (többnyire japán kisnyugdíjasok 90 és a halál között) hogy mi a fennforgás tárgya, az ülése mögül szolgálatkészen előkotor két hevedert, odakísér egy ülőhelyre és sorozatos tiltakozásom ellenére hozzákötözi a babakocsit az üléshez. Ezen kívül elrendeli, hogy fékezzem le a kerekeket és pluszban fogjam is még meg az egész cuccot, nehogy a harminccal közlekedő busz egy hirtelen fékezésekor a másféléves, aki természetesen alapban a babakocsiba is be van kötve, kirepüljön a szélvédőn. Az egész folyamat több ideig tart, mint amennyit utána a buszon töltünk, és leszálláskor az egész procedúra kezdődik újra, csak visszafelé lejátszva.

Szóval a kanadainak először előhozakodtam a nálunk már bejáratott ’benti cipő’ koncepciójával. Ezt azonnal le is szavazta arra hivatkozva, hogy képzeljem csak el milyen következményekkel járna ha a kiskorú a keménytalpú cipőjével egy óvatlan pillanatban rálépne valamelyik mezítlábas gyermek védtelen lábfejére. Elég egy rossz mozdulat, és máris kész a baj! Amikor azt gondolta, hogy ezzel lerázott, akkor elővettem a táskámból az erre az esetre tartogatott adu ászt, vagyis a magyar gumitalpas zoknit, ami - mutattam rá - véleményem szerint minden szempontból kielégíti a biztonsági előírásokat és a lábmelegítés funkcióját is tökéletesen el tudná látni. A javaslat meglepte az igazgatót és hosszas tapogatás után elismerte, hogy első ránézésre valóban jó megoldásnak tűnik, de kér egy nap gondolkodási időt (!?) a szóban forgó gumitalpas zokni használatának másik vezetőségi taggal történő (japán asszonypajtás, gyakorlatilag tejhatalmú Ügyvezető Igazgató) megvitatására. Azóta nem esett szó a zokniról, de hallgatás beleegyezés alapon másnap már a gumitalpasban adtam át a kiskorút a gondozóknak, azzal a szöveggel, hogy a dolog le van zsírozva a főnökkel.

Valószínűleg nem kerülök be a bölcsőde kedvenc anyukái közé, mert a minap még egy japánul írt petíciót is aláírtam, amiben a szülői munkaközösség állítólag az év végétől megemelkedett létszámú bölcsődés csoportnak nagyobb osztálytermet és plusz egy gondozót követel. Természetesen egyik követelésünket sem teljesítették, már várom mit lépnek erre a japán anyukák, azt hiszem javasolni fogom, hogy ejtsük túszul az egyik bölcsődei tulajdonú játékmacit és ne engedjük el amíg nem tesznek eleget kérésünknek, és ha ez sem hat, akkor kollektíve bojkottáljuk a bölcsődés karácsonyi ünnepséget!

33. Maradhat?

A hétvégén volt a születésnapom. Mivel Mindenszentek előtt két nappal van, a szokásos születésnapi program a nyomott hangulatú temetőlátogatásokkal kezdődik, utána pedig közvetlenül az önfeledt tortazabálás szokott következni. Egyszer még régen, amikor a barátnőimmel ünnepeltünk és a csajok kitalálták hogy kérnek egy számot nekem a rádióban, kicsit letörte a partihangulatot amikor a műsorszerkesztő közölte velünk, hogy a ’Húsrágó, hídverő’ című Kispál és a Borz klasszikus nem biztos hogy a legjobb választás a halottak napi megemlékező műsorhoz… …Mindig ez van…

De hogy idén sem maradjon el a morbid szülinapozás, az alkalomra beszerveztünk egy hirosimai hétvégét. A hirosimai emlékpark látogatása, gondoltam, kellőképpen megalapozza majd a harmincon túli születésnapok amúgy is letargikus hangulatát. Hirosimából végül nem lett semmi, mert vészjóslóan közeledett a 14-es számú tájfun, és japán ismerőseink egybehangzóan a mellett kampányoltak, hogy töröljünk minden hétvégi programot és zárkózzunk be a lakásba három napi hideg élelemmel. Mondanom sem kell a tájfun az utolsó pillanatban egy széles mosollyal az arcán irányt változtatott, szóval még egy tisztességes szélvihar sem tombolt a szülinapom alkalmából. A B terv Halloween partira sem kaptunk már jegyet, úgyhogy bánatomban magamba tömtem a kiskorú Halloween időszak alatt zsákmányolt édességeinek egy jelentős részét azzal az álszent ideológiával, hogy inkább feláldozom magam én a Halloween oltárán, mintsem a kiskorú mérgezze magát a cukros szarokkal.

Végül Hirosima és Halloween parti helyett egy tájfunbiztos szusibárban kötöttünk ki a születésnapomon és megállapítottuk, hogy ez a szusis szakma is kezd felhígulni, gondolom viszonylag kevéssé számít tradicionálisnak a virslis-ketchupos-majonézes szusi.

Ha mi nem is, a kiskorú legalább volt Halloween partin a bölcsiben (igen, szerintem is rendkívül fontos másféléveseknek Halloween partit szervezni). Aka-chan amikor meglátta az ajtóban a gondozókat, vagyis egy boszorkányt és egy amerikai akcentusú koala macit, rögtön megpróbált kereket oldani. Rendkívül fantáziadúsan sütőtöknek öltöztettük, amit persze utált, és nem tudom hányan fogták le, de állítólag sikerült egy fényképet csinálniuk róla félig felvett jelmezben a bölcsőde albumába.

Én nem tudtam hogy a japánok a Halloweent is ennyire átvették, az egyik anyuka még denevérformájú csokis kekszet is sütött a gyerekeknek. Bár elnézve a családot lehet hogy náluk a denevérsüti teljesen mindennapi. A japán anyuka ugyanis tele van tetoválásokkal (a tetoválás Japánban nem annyira gyakori, közfürdőkbe, uszodákba pl. állítólag nem is lehet tetoválással bemenni), a ruházatát nehéz lenne szavakba önteni, és otthon van egy házi sasuk is az uncsi macska helyett. De az igazi áldozat a gyerek, akinek egy csillag van a hajába borotválva (hol vannak ilyenkor a gyermekvédelmisek?), a maradék punkosan felfelé zselézve, piros bakancsban jár, tisztára úgy néz ki mint egy minihuligán. Elég vicces amikor a gondozók gügyögnek hozzá, mindig várom hogy mikor köpi szemközt az egyiket. Ja és a japán divatról elég csak annyit, hogy már éppen meg akartam kérdezni hogy a kisebbik lányt minek öltöztette be, amikor rájöttem hogy a szerencsétlen gyereken nem jelmez van.

A Halloween-os cumisüveg elengedhetetlen kelléke egy jól sikerült bölcsődés Halloween partinak!

Beszoktatás hirtelen-hamar

Már egy hete a Starbucks-ban reggelizek (bármennyire is szarul hangzik, isteni a zöldtea tejjel!), mert a másfélévest 9-től már a bölcsödében szedi szét a berendezést, 10 előtt pedig a kávézókon kívül semmi nincs nyitva.

A bölcsődei beszoktatást egyébként leginkább a gyerek anyja viselte meg. A beszoktatás ugyanis Japánban úgy működik, hogy nincs beszoktatás. Odamentünk első nap, eljutottam egészen a bejárati ajtóig, ott két percben alaposan megismertük egymást a gondozókkal, (érintett témakörök: gyerek neve, beszélt idegen nyelvek száma, a ’pisi’ és ’kaki’ szavak helyes kiejtése magyarul). Egy rövidebb vigasztalás után (…nem a gyereket, hanem anyukát kellet vigasztalni…) a gyerek a gondozó és egy csomag pelenka társaságában el, közben anyuka jókedvűen integet (előre megmondták, hogy mosolyogni kell, nincs mese).
Kénytelen vagyok beletörődni, hogy a kiskorúnak ezentúl már magánélete is van. Reggelenként a gondozólánnyal, vagy valami japán szoknyás kétévessel kéz a kézben eltűnik a hátsó szobákba, magukra csukják az ajtót és a külvilággal csak egy üzenőfüzeten keresztül kommunikálnak. Ráadásul kezd kamaszodni is, a hétvégén már azon kaptuk apa-sannal, hogy az étteremben leplezetlenül szemezett a szomszéd asztalnál ülő kiscsajjal.

Valljuk be, tudat alatt szerettem volna látni, hogy a kiskorú nélkülem képtelen az alapvető életfunkciókra és teljes letargiába esik majd a bölcsödében a leküzdhetetlen szeparációs szorongása miatt, de a ’várt’ lelki trauma valahogy elmaradt. Azért volt szeparációs szorongás, de a tünetek csak rajtam jelentkeztek, a gyerek pedig kezdi szemérmetlenül jó érezni magát az új társaságban, ahol ő az egyetlen olyan gyerek, akinek mind a két szülője ugyanazon a földrészen született. Persze a rend kedvéért, gondolom inkább szánalomból, mint meggyőződésből, minden reggel előad egy igen hatásos sírásos performanszot, de ahogy kikerülök a látótérből már vigyorogva rohan be a játékokhoz. 

Azt nem tudom, hogy elhitték-e hogy tényleg én vagyok a mésféléves anyja, mert első nap közölték hogy nem hasonlít rám, sőt még a vércsoportját sem tudtam megmondani, aztán pedig már a második nap sikerült fordítva feladott pelenkával ’leadnom’ a gyereket a bejáratnál (nem röhögni! új típusú, még nem bejáratott japán pelenka volt; igaz az írástudók kedvéért japánul ráírták hogy melyik az eleje de fogjuk rá hogy itt még nem tartunk a nyelvkönyvben...).

Reggel 9-ig még járnak a női vagonok a metróban, úgyhogy nekünk is ott a helyünk. Nem mintha annyira reszketnék a kora reggel már taperoló bizniszmenektől, hanem mert kevesebben vannak. A reggeli metróhangulat egyébként nagyon meghitt, olyan mint valami nagy közös meditáció az ismeretlenekkel, mindenki csukott szemmel hangolódik rá a napra. Némelyik simán el is alszik és teljes kábulatban dől előre a táskájára. Ezt a minden helyzetben elalvási képességüket hihetetlen művészi fokon tudják művelni a japánok. Ha egy japán ülő helyzetbe kerül, nincs a kezében semmilyen szórakoztató kütyü és sokáig nem szólsz hozzá, akkor egy idő után tuti elalszik, bárhol is legyen.

Fantázia neve: bili

Tegnap este elmentünk a bababoltba, hogy vegyünk egy bilit a másfél évesnek. Ez volt a legegyszerűbb bili amit találtunk:

Több darabból áll mint egy Ikeás szekrénysor és még csavaroznom és ragasztanom is kellett összeszerelés közben. Egyébként mindent tud, ami a szobatisztaságra szoktatáshoz kell, még azt is, ami nem kell. Egy személyben trendi bili, fellépő, WC szűkítő, éjjeli edény a nagyinak, zenés-lovaglós szórakoztató egység és még a budi öblítés hangját is tudja utánozni. Ehhez képest az otthoni retrobilink elszégyellheti magát, pedig az is nyomta a Lambadát vég nélkül ha a gyermek beletalált (volna) valamivel.

A bababoltban egyébként minden elképzelhető dolgot lehet kapni, kivéve pelenkázó asztalt, mert a tatami szőnyeg úgy látszik erre is kiválóan alkalmas. Van viszont helyette gyerekeknek készült tanuló evőpálcika. Három hurok van rajta, ide kell beakasztani a megfelelő ujjakat. Még az elején gondolkodtam hogy veszek egyet, mert egy magam fajta kétbalkezesnek (aki történetesen maximalista is) lehetetlenségnek tűnt szépen megtanulni pálcikával enni, és mindig azon aggódtam hogy körberöhögnek majd a vendégségekben és az éttermekben. Végül nem nagyon volt rá szükség, mert ha japánokhoz megyünk vendégségbe, valahogy nekem már eleve villát adnak a kezembe, ki tudja miért, pedig azóta már megtanultam pálcikával enni, végszükség esetén pedig a gyerek evőeszközét szoktam használni.

 

Na és ha már a kajáknál tartunk...A babaételek szörnyen néznek ki, halmazállapotukat leginkább a kínai kajákéhoz tudnám hasonlítani (igazából a takonyhoz, de ilyet mégsem illik mondani egy kajáról), és mindegy hogyan cifrázzák hogy csirke, vagy marha van benne, kivétel nélkül mindegyiknek hal íze van. Méretüket tekintve pedig a termékminta kategóriába sorolnám őket. (Egy kicsit aggódom egyébként, mert jövő héttől bölcsis lesz elvileg a kiskorú, és amikor bementünk megnézni a csoportját, éppen tízórai idő volt. A tízórait 5 szem mazsola képezte, a feng shui szerint egy kistányéron gondosan elrendezve. Mondanom sem kell, a kiskorú ilyen mennyiségnek neki sem áll, mert több energiát eléget a rágással mint amennyi kalóriát bevisz vele. Úgy érzem, ha csak nem csempészek a zsebébe egy kis plusz ellátmányt, akkor komoly veszélyben forog a többi gyerek fejadagja.)

 

Egy kis ’hazai’ a spájzban… Tudom, főzhetnék is, meg minden, de az sokkal logikusabb lenne és így legalább lehet fogadásokat kötni, hogy a repülőút alatt mennyi üveg törik össze.

Jetlag utáni első

Véget ért az otthoni nyaralás és a héten szerencsésen visszaérkeztünk második hazánkba. Az egy hónap alatt megpróbáltunk egy diszkrétebb zsírpárnát növeszteni, ami talán kitart a következő egy évre Japánban. Szóval újra ’itthon’. A távollétünkben az alábbi dolgok történtek nem feltétlenül kronológiai sorrendben:

Egy darab 5,1-es erősségű földrengés. Apa-san persze semmit sem érzett belőle. Meg is kapta a kollégáitól, hogy biztosan azért mert ’luxus’ lakásban lakunk. Mindig ezzel nyaggatnak minket. Tény hogy a Toyota Corollánk a legcikibb autó 3 kilométeres körzetben, de a folyamatos piszkálódás mégiscsak túlzás, érezhetően úgy gondolják, hogy egy magyar kiküldetése Japánban nem egy kategória egy japán magyarországi kiküldetésével. A legjobb az volt, amikor az egyik Magyarországról nemrég visszatért kolléga majdnem szívrohamot kapott olyan átéléssel hőőőzött amikor meglátta a környéket ahol lakunk, majd pár órára rá már azt mesélte, hogy a legjobban a ház kertje hiányzik neki Magyarországról, ahonnan vacsi közben ráláttak a Dunára. 

Visszatérve a földrengésre, kicsit bizakodóbb lettem és öt centivel feljebb is hordom az orromat, amióta tudom hogy milyen luxus körülmények között lakunk (80 m2 tiszta luxus; a mosogatógépet és a beépített bejárónőt ugyan még nem találtam meg, de tuti itt kell lenniük valahol…).*

Az állatkertből jövő oroszlánbömbölés kiegészült néhány száz kabóca ciripelésével. Ettől az eddigi dzsungeles életérzés keveredett egy kis horvátországi nyaralás fílinggel. Hogy ne maradjak le semmiről és tudjak hódolni a rovarok és bogarak iránt érzett szenvedélyemnek, apa-san meghagyott nekem egy teraszon talált kabócatetemet. Meg is vizsgáltam tudományos szempontból (alapvető testméretek, félelmetesség foka, képes-e féljapán háziasszonyokat egészben lenyelni, stb.), de kizárólag az erkélyajtó üvegén keresztül, mit lehet tudni, nem tetszhalott-e, a kitartóbb fajtából.

Apa-san megismételte a gulyásleves partit nélkülünk, miután én jeleztem hogy a további vacsoracsatás főzőestekből ha lehet, kimaradnék. A vendégek ajándékot is hoztak. Én csak egy papírzacskót vettem észre a konyhapulton, ami szivacsokkal volt kitömve. Gondoltam valami csomagolóanyag volt eredetileg és kérdeztem apa-sant hogy szerinte a műanyag szemét közé rakjam-e. Erre felvilágosított, hogy az nem a csomagolás, hanem maga az ajándék, vagyis 12 darab fehér szivacsdarabka. Lehet hogy a látszat csal és valami Teleshopos SuperMagic 2000 Turbo, de első ránézésre sima habszivacsnak tűnik és bevallom kicsit meglepődtem hogy ajándékba hozták (az egyik lány még meg is mutatta apa-sannak hogyan kell szakszerűen letörölni vele a gáztűzhelyt). Gondoltam kicsit várok vele, mégiscsak Japánban vagyunk, high-tech meg minden, hátha éjjel egy-egy agilisabb szivacsdarab kiugrik a zacskóból és magától kitakarítja a konyhát, de eddig még semmi ilyesmi nem történt.

*Úgy tűnik tényleg jól építették meg a házat, mert pár órája volt egy 3,8-as földrengés, és semmit nem éreztünk belőle nyilván a luxus körülményekből kifolyólag. A kontroll csoport apa-san volt az irodában, aki érezte a rengést, úgyhogy valami tényleg lehetett.  

Főként a balkezességről

Helyenként átcsap baba-mama blogba, de azért a japánokról is lesz szó becsszóra.

Mostanában egyre többször veszem észre, hogy az egyéves többet használja a bal kezét, mint a jobbat és ha magától veszi a kezébe a villát, a tollat, vagy a fakanalat (írni és főzni még nem tud, utóbbi eszközöket szigorúan zavarkeltés céljából használja), akkor is inkább a bal kezébe kerül. Az interneten javasolt ’integetős’ tesztet is elvégeztettem vele, de a gyerek megbukott, mert két kézzel integet. Viszont utána bal kézzel mutatta meg hol 'apirosautó', és ezzel megint gyanúba keverte magát. Most abban a dilemmában vagyok, hogy vajon hol van az a határ ameddig még bátorítom a még bizonytalan gyermeket a EU konformabb jobb kezesség felé, és hol van az a pont amikor már erőltetem a jobbkezességre az egyébként balkezűnek született kölköt.

Megkérdeztem pár kisgyerekes japán ismerősömet, hátha tudnak valami épkézláb tanácsot adni. Így derült ki, hogy japánban nincsenek bal kezesek. Nem azért, mert ez valahogy hiányzik a génállományukból, hanem azért, mert a japán társadalom nem nagyon tűri ha valaki kilóg a sorból és pl. a balkezességgel próbál egyénieskedni. A szülők inkább még idejében elfojtják a dolgot nála, nehogy később gond legyen belőle, és gyakorlatilag rákényszerítik a jobbkezességre. Hmmm..ez elég gázul hangzik, főleg, hogy gondolom lehet valami összefüggés a jobb-balkezesség és a bal-jobb agyfélteke természetes dominanciája között, amit talán nem szerencsés erőszakkal befolyásolni…

Ennek kapcsán az is eszembe jutott, hogy nem csak bal kezes japánt nem látni, de kövér japánnal is ritkán futok össze. Nagyon ritka az elhízott ember. Itt mondjuk vitathatatlanul a japánoknál a pont és gondolom ennél a résznél megint csak a japán kaja minősége és mennyisége játszik közre az aktív életmód és a szerencsés gének mellett. Az európai leányember önértékelése szempontjából nem túl szerencsés hely Japán, mert szinte minden nő mellett kövérnek érzed magad. Viszont sokkal kevesebb (apa-san szerint egyáltalán nincs) a nálunk gyakran előforduló idegesítően tökéletes, címlapokra kívánkozó női példány. Persze apa-san hivatalos verziója szerint ilyen nő otthon sincsen - leszámítva természetesen engem, akinek küllemén egyetlen kifogásolható négyzetcentiméter sincsen; és akkor még nem is beszéltünk a belső értékekről -, de erősen gyanús, hogy ez már csak a marketing része a dolognak.
Az is hamar feltűnt, hogy nem láttunk még egyetlen gyereket sem, akinek cumi lógott volna a szájában. Nem mintha nem lehetne kapni cumikat a bababoltokban, de valahogy nem használják. Ezen felbuzdulva én is leszoktattam az egyévest róla, nehogy kiközösítsék itt nekem majd a bölcsiben, vagy ilyesmi (persze nem ezért, de tényleg leszoktattam róla részben a japánok, részben pedig az éppen aktuálisan olvasott gyereknevelési könyv hatására). Meg éppen akartam írni hogy nem láttam még a boltban a földön toporzékoló és szupermenes nyalókáért tipródó gyereket sem, de épp ma voltam tanúja egy hasonló dührohamnak az utcán. Azt viszont mindenképpen leszögezhetjük, hogy ez sem gyakori látvány.
És a végén még egy félmondat; A tinédszerlányokat leszámítva dohányzó nőt sem láttam még...

A VB és a családi biznisz

Az előző japán turistás témáról jutott eszembe hogy még a foci VB-ről is akartam írni érintőlegesen. Nem mintha engem annyira lázba hozna a foci, de a VB-nek én is örülök, mert végre ki tudom aludni magam a meccsek alatt. Az első meccs itteni idő szerint fél 9-kor kezdődik és a félidőre már jóízűen durmolok a kanapé mellett rögtönzött ágyon. A foci mellett a Forma 1-en tudok még kitűnőket szundítani. Csak a Palikra szoktam felébredni, amikor extázisba jön, vagy tirpák módon kioktatja szerencsétlen "Gyulám"-at. Szerintem az egész Forma 1-ben ez a Stan és Pan páros a legjobb.

Na de nem is ez az érdekes, hanem amit apa-san mesélt. A Japán-Kamerun meccs után másnap jött haza, hogy jól lehordták a kollégái, hogy nem rendelt pizzát a meccsre. Már reggel azzal fogadták, hogy megkérdezték mennyit kellett várnia a pizzára előző este. Mert állítólag itt mindenki tudja, hogy focimeccset pizzaevés közben KELL nézni, úgyhogy apa-san kollégái is kivétel nélkül mind pizzát rendeltek és még a hírekben is bent volt hogy Nagoyában 1 órát (hűha...) kellett várni a pizzára, annyira sok rendelés futott össze. Egyre jobban érik bennem a gondolat, hogy alapítok egy céget és a külföldi idetelepülőknek fogok bevezető tréningeket tartani, szerintem nagyobb sikere lenne mint a nyelvóráknak és elkerülhető lenne néhány ilyen kellemetlenség. Mert ugye te azt gondolod hogy milyen birka dolog már hogy kivétel nélkül mindenki pizzát rendel, közben pedig már csak azt veszed észre, hogy másnap körbeállnak a kollégáid és amikor leszegett tekintettel bevallod hogy nem ettél pizzát a meccshez úgy néznek rád, mintha te lennél a birka. Ez nagyon jellemző rájuk, mármint hogy gondolkodás és kérdés nélkül képesek azt csinálni amit mondanak nekik, bármi legyen is az. Apa-san mindig mondja is nekem, hogy itt kellene kitalálni valamit és eladni a japánoknak. Ha ők egyszer rákattannak valamire, akkor az 130 millió rajongót jelent. Már csak ki kellene találni hogy mi legyen az. Első gondolatunk a nálunk már bevált lábbal hajtható műanyag motor volt (ld. tatami szoba kép). Néha ki is szoktam vinni a játszótérre és ráültetem a kiskorút, hogy népszerűsítse egy kicsit, de azon kívül hogy bambán néz rajta egy darabig és lekéretőzik róla, nem sok hajlandóságot mutat arra hogy segítsen beindítani a családi bizniszt, úgyhogy egyelőre még nem gazdagodtunk meg. Reméljük nagyobb korában több üzleti érzéke lesz, mert így várhatjuk majd hogy eltartja a szüleit.

Kultúramentes hétvége

Kicsit hosszúra nyúlt, bocs, pedig az onszenről még nem is írtam

A hétvégén elmentünk az Ise félszigetre. Úgy kezdődött az egész, hogy apa-san kivett két nap szabadságot. A főnöke persze rögtön rájött hogy valami turpisság van a dologban és nem mulasztotta el levezetni apa-sannak, hogy egy pénteki és egy hétfői szabadnap egyenes következménye, hogy 4 teljes napig távol lesz a munkahelyétől. Fel is tette a költőinek szánt kérdést, hogy biztosan így gondolta-e a szabadságkiírást. Itt persze annak a résznek kellett volna következnie, amikor apa-san a fejéhez kap és bűnbánóan lehúz egy napot a szabadságából, de legalábbis megígéri, hogy a következő hétvégén bejön dolgozni kárpótlásként. Nem így történt, apa-san úgy tett mintha nem értené mire akar főnök-san kilyukadni és csak annyit mondott: „Igen, pontosan így gondoltam.”

Aztán lefoglaltuk a szállást, és elővettem az útikönyvet is, vajon mit mond Tobáról, ahol a hotel volt. Konkrétan ezt írja: „A tengerparti tömegturizmus óriási vidámparkját nyugodtan kihagyhatjuk.” Aztán kénytelen-kelletlen azért folytatja a látnivalók (szám szerint egy) felsorolásával. Hogy azért valami kultúra is ragadjon ránk, odafele útba ejtettük Ise Jinjut, amit Japán legszentebb sintó szentélyének tartanak. Tiszta átvágás az egész, mert annyira nagyon szent, hogy a főépületbe nem is engednek be látogatókat, sőt, még egy magas fallal is körbezárták, nehogy esetleg valaki megpillanthassa őket. Én értem hogy nem akarják, hogy a néptömegek a fényképező csattogtatásukkal megzavarják a meditáló szerzeteseket, meg minden, de azért legalább egy képet kirakhattak volna róla hogy elhiggyük hogy van is ott valami. Szóval már itt teljesen lemondtunk mindenféle kulturális élvezetről a hétvége további részére, felöltöttük a rövidnadrágunkat és szemérmetlenül az óceánpart felé vettük az irányt. Lehet hogy nem írunk doktori disszertációt a környék nevezetességeiről, de a tengerpartot nélkülözni kényszerülő országból idetévedt utazónak egy óceánpart már önmagában is elég látnivaló.

A hotelben nyugati típusú szobát kértünk. Azért huncut módon egy tatamis sarkot mégiscsak belecsempésztek a szobába, ide szállásoltuk el a kiskorút. Az étterem viszont nem nagyon volt felkészülve az egyéves(ésháromhónapos) érkezésére. Az első estén kényelmes, japán tempóban szolgálták fel a nagyon-sok fogásos japán ételkreációkat. Mondanom sem kell, hogy a kiskorú nem az a fajta aki negyedóráig elnyammog egy tofuszeleten. Inkább két percben magába tömött amit tudott az asztalról és a maradék időben mindenkinek útban levőset és kavicsdekoráció dobálósat játszott. Próbáltunk úgy tenni mintha nem a mi gyerekünk lenne, de mi voltunk az egyetlen külföldiek a hotelben így kénytelenek voltunk néha felelős szülők módjára haragos tekintettel mondani neki hogy „nem szabad az ablaküveget a kanállal ütögetni” meg hogy „a néni nem biztos hogy örül annak ha kihúzod alóla a széket” és stb. Szóval a pincérlány nagyon kitett magáért és lassított felvételben, elegáns mozdulatokkal rakosgatta elénk a tálakat, mi viszont már kevésbé elegánsan lapátoltuk befelé a tányéron találtak ehető részeit és rágás nélkül nyeltük le, hogy azzal is időt nyerjünk, végre összeszedhessük a gyereket valamelyik asztal alól és mehessünk fel a szobába. Ebből tanulva a második estétől kicsit felgyorsították a tempót, de a desszertig így is csak egyszer sikerült eljutnunk. Általában tudatosan kerüljük a „gyerekbarát”-nak aposztrofált hoteleket, mert úgy képzeljük, hogy ez a jelző egyet jelent a soha meg nem szűnő gyerekricsajjal, de ezek után lehet hogy kénytelenek leszünk átgondolni ezt a stratégiánkat.

A séf egyébként nem nagyon szeretett sütni-főzni. Az elénk rakott cuccok 90%-a nyers (ámdeviszont-ennekdacára nagyon finom) volt, ami pedig nem, azt is nekünk kellett megsütni az asztalon rögtönzött sütő- és főzőlapokon. Inkább a dekorálásban élte ki  magát, és ebben nagyot is alakított. Kíváncsi lennék mit szólna a nálunk megszokott 'egy nagy rakás sültkrumplin egy nagy szelet rántott hús, tányér szélén kókadozó petrezselyemcsokor' típusú tálaláshoz.

A hétvége fénypontja nekem ez a termálvizes lábáztató volt az egyik hegy tetején, ahol becsületkasszás megoldásban 100 yenért lehetett lábat lógatni a meleg vízben, miközben kilátás nyílt az egész öbölre. Állítólag még Fuji-san hósipkás csúcsát is lehet látni a távolban, mi elég sokáig néztük ahhoz, hogy a végén tényleg láttuk. Valószínűleg csak hit kérdése az egész... Terveztem is hogy írok a Lonely Planeteseknek, hogy ezt még írják bele az útikönyvbe. Meg a gyöngyhalászok szigetét is kihagyták, pedig ott a gyöngyhalásznők óránként tartanak merülős bemutatót és még gyöngyöket is lehet kapni első kézből, már akinek tetszik persze.

Csöpi

Vészesen gyarapodik a külföldi ismerőseink száma és így egyre többször vagyunk megtalálhatóak vendégként japán családok otthonában. Nehéz volt nem észrevenni, hogy a japán gyerekekre nem adnak otthonra zoknit, sőt amikor hozzánk jöttek vendégségbe, a cipővel együtt akkor is rögtön lekerült a zokni a lábukról. Ennek egyenes következménye, hogy a japán gyerekeknek konstans folyik az orruk és köhögnek. A kiskorú egészen a múlt hétvégéig gond nélkül megúszta ezeket az orrfolyásos találkozókat. Neki ugye most van az a korszaka, amikor válogatás nélkül mindent a szájába vesz, és amerre jár, mindenfelé nyáltócsákat hagy maga után. Mondtam is apa-sannak, hogy ha netán ámokfutásba kezdene a játszótéren és álcázásképpen az oroszlános harisnyáját a fejére húzva feldöntené a homokos dömpereket, könyörtelenül kitekerné egy-két játék babának a nyakát, majd obszcén Micimackós graffitikat rajzolna a csúszda oldalára, hamar lebukna a DNS minták alapján.
A hétvégén, amikor az egyéves a szokásához híven szertartásosan végignyalogatta az egyik orrfolyós kisfiú legókészletét, gondosan ügyelve rá nehogy egyetlen darab is kimaradjon a műveletből, már gyanítottam hogy nem lesz jó vége. Az eredmény: életében először beteg lett. Szerencsére nem vészes a helyzet, csak egy kis nátha. Japánosan nem is nagyon foglalkoztunk vele, de tegnap elérte az orrdugulás azt a szintet, amikor úgy döntöttünk ideje felavatni a még felbontatlan dobozú porszívós orrszívó készüléket. Kedvesen Csöpi névre keresztelték, de nem hiszem hogy ezzel és a doboz oldalára rajzolt mosolygós elefánttal meg lehet téveszteni egy rafinált egyévest. Mialatt apa-san beüzemelte Csöpit, én próbáltam elméletben kidolgozni valamilyen stratégiát arra az igen valószínű esetre, ha az egyéves nem mutatkozna kellően együttműködőnek a beavatkozás során. Szerencsére Csöpi és a porszívó bizarr együttese rögtön felkeltette a gyerek műszaki érdeklődését, és megbabonázva figyelte az eseményeket. A dolog simán ment, úgyhogy végül nem kellett bevetni egyik kitűnő ötletemet sem. Még szerencse, mert az egyik a kábító pisztolylövedék lett volna, amit viszonylag nehézkes csütörtök este fél nyolckor beszerezni, a másik pedig az, hogy ájulást színlelek és hagyom hogy apa-san egyedül elintézze a dolgot. Szóval a Csöpivel való első találkozás a vártnál kevésbé volt drámai, remélem hogy ez a békés viszony a jövőben is fenntartható lesz.

Bevezetés a társasági életbe

Ma hosszas előkészületek után elmerészkedtünk az egyévessel a helyi játszótérre. Már hetekkel ezelőtt kinéztük a helyet, többször elsétáltunk arrafele hogy felmérjük a terepet. Soha nem láttunk senkit, gondoltam elsőre pont egy ilyen hely kell nekünk, hadd szokja aka-chan (és nem mellékesen én is) a játszótéri hangulatot, szocializálódni ráérünk később is. Szóval ma elmentünk és ahogy az lenni szokott, ez alkalommal tele volt a játszótér. Félrehúzódtunk egy csendes sarokba, hátha nem vesz észre senki minket. A feltűnés néküli elvegyülés persze hülye ötlet volt egy aranyszőke, rikító kék szemű, nem éppen vézna alkatú gyerekkel. Nem sokat lendített a népszerűségünkön, hogy a kék szemű azonnal rávetette magát a többi gyerek játékára. (Zárójelben jegyzem meg hogy én nem tudtam hogy a játszótérre játékot is kell vinni…) Ezek után körbenyalogatta több babakocsi kerekét is. A ’tökéletesre’ sikerült bemutatkozás ellenére két anyuka is kommunikációt kezdeményezett velünk. Az első csak úgy nem verbálisan, integetéssel és széles mosollyal. Ezt még nem volt nehéz viszonozni, mosolyogni én is tudok. A másik viszont már nemigen foglalkozott az előjátékkal, egyből megszólított. Valamit kérdezett, én persze egy szót sem értettem, de gondolván hogy nem aziránt érdeklődött hogy mit gondolok a világbékéről, elmondtam hogy mennyi idős a vadember-gyerek, honnan jöttünk, és mennyi időre. Ennél többet nem nagyon tudok japánul, úgyhogy telefonszámot egyelőre nem cseréltünk, de kezdetnek ennyi elég is volt a társasági életből.

Magyar gyerek: vastag kordbársony nadrág, két hosszú ujjú, polár béléses kötött pulcsi, sál, sapka. Japán kislány: kis szoknya, kis harisnya és mezítláb! a csúszdán.

Book

Cuccaink nagy része hajón fog érkezni és még kb. két hónap amíg ideér. A repülőútra vitt újságomat már a gyerek is rongyosra olvasta, úgy tűnt ideje lenne beszerezni valami olvasnivalót, jobb híján angolul. Nem messze van egy nemes egyszerűséggel "BOOK" feliratú könyvesbolt. Mivel itt kevés dolgot írnak ki angolul a boltokra, úgy gondoltam itt jó eséllyel indulok a könyvvadászatban. Hát tévedtem, az égvilágon semmijük nem volt angolul a bolt feliratán kívül. Ezek után megdőlni látszik az a romantikus elméletem is, mi szerint a mellette lévő "Vágy Hair design" tulajdonosa magyar lehet.

Igazából nem nagyon csodálkozom azon, hogy nem gondolnak arra a maroknyi olvasni vágyó külföldire aki a környéken lakik. Kevéssel szoktam találkozni. Olyannyira, hogy általában köszönünk egymásnak. Nem is meglepő, hogy a szőke, hatalmas kék szemű egyévesemnek igen nagy a népszerűsége. Szinte kivétel nélkül mindenki megnézi. Résen is kell lennem, a boltban pl. amíg elfordulok hogy levegyek a polcról valamit, már három japán kisnyugdíjas hajol befele a babakocsin hogy megcsodálja. Szerintem a neve helyett előbb fog hallgatni arra hogy "kawaii" (aranyos, helyes), annyiszor mondják neki.

A rejtélyes Vágy Hair design szórólapja.