Dohányzásra kijelölt hely

Képi anyag még a hétvége gyűjtéséből - Takayama tájegység.

Nagy nehezen találsz egy helyet ahol lehet dohányozni - mert nem ám csak úgy akárhol az egyén kénye-kedve szerint -, és még akkor sem hagynak nyugodtan füstölni, muszáj egy kis tanító jelleget belevinni finoman a hamutartó oldalára ragasztva.

A piktogram kicsit nehezen feldolgozható, nekem teljes egészében nem is sikerült minden részletében értelmeznem (különös tekintettel a dohányfüst vonulási alakzatára), simán elmenne egy kortárs festménynek is. A stilizált emberalakok mellett meglepő alapossággal kidolgozott kiskutyát (még szeme is van, a bácsinak viszont lába-keze sincsen rendesen) már végképp nem értem miért keverték bele a történetbe, talán rossz időben volt rossz helyen. Az alkotó környezettudatosságára utal, hogy a kutyatulajdonos kezébe még a kutyapiszokgyűtő zacskót is odarajzolta (vagy a póráz vége tekeredik, talán soha nem tudjuk meg). A mű ellentmond annak a korábban tett megállapításomnak is, hogy japánban nincsenek bal kezes emberek, amennyiben feltételezzük hogy a képen szereplő káros szenvedélyektől nem mentes zöldember nem hátrafelé halad. Meg egyáltalán.

Ez a földdarab első ránézésre a rózsaszín ház kertjének tűnik még tereprendezés előtt. Valójában már a szomszéd építési telke. Itt tényleg érdemes jóban lenni a szomszéddal, és a papírfalaknak köszönhetően ha lekiabálsz az asszonynak hogy kész van-e már a vacsora, a szomszéd válaszol.

És hogy milyen házat lehet kihozni egy ekkora telekből?

Az óvárosi részen a boltok között egyszer csak feltűnik egy ingyenes pihenőhely. Multifunkcionális, kicsit időutazós jelleggel, miután megittad a teádat a múlt század eleji teafőzőről (jobbra hátul), már nézheted is a tőzsdeárfolyamokat a szélessávú interneten és közben még a kölök is tud aludni egyet.

A jóképű papbácsi - ismeretterjesztő rovattal

Anyukámék látogatása miatt már egy hete a játszóterek helyett buddhista templomokba és sintó szentélyekbe járunk. Az egyéves eddig elég jól viselte hogy kényszerturista lett belőle, de tegnap már előjöttek rajta az elvonási tünetek. A társaságban viszonylag konszolidáltan viselkedő gyereket ki kellett vinnem egy buddhista templomból, miután hanyatt dobta magát az egyik védőszent szobra előtt, majd tüntetőleg bedobott egy fog- és nyálnyomokkal ellátott papírfecnit a kínosan tökéletesre gereblyézett zen kert kavicsára. Persze rálépni nem lehetett, úgyhogy kiszedni sem tudtuk. A papbácsi viszont nagyon rendes volt, mert amikor mondtam hogy érthető okokból kiviszem a gyereket az apjához, aki időközben megérkezett, azt válaszolta, hogy őt nem zavarja és inkább hívjam be apa-sant is, hadd lássa ő is a templomot belülről is.
Egyébként nagyon jól manipulálják az embert a japánok a kedvességükkel. Egy másik templomban (ugyancsak zen kerttel és tátva maradt szájú magyar turistákkal; asszem egy ilyen helyen előbb-utóbb még én is elérném a nirvánát) fényképezni nem lehetett, de nem álltak a sarkunkban lesve minden lépésünket, hanem inkább hagyták hogy egyedül járjuk körbe a szobákat és a kertet. Szóval simán lehetett volna kattintgatni pár képet, és meg is fordult a fejemben hogy elő kellene venni a gépet, de annyira idegesítően kedvesek, hogy nincs szíve az embernek fényképezni, még akkor sem, ha történetesen nem vennék észre.

Ő a kedves és jóképű papbácsi. Utóbbit az idegenvezető mondta két szobor elemzése között. Tényleg fotogén, a templom prospektusa is tele van a fényképével.

                                               

Egyébként mostanra már annyi szent helyet láttunk, hogy rendesen kiműveltük magunkat a buddhista templomokból és sintó szentélyekből. Néhány érdekesség:

Ez a kis kötözött-sonka kő azt jelzi, hogy nem lehet a kertbe belépni. Imádom ezeket a finom jelzéseket és sokkal jobban is néz így ki, mint egy rács, vagy ronda tábla.

 

 

Lehet szerencsekártyákat is venni a templomoknál. Ha jó dolog van benne, akkor megtartják, ha viszont rossz, akkor igyekeznek tőle megszabadulni, és ilyen oszlopokra kötözik fel. Egyébként nagyon rafináltak, mert azt mondják, hogy ha valami mégsem jön be, az nem azért van mert nem működött a kártya, vagy a szentek nem teljesítették a kívánságaidat, hanem csak annyit jelent, hogy valamelyik következő életedben fog teljesülni. Így folyamatosan fenntartják a hívők érdeklődését és a templomok finanszírozása is megoldott.

 

A csecsemőket elviszik a szentélyekbe hogy megáldják a szerzetesek. Ennek a tovább fejlesztett változata, amikor az újonnan vásárolt autókat viszik a szentélybe. Ezek az autók is éppen az áldásra és jó szerencsére várnak a szentély oldalában. A dolog pénzért megy és ráadásul különböző árfekvések vannak. Azt nem tudom hogy a gyakorlatban ez hogy működhet. Háromezer yenért fél évre szerencsét hoz az utakon, tízezerért viszont akár 3 évig is?

Megvan annak is a koreográfiája hogyan kell szerencsepénzeket dobni a szentélyeknél és imádkozni. Sok helyen angolul is kiírják hányszor kell meghajolni és tapsolni és fura módon egyáltalán nem bánják, ha te is 'kipróbálod'.

 

 

 

 

Rengeteg Buddha szobor van . Ez a legnagyobb Nagoyában. Ha sokáig nézed, akkor az előtte álló húgomat is fel lehet fedezni a képen, aminek elkészítése egyébként 32 szúnyogcsípésbe került.

Turistagondolatok - gésák és zöld teás fagyi

Anyukámról azt kell tudni, hogy megrögzött kertrajongó. Ha hozzájuk mész vendégségbe, akkor az idegenvezetéssel egybekötött kerttúra kötelező program (nyitva H-V: 10.00-18.00-ig, belépés ingyenes.). Rajongásának fokát jelzi, hogy itt Japánban látva a zsúfolt házakat, és a népsűrűséget, anyukám megállt egy mini konyhakert mellett és empatikusan csak annyit mondott: "Szerencsétlen növények…"

A Kiotói városnézés úgy indult, hogy kinéztem a neten egy egy napos túrát, amiben összesen 7 hely szerepelt. Ebből lehúztam egyet, mert úgy döntöttem, hogy az nem érdekel minket. Aztán még egyet, hogy ne legyen olyan rohanás a napunk. Így lett 5, de látva az előző napokban produkált sétatempónkat, a végén négynél maradtam. Végül a ’minden fűszálat megnézünk’ stratégia nyomán kettő darab helyre sikerült eljutnunk egész nap, plusz a végén még egy templomot kívülről lefényképeztünk a tisztesség kedvéért. A haladást a flóra tanulmányozásán túl az alattomosan a templomok köré telepített kihagyhatatlan bazársor is jelentős mértékben lassította. Így is rendkívül hatékonyak voltunk, mert láttunk megfelelő számú templomot, hagyományos utcarészeket, kolduló szerzeteseket, és a fényképes portfóliónk is egészen jól sikerült.

A nap fénypontja az volt, hogy az egyik szűk utcában gésanövendékekkel is összefutottunk (ez a szófordulat a gésák és a mi haladási sebességünket nézve is enyhe költői túlzás), pedig az útikönyv szerint napközben ritkán látni őket. A gésanövendékeket több okból is sajnáltam. Először is rengeteg réteg ruha volt rajtuk bonyolult masnikban végződve, amiben csak nagyon megfontoltan tudtak mozogni. Gondolom azért látni őket ritkán nappal, mert egész nap a kimonójuk felvételével vannak elfoglalva. Aztán pedig a fullasztó meleg miatt, megint csak a réteges öltözködésük kapcsán. Még nálunk is lassabban haladtak, egyrészt a lehetetlen fapapucsuk miatt, másrészt a lehetetlen turisták miatt (beleértve minket is persze), akik mutogattak rájuk és mindenáron fényképezkedni akartak velük. Türelmesen, visszafogott mosollyal tűrték a fotózásokat, csak onnan lehetett tudni hogy az egyik gésalánynak már melege lehetett, hogy a fehérre ’meszelt’ arcán diszkréten lefelé csordogált egy izzadságcsepp. Mi is lefényképeztük őket, úgy gondoltuk nem ciki, miután az egyik templomnál egy iskoláscsoport fotósa (aki annyira izzadt, hogy úgy nézett ki mintha most mászott volna ki a templom kertjének szökőkútjából) minket is megkért, hogy álljunk az iskolások mellé az egyik fotójukhoz. Szépen mosolyogtunk és én még a béke jelet is mutattam közben hogy tökéletesen sikerüljön a képük.

Kiotóról még annyit, hogy az Aranypavilonnál kapni a legfinomabb zöldteás fagyit ha valakit érdekel…

Turistagondolatok - Shinkansen

A Shinkansen azért nagyon jó, mert háromnegyed 5-kor még a kiotói állomás jegypénztárában álltunk sorba, 6 órakor pedig már a szokásos Japán-Magyarország interurbán videotelefonos beszélgetést bonyolítottuk nagoyai lakásunkból a család otthon maradt tagjaival, pedig Kiotó Nagoyától 150 km, és Nagoyában sem a vasútállomás mellett lakunk. A menetidő konkrétan 36 perc volt, úgyhogy ebből ki lehet számítani az átlagsebességet (a helyes megoldás gyenge matekosoknak: 250 km/h).

Odafele amikor elindultunk, az ablakból kinézve nem tűnt annyira vadítóan gyorsnak. Húztuk is a szánkat először, de aztán kénytelenek voltunk mégis meglepődni és még talán a szánk is nyitva maradt, amikor anyukám megkérdezte mi volt ez a villódzás néhány másodperce és mondtam hogy szerintem a híd oszlopai amin átsüvítettünk. Aztán szóltam hogy itt egy másik vonat, de amikorra a húgom odanézett már nem volt ott. És amikor bementünk egy alagútba, csak annyit lehetett érzékelni, hogy nagyon hirtelen sötét és utána világos lett. Azt hogy fordulunk pedig onnan lehetett tudni, hogy amikor kinéztél az ablakon, világ megdőlt úgy 15 fokban.
Szóval a Shinkanzen nagyon bejött. Egyetlen hátránya van csak, hogy eszméletlen drága. És hozzászokni sem nagyon érdemes, mert úgy tudom  mostanában nem terveznek Magyarországon Shinkanzent, vagy legalább hozzá hasonló vonatokat telepíteni. Valószínűleg Magyarország a világon az egyetlen olyan ország, ahol nem azt írják ki a metróban hogy mikor jön a következő, hanem hogy mikor ment el az utolsó metró... azt hiszem ez mond valamit a híres magyar 'optimizmusról'.

Instant Japán

Sikerült rábeszélnem családom két tagját, hogy jöjjenek el és nézzék meg a saját szemükkel, hogy mit is tud ez a Japán felmutatni 11 napban, illetve hogyan élünk mi itt két japánóra között. Konkrétan anyukám és a húgom fog minket két hét múlva meglátogatni. Húgommal már repültünk együtt, de anyukám még szűz ezen a téren. Azt hiszem a Budapest-Nagoya kicsit erős kezdés lesz, de legalább a repülőút és a jetlag után a feszített program amit összeállítottam, már meg sem fog kottyanni neki.

Mert persze japánosan nem szeretjük a spontán dolgokat, úgyhogy már össze is állítottam a programot a 11 napra. Kihasználva a remek lehetőséget gyorsan gyártottam is belőle egy Excel táblát. Sötét múltam miatt (t.i. sokáig kontrolling vonalon rontottam a levegőt multi típusú céges szerveződéseknél), Excel tábla függő vagyok, úgyhogy ha nem látok huzamosabb ideig Excelt, akkor egy idő után ideges rángás áll a jobb kezembe. Szóval megvan a program. Igyekeztem belesűríteni minél több olyan dolgot ami elsőre eszébe jut az embernek Japánról, hogy ha majd hazamennek, ne lehessen őket zavarba hozni a japán sztereotípiákkal kapcsolatos kérdésekkel és szükség szerint fényképpel is tudják bizonyítani a látottakat. Lesz shinkanzenezés, teaszertartás, gésás fotózkodás, Edo kori vár, buddhista templom és szusi minden mennyiségben. Talán még egy pachinko terembe is elnézünk. Sőt önkéntes alapon az egyik szentélybe még két japán ismerősöm is elkísér minket, úgyhogy reprezentatív módon a japán háziasszony prototípusával is meg fognak ismerkedni. A két japán leányzó annyira belelkesült hogy jön a családom, hogy már el kezdtek szervezni nekünk valami kimonópróbálgatós programot is, de még idejében jeleztem hogy a fenébe is, sajnos pont aznap nem érünk rá, valamilyen nagyon fontos egyéb-bármilyen programunk lesz.

A legnagyobb kihívás Kiotó feldolgozása lesz egy nap alatt. Talán nem véletlen, hogy Tobával ellentétben az útikönyv 64 oldalban foglalkozik Kiotóval. Mi kénytelenek leszünk egy nap alatt pánikszerűen lerohanni a látványosságokat. Azt hiszem a kevesebb néha több elvet fogjuk követni és hogy ne vesszenek össze a nemzeti kincsek, majd egy kalapból kihúzzuk hogy mit nézzünk meg…

Ha igazán japánosan akarnánk csinálni ezt a turistás dolgot, akkor szigorúan azokban az éttermekben ennénk és azokon a helyeken fotózkodnánk, amik fel vannak sorolva az útikönyvben. Végül is igazuk van a japánoknak, legalább a szabadságuk alatt sem kell gondolkodniuk, de ezt is kicsit túlzásba tudják vinni. Ők szerintem még akkor is képesek lennének bemenni egy halászlé csárdába a magyar Pusztában, ha történetesen utálják a halászlevet (és sajnos ki kell ábrándítsak minden halászlérajongó magyart, a japánok utálják a halászlevet), mert ha egyszer azt írta a könyv hogy oda be kell menni, akkor nincs mese, le kell tolni azt a halászlevet valahogy. Apa-san szerint a japánok annyira ragaszkodnak az útleírásokhoz, hogy ha a párizsi útikönyv nem írná hogy menjenek fel az Eiffel toronyba, akkor tuti felé sem néznének.

11 nap nem valami sok, úgyhogy sűrű a program, de ha szerencséjük lesz anyuéknak, talán egy 8-as erősségű földrengés is belefér majd. Annál is inkább, mert a nagyokosok szerint átlagosan 3 havonta van érezhető földrengés és nem mintha hiányozna, de mi már lassan 5 hónapja itt szégyenkezünk egy valamirevaló rengés nélkül, szóval időszerű lenne egy kis izgalom.

Kultúramentes hétvége

Kicsit hosszúra nyúlt, bocs, pedig az onszenről még nem is írtam

A hétvégén elmentünk az Ise félszigetre. Úgy kezdődött az egész, hogy apa-san kivett két nap szabadságot. A főnöke persze rögtön rájött hogy valami turpisság van a dologban és nem mulasztotta el levezetni apa-sannak, hogy egy pénteki és egy hétfői szabadnap egyenes következménye, hogy 4 teljes napig távol lesz a munkahelyétől. Fel is tette a költőinek szánt kérdést, hogy biztosan így gondolta-e a szabadságkiírást. Itt persze annak a résznek kellett volna következnie, amikor apa-san a fejéhez kap és bűnbánóan lehúz egy napot a szabadságából, de legalábbis megígéri, hogy a következő hétvégén bejön dolgozni kárpótlásként. Nem így történt, apa-san úgy tett mintha nem értené mire akar főnök-san kilyukadni és csak annyit mondott: „Igen, pontosan így gondoltam.”

Aztán lefoglaltuk a szállást, és elővettem az útikönyvet is, vajon mit mond Tobáról, ahol a hotel volt. Konkrétan ezt írja: „A tengerparti tömegturizmus óriási vidámparkját nyugodtan kihagyhatjuk.” Aztán kénytelen-kelletlen azért folytatja a látnivalók (szám szerint egy) felsorolásával. Hogy azért valami kultúra is ragadjon ránk, odafele útba ejtettük Ise Jinjut, amit Japán legszentebb sintó szentélyének tartanak. Tiszta átvágás az egész, mert annyira nagyon szent, hogy a főépületbe nem is engednek be látogatókat, sőt, még egy magas fallal is körbezárták, nehogy esetleg valaki megpillanthassa őket. Én értem hogy nem akarják, hogy a néptömegek a fényképező csattogtatásukkal megzavarják a meditáló szerzeteseket, meg minden, de azért legalább egy képet kirakhattak volna róla hogy elhiggyük hogy van is ott valami. Szóval már itt teljesen lemondtunk mindenféle kulturális élvezetről a hétvége további részére, felöltöttük a rövidnadrágunkat és szemérmetlenül az óceánpart felé vettük az irányt. Lehet hogy nem írunk doktori disszertációt a környék nevezetességeiről, de a tengerpartot nélkülözni kényszerülő országból idetévedt utazónak egy óceánpart már önmagában is elég látnivaló.

A hotelben nyugati típusú szobát kértünk. Azért huncut módon egy tatamis sarkot mégiscsak belecsempésztek a szobába, ide szállásoltuk el a kiskorút. Az étterem viszont nem nagyon volt felkészülve az egyéves(ésháromhónapos) érkezésére. Az első estén kényelmes, japán tempóban szolgálták fel a nagyon-sok fogásos japán ételkreációkat. Mondanom sem kell, hogy a kiskorú nem az a fajta aki negyedóráig elnyammog egy tofuszeleten. Inkább két percben magába tömött amit tudott az asztalról és a maradék időben mindenkinek útban levőset és kavicsdekoráció dobálósat játszott. Próbáltunk úgy tenni mintha nem a mi gyerekünk lenne, de mi voltunk az egyetlen külföldiek a hotelben így kénytelenek voltunk néha felelős szülők módjára haragos tekintettel mondani neki hogy „nem szabad az ablaküveget a kanállal ütögetni” meg hogy „a néni nem biztos hogy örül annak ha kihúzod alóla a széket” és stb. Szóval a pincérlány nagyon kitett magáért és lassított felvételben, elegáns mozdulatokkal rakosgatta elénk a tálakat, mi viszont már kevésbé elegánsan lapátoltuk befelé a tányéron találtak ehető részeit és rágás nélkül nyeltük le, hogy azzal is időt nyerjünk, végre összeszedhessük a gyereket valamelyik asztal alól és mehessünk fel a szobába. Ebből tanulva a második estétől kicsit felgyorsították a tempót, de a desszertig így is csak egyszer sikerült eljutnunk. Általában tudatosan kerüljük a „gyerekbarát”-nak aposztrofált hoteleket, mert úgy képzeljük, hogy ez a jelző egyet jelent a soha meg nem szűnő gyerekricsajjal, de ezek után lehet hogy kénytelenek leszünk átgondolni ezt a stratégiánkat.

A séf egyébként nem nagyon szeretett sütni-főzni. Az elénk rakott cuccok 90%-a nyers (ámdeviszont-ennekdacára nagyon finom) volt, ami pedig nem, azt is nekünk kellett megsütni az asztalon rögtönzött sütő- és főzőlapokon. Inkább a dekorálásban élte ki  magát, és ebben nagyot is alakított. Kíváncsi lennék mit szólna a nálunk megszokott 'egy nagy rakás sültkrumplin egy nagy szelet rántott hús, tányér szélén kókadozó petrezselyemcsokor' típusú tálaláshoz.

A hétvége fénypontja nekem ez a termálvizes lábáztató volt az egyik hegy tetején, ahol becsületkasszás megoldásban 100 yenért lehetett lábat lógatni a meleg vízben, miközben kilátás nyílt az egész öbölre. Állítólag még Fuji-san hósipkás csúcsát is lehet látni a távolban, mi elég sokáig néztük ahhoz, hogy a végén tényleg láttuk. Valószínűleg csak hit kérdése az egész... Terveztem is hogy írok a Lonely Planeteseknek, hogy ezt még írják bele az útikönyvbe. Meg a gyöngyhalászok szigetét is kihagyták, pedig ott a gyöngyhalásznők óránként tartanak merülős bemutatót és még gyöngyöket is lehet kapni első kézből, már akinek tetszik persze.

Még mindig hotelkeresésben vagyok

Végre találtam egy hotelt a még megfizethető kategóriában. Szimpatikusnak tűnik, de látva a hotel bemutató filmjét kicsit elbizonytalanodtam... Erre mondják azt, hogy 'érdekes'?

Nyaralás négy fal között

Évente háromszor -januárban, májusban és augusztusban-, leállnak a cégek és üdülési láz veszi kezdetét. Ami nagyon jó, hogy ez a három hét nem számít szabadságnak, legalábbis apa-san cégénél nem. Sajnos nagyjából ennyiben ki is merülnek az előnyök. Erre a három hétre bármilyen érdemi utazás megszervezése és kivitelezése több fronton is akadályba ütközik. A legnyilvánvalóbb gond az, hogy mivel ilyenkor szinte mindenki szabadságra megy, egyszerre 130 millió ember érzi a kényszert hogy felpakolja a családot, és elinduljon valamerre. Európai mértékkel Japán egy átlagos hétvégén is zsúfoltnak számít, úgyhogy jobb nem is belegondolni milyen állapotok lehetnek ezeken a heteken. Próbáltunk kreatívak lenni és kitaláltuk, hogy nyáron a strandok helyett menjünk a hegyekbe, de ez sem nagyon jött be. Most tekintsünk el attól az egyébként nem mellékes ténytől, hogy a hotelek honlapjai és az utazási irodák katalógusai 80%-ban japánul vannak. A nagyobb probléma az, hogy ezekre az időszakokra a legtöbb normális hotel a következő 15-20 évre már le van foglalva. Ha mégis sikerül valahol helyet találni, ott is olyan horribilis összegeket kérnek el egy éjszakáért, ami nagyjából csődbe vinné a jelenleg apa-san fizetésén nyugvó családi vállalkozásunkat.
Jött a B terv, vagyis hogy akkor menjünk egy-egy napokra kirándulni. Mint a család kultúrfelelőse, neki is álltam a programszervezésnek, de még mielőtt nagyon belemerültem volna, a japánok még időben szóltak, hogy ha csak nem a perverziónk az autópályákon a 20-30 km-es dugókban vesztegelni, akkor nem ajánlják hogy autóba üljünk ilyenkor. Tekintve hogy a kiskorú egy helyben ülési rekordja 13 és fél másodperc -feltéve ha közben folyamatosan énekelek, bábozom a zoknijaimmal, vagy előadom a komplett Oroszlánkirályt-, az autós kirándulás is kilőve. A kezdeti nagyra törő terveink után, hogy majd ezeken a heteken körbeutazzuk Japánt mostanra nagyjából ott tartunk, hogy a május eleji aranyhétre a következőket tervezzük: Feltankolunk egy heti élelemmel, magunkra zárjuk az ajtót, és „Ismerd meg közelebbről a családtagjaidat” címmel egy hetes bentlakásos meditációs tréninget szervezek. Én leszek az animátor, apa-san és az egyéves pedig a szenvedő alanyok…

A pihenést a japánok persze egészen máshogy értelmezik mint mi. Egy-két éjszakánál tovább nem maradnak egy helyen, még a külföldi utakat is 4 és 5 éjszakásakra szervezik. Nem is nagyon tudtak velünk mit kezdeni az utazási irodában azzal az extra igényünkkel, hogy nyáron szeretnénk egy egész hétre (?!) elmenni nyaralni, ráadásul egyetlen helyre. Ők ennyi idő alatt minimum bejárják egész Európát, két hétbe pedig talán még egy holdutazás is beleférne.

Japán stílusú hotelszoba tatamiszőnyeggel, futonnal (fekvő alkalmatosság: vastag matrac és takaró, amit nap közben fel lehet tekerni és el lehet rakni), alacsony asztallal, fura láb nélküli székekkel (ne kérdezd hogy kell rajta szakszerűen és zsibbadásmentesen ülni, mert nem tudom) és közös fürdővel.