Kultúramentes hétvége

Kicsit hosszúra nyúlt, bocs, pedig az onszenről még nem is írtam

A hétvégén elmentünk az Ise félszigetre. Úgy kezdődött az egész, hogy apa-san kivett két nap szabadságot. A főnöke persze rögtön rájött hogy valami turpisság van a dologban és nem mulasztotta el levezetni apa-sannak, hogy egy pénteki és egy hétfői szabadnap egyenes következménye, hogy 4 teljes napig távol lesz a munkahelyétől. Fel is tette a költőinek szánt kérdést, hogy biztosan így gondolta-e a szabadságkiírást. Itt persze annak a résznek kellett volna következnie, amikor apa-san a fejéhez kap és bűnbánóan lehúz egy napot a szabadságából, de legalábbis megígéri, hogy a következő hétvégén bejön dolgozni kárpótlásként. Nem így történt, apa-san úgy tett mintha nem értené mire akar főnök-san kilyukadni és csak annyit mondott: „Igen, pontosan így gondoltam.”

Aztán lefoglaltuk a szállást, és elővettem az útikönyvet is, vajon mit mond Tobáról, ahol a hotel volt. Konkrétan ezt írja: „A tengerparti tömegturizmus óriási vidámparkját nyugodtan kihagyhatjuk.” Aztán kénytelen-kelletlen azért folytatja a látnivalók (szám szerint egy) felsorolásával. Hogy azért valami kultúra is ragadjon ránk, odafele útba ejtettük Ise Jinjut, amit Japán legszentebb sintó szentélyének tartanak. Tiszta átvágás az egész, mert annyira nagyon szent, hogy a főépületbe nem is engednek be látogatókat, sőt, még egy magas fallal is körbezárták, nehogy esetleg valaki megpillanthassa őket. Én értem hogy nem akarják, hogy a néptömegek a fényképező csattogtatásukkal megzavarják a meditáló szerzeteseket, meg minden, de azért legalább egy képet kirakhattak volna róla hogy elhiggyük hogy van is ott valami. Szóval már itt teljesen lemondtunk mindenféle kulturális élvezetről a hétvége további részére, felöltöttük a rövidnadrágunkat és szemérmetlenül az óceánpart felé vettük az irányt. Lehet hogy nem írunk doktori disszertációt a környék nevezetességeiről, de a tengerpartot nélkülözni kényszerülő országból idetévedt utazónak egy óceánpart már önmagában is elég látnivaló.

A hotelben nyugati típusú szobát kértünk. Azért huncut módon egy tatamis sarkot mégiscsak belecsempésztek a szobába, ide szállásoltuk el a kiskorút. Az étterem viszont nem nagyon volt felkészülve az egyéves(ésháromhónapos) érkezésére. Az első estén kényelmes, japán tempóban szolgálták fel a nagyon-sok fogásos japán ételkreációkat. Mondanom sem kell, hogy a kiskorú nem az a fajta aki negyedóráig elnyammog egy tofuszeleten. Inkább két percben magába tömött amit tudott az asztalról és a maradék időben mindenkinek útban levőset és kavicsdekoráció dobálósat játszott. Próbáltunk úgy tenni mintha nem a mi gyerekünk lenne, de mi voltunk az egyetlen külföldiek a hotelben így kénytelenek voltunk néha felelős szülők módjára haragos tekintettel mondani neki hogy „nem szabad az ablaküveget a kanállal ütögetni” meg hogy „a néni nem biztos hogy örül annak ha kihúzod alóla a széket” és stb. Szóval a pincérlány nagyon kitett magáért és lassított felvételben, elegáns mozdulatokkal rakosgatta elénk a tálakat, mi viszont már kevésbé elegánsan lapátoltuk befelé a tányéron találtak ehető részeit és rágás nélkül nyeltük le, hogy azzal is időt nyerjünk, végre összeszedhessük a gyereket valamelyik asztal alól és mehessünk fel a szobába. Ebből tanulva a második estétől kicsit felgyorsították a tempót, de a desszertig így is csak egyszer sikerült eljutnunk. Általában tudatosan kerüljük a „gyerekbarát”-nak aposztrofált hoteleket, mert úgy képzeljük, hogy ez a jelző egyet jelent a soha meg nem szűnő gyerekricsajjal, de ezek után lehet hogy kénytelenek leszünk átgondolni ezt a stratégiánkat.

A séf egyébként nem nagyon szeretett sütni-főzni. Az elénk rakott cuccok 90%-a nyers (ámdeviszont-ennekdacára nagyon finom) volt, ami pedig nem, azt is nekünk kellett megsütni az asztalon rögtönzött sütő- és főzőlapokon. Inkább a dekorálásban élte ki  magát, és ebben nagyot is alakított. Kíváncsi lennék mit szólna a nálunk megszokott 'egy nagy rakás sültkrumplin egy nagy szelet rántott hús, tányér szélén kókadozó petrezselyemcsokor' típusú tálaláshoz.

A hétvége fénypontja nekem ez a termálvizes lábáztató volt az egyik hegy tetején, ahol becsületkasszás megoldásban 100 yenért lehetett lábat lógatni a meleg vízben, miközben kilátás nyílt az egész öbölre. Állítólag még Fuji-san hósipkás csúcsát is lehet látni a távolban, mi elég sokáig néztük ahhoz, hogy a végén tényleg láttuk. Valószínűleg csak hit kérdése az egész... Terveztem is hogy írok a Lonely Planeteseknek, hogy ezt még írják bele az útikönyvbe. Meg a gyöngyhalászok szigetét is kihagyták, pedig ott a gyöngyhalásznők óránként tartanak merülős bemutatót és még gyöngyöket is lehet kapni első kézből, már akinek tetszik persze.