Sokan vannak, na!

Kis ízelítőt kaptunk ma a japán tömegből. Ma van az Aranyhét előtti utolsó iskolai nap és a tanítónők úgy gondolták hogy ma nem terhelik a nebulókat az algebrával, hanem inkább eljönnek az állatkertbe. Nagy örömünkre ezért ma az összes 5 és 12 év közötti nagoyai gyerek -plusz egy szőke kakukktojás a kísérőjével- az állatkertben volt. Nálunk ennyi embert egyszerre csak kormányellenes megmozdulásokon látni, vagy esetleg ha leárazzák a teszkóban a csirkefarhátat.

Karimák

Az egy négyzetméterre jutó zenélő háztartási gépek mellett Japán a széles karimájú kalapok számában is rekorder lehet. A karimák korra, nemre, és szusibár tagságra való tekintet nélkül fertőzik meg japán embertársainkat.

Az alábbi képen az alapváltozat látható. Ezt gondolom a TB szám mellé alanyi jogon kapja minden állampolgár, nem hiszem hogy lenne olyan japán, akinek nincsen otthon legalább egy ilyen sapkája. Évekkel ezelőtt egy gyenge pillanatomban én is vettem egy ilyen sapkát szigorúan hátizsákos kiránduláskra. Egyetlen egyszer volt rajtam, és amikor Japánba költözéskor a ruhák szortírozásánál ki akartam selejtezni, apa-san rámkiáltott, hogy ki ne dobd! Japánban nagy sikere lesz. Kicsit szkeptikus voltam, de már látom milyen igaza volt.

Ennek a még többé-kevésbé vállalható modellnek aztán ezerféle alváltozata létezik. A karimák szélessége, fodrossága, mintázata nem ismer határokat. Valószínűleg egy egész iparág épül a karimás sapkák és kalapok előállítására. Nekem a kedvencem a műanyag fröccsöntött, három állásban állítható, fejre tépőzárazható változat. Ez feltehetően a sötétített autósablak és a napszemüveg kereszteződéséből jött létre. Nem tudom mennyire látszik a képen, ezt a típust Darth Vaderesen teljesen az arc elé lehet hajtani. Az ártalmas napsugarak kiszűrése mellett a gyanútlan magyar háziasszonyok ijesztgetésére is kitűnően alkalmas.

Egy szerényebb változattal mi is hozzájárultunk a karimák számának szinten tartásához.

A karimák még az óvodásokat sem kímélik…

A természet gyermeke

Lakótelepi gyerek lévén nem vagyok túl jó barátságban az állatokkal. Az egyetlen típusú házi állatunk néhány csótány volt, de Laci bácsi kemikáliáinak köszönhetően ők sem élvezhették sokáig a társaságunkat. Legfőképpen a kutyáktól tartok, de túl közeli kapcsolatba egyetlen állatfajjal sem szeretek kerülni, emlékszem kiskoromban még a húsvéti nyuszitól is féltem. Az „Alsó bal hatos lyukas” mellett a másik mondat amit még utálok a „Nem kell félni, nem harap!”.

A kutyákkal szerencsére itt Japánban nincs sok gondom. Mivel nagyobb kertek nem nagyon vannak, hatalmas, kerítésszaggató házőrző kutyák sincsenek. Aki kutyát tart, az is csak a pici öleb fajtát és szigorúan pórázon. Érdekes, hogy a kutyáikat jobban felöltöztetik mint a gyerekeiket, bár gondolom a cél ebben az esetben inkább a kutyaruha trendek követése, mint a hideg elleni védekezés. Japánjaink amúgy amikor Magyarországra települnek kapnak veszettség elleni oltást is, mert annyi a ’vad kutya’ nálunk ahogy ők fogalmaznak. Ez elég nevetségesen hangzik, de elnézve az itteni töpszli kutyákat már nem csodálom hogy be vannak tojva az otthoniaktól.

Szóval kutyakérdés kipipálva, már csak azon kell aggódnom, hogy itt Japánban milyen számomra ismeretlen óriási rovar- szúnyog- és egyéb csúszómászó fajok léteznek. Sajnos ma kettővel is sikerült megismerkednem. Az egyik egy szarvasbogár nagyságú rovarféle volt és a játszótéren találkoztunk össze. Csillogó, zöld kitinpáncélt viselt és vérre szomjazó hatalmas bogár szemekkel méregette az emberszabásúakat. Több is volt belőlük, a mit sem sejtő gyerekhad körül döngicséltek. Rajtam kívül persze senki nem vett tudomást róluk, én viszont valahányszor három méteres körzetbe került egy-egy méretesebb példány, felvettem a repülőgépeken vészhelyzet esetére előírt pozíciót (nyak behúzva, karok szorosan átölelik a lábakat, fej a térdekhez préselődik). Egy idős bácsi meg is állt a járdán és érdeklődve figyelte az elmeháborodott külföldi különös produkcióját.

A másik ragadozóval hazafele már itt a lépcsőházban találkoztunk. Egy gigantikus pók volt. Amerikában nagy jövő előtt állhatott volna a horrorfilm bizniszben. A hátán feküdt, láthatóan már nem élt szegény pára, de nekem így is komoly erőfeszítésembe került megőrizni a hideg véremet és valószínűleg csakis azért nem ájultam el, mert tudat alatt éreztem, hogy az egyévesnek még szüksége lehet rám a nap további részében. Azóta úgy közlekedek a lakásban és a lépcsőházban, mint aki szellemeket lát. Minden sarok és porcica gyanús. Azzal nyugtatom magam, hogy egy ekkora pók csak nem fér be a bejárati ajtó alatti résen.

Kutya a környéken nincsen sok, macska viszont annál több. Ő Lucifer, a gonoszképű macska, egy a szomszéd megszámlálhatatlan macskái közül. A nevet én adtam neki, rendszerint a kerítésen ül és megvető képpel bámul befelé a lakásba, mintha csak sejtené, hogy ki nem állhatom a fajtáját.

Még mindig hotelkeresésben vagyok

Végre találtam egy hotelt a még megfizethető kategóriában. Szimpatikusnak tűnik, de látva a hotel bemutató filmjét kicsit elbizonytalanodtam... Erre mondják azt, hogy 'érdekes'?

Nyaralás négy fal között

Évente háromszor -januárban, májusban és augusztusban-, leállnak a cégek és üdülési láz veszi kezdetét. Ami nagyon jó, hogy ez a három hét nem számít szabadságnak, legalábbis apa-san cégénél nem. Sajnos nagyjából ennyiben ki is merülnek az előnyök. Erre a három hétre bármilyen érdemi utazás megszervezése és kivitelezése több fronton is akadályba ütközik. A legnyilvánvalóbb gond az, hogy mivel ilyenkor szinte mindenki szabadságra megy, egyszerre 130 millió ember érzi a kényszert hogy felpakolja a családot, és elinduljon valamerre. Európai mértékkel Japán egy átlagos hétvégén is zsúfoltnak számít, úgyhogy jobb nem is belegondolni milyen állapotok lehetnek ezeken a heteken. Próbáltunk kreatívak lenni és kitaláltuk, hogy nyáron a strandok helyett menjünk a hegyekbe, de ez sem nagyon jött be. Most tekintsünk el attól az egyébként nem mellékes ténytől, hogy a hotelek honlapjai és az utazási irodák katalógusai 80%-ban japánul vannak. A nagyobb probléma az, hogy ezekre az időszakokra a legtöbb normális hotel a következő 15-20 évre már le van foglalva. Ha mégis sikerül valahol helyet találni, ott is olyan horribilis összegeket kérnek el egy éjszakáért, ami nagyjából csődbe vinné a jelenleg apa-san fizetésén nyugvó családi vállalkozásunkat.
Jött a B terv, vagyis hogy akkor menjünk egy-egy napokra kirándulni. Mint a család kultúrfelelőse, neki is álltam a programszervezésnek, de még mielőtt nagyon belemerültem volna, a japánok még időben szóltak, hogy ha csak nem a perverziónk az autópályákon a 20-30 km-es dugókban vesztegelni, akkor nem ajánlják hogy autóba üljünk ilyenkor. Tekintve hogy a kiskorú egy helyben ülési rekordja 13 és fél másodperc -feltéve ha közben folyamatosan énekelek, bábozom a zoknijaimmal, vagy előadom a komplett Oroszlánkirályt-, az autós kirándulás is kilőve. A kezdeti nagyra törő terveink után, hogy majd ezeken a heteken körbeutazzuk Japánt mostanra nagyjából ott tartunk, hogy a május eleji aranyhétre a következőket tervezzük: Feltankolunk egy heti élelemmel, magunkra zárjuk az ajtót, és „Ismerd meg közelebbről a családtagjaidat” címmel egy hetes bentlakásos meditációs tréninget szervezek. Én leszek az animátor, apa-san és az egyéves pedig a szenvedő alanyok…

A pihenést a japánok persze egészen máshogy értelmezik mint mi. Egy-két éjszakánál tovább nem maradnak egy helyen, még a külföldi utakat is 4 és 5 éjszakásakra szervezik. Nem is nagyon tudtak velünk mit kezdeni az utazási irodában azzal az extra igényünkkel, hogy nyáron szeretnénk egy egész hétre (?!) elmenni nyaralni, ráadásul egyetlen helyre. Ők ennyi idő alatt minimum bejárják egész Európát, két hétbe pedig talán még egy holdutazás is beleférne.

Japán stílusú hotelszoba tatamiszőnyeggel, futonnal (fekvő alkalmatosság: vastag matrac és takaró, amit nap közben fel lehet tekerni és el lehet rakni), alacsony asztallal, fura láb nélküli székekkel (ne kérdezd hogy kell rajta szakszerűen és zsibbadásmentesen ülni, mert nem tudom) és közös fürdővel.

San-ok, kun-ok és chan-ok

A japán arcfelismerésben egész gyors javulást mutatok, mostanában a nevek okoznak kisebb nagyobb gondot. Amúgy is pocsék a névmemóriám, a magyarok neveit is össze-vissza keverem, több kínos sztori is fűződik a témához.
Amikor utólag rájöttem, hogy pár hete az egyik kedves japán hölgyet is egész délután a neve helyett egy hangzásra hasonló néven szólítottam, úgy döntöttem az lesz a legjobb, ha névjegyzéket készítek az összes japánról akit ismerünk. A taktikám az, hogy ha nem vagyok biztos a névben, írok egy e-mailt, rákérdezek hogy van a férj, gyerekek, háziállatok stb. és a válaszból leírom a neveket. A hétvégén már úgy indultunk vendégségbe, hogy szükség esetére a zsebemben lapult az összes családtag nevének listája, mivel fél munkát nem végzek, gyerekek mellett életkor megjelölésével. Így is következetesen kevertem Koseit és Soseit (és most vettem észre, hogy még az előző bejegyzésben is fordítva írtam a neveket). Végülis nem tudom ez, vagy az volt-e a cikibb, hogy meg kellett kérnem a háziasszonyt, hogy mutassa meg nekem hogyan tudom leöblíteni a WC-t. Annyi kanji-s gomb volt mindenfelé, hogy nem mertem kísérletezni, hátha az öblítés helyett a fenékmosó fog belőle gejzírszerűen feltörni és közben vidáman eljátsza a Jingle Bells-t. Részben már lebontottam a WC tartályt mire eljutottam arra az elhatározásra, hogy segítséget kérek.

A korábban már említett Meet and Greet ebédekben az is nagyon pozitív, hogy belépéskor kapsz egy öntapadós névjegyet, azt felragasztod, és így elkerülhető a kellemetlen névkavarodás. Persze nálam azért így is adódtak problémák. Az első alkalommal a bejárattól az asztalig vezető úton már sikerült elvesztenem az öntapadós cetlit, úgyhogy mindenkinek betűznöm kellett a magyarok számára sem egyszerűen feldolgozható nevemet. Másodjára már résen voltam, és azonnal felragasztottam amint a kezembe került, és aki kérdezte a nevemet, annak örömmel mutogattam a cetlire. Egy kicsit átestem a ló túloldalára, mert hazafele már a metróból kijövet vettem észre a tükrös liftben, hogy az egész városon keresztül úgy utaztam (sőt még egy utazási irodába is bementem), hogy rajtam éktelenkedett nagy betűkkel a teljes nevem. Mivel általában megnéznek minket, a kíváncsi szemeknek ezúttal sem tulajdonítottam különösebben nagy jelentőséget…

Egyébként a japán nyelvben nem nagyon mondják azt hogy TE, hanem mindig az illető nevét használják. Ez a gyakorlatban úgy néz ki nagyjából, hogy pl. amit magyarul úgy kérdeznénk, hogy ’Hány éves vagy?’ azt a japánok nyers fordításban úgy mondják, hogy ’Lizzy-san hány éves?’ Persze hozzám angolul beszélnek általában, de a japánok angolul is kicsit japánosan beszélnek. Szóval ha egy japán angolul beszél, akkor is nagy eséllyel fogja azt mondani a ’How old are you?’ helyett, hogy ’How old is Lizzy-san?’ Egy ilyen kérdés első hallásra elég furán hat, kicsit olyan, mintha úgy beszélnének rólad, ráadásul hozzád, mintha te ott sem lennél.

Mongolfolt és fiúk napja

Az egyik, nagyrészt japánokból álló társaságban szóba került a magyarok eredete. Az ázsiai vonal hallatán a japánoknak rögtön felcsillant a szemük és örömmel nyugtázták, hogy akkor biztosan mi is mongolfolttal születünk, mint ők. Általános műveletlenségemnek köszönhetően persze nem nagyon tudtam mit kezdjek ezzel a szokatlan képzettársítással. Elég bambán nézhettünk, mert a mongolfolt élő bemutatója nem váratott sokáig magára. A kis 11 hónapos Sosei szerencsétlenségére éppen arra mászott, az anyja hamar elkapta és azonnal le is került róla a pelenka. És tényleg, egy kb. tenyér nagyságú, kékes-szürkés szabálytalan folt volt a feneke fölött. Nagyjából úgy nézett ki, mintha gyógyulófélben lévő véraláfutás lett volna. Azt mondták, hogy az Ázsiaiak többsége, az amerikai őslakosok leszármazottai (ezt a jelen lévő mexikóiak is megerősítették) és Afrika keleti részén élők is úgy születnek, hogy a hátuk alsó részén, a keresztcsont körül ezek a kékes foltok vannak és kb. 4-5 éves korukra tűnnek csak el. A mellettem ülő litván lány (akinek a férje japán) mondta, hogy miután megszületett a kisfiuk, halálra rémült amikor meglátta a gyerek fenekét. Megnyugodtunk, hogy ezek szerint van legalább még egy európai rajtunk kívül, aki korábban nem hallott még a mongol foltról.

Fényképet nem csináltam a kis Sosei hátsójáról, aki még nem látott ilyet, nézzen utána a Google-en. Itt egy kép viszont a bátyjáról, Kosei-ról a Kintaro baba előtt. A fiúk napjára szokás ezt a babát felállítani. Kintaro egy legendákkal övezett harcos volt és a család azért állítja fel a bábuját, hogy a fiaik is olyan erősek és bátrak legyenek majd mint Kintaro lett felnőtt korában. A feminista érzületűek kedvéért azért hozzátenném, hogy nem csak a fiúkat ünneplik, lányok napja is létezik Japánban.

Bejegyzés kampánycsendben

Nem nagyon értem a TV-műsor szerkesztőket. Ha japán lennék nem biztos hogy annyira díjaznám, hogy egy héten belül már másodszor adják a Híd a Kwai folyón-t és a Pearl Harbor-t főműsoridőben...

Csöpi

Vészesen gyarapodik a külföldi ismerőseink száma és így egyre többször vagyunk megtalálhatóak vendégként japán családok otthonában. Nehéz volt nem észrevenni, hogy a japán gyerekekre nem adnak otthonra zoknit, sőt amikor hozzánk jöttek vendégségbe, a cipővel együtt akkor is rögtön lekerült a zokni a lábukról. Ennek egyenes következménye, hogy a japán gyerekeknek konstans folyik az orruk és köhögnek. A kiskorú egészen a múlt hétvégéig gond nélkül megúszta ezeket az orrfolyásos találkozókat. Neki ugye most van az a korszaka, amikor válogatás nélkül mindent a szájába vesz, és amerre jár, mindenfelé nyáltócsákat hagy maga után. Mondtam is apa-sannak, hogy ha netán ámokfutásba kezdene a játszótéren és álcázásképpen az oroszlános harisnyáját a fejére húzva feldöntené a homokos dömpereket, könyörtelenül kitekerné egy-két játék babának a nyakát, majd obszcén Micimackós graffitikat rajzolna a csúszda oldalára, hamar lebukna a DNS minták alapján.
A hétvégén, amikor az egyéves a szokásához híven szertartásosan végignyalogatta az egyik orrfolyós kisfiú legókészletét, gondosan ügyelve rá nehogy egyetlen darab is kimaradjon a műveletből, már gyanítottam hogy nem lesz jó vége. Az eredmény: életében először beteg lett. Szerencsére nem vészes a helyzet, csak egy kis nátha. Japánosan nem is nagyon foglalkoztunk vele, de tegnap elérte az orrdugulás azt a szintet, amikor úgy döntöttünk ideje felavatni a még felbontatlan dobozú porszívós orrszívó készüléket. Kedvesen Csöpi névre keresztelték, de nem hiszem hogy ezzel és a doboz oldalára rajzolt mosolygós elefánttal meg lehet téveszteni egy rafinált egyévest. Mialatt apa-san beüzemelte Csöpit, én próbáltam elméletben kidolgozni valamilyen stratégiát arra az igen valószínű esetre, ha az egyéves nem mutatkozna kellően együttműködőnek a beavatkozás során. Szerencsére Csöpi és a porszívó bizarr együttese rögtön felkeltette a gyerek műszaki érdeklődését, és megbabonázva figyelte az eseményeket. A dolog simán ment, úgyhogy végül nem kellett bevetni egyik kitűnő ötletemet sem. Még szerencse, mert az egyik a kábító pisztolylövedék lett volna, amit viszonylag nehézkes csütörtök este fél nyolckor beszerezni, a másik pedig az, hogy ájulást színlelek és hagyom hogy apa-san egyedül elintézze a dolgot. Szóval a Csöpivel való első találkozás a vártnál kevésbé volt drámai, remélem hogy ez a békés viszony a jövőben is fenntartható lesz.

Hanami

Érthető okokból itt nincsen Húsvét. Helyette viszont van cseresznyefa virágzás! Életemben nem láttam még ekkora felhajtást egy rügyező fa körül. Februárban, miután megérkeztünk, apa-san kollégái már akkor kérdezték, hogy tudjuk-e már hol fogjuk nézni a cseresznyefa virágzást, és ahogy közeledett az április, ez az izgalom egyre csak fokozódott. Az utóbbi hetekben összesen hat helyre kaptunk meghívást különböző Cherry Blossom partikra és fesztiválokra, úgyhogy nem kellett aggódnunk hogy bármiről is le fogunk maradni. Hogy ne bántsuk meg kedves japán barátainkat, minden alkalommal igyekeztünk kellő áhítattal rácsodálkozni a látottakra, nehogy kiderüljön, hogy az előző nap már voltunk ott, csak egy másik társasággal.
A látvány valóban megéri a több hónapos várakozást. Tényleg gyönyörű ahogy a folyó mentén két oldalt virágba borult cseresznyefák sorakoznak amíg a szem ellát. Sétálsz alatta és közben hullanak rád a fehér virágszirmok. A dolog szellemiségét mondjuk úgy lehetne igazán átérezni, ha közben nem sétálna melletted ugyanígy még négy-ötezer ember. Ennyi hátránya van Japánnak, meghitten andalogni a fák alatt itt kivitelezhetetlen, ehelyett igazi közösségi élményben van részed.
Mint annyi mindent, a Hanamit (mert ez a neve) is nagyon komolyan veszik a japánok. Az időzítés pl. létfontosságú. Éppen el kell kapni a virágzásnak azt a stádiumát, amikor a virágok már teljesen kinyíltak és egy-egy enyhe fuvallatra már kezdenek hullani a fákról, de még bőven maradt rajuk elég fotóznivaló. A tökéletes fényviszonyokhoz az sem árt persze ha a nap is kisüt. Ha a virágzat állapota és/vagy az időjárási körülmények nem tökéletesek, nincs mese, pár nap múlva újra vissza kell menni. És a japánok vissza is mennek, ha kell, többször is. A Hanami másik kötelező eleme, a fák alatti piknikezésen kívül, a fényképezkedés. Annyi képet képesek készíteni, hogy a végén megkérdeztem, hogy ezek a cseresznyefák minden 10. évben virágoznak csak, azért ez a felfokozott izgalmi állapot, vagy ez minden évben ugyanígy megy. A legelszántabbak egy egész hátizsáknyi fotós felszereléssel érkeznek a helyszínre. Hihetetlen hosszúságú objektívek és állványok kerülnek elő belőlük. Nem véletlenül, az biztos, hogy a fényképezés a vérükben van, ugyanúgy, mint a feketéknek a tánc. Az egyik japán nő amikor elkezdtem fényképezni, rögtön elkérte a gépet és két perc alatt egy egész albumnyi fotót készített rólunk. Állítva, fektetve, békaperspektívában, mi kicsiben-fa nagyban, mi nagyban-fa kicsiben és stb. Tekintve hogy hozott anyagból dolgozott (és itt nem az egyévesre, vagy a cseresznyefákra gondolok), feltűnően jól sikerült képek lettek. Úgy éreztem viszonoznom kell ezt a gesztust és én is elkértem az ő nagyobjektíves gépét. Nagy műgonddal csináltam is egy képet, de valami oknál fogva nem kért ráadást…

Egyébként nem tudom tudják-e a japánok, hogy bizonyos barbár országokban ügyet sem vetnek a cseresznyefa virágára, a termését viszont nem szégyellik kilószámra magukba tömni, a cseresznyemag neveletlen kölykök által történő alternatív felhasználásáról már nem is beszélve. Azok után hogy majdnem szívinfarktust kaptak amikor meghallották hogy mi kirántjuk és megesszük a pontyot, ami itt egy nagy becsben tartott díszhalféle, nem éreztem szükségét hogy külön felhívjam erre a figyelmüket.

Sikerült a japánokat zavarba hoznom azzal a kérdéssel, hogy azon kívül hogy szép, tulajdonképpen mi is a cseresznyefavirágzásnak a mögöttes spirituális tartalma. Némi hümmögés és félrebeszélés után végül a neten kellett utánanéznem. Szóval: "A virágok rövid élete a tisztaság és egyszerűség eszményét tükrözi".

Na ne már!

Ma vendégségben voltunk, még mindig cseresznyefa virágzás témakörben. Mondták, hogy ne együnk előtte, mert lesz pizza. Már több mint két hónapja japán kaján élünk, ami egyáltalán nem rossz, de a pizza szóra mind a kettőnknek azonnal beindult a nyálelválasztása. Apa-san, az optimista, reggelire csak müzlit evett, mondván hogy ebédre úgyis bepizzázunk majd. Szerencsére én elég távolinak ítéltem ezt az időpontot és úgy gondoltam hogy egy kiadós kontinentális reggeli csak megadja az alaphangot a pizzához.
Kicsit elkavarodtunk és későn érkeztünk. A házigazda már az ajtóban állt, hogy indul a pizzákért. Nemsokára meg is érkezett, kezében 2, azaz kettő darab pizzával. Nem nagyon tudtuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk. Nem mi voltunk az egyedüli vendégek, a két pizzára hat felnőtt és két már pizzaevő korban lévő gyerek jutott. No előétel, no desszert. A klasszikus ’nem baj, majd a rizzsel jól lakunk’ taktika sem jött be ezúttal, mert a pizzához még a japánok sem esznek rizst. Így maradt a kínos ’vajon hány szeletet illik megenni ami még nem ciki’ dilemma. Apa-san két szeletetig jutott, én viszont egyszer élünk alapon három szeletet zsákmányoltam az egyébként hajszálvékony, kb. 4 cm széles pizzaszeletekből (az a típus, amelyiket mind a két felén meg kell fogni, különben lehajlik, mondhatni lekonyul). Ez nagyjából egy negyed pizza felének felel meg. De most komolyan? Egyszer ok, de tartósasn hogyan lehet életben maradni ennyi evéssel?
Hogy érzékeltessem az arányokat, elővettem az egyéves ebédjét, ami egy még otthonról hozott magyar üveges bébiétel volt. A négy japánnak egyszerre kerekedett el a szeme amikor látták, hogy a kék szemű képes az egész üveget egy ültő helyében megenni és ráadásul milyen tempót diktálva és még mennyit iszik is hozzá. A hatás kedvéért elmeséltem, hogy otthon én még fel szoktam kicsit javítani a cuccost egy fél adag rizzsel és egy marék reszelt sajttal, nehogy már éhen maradjon az a szegény 11 kilós gyerek.

Ha a nagymamám látta volna ezt a komolytalan evészetet bizonyára személyes kihívásnak érezte volna szegény japánjaink felhízlalását. A nagymamám amikor felhívom hogy felugrunk egy tíz percre, minimum egy csirke előkerül a mélyhűtőből, összedob hozzá még egy kis krémest, vagy lúdlábat (nagypapának külön diabetikusat) és egész idő alatt azt hallgatjuk hogy miért nem szóltunk előbb hogy jövünk, főzött volna valami rendeset.

japán vs. magyar gyümölcspép