Egy internetfüggő feljegyzései

A hétvége azzal kezdődött, hogy elhagytam aka-chan vadiúj kabátját. Éreztem hogy harminc felett viszonylag ciki kulcscsomónál nagyobb méretű tárgyat elhagyni, de miután előző héten a kiskorú komplett bölcsődés táskáját hagytam el hasonló körülmények között, a kabátelhagyást már szinte napi rutinnak vettem. A kabát nem, a táska viszont visszakerült hozzám, a járókelők összehangolt munkájának köszönhetően. (A hanyagul a járda közepén magára hagyott tigrist mintázó táskát egy együttérző anyukatárs vette fel. Ekkorra én már hallótávolságon kívül estem, és vészesen távolodtam, mire egy, a helyzet súlyosságát villámgyorsan felmérő biciklis megmentő kikapta a kezéből a táskát és utánam hozta; Én az egészből már csak azt láttam amikor megálltam a piros lámpánál bámészkodni, hogy a tag kitépi a nő kezéből a táskát és gyorsan elkerekezik vele. Már éppen akartam kiáltani, hogy Tolvaj! Fogják meg!, amikor kezdtek a távolból az ismerős tigris körvonalai kirajzolódni és az is feltűnt, hogy a 'meglopott' néni jajveszékelés helyett egy kedves mosollyal nyugtázta a táskája eltulajdonítását.)

A kabátelhagyás után az események tartották a balszerencsés vonulatot, helyenként már-már apokaliptikus irányt vettek. Először a számítógép sötétült el hirtelen, mindenféle előzetes írásbeli értesítés nélkül és ezzel napokig világháló nélkül maradtunk. A laptop sztrájkján a kábeltévé is felbuzdult és elkezdett spontán képlefagyásokat és elkockásításokat produkálni. (Éppen úgy adta elő magát, mint a filmekben, amikor a meteor becsapódás előtti percekben is még sugároznak adást, de már akadozik.) Végül a porszívó döntött úgy, hogy szívás az élet és szombat délután beadta a felmondását.

A dolog több mint gyanús, de ha jobban utánagondolunk, a világvége elméletet - bármennyire is életszerűnek tűnik -, mégis csak el kell vetnünk. A gépek sorozatos elromlásának valószínűleg a világ szükségszerű katasztrófájánál valamivel több köze van a kiskorú napi szintű ténykedéseihez, úgy mint a laptop billentyűzetén végzett kitartó folyadékkísérletei, és a dekóder gombjainak szünet nélküli buzerálása.

Szóval három teljes nap internet nélkül. Az első nap még tűrhető, szinte érdekes is, az internet és a TV kiesésével felszabadult idő új horizontokat nyit meg. Olyan, újszerű élményekben volt részünk mint a pl. meghitt családi beszélgetések, és végre a már egy hónapja megkezdett könyvemet is sikerült befejeznem. Azért estére apa-san már kezdett feszült lenni a kilátásba helyezett bizonytalan idejű internetmegvonás miatt és javasolta, hogy egyesítsük erőinket és ki-ki hívja fel a japán ismerőseit számítógép szerviz iránt érdeklődve (erre valószínűleg a vasárnap este 7 óra a legalkalmasabb időpont). A leghasználhatóbb tanács a 'dobd ki és vegyél egy újat' mellett az volt, hogy hívjuk fel az ilyen esetekre szakosodott 'Számítógép Ambulanciát'. Itt mondták, hogy pánikra semmi ok, mondjuk a címet és már küldik is a felmentősereget, de addig is készítsük elő a 15 ezer Yenes (átszámítva durván 35 e Ft) kiszállási díjat. Értelemszerűen nem mondtuk a címet.

A második napra már komolyabb elvonási tüneteim voltak és azon gondolkodtam hogy jó lenne a gépről legalább a Japánban eddig összegyűjtött képi anyagunkat megmenteni. Mivel a klasszikus értelemben vett számítógép szereléshez nem értek, úgyhogy maradt a spirituális szerviz. Egy gyenge pillanatomban leültem a gép elé és szép, becéző szavakkal megpróbáltam rávenni, hogy kapcsoljon be (durva dolgokat tud produkálni ez az internetmegvonás...).  Valahogy sikerült ráhangolódnom az érzelmi frekvenciájára, mert egy idő után elkezdtek pislákolni a kis színes ledek. Ekkor már emberi méltóságomat teljesen feladva olyanokat mondtam a gépnek, hogy 'Gyerünk! Meg tudod csinálni!' Végül megesett rajtam a szíve és bekapcsolt, úgyhogy pánikszerűen lementettem róla mindent amit értem és még internetezni is hagyott egy keveset mielőtt végleg kilehelte a lelkét... Most egy kölcsön gépen nyomulok, amit apa-san egyik céges magyar bajtársától kaptunk, amíg az internethelyzet helyreáll.

A balszerencsés eseménysorozat (nem is beszélve a kiskorú 39 fokos lázáról) lezárásaként apa-sant elütötték, pontosabban elsúrolták hétfőn munkába menet. Személyi sérülés nem történt, ami csakis apa-san bámulatos reflexein, és ifi focista múltján múlott. A betonra vetődött apa-sant a többi gyalogos szedte össze, a cserbenhagyó gázoló pedig elmenekült a tett színhelyéről.

Gumitalpas ügy...

...., avagy a reakciós anyuka

A zoknis incidensről még nem is meséltem. Nemrég kisebb összetűzésbe keveredtem a bölcsőde vezérkarával. A konfliktus tárgya pedig nem kisebb jelentőségű dolog volt, mint egy pár zokni. Az már eddig is feltűnt, hogy a japán gyerekek lakáson belül mindig mezítláb vannak. A bölcsödében sem módi a zokni, úgyhogy a kölkök télen-nyáron zokni nélkül szaladgálnak. Mivel a hőszigetelés és a központi fűtés ismeretlen fogalmak Japánban, és kezd hűvös lenni, egyik reggel mondtam a gondozóknak, hogy mostantól hagyják zokniban a kiskorút a bölcsödében. Kedvesen mosolyogtak és úgy tűnt fogták az adást, de a másfél évest továbbra is következetesen zokni nélkül kaptam vissza minden délben. Amikor másodszorra, kicsit nyomatékosabban tereltem a szót a hideg idő és a meleg zokni koherenciájára, az egyik gondozó vonakodva kibökte, hogy az egész épületen belül érvényes ’tilos a zokni’ szabályuk miatt van a kiskorú is mezítláb, és ha ennek ellenére ragaszkodom a zoknis elképzelésemhez, akkor beszéljek a felettesével. Először azt hittem viccel, de láthatóan komolyan gondolta, hogy a zokni létjogosultsága vezetői kérdés.

Így kerültem a zoknis üggyel az igazgatóság elé, ekkorra kicsit már aggódva, hogy valamiféle buddhista tabut feszegetek ezzel a zoknis témával. A vezetőség kanadai tagja (Kommunikációs Igazgató, korlátozott döntési jogkörrel) elmondta, hogy azon kívül, hogy japánban egyszerűen nem szokás zoknit adni a gyerekekre, az alapvető probléma a zoknikkal a csúszásveszély, ezért került a zokni feketelistára. Gondolhattam volna... a japánok híresen biztonság mániásak.

A buszon például, ha túl lelkiismeretes vezetőt fogok ki, ami sajnos gyakran előfordul, akkor buszra szálláskor a következő jelenet játszódik le, kisebb variációkkal. A buszsofőr ahogy meglát a babakocsival, amit a mozgássérült ajtón cibálok éppen felfelé, rögtön leállítja a buszt, (olyan aerobik edzősen) a fejére erősített mikrofonján keresztül mindenkit nyugalomra int és elmagyarázza az utastársaknak (többnyire japán kisnyugdíjasok 90 és a halál között) hogy mi a fennforgás tárgya, az ülése mögül szolgálatkészen előkotor két hevedert, odakísér egy ülőhelyre és sorozatos tiltakozásom ellenére hozzákötözi a babakocsit az üléshez. Ezen kívül elrendeli, hogy fékezzem le a kerekeket és pluszban fogjam is még meg az egész cuccot, nehogy a harminccal közlekedő busz egy hirtelen fékezésekor a másféléves, aki természetesen alapban a babakocsiba is be van kötve, kirepüljön a szélvédőn. Az egész folyamat több ideig tart, mint amennyit utána a buszon töltünk, és leszálláskor az egész procedúra kezdődik újra, csak visszafelé lejátszva.

Szóval a kanadainak először előhozakodtam a nálunk már bejáratott ’benti cipő’ koncepciójával. Ezt azonnal le is szavazta arra hivatkozva, hogy képzeljem csak el milyen következményekkel járna ha a kiskorú a keménytalpú cipőjével egy óvatlan pillanatban rálépne valamelyik mezítlábas gyermek védtelen lábfejére. Elég egy rossz mozdulat, és máris kész a baj! Amikor azt gondolta, hogy ezzel lerázott, akkor elővettem a táskámból az erre az esetre tartogatott adu ászt, vagyis a magyar gumitalpas zoknit, ami - mutattam rá - véleményem szerint minden szempontból kielégíti a biztonsági előírásokat és a lábmelegítés funkcióját is tökéletesen el tudná látni. A javaslat meglepte az igazgatót és hosszas tapogatás után elismerte, hogy első ránézésre valóban jó megoldásnak tűnik, de kér egy nap gondolkodási időt (!?) a szóban forgó gumitalpas zokni használatának másik vezetőségi taggal történő (japán asszonypajtás, gyakorlatilag tejhatalmú Ügyvezető Igazgató) megvitatására. Azóta nem esett szó a zokniról, de hallgatás beleegyezés alapon másnap már a gumitalpasban adtam át a kiskorút a gondozóknak, azzal a szöveggel, hogy a dolog le van zsírozva a főnökkel.

Valószínűleg nem kerülök be a bölcsőde kedvenc anyukái közé, mert a minap még egy japánul írt petíciót is aláírtam, amiben a szülői munkaközösség állítólag az év végétől megemelkedett létszámú bölcsődés csoportnak nagyobb osztálytermet és plusz egy gondozót követel. Természetesen egyik követelésünket sem teljesítették, már várom mit lépnek erre a japán anyukák, azt hiszem javasolni fogom, hogy ejtsük túszul az egyik bölcsődei tulajdonú játékmacit és ne engedjük el amíg nem tesznek eleget kérésünknek, és ha ez sem hat, akkor kollektíve bojkottáljuk a bölcsődés karácsonyi ünnepséget!

Combizom és feszes fenék

Japánban elkerülhetetlen hogy előbb-utóbb az ember úgy érezze, nem teljes az élete egy bicikli nélkül. A bicikli itt nem hétvégi sporteszköz, hanem mindennapos élvezeti cikk. A japánoktól megtudhatjuk, hogy biciklizni mindig minden körülmények között lehet, sőt kötelező. Időjárási viszontagságok, helyhiány, gyerek nem lehet akadály. Az is tévhit, hogy biciklizni kényelmes ruhában kell. Biciklizni márpedig férfiaknak öltönyben, iskolásoknak egyenruhában, nőknek pedig szoknyában és magas sarkúban kell. Esőben esernyővel, napsütésben napernyővel, egyéb napokon mobiltelefonnal a kézben. Kényelmesebbeknek napernyőtartóval, fázósabbaknak bélelt kézmelegítővel. Dombtetőn lakóknak elektromos, parkolótól messze dolgozóknak összecsukható, csomagtartóba dobható. Első gyerek hátul, második gyerek elől, opcionálisan harmadik gyerek kenguruban anyukán.

Eddig én konokul kitartottam a gyaloglás és metrózás mellett. Egyik japán ismerősöm viszont úgy érezte tűrhetetlen ez a bicikli nélküli lét és a hétvégén kölcsön adta a gyereküléses biciklijét. Elég volt néhány kör a lakótelepen és teljesen megfertőzött a biciklikór. Azóta úgy járok az utcákon mint akit hipnotizáltak, epekedve nézem a biciklitárolókban rajongásom tárgyát és ábrándosan nézek a mellettem elsuhanó biciklisek után.

A gyalogosok között cikázó biciklisek miatt egyébként a járdán való közlekedés a szokottnál nagyobb éberséget igényel. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy ha meglátsz egy jó pulcsit a kirakatban (ezt csak úgy elméletben mondom, jó ruhák úgy általában nem léteznek Japánban, ragaszkodnak a hordhatatlan, bő göncökhöz és olyan abszurd ruhadarabokhoz, mint pl. nyáron a bundás kucsma), akkor nem javasolt csak úgy lendületből befordulni a boltba. Forduláshoz ’besoroláskor’ és ’sávváltás’ előtt érdemes hátrapillantani nem jön-e egy csapat biciklis hangtalanul a hátad mögött.

A hétvégén sikerült olyan lehengerlő előadást tartanom apa-sannak a biciklizés előnyeiről (először összeráncolt homlokkal Földanyánk iránti felelősségünkre tértem ki, majd kiemeltem közös gyermekünk egészségének megőrzésének fontosságát -ld. a metrón mindenki leköhögi-, végül egy igen meggyőző befektetés megtérülési számítással zártam le a beszédet), hogy végül tegnap megérkezett az új családtag, a Kék Bicikli.

Mint látható, a japán utcai cangák nem túl szexisek, nekem mindig azok a biciklik jutnak eszembe róluk, amiket nálunk a vidéki kocsmák előtt lehet látni hanyagul egymásnak döntögetve. A bicajok legkiábrándítóbb kellékei a nem-szexiségi skálán emelkedő sorrendben a következők:

• női kormány – a női bicikliknek a kormánya általában befelé hajlik; ez bármilyen, egyébként más szempontból kívánatos bicaj megjelenését alapjaiban rontja el (ld. Kék Bicikli)

• csengő – az unalmas, fém retro biciklicsengő csak tovább rontja a női kormány amúgy sem túl dögös arculatát

• két gyereküléses bicikli – ahhoz hogy az első gyerekülés kényelemesen elférjen a bringán, az első kereket lekicsinyítették; az eredmény egy fura, felemás bicikli lett; ráfoghatnánk hogy dizájnos, de a béna jelző sokkal jobban illik rá

• napernyő-, illetve esernyőtartó szerkezet – egyszerűen hülyén néz ki, de határeset, elfogadjuk (csak mert nekem is van)

• biciklikosár - kiváltképp a fém drótkosár, nagyon nem szexi, de alaptartozék és lássuk be, praktikus

• eső ellen az ülőkére csavart nylon szatyor vagy zuhanysapka - no comment; valamivel gusztusosabb formája a bicikliboltban kapható, kifejezetten erre a célra kifejlesztett ülőkevédő, de randira ezt sem ajánlanám

• kormányra applikált bundás kézmelegítő - ez a lehető legbizarrabb része egy japán biciklinek, törvényben tiltanám a használatát; létezik egy nyári, csipkés szélű, vékonyabb változata, ami napvédőként funkcionál, és nem kevésbé abszurd látvány, mint a téli testvére.

Ez pedig a biciklik Ferrari-ja, minden háziasszony álma, az elektromos bicikli. Azért ezt is kell tekerni, de amíg pl. a hétvégi tesztvezetés alatt én lilában játszó vörös fejjel ziláltam felfelé a domboldalon, és olyan érzésem volt mintha inkább visszafelé haladnék, addig a szomszéd két gyerekkel könnyed mosollyal üdvözölt ahogy eltekert mellettem az elektromos cangáján.

A szuperlatívusz a két gyereküléses, elektromos bringa (a képhez képzelj hozzá még egy gyerekülést a hátsó kosár helyett).

Szóval holnaptól használatba vesszük az új bringát. Ki tudja, a környék domborzati viszonyainak köszönhetően lehet hogy pár hónap múlva már olyan absztrakt fogalmak, mint a ’combizom’ és ’feszes fenék’ már nem lesznek annyira távoli és elérhetetlen dolgok, amik mindig csak másokkal történnek meg.

  

Santa Claus is Coming to Town

Még alig volt időm kiheverni a Halloweent, de ma kora reggel ravasz kiskereskedelmi árucikk álcájában már újabb ünnepi sokk ért. Gyanútlanul, a hajnali 9 órához illő gépiességgel bementem a Starbucksba egy teára, de amikor a kezembe nyomtak egy piros karácsonyi díszítésű papírpoharat, rögtön felébredtem a reggeli melankóliámból. Felnéztem, és ugrottam is egyet hátra, mert a pult és közvetlen környezete tele volt karácsonyi dekorációkkal és céges logós karácsonyi ajándéktárgyakkal. Amikor rezignáltan leültem az egyik sarokba és felcsendült az „I’m dreaming of a white Christmas” kezdetű örökzöld, akkor már majdnem sírtam.

Otthon is utálom amikor már két hónappal karácsony előtt mindenhonnan angyalkák, Szűz Máriák néznek vissza rám és az áruházakban belegabalyodok az arany boákba amikor csak egy kiflit akarok venni. Nálam a karácsonyi szezon akkor kezdődik, amikor a rádióban először szólal meg a Last Christmas a Wham előadásában (szerintem nincs élő ember a földön, aki ne fújná kívülről ezt a számot, beleértve a civilizációtól elzárva, háborítatlanul élő afrikai törzseket is). Ez minden évben kicsit korábbi időpontban van, és mire eljön december 24, az ember már csak a túlélésre játszik.

Az hagyján hogy még csak november eleje van, de eddig azt hittem hogy Japánban, ahol a lakosság csak kis százaléka keresztény, és minden hétre jut egy buddhista vagy sintó örömünnep, a karácsony annyira nem számít trendinek. Persze a Starbucks nem éppen egy autentikus japán kévéházlánc, (amikor apa-san először járt Japánban, megbíztam hogy hozzon nekem csak úgy szuveníre valami szép japán teáscsészét. Nehéz volt lepleznem a csalódottságomat amikor beállított egy Starbucks-os teásbögrével. Végül is rá volt nyomtatva, hogy ’made in Japan’, úgyhogy nem vitatkoztam), de utána a boltban is sikerült karácsonyi zenére bevásárolnom, úgyhogy itt is beindult a karácsonyi dömping végérvényesen és visszavonhatatlanul.

Ezek után kezd az a határozott érzésem lenni, hogy teljesen felesleges volt otthon megvenni tavaly a műfenyőt és egészen Japánig hajóztatni, a karácsonyi bóvli-vásárban egy ezresért beszerzett enyhén sorjás gömbdíszekkel együtt (a sorját a gyártó egy diszkrét csillámpor réteggel igyekezett eltakarni, ami a gömbökhöz annyira nem, a padlóra hulláshoz viszont annál inkább ragaszkodik) . Úgy látszik nagyon naiv volt az az elképzelésünk is, hogy idén kimaradunk a karácsonyi reklámhadjáratból, és majd meghitt nosztalgiával, egy szolid kis könnycseppel a szemünk sarkában állítjuk fel a karácsonyfát, aminek az egész lakóközösség a csodájára fog járni.

De legalább az RTL kulubosok karácsonyi éneklését megússzuk. Ez is valami.

33. Maradhat?

A hétvégén volt a születésnapom. Mivel Mindenszentek előtt két nappal van, a szokásos születésnapi program a nyomott hangulatú temetőlátogatásokkal kezdődik, utána pedig közvetlenül az önfeledt tortazabálás szokott következni. Egyszer még régen, amikor a barátnőimmel ünnepeltünk és a csajok kitalálták hogy kérnek egy számot nekem a rádióban, kicsit letörte a partihangulatot amikor a műsorszerkesztő közölte velünk, hogy a ’Húsrágó, hídverő’ című Kispál és a Borz klasszikus nem biztos hogy a legjobb választás a halottak napi megemlékező műsorhoz… …Mindig ez van…

De hogy idén sem maradjon el a morbid szülinapozás, az alkalomra beszerveztünk egy hirosimai hétvégét. A hirosimai emlékpark látogatása, gondoltam, kellőképpen megalapozza majd a harmincon túli születésnapok amúgy is letargikus hangulatát. Hirosimából végül nem lett semmi, mert vészjóslóan közeledett a 14-es számú tájfun, és japán ismerőseink egybehangzóan a mellett kampányoltak, hogy töröljünk minden hétvégi programot és zárkózzunk be a lakásba három napi hideg élelemmel. Mondanom sem kell a tájfun az utolsó pillanatban egy széles mosollyal az arcán irányt változtatott, szóval még egy tisztességes szélvihar sem tombolt a szülinapom alkalmából. A B terv Halloween partira sem kaptunk már jegyet, úgyhogy bánatomban magamba tömtem a kiskorú Halloween időszak alatt zsákmányolt édességeinek egy jelentős részét azzal az álszent ideológiával, hogy inkább feláldozom magam én a Halloween oltárán, mintsem a kiskorú mérgezze magát a cukros szarokkal.

Végül Hirosima és Halloween parti helyett egy tájfunbiztos szusibárban kötöttünk ki a születésnapomon és megállapítottuk, hogy ez a szusis szakma is kezd felhígulni, gondolom viszonylag kevéssé számít tradicionálisnak a virslis-ketchupos-majonézes szusi.

Ha mi nem is, a kiskorú legalább volt Halloween partin a bölcsiben (igen, szerintem is rendkívül fontos másféléveseknek Halloween partit szervezni). Aka-chan amikor meglátta az ajtóban a gondozókat, vagyis egy boszorkányt és egy amerikai akcentusú koala macit, rögtön megpróbált kereket oldani. Rendkívül fantáziadúsan sütőtöknek öltöztettük, amit persze utált, és nem tudom hányan fogták le, de állítólag sikerült egy fényképet csinálniuk róla félig felvett jelmezben a bölcsőde albumába.

Én nem tudtam hogy a japánok a Halloweent is ennyire átvették, az egyik anyuka még denevérformájú csokis kekszet is sütött a gyerekeknek. Bár elnézve a családot lehet hogy náluk a denevérsüti teljesen mindennapi. A japán anyuka ugyanis tele van tetoválásokkal (a tetoválás Japánban nem annyira gyakori, közfürdőkbe, uszodákba pl. állítólag nem is lehet tetoválással bemenni), a ruházatát nehéz lenne szavakba önteni, és otthon van egy házi sasuk is az uncsi macska helyett. De az igazi áldozat a gyerek, akinek egy csillag van a hajába borotválva (hol vannak ilyenkor a gyermekvédelmisek?), a maradék punkosan felfelé zselézve, piros bakancsban jár, tisztára úgy néz ki mint egy minihuligán. Elég vicces amikor a gondozók gügyögnek hozzá, mindig várom hogy mikor köpi szemközt az egyiket. Ja és a japán divatról elég csak annyit, hogy már éppen meg akartam kérdezni hogy a kisebbik lányt minek öltöztette be, amikor rájöttem hogy a szerencsétlen gyereken nem jelmez van.

A Halloween-os cumisüveg elengedhetetlen kelléke egy jól sikerült bölcsődés Halloween partinak!