Az utolsó szó jogán

Szóval akkor…

…vasárnap este hazaérkeztünk Magyarországra. (Netünk azóta sincs, kicsit elméláztuk a dolgokat, ezúton is bocs azoktól akiknek az e-mailjére még nem válaszoltam!).

Barátnőm, aki a történtek ellenére is teljesen a Japánban látottak, hallottak és ízleltek hatása alá került, rózsaszín szemüvegét azóta is viseli, és eufórikus állapotából sem sikerült még kizökkenteni. Ő már Helsinkiben vissza akart fordulni Japánba, mondván, hogy ott sokkal kedvesebbek az emberek.

Kérdésedre válaszolva, nem, a repülőtéren nem fogadtak minket sugárzásmérő berendezéssel. A vámos tisztek viszont apa-sant rendkívül gyanúsnak találták és el kezdték kipakolni a cuccainkat a bőröndből. Aztán amikor apa-san elmondta hogy honnan érkeztünk, a vámosok hirtelen léptek hátra kettőt, már nem is tartották olyan fontosnak hogy átnézzék a bőröndöket, és az útleveleinket is óvatosan, eltartott kisujjal adták vissza.

 

Viszlát csirkés udon, isten hozott központi fűtés!

Vasárnap óta próbálunk magunkhoz térni, és felfogni, hogy itthon vagyunk. A lakás rekordgyorsaságú összepakolása miatt nem nagyon volt időnk nosztalgiázni az indulás előtti napokban. Nem voltak szentimentális sayonara partik, jelentőségteljes búcsú sashimik, nem tudtuk igazán átérezni az ’utolsó’ pillanatokat sem (tudod, amikor úgy megjegyzed magadnak, hogy most köszönt rád utoljára a boltos, vagy hogy most sétálsz utoljára végig az utcán). Igazából csak akkor jutott el a tudatomig az a kiábrándító tény, hogy Japánba mi már csak fényképezőgépes turistaként fogunk visszatérni, és így olyan sok dologból kimaradunk, amikor egyik ismerősöm a villámbúcsúzkodáskor leült elénk, és Elfu-n* eljátszott egy szívet facsaró japán dalt.

Kell majd egy kis idő, amíg teljesen visszaszokunk. Pl. nyilvánvalóan tágítanunk kell még a gyomrunkat, hogy egy teljes magyar menü is elférjen benne, meg kell még szokni, hogy a lakásban a padlótól 50 cm-nél feljebb is van élet, és a szomszédok nem csak lépcsőházi fantomok névtáblákkal, hanem hús-vér személyek, igazi, életszerű hangokkal a falakon keresztül. Meg persze újra sapkát kell adni a kiskorúra ha kimegyünk (egy néni rám is szólt a minap, hogy meg fog fázni a gyerek). A kiskorú egyébként hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát az új környezet tanulmányozásába. Nagyon élvezi, hogy egy egyszerű utcarészlet szeméthalma is milyen változatos játéklehetőségeket rejt a makulátlan tisztaságában egyhangú Japán után.

Pedig annyi mindent akartam még mondani…

A fentiekből adódóan így japán történetünknek sajnos hirtelen vége szakadt. Pedig épp a kellős közepén tartottunk, még rengeteg dologról nem volt időm írni. El akartam mesélni pl, hogy a japán technikának köszönhetően hogyan ragadtunk be a kiskorúval egy lépcsőház alagsorába, hogyan menekültek előlünk a japánok az onsenben, vagy hogy hogyan lehet tájékozódni egy olyan országban ahol nincsenek utcanevek. És még nem is írtam a tavaszi költözködési lázról, a furoshikiről, a kutya-babakocsikról, a bento-ról, a japán naptárról, a pachinko-ról… és az a rengeteg fénykép… ááá, hagyjuk, annyi mindent akartam még mondani…

Kedves Japán!

Köszönjük ezt az egy évet, nagyon élveztük a társaságodat! Nem mondom, néha azért kiakasztottál, de mindent összevetve nagyon sajnálnánk ha ez az egy év kimaradt volna az életünkből.

Mert gaijin-nek lenni jó! Japán egy nagyon élhető ország, ahol unatkozni képtelenség. Persze nem árt ha elfogadod, hogy te mindig is kívülálló leszel. Ha ez már megy, akkor simán adhatod önmagad, a japánok elnézőek lesznek, hiszen tudják, hogy te csak egy egyszerű amerikai vagy.

Kedves olvasó!

Jó fej vagy, hogy olvastál, kommenteltél, e-mailt írtál, feliratkoztál, lájkoltál és stb. Ha még eddig nem történt meg, akkor javaslom, hogy iktass be valamikor a programodba egy Japán kitérőt is (természetesen majd kevésbé drámai körülmények között, reméljük erre nagyon hamar sor kerül!!!), nem fogod megbánni. (Tudom, tudom, sokba kerül, meg minden, de a Finnair pl. nem olyan észt veszejtően drága, és felhívnám a figyelmedet a home stay intézményére is.)

Kedves blog!

Azért hiányozni fogsz, már úgy megszoktalak!

 
* Kínai két húros hangszer, a hangja a hegedűjéhez hasonlít és sokkal jobban élvezhető, mint a Shamisen.

Az Index-en túl

Pont hazaindulás előtt találtam rá egy magyar lány blogjára (Napkeleti kincseim), akinek ha jól értem japán a férje, és Iwakiban élnek, 40 km-re Fukushimától. Gabi ír arról, hogy milyen napi gondokkal küzdenek, (az ő területükön szerencsére nem volt szökőár, de ivóvíz nélkül maradtak és az élelmiszerellátás is akadozik), és írásaiból kirajzolódik milyen a japánok hozzáállása ehhez a rendkívüli helyzethez, érdemes beleolvasni.

 

Mert mondhatjuk, hogy a japánok, mint az idomított kis birkák gondolkodás nélkül csinálják azt amit mondanak nekik, és nem feltétlenül kell egyetérteni velük, azért mégsem lehet elmenni amellett, hogy az emberek a szökőár sújtotta területen ebben a szörnyű helyzetben, otthon és alapvető élelmiszerek nélkül is meg tudták tartani emberi méltóságukat és nem engednek teret a káosznak. Bárhol máshol a világon egymást taposnák az emberek a víz-, vagy élelmiszerosztásnál és ahelyett hogy megosztanák, gondolkodás nélkül elvennék másokét, a boltok fosztogatásáról nem is beszélve. Nyilván nem idilli a helyzet és sok gond van az ellátással, de ezzel együtt is példa nélküli szerintem ahogyan az emberek ebben a helyzetben viselkednek. Ezért én nagyon becsülöm és tisztelem őket és kívánom nekik, hogy minél előbb lehetőségük legyen rá, hogy újra tudják kezdeni az életüket!

Címszavakban

Ezek történtek a földrengés óta:

- Apa-san cége teljesen korrekt módon felajánlotta, hogy haza mehetünk amíg a helyzet stabilizálódik. Bár Nagoya szerencsére messze van az erőműtől, mégsem szerettünk volna hősködni egy két éves gyerekkel. A szörnyűbbnél szörnyűbb rémhírekkel teli napi 20 aggódó e-mail sem segített a helyzeten, és az egyre sűrűsödő Skype- és telefonhívások után nyugodtan fogalmazhatunk úgy is, hogy rövid időre bepánikoltunk  (ráadásul az első napokban még semmit nem értettünk a japán hírekből, ld. később: 'bilingual' gomb). Ezért is nagy megkönnyebbülés volt, hogy a cég magától ajánlotta fel a távozást és mindent megszervezett helyettünk, nekünk már csak pakolnunk kell.

- egyébként ha nem kapcsoljuk be a tévét, akkor minden ugyanolyan, mint egy héttel ezelőtt. Az emberek higgadtak, csinálják a dolgukat ahogyan eddig is. Az egyetlen dolog ami a boltokból már múlt héten elfogyott, az elemek és elemlámpák.

- végre megtaláltuk a 'bilingual' gombot a TV távirányítóján, amivel angolul is tudjuk nézni a japán tévécsatornák híreit. Elég amatőr dolog, hogy csak most jutott eszünkbe (pontosabban juttatta eszünkbe egyik kedves japán ismerősünk), de nem nézünk japán TV-t, ezért még sosem használtuk. Csak este nézzük pár órát, szívszorító riportokat látunk, volt hogy már a tolmács lánynak is elcsuklott a hangja fordítás közben.

Közben ha utórengés van, akkor néhány másodperccel a rengés előtt megszakítják az adást, megjelenik egy térkép és felhívják a figyelmet, hogy itt és itt rengés várható. Ilyenkor nézünk egymásra hogy vajon mekkora lesz, de szerencsére mi még csak egy kisebb utórengést éreztünk. Aztán a rengés után már mondják is hogy mekkora erősségű volt, hol volt pontosan és kell-e tartani szökőártól. Hihetetlen profi, és hihetetlen nyugdtan adják elő. Bár a külföldi sajtó keményen dolgozik a pánikhangulat fenntartásán, valószínűleg Japán az egyetlen ország a földön ahol egy ekkora katasztrófa után nyoma sincs pánikhangulatnak, és a jelenlegi kritikus helyzetben is ennyire tudják tartani a lelket az emberekben. Nyilván itt ütközik ki a kitűnő 'nevelés', az emberek bíznak a saját rendszerükben.

- nekem nehezemre esik úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, még így is, hogy ilyen messze vagyunk. Pl. autóban ülünk, a rádióban folyamatosan tudósítanak a hármas reaktor körüli elkeseredett hűtési munkálatokról (igaz nem értem, de néhány felismert szóból egyértelmű miről van szó), a gyomrom görcsben, japán útitársunknak viszont a szeme sem rebben, kedélyesen folytatja a társalgást... Aztán Apa-san kollégái mára búcsúztató nomikait szerveztek, de apa-san mondta nekik, hogy gondolják át, szerinte az adott helyzetben ez nem biztos hogy ez annyira jó ötlet.

- barátnőmmel továbbra is utazunk amikor tudunk, a gyönyörű helyek néhány percre el is felejtetik velünk a történteket, de a feszültséget igazán még a lélegzetelállító környezetű melegfürdő sem tudta oldani.

- tegnap voltunk Kyoto-ban, japán kísérőnk szerint még sohasem volt ilyen kevés külföldi turista Kyotoban.

- Eddig a két legközelebbi japán barátomnak jeleztem hogy megyünk haza vasárnap, a többieknek még nem volt időm szólni. Az első e-mailemre egyikőjük sem reagált...

Gyors helyzetjelentés 8.8

A téma jellege miatt inkább csak tényszerűen...

Először is, köszönöm mindenkinek aki aggódott értünk, az egész család jól van!

Itt Nagoyában körülbelül 4-es erősségű volt a rengés. Ez szerencsére nem olyan erős, ettől függetlenül nagyon ijesztő volt. Én három japánnal és magyar barátnőmmel egy japán lakásban voltam a földrengés idején kimonópróbán. Barátnőm csütörtökön érkezett hozzánk, kicsit erős kezdés volt a földrengés szegénynek mindjárt a második nap, mégis kettőnk közül ő tűnt nyugodtabbnak.

Először azt éreztük, hogy szédülünk, aztán arra lettünk figyelmesek, hogy el kezdett hullámozni az épület (furcsa volt, viszonylag lágy, hullámzó mozgás volt, mintha egy hajón lettünk volna; én azt hittem, hogy majd inkább gyorsabb, remegésszerű lesz, de biztosan több fajta is van). Amikor már a lámpa is himbálózott, akkor kérdeztem rá a japánokra hogy ez nem földrengés-e. Mondták hogy ááá tényleg, igen. Ösztönszerűen kitámasztották magukat az ajtófélfánál és figyelték a mozgást. Én először azt kérdeztem hogy hányadik emeleten vagyunk, aztán pedig folyamatosan, hogy 'Dai joubu? Dai joubu?' (Minden rendben?). Bevallom, nagyon megrémültem, a legijesztőbb az volt benne, hogy nagyon hosszan tartott (bár ilyenkor gondolom az időérzéke az embernek felmondja a szolgálatot, egy örökkévalóságnak tűnt az az egy-két perc). Aztán pedig lassan vége lett...

...A holnapi Tokyoi út lefújva.

Én csak annyit fűznék hozzá a témához, hogy le a kalappal Japán felkészültsége előtt, minden elismerésem az övék!

A tévé természetesen folyamatosan a földrengés utóhatásairól és a cunamiról tudósít, néhány bemondó védősapkában. 

Nomikai etikett

Most van időm írni, mert apa-san megint nomikai-on van. Vagyis a szokásos, kötelezően választott ivászaton vesz részt a kollégákkal (a kétévesnek lefekvéskor persze a hivatalos változat az, hogy ’apa dolgozik’). A nomikai a nomu (ivás) és kaigi (értekezlet) szó érdekházasságából jött létre. Gyakorlatilag munka utáni evés-ivást jelent a kollégákkal. Alkalom mindig van rá. A-san elhagyja a részleget, A-sant felváltva, B-san megérkezik a részlegre (a két eseményt nem lehet egy nomikai alá összevonni, az ilyesmi külön ivászatot igényel, nehogy összekeveredjenek az érzelmek). És akkor ott van még amikor C-sant előléptették, D-chan szülni megy, fontos vendég érkezett, évzáró nomikai, év kezdő nomikai, és ha más nincs, akkor marad a csak-úgy-mer-má-két-napja-nem-volt nomikai.

Pontos forgatókönyve van. Általában az osztály zöldfülű tagjai szervezik, akik kis késéssel demonstrálják hogy milyen elfoglaltak voltak a szervezéssel. Ültetés pozíció szerint, főnök középen és a többi a táplálékláncban elfoglalt helye szerinti sorban két oldalt (ahogy apa-san szokott fogalmazni).
Az év záró céges ereszd-el-a-hajam onsen*-ezés alkalmával pl. apa-san amikor megérkezett a forró fürdőhöz, és látta, hogy a nagyvezér egyedül áztatja magát az egyik medencében, letelepedett mellé hogy szóval tartsa. Ezért a húzásáért utólag nagyon rossz szemmel néztek rá. A többiek nem találták helyénvalónak, hogy nem alantas pozíciójához mérten, a főnöktől tisztes távolságban választott helyet magának a gőzölgő vízben, helyet hagyva a többi vezérnek. Főhősünk próbálta mentségére felhozni, hogy de hát a többiek mondták hogy nem jönnek le, nem volt igazán kit kitúrni a helyéről, és nagyvezérünk még meg is köszönte hogy végre valaki mellé ült. Akkor is - hangzott a válasz -, nem a konkrét fizikai jelenlét számít, hanem az az elvi lehetőség, hogy az alvezérek akár ott is lehetnének. Mert micsoda kavarodás lett volna, téb-láb és hasonlók, ha az utolsó pillanatban az alvezérek meggondolták volna magukat és mégiscsak megjelentek volna a fürdőben.

A költségeket is beosztás és nem fogyasztás alapján osztja el a nomikai közösség. Ha több asztal van, akkor minden asztalhoz igyekeznek egy lányt is ültetni, hogy legyen aki sütögeti a husikat és öntögeti a teát. Sört magadnak nem tölthetsz, viszont a melletted és szemben ülőnek illik utántölteni a fogyóban lévő poharát. A vége felé elhangzik pár beszéd, a hallgatóság pedig egy pohár forró zöld teával öblíti le a kaja-piját. A nomikai végét hivatalosan az jelzi, amikor feláll a vezér, és végezetül mond még pár ékes szót. Ilyenkor a többiek is felállnak, egyszerre felkiáltanak, hogy ’Ippai’, ezután egy db taps (?) és vége. Mindegy hogy egyes kollégák még jóízűen falatoznak, vagy csak félig itták meg a sörüket, ha a vezér feláll, akkor nincs mese, buli lefújva.

Itt még azonban nincsen vége az estének, különösen ha a főnök túl korán állt fel az asztaltól. A feleség is gyanút fogna, ha emberünk 11 előtt érne haza, így szegény félig elázott kollégák kénytelenek még valami hasznossal elütni egy kis időt. Ilyenkor jön a zseniális nomikai utáni nomikai (ha már úgyis témánál vagyunk, gondolom), ahová már csak a kemény mag megy. Itt is lecsúszik még néhány sör és a vidám a hangulat egészen az utolsó vonat érkezéséig fentartható.

*japán meleg-, vagyis inkább baromi forró fürdő

Apró örömök az életben

Ezt a bejegyzést azoknak az ismerőseimnek ajánlom, akik már több ízben voltak tanúi annak a ritka képességemnek, hogy bámulatos kecsességgel eszem le a zömében fehér felsőimet (egy krónikus póló-leevőnek nyilván a világos, pasztel színek a kedvencei; a bolognai spagetti ugye nehezen tudna érvényesülni egy barna blúzon, és így legalább minden nyilvános ebéd igazi kihívás), illetve válogatás nélkül ejtek ki a kezemből különböző használati tárgyakat. 

A mai ebéd helyszíne egy soba* étterem volt.  Kis költői túlzással nem volt nagyobb mint egy átlagos panellakás előszobája, és a 'bárpultnál' is lehetett enni. Sok hasonló elrendezésű étterem van Japánban. Kívülről nem sok bizalmat szavazol nekik, de az esetek nagy részében nem ér csalódás. A séf a pult mögött tevékenykedik, így rálát a falatozókra és szemmel kíséri a történéseket. 

Éppen ezért kicsit kellemetlenül éreztem magam, amikor ebédlőpartnerem a séffel szemben kínált helyet, pedig én már a belépéskor kinéztem magamnak a legtökéletesebb búvóhelyet a pultnak háttal, ahonnan nyugodt szívvel ügyetlenkedhetek a pálcikáimmal, és még egy mobil leejtés is belefér. Hirtelen át is villant az agyamon egy homályos kép egy művészi szójaszósz foltról az esetünkben rózsaszín felsőruházati darabon.

Viszont lehet hogy kezd kifizetődni a sok buddhista templomban töltött idő, mert erős koncentrációval  olyan jól sikerült uralkodni tomboló ügyetlenkedésemen (sőt szimultán még a kellemes beszélgetőpartner szerepből sem estem ki), hogy távozáskor a séftől megkaptam életem egyik legszebb bókját vagyis, hogy: 'Nagyon ügyesen evett a pálcikával.' És még egy cseppnyi iróniát sem éreztem a hangjában. A dicséretet persze szerényen elhárítottam egy kis 'Á, dehogy, nem is...nagyon finom volt a kaja' visszabókkal.

Ebédlőpartnerem valószínűleg azóta sem érti miért nevettem ki azt a megjegyzését, hogy a látottak és hallottak alapján azt gondolja, hogy 'biztosan nagyon jó a kézügyességem'. De sebaj, majd tisztábban fog látni, amikor egy közös délutáni teázás alkalmával először ejtem le az egyedi, kézi készítésű, lehetőleg sorszámozott teáscsészéjét.

* hajdinatészta; általában hidegen eszik.

Tessék mondani, képeslap van?

Az előző, szolgáltatós témához még hozzátartozik néhány szösszenet.

Azt vettük észre, hogy a boltokban általában addig mennek ilyen idilli körülmények között a dolgok, amíg nem kérdezel valami zavarba ejtőt az eladótól. A legrosszabb, ha valami olyasmit keresel, amit nem lehet kapni. Ilyenkor nem ritka, hogy a szerencsétlen eladót rögtön elönti a hideg verejték, kissé remegni kezd a keze és az addig tapasztalt tökéletes lelki egyensúlya egy pillanat alatt borul fel. Ez azért van, mert ő már tudja a helyes választ, vagyis, hogy ’Sajnálom, de nincs.’ Nyilván, mi ezen alapban nem sértődnénk meg, egészen életszerű egy boltban, hogy valami esetleg elfogyott. Bármennyire is ez lenne a leglogikusabb, legegyszerűbb, és leggyorsabb megoldása a dolgoknak, ő ezt így kimondani ebben a formában nem érzi megfelelőnek, főleg nem egy gaijin arcába bele*. Ehelyett, hogy időt nyerjen, valamilyen elterelő hadműveletbe kezd. Általában elkezd a polcokon vadul kotorászni, aztán egyre többször vakarja meg a fejét, arcán pedig erős koncentráció látszik, szüntelenül sóhajtozik, az erőlködéstől minden izma megfeszül. (A színpadias mimika nagyon lényeges elem! Minél nagyobb a probléma, annál nagyobb szenvedés olvasható le az arcokról.) Aztán –mivel még mindig ott álldogálok -, megkérdezi a kollégáját is, akivel azután már ketten fogják vakarni a fejüket, és a maradék polcokat is összetúrják. Végül már nem bírod elnézni a szenvedésüket, és mondasz valami olyasmit, hogy ’jaj, de elszaladt az idő, sajnos most mennem kell’, amitől láthatóan azonnal mindketten megkönnyebbülnek.

A meggondolatlan, kezdő gaijin könnyen álmatlan éjszakákat tud okozni egy-egy lelkiismeretesebb eladónak, vagy pincérnek. Egyszer egy étteremben várni kellett az asztalra, és az előtérben leültettek minket. Mi, türelmetlen európaiak, persze közben meggondoltuk magunkat, elköszöntünk az ültetős kisasszonytól és kijöttünk. A pincér viszont amikor észre vette hogy leléptünk, ahelyett hogy legyintett volna egyet, utánunk futott és kétségbeesetten kért elnézést, amiért nem tudott azonnal szabad asztalt adni.

Egy másik boltban képeslapot kerestünk, megkérdeztem angolul hogy tartanak-e (Ez is még régen történt, amikor még nem tudtam, hogy ha csak nincs egy szabad fél órád, jobb nem kérdezősködni). Az eladó néni a helyett hogy azt mondta volna hogy nem érti mit beszélek, telefonált az angoltudós fiának, hogy jöjjön már le a házból segíteni a kis hölgynek. Ezután, már így tolmáccsal felszerelkezve, rendkívül tüneményesen egyenként elmutogatta a bolt összes portékáját, hátha eltereli a figyelmünket a képeslapról. Jó pár percig sikerült is húzniuk is a válaszadást, de végül kénytelenek voltak lesütött szemmel beismerni hogy na képeslap, az nincsen.

És a többi, és a többi... a japánok sokszor iszonyatosan körülményesen oldanak meg teljesen hétköznapi problémákat csak hogy meg tudjanak felelni mindenkinek, illetve ha lehet, ne kelljen konfrontálódniuk. Ez van amikor gyermekien édes, és van, amikor rendkívül idegesítő.  

* Hihetetlen, de nincsen ez másképpen nagyban sem, pl. apa-san cégénél, ami ugye a sarki fűszeresnél valamivel nagyobb volumenű vállalkozás. A vevőnek itt sem lehet azt mondani, hogy amit kér, az nem megy, mert a végén még megsértődik. Mondjuk, hogy OK, a látszat a lényeg, aztán utólag ráérünk majd gondolkodni mit csinálunk...

Talán a mantrák teszik

Itt Japánban a szolgáltató szférában kialakultak bizonyos jól bevált mantrák. A két alapmantra az ’Irrashaimase*’ és az ’Arigatou gozaimasu**’, ill. apróbb változatai.

Ha belépsz egy boltba, vagy étterembe akkor az eladók, felszolgálók Irrashaimase! felkiáltással üdvözölnek. Ezt nem csak úgy félszegen, félhangosan adják elő, minél jobban meg tudnak ijeszteni, annál jobb! Emlékszem a jelenetre amikor először jártam Japánban és az első reggelen a jetlagtól meglehetősen elgyötört fejjel próbáltam a hotel reggelizőjében a tengeri moszatok és rohasztott bab közül kiválogatni az ehető részeket. Gyakorlatilag még alvajárva, csukott szemmel lebegtem a pultok között, amikor az egyik alkalmazott lesből támadva, teljes tüdőkapacitását kihasználva rám kiáltott, hogy Irrashaimaseeeeeeeeeeeeeeeeeeee! Rögtön vigyázba álltam és igyekeztem rájönni mi rosszat csinálhattam, hogy így rámförmedt az illető, de aztán láttam hogy nem személyes a dolog, mert minden utánam következő vendég is ugyanígy megkapta a magáét.

Szóval azóta már tudom, hogy ez a standard üdvözlő szövegük. Belépve egy boltba, a hozzád legközelebb eső eladó zendít rá az Irrashaimase-re először, aztán mint egy jó pletykát veszi át a többi is, és pillanatokon belül a bolt különböző pontjaiból hallod vissza kánonszerűen. (Én, mint egy jól nevelt kislány, először még mindegyiknek külön visszaköszöntem, de már leszoktam a túlzott udvariaskodásról, lehetetlenség felvenni velük a versenyt.) És akkor itt jön be a képbe mantra jelleg. Vannak boltok ugye, ahol folyamatos a vevőáramlás. Az eladó viszont, miközben pakol a polcon, a világért sem szeretne vérig sérteni senkit azzal, hogy esetleg nem üdvözli, ezért biztosra megy, és végtelenítve nyomatja, hogy Irrashaimaseeeirrasshaimaseeeirrashaimaseee… Közben kicsit a fejével is bólogat hozzá és ettől teljesen olyan, mintha egy mantrát mormolna magának. Ugyanezek az eladók a távozásodkor az Arigatou gozaimashita-val támadnak.

De az Arigotou gozaimasu istenigazából a metrósok mantrája! Van ugye az a szerencsétlen ember, aki a jegykapuk melletti kuckójából figyeli a népek vonulását és kiszabadítja a kapukban elakadó egyszeri gaijinokat - én néha fel szoktam dobni a napjaikat egy-egy bérletvásárlással is. Nekik van mikrofonjuk is, így a mantra egészen éteri hatást kelt, ami különösen kora reggel nagyon felemelő. Természetesen az elején egy párszor itt is ment az értetlenkedés részemről, hogy ’most meg mi van, hogy így rám tetszett szólni?.. ja hogy csak megköszönte, hogy beraktam a bérletemet a masinába? Az más.. nem vagyok én kérem hozzászokva az ilyen kedvességhez’. Aztán van a kreatív metrós, aki már ráunt az egyhangú Arigatou gozaimasu mantrára és lázad a rendszer ellen. Mesterien kombinálja az előbbieket az Arigatou gozaimashita***-val (micsoda különbség!), sőt, odáig is elmegy, hogy véletlenszerűen beszúr egy-egy Ohaio gozaimasu****-t is, ezzel teljesen összezavarja a mantrát, és a rutinhoz szokott reggeli tömeget.

Kell egy kis idő amíg az ember megszokja azt a légkört, ami a japán szolgáltató ipart körüllengi. Első hallásra talán furcsának tűnhet ez a megközelítés, de Japánban az van, hogy a szolgáltatók örülnek hogy ha náluk költöd el a pénzedet, akár többször is. Az eladók és felszolgálók mosolyognak, kedvesek, segítőkészek és türelmesek. Bár úgy vettem észre, az utóbbi években már nálunk is jelentősen javult a helyzet, azért még van hova fejlődni ezen a téren. Tény, hogy nem vagyok egy minden komplikációtól mentes vevő, vannak néha olyan extra igényeim, hogy nem köll jég a kólába, meg 'Van-e ugyanez a pulcsi pirosban' és hasonlók, de otthon nekem valahogy mindig sikerül kifogom azt a pincérlányt, akit épp az előző nap rúgott ki a pasija és ezért utálja a világot, vagy egyéb okból fáj neki az élet. A másik véglet az amerikai stílus, amikor a pincér bemutatkozik neked és ellenállhatatlan kényszert érez, hogy egy vacsora erejéig puszipajtások legyetek és minden falatnál megkérdezi, hogy minden rendben van-e. Nem tudom, hogy a mantráiknak köszönhető-e, de azt hiszem a japánok megtalálták a tökéletes egyensúlyt!

* Kb.  Üdvözlöm, kerüljön beljebb!
 
** Köszönöm szépen!
 
*** Ez az előbbi múlt idejű változata, olyan Köszöntem szépen! féle
 
**** Jó reggelt!

Már megint képek

Töltöttem fel egy újabb albumot a képekhez. Ez a fejezet az Ise félszigetről szól.

A szerkesztő válaszol 2.

Most a Miso levesről*

A kommentek között diszkréten megbújva található egy kérdés az egyik blogot olvasó kedves személytől (t.i.: az 'Aki a virágot szereti...' analógiájára kigondoltam, hogy aki a blogomat olvassa rossz ember nem lehet). A kérdés kulináris  jellegű, és konkrétan arra vonatkozik, hogy most hogy a sushi már kipipálva, jó lenne tudni hogyan is készül ez a Miso leveses történet. Gondoltam hátha közérdekű, úgyhogy ide biggyesztettem mit sikerült megtudnom a témában Akiko-santól, aki saját bevallása szerint minden nap főz Miso levest, úgyhogy megbízható forrásnak számít.

*Ha már így belejöttem, alkalmasint lehet hogy megosztok majd még pár japán kaja receptet, kezdve mondjuk a reggelinek kitűnő, és egyszerűségében nagyszerű onigirivel.

Sushi csináld magad!

A hétvégén sushi készítős és evős partin voltunk. Nem a klasszikus* tekercses sushit csináltunk, hanem Temaki** sushit, ami tölcsér formájú és nem annyira macerás mint a tekercses. Az ember azt gondolná az otthoni sushikészítésről, hogy "Áááá, hagyjál már, az baromi bonyolult, rendeljünk inkább pizzát!" Egy középkategóriás sushi valójában minden gond nélkül kivitelezhető otthoni körülmények között is. Na jó, könnyen beszélek én, itt Japánban eleve nem nagy kunszt, ahol a sarki boltban megkapsz hozzá minden alapanyagot. Egy kicsit talán gagyibb, de még kellőképpen élvezhető változatot viszont szerintem otthon is simán össze lehet dobni.


Jöjjön a sushi készítés három lépésben:

1. lépés: Menj el egy sushibárba.

Mielőtt belefogsz egy ilyen sushi-készítős projektbe, nem árt letesztelni egyáltalán hogyan viszonyul a gyomrod a nyers halakhoz, wasabihoz, algalapocskákhoz és stb. Ha már gond nélkül csúsznak le a torkodon a sushi tekercsek és a miso levest is elég hangosan tudod már szürcsölni, akkor készen állsz a következő lépésre.

2. lépés: Alaprecept abszolút kezdőknek - agglegény változat.

Végy egy csapat lelkes japánt. Puhítsd meg őket néhány sörrel - középhaladók egy jó nagy adag saját készítésű gulyáslevest is használhatnak a megvesztegetésre -, vedd rá őket, hogy önszántukból szerezzenek be minden alapanyagot, kelléket, hívjanak meg magukhoz és mutassák meg hogyan is kell csinálni ezt a sushis mutatványt. Mi természetesen ezt a megoldás választottuk. Első kézből lesheted el a kulisszatitkokat és még mosogatni sem kell utána. Zseniális!

3. lépés: Próbáld a fentieket otthon saját magad reprodukálni.

Ha nincs kéznél egy japán sem aki megmutatná hogyan csináld, nagyvonalakban felvázolom, hogy mi hogyan sodortuk a sushikat.
Nem hittem volna hogy én valaha recepteket fogok megosztani bárkivel is, azt hiszem hivatalosan is menthetetlen háziasszony lett belőlem.

Hozzávalók:

• Rizsa ipari mennyiségben. Persze japán rizsi, de legalábbis ázsiai kellene, a sima otthoni rizsből ne számíts túl jó eredményre (most rágugliztam mit írnak a magyar oldalak arról milyen rizst használj, több forrás is azt állította, hogy a kék SOS rizs is jó, bármi legyen is az).
• Tölteléknek mindenféle zöldség, és halacska. Nyilván otthon a teszkóban nem fogsz tudni jó minőségű, friss, filézett halakat venni. Én ha otthon lennék, ilyesmiket vennék hozzá: füstölt lazac, tonhalkonzerv, kígyóuborka, avocado, saláta, esetleg répa, kukorica... De láthatod a képen, hogy asztalra került pár szál virsli is pl., szóval nem kell szigorúan csak nyers halakra koncentrálódni (ezek a képen a távolabbi tálon vannak, nem nagyon látszik, öt féle hal volt, és egy kis ikra).
• Nori lapok. Ezek azok a zöld, papírvékony lapocskák amivel betekerik a cuccot. Gondolom be lehet otthon is szerezni, ha nem is lehet túl olcsó.
• Wasabi
• Szójaszósz

Szóval az úgy van,..

 

...hogy először is mosd meg a rizst jó sokszor (6-8 mosás biztosan elég) és főzd meg, de ne tegyél hozzá olajat, az a lényeg, hogy kicsit ragadós legyen. A zöldségeket és halakat vágd hosszú, vékony csíkokra. Fogj a kezedbe átlósan egy négyzet alakú alga lapot (úgy 8-10 cm széles legyen), pakolj rá egy adag rizst és terítsd el a nori lapon. Rakj a közepére egy-egy csík halat és zöldséget és kenj rá egy nagyon pici wasabit.

 

A két szélét hajtsd be hogy tölcsér alakú legyen. A nori lapok maguktól összeragadnak ha picit összenyomod.

Mártogasd bele egy kis szójaszószba és már pakolhatod is befelé, még pálcika sem kell hozzá. És nálam plusz pont, hogy elég nagy ahhoz, hogy legálisan tudjam több falatban a magamévá tenni. Én a sushi tekercseket nem tudom egyben megenni és nem túl elegáns látvány amikor úgy csámcsogok egy sushi szeleten - amit elharapni nem nagyon illik -, mint a csirkecombon. 

Úgy teljes a dolog, ha a végén még megiszol rá egy csésze forró zöldteát.  Hú de baromira fog hiányozni a japán kaja ha hazamegyünk...

* Maki sushi - ez a fajta ugrik be mindenkinek először, ha sushi a téma

** Temaki sushi - A 'te' azt jelenti kéz. Gondolom arra utal az elnevezés, hogy ezt a fajtát kézzel eszed, nem pálcikával.

-Hány éves vagy? - Jó.*

Történetünk egyik főszereplője, a magát Nono-nak hívó férfijelölt (a.k.a. Kiskorú), ma két éves.

Elmondhatja magáról, hogy életének felét Japánban töltötte. Bár erre pár év múlva már nem nagyon fog emlékezni, de lesznek majd bizonyos sejtéseink annak idején, hogy miért szürcsöli fel a tányérból a levest az étteremben és rendel egy adag rizst a túróscsusza mellé, miért forgatja az újságot visszafelé, honnan ered különös vonzalma az esernyő automaták iránt, és miért bukik majd a vékony, barna hajú, mandulaszemű lányokra (csámpások előnyben!).

 

 

 

* Tegnap próbáltam megtanítani neki, hogy mit mutasson és mondjon arra a kérdésre, hogy "Hány éves vagy?" (a szülők imádják a gyerekeiket mindenféle produkciókra betanítani és aztán pedig közönség előtt szerepeltetni vele). A dolog ott csúszott el, hogy nemrég tanítottam neki hogyan mutassa, hogy OK (hüvelykujj felfelé). Viszont nem tudja kimondani még hogy OK, ezért azt mondja rá, hogy JÓ. A KETTŐ számnév mutatásának tanulásakor sajnos nem nagyon tudott elszakadni a múlt heti tananyagtól, és most a HÁNYÉVESVAGY kérdésre azt mondja, hogy JÓ, és mindenfélét mutogat összevissza.

 

Giri choco Valentin napra

Mi apa-sannal különösképpen nem hódolunk a Valentin napnak. Ezért túl nagy késztetést nem éreztem tegnap arra, hogy csipkés harisnyatartóban szervírozzam a vacsorát, és apa-san sem lepett meg semmilyen édibédi cukisággal ez alkalomból. És nem csak azért nem készültem, mert nincs csipkés harisnyatartóm, ez a kötelező Valentin napi szex amúgy sem a mi műfajunk.

Viszont talán érdekes lehet, hogyan megy Japánban ez a szerelmesek napja dolog.
Tavaly pl. úgy volt, hogy apa-san egy kisebb csokoládészállítmánnyal állított haza a munkából Valentin napján. A félreértések elkerülése végett rögtön tisztázta, hogy a csokikat nem ő vette nekem, hanem a nap folyamán gyűlt össze az asztalán ez a zacskónyi cucc. A csokikat még valahogy ki tudta magyarázni, de amikor a melléjük biggyesztett szívecskés lapok is előbukkantak, akkor már nehezebb dolga volt. (Tavaly ilyenkor kereken két hete tartózkodtunk Japánban, úgyhogy kultúr sokkok terén meglehetősen szűznek számítottam még akkor).

Szóval az van, hogy a Valentin napra Japánban a csokigyárak álltak rá teljes gőzzel. Ilyenkor csokiosztás van minden mennyiségben, mégpedig a lányok ajándékozzák meg a fiúkat vele. Ez a giri choco. Nem számít szerelmi vallomásnak, csupán apró figyelmesség a fiúknak a kolléganőktől félig-meddig kötelező jelleggel. Legalábbis nekem ezt a szöveget adta be apa-san annak idején, és ez az álláspontját azóta is szilárdan tartja. Tavaly óta pedig már megtanultam, hogy holmi szívecskés lapoknak Japánban nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani.
Na de a lányok sem maradnak ajándék nélkül ám! Legalábbis hosszú távon nem. A fiúknak egy hónap múlva, március 14-én, a White day alkalmával kell viszonozniuk a februári csokikat a lányoknak pl. egy kis sütikével (állítólag eredetileg pehelycukorkákkal, innen a White day, vagyis fehér nap elnevezés; a pehelycukor bizniszt is fel kellett egy kicsit lendíteni, és hogy ne vesszenek össze a csokigyárakkal gondolom, kitalálták ezt a bónusz ajándék-osztogatós napot). Apa-san kolléganői egyébként tavaly duplán jól jártak, miután apa-san Magyarországot megjárt főnöke csak úgy mellékesen elhintette március elején az irodában, hogy Magyarországon március elején, Nőnapkor virágot kapnak a lányok és amilyen rendes-kedves fiú ez az apa-san, biztosan számíthatnak egy szerényebb virágözönre a gáláns lovagtól (főnök közben a nyomaték kedvéért többször odakacsint az áldozatnak, vagyis apa-sannak, háttérben pedig a kolléganők kuncognak és tapsolnak örömükben). Egy ilyen vert helyzetből nincs más kiút, csak pár szál vágott virág március 8-án a délelőtti órákban.

Aztán, hogy tovább bonyolódjon a dolog, van a honmei choco is. Ezeket már tényleg a szerelmesek adják - a hivatalos verzió szerint ilyent apa-san nem kapott -, és természetesen ez a drágábbik verzió, hogy mindenki tudja hol a helye. Ahogy a japán tanárom fogalmazott, anyukának jó lesz az 500 yenes csoki is, úgyis egyben befalja az egészet!

Hát nem gyönyörű ez a három legyezőt formázó csoki? És ez még csak a giri choco kategória elméletileg. Imádom Japánban hogy művészetet csinálnak az ételek 'tálalásából'. Gombóc Artúr biztosan bekeretezve tenné ki a falára. Sajnos az íze már sokkal kiábrándítóbb...

A szerkesztő válaszol

Az úgy volt, hogy ezt a képet még jó régen készítettem egy étteremben amíg az ebédre vártam és lapozgattam a kirakott újságokat. A kép azóta - igen méltánytalanul - feledésbe merült, pedig ő mindvégig a külső winchesteren lapulva várta, hogy helyzetbe hozzák, teszem azt egy témába vágó blogos környezetben.

Aztán Elek váratlanul megkérdezte, hogy "Meg tudod nekem erősíteni azt,hogy a japán nőknél az ELSŐ számú plasztikai műtét a szemek kerekítése?Hogy minél európaiasabban vagy amerikaiasabban nézzenek ki?Vagy csak Tokyo-ban divat ez most?". 
Konkrét statisztikai adatok nincsenek a birtokomban, de gondolom nem véletlen hogy ilyen hirdetéseket látok az újságban (egyébként remek példa arra is, hogy nagyon szeretünk angolul írogatni, viszont nem tudunk).

Én személy szerint még senkivel sem találkoztam aki szemkerekítő műtéten esett volna át, de ez nem sokat jelent. Csak a bölcsis botrányhős, a Tattoo-mommy néven elhíresült, leginkább kibeszélős-pletykálós kontextusban emlegetett anyuka rikítókék kontaktlencséivel hozott össze a sors (vagy zöld, attól függően milyen ruhát visel aznap), de az azért nem ugyanaz. Bár a szülői munkaközösségben még ez is kiverte a biztosítékot, engem kivéve, aki 1. ha nem mondják észre sem veszem 2. szerintem csak féltékenyek, hogy jobban néz ki náluk 3. már régen kiderült , hogy a vad külső érzékeny szívet takar, még karácsonyi minitortát is kaptunk tőle. (A gyerek minihuligánnak öltöztetését viszont továbbra is ellenzem.. róla is van képem, de a gyerekre való tekintettel nem teszem közzé). Az a sanda gyanúm, hogy ha találkoztam volna is valakivel aki 'megcsináltatta' a szemeit, nem hiszem hogy feltűnt volna. Nem tudom ki hogy van vele, de még ha rá is erőltetjük hogy van pár milliméter különbség az Előtte és Utána között, akkor sem gondolom hogy ettől sokkal európaiabbnak, vagy amerikainak néznének ki. Szóval szerintem kár a gőzért.

Mégis egy rövid-képes az esküvőkről...

...'A legtöbb szörnyen sikerült kép egy post-ban' különdíj nyertesétől.


Na megtaláltam a képeket, amiket mégiscsak érdemes esküvő témában megosztani.

Ez nem egy rossz kivitelezésű montázs a magányos háztetőről, a törésálló üvegről  és az esküvői párról, hanem egy fotóüzlet kirakata erősen tükröződve.  Gondolom ezek lehetnek a tradicionális esküvői kimonók.

Még egy kép a kirakatból. Ezek mondjuk családi képek, de érdemes vetni egy pillantást a habos-babos gyerekkimonókra, na meg az albumban található szolid babaruhára a fodoráradattal. A figyelmes szemlélő (és Tinusz), a háttérben tükröződő paparazzo sziluettjét is felfedezheti. Nehéz elhinni, hogy ugyanez a személy a főiskolán még díjat is (ráadásul kettőt) nyert az amatőr fotópályázaton.

Na és itt a sintó esküvő amiről beszéltem - legalábbis kommentileg -, hogy meglestük egyszer. Így néznek ki a kimonók hátulról és ott táncol a két lány a háttérben.

Miért nem lesz bejegyzés japán esküvőkről

Az előző rész tartalmából:

Az új, (kínosan tökéletes) babysittertől megtudhattuk, hogy a japán anyukák egy része szükség esetén minden gond nélkül otthon hagyja egyedül a kicsi gyermekét. A folytatásban még többet tudhatsz meg a gyereknevelés japáni változatáról. Figyelem! Az alábbiak nem feltétlenül általános érvényűek, kizárólag a szerző közvetlen ismeretségi körének szociológiai tanulmányozásából származnak.

Szóval van a japán anyuka. Vagyis inkább először a lány. Az egyetem elvégzése után elhelyezkedik, de komoly munkát nem kap. Mindenki (még saját maga is) hülyének és tudatlannak tartja és a nagyvállalatnál nem számít komoly tényezőnek. Miért is számítana, amikor pár év múlva úgyis kiszemeli áldozatát, akivel egy kisebb vagyont felemésztő esküvő és nászút után családot alapítanak. Apa-san kollégájának lesz nyáron az esküvője. Meg is hívta apa-sant, de még mielőtt belemelegedtem volna a megfelelő ruha kiválasztásába, kiderült hogy a meghívás csak apa-sannak szól. Egy másik viszont mondta, hogy szeretettel várják az egész családot az esküvőre, feltéve ha nem okoz túl nagy gondot hogy Hawaii-on tartják... Nagyon úgy néz ki, hogy japán esküvői szokásokról nem fogok bejegyzést írni.

Szülés után anyuka már nem megy vissza dolgozni, hanem teljese egészében a családnak szenteli életét, amiből a főzés egy jelentős időmennyiséget tesz ki. A japán anyuka tulajdonképpen folyamatos főzésben van, még reggelire is képes főzni. Az első gyereket még tetszőleges számú testvér követi. Ez a szám nem kevesebb egynél és átlagosan kettő. Apuci közben szakadatlanul dolgozik, a gyereknevelésben nem nagyon veszi ki a részét. Ideje rá nem sok, de ha esetleg mégis felszabadul egy kevés (ennek még a látszatát is igyekszik elkerülni), akkor is rögtön gondoskodik valami elfoglaltságról. Ilyen esetekre találták ki a japánok a golfozást.

A gyerekek és az anya között az első pár évben teljes a szimbiózis. A legkisebb gyerek praktikussági okokból az anyához 'csatolva' általában a hátára kötve található meg. A főzést is így oldják meg. Együtt is alszanak a gyerekekkel kisiskolás korukig. Ez szó szerint értendő, nem csak egy helyiségben, külön ágyban, hanem egymás mellett, a tatamira leterített futonokon. Apuci külön szobában alszik, időbeosztása nem nagyon egyeztethető össze a többiekkel, és egyébként is milyen már hogy ha felkel a gyerek, akkor őt is felkelti. Apuci és anyuci a gyerekekkel szinte külön életet élnek, és ez ellen, úgy tűnik, egyik félnek sincsen kifogása.

Amikor jön hozzánk valaki, mindig nagy ámulatot kelt a kiskorú külön bejáratú szobája kisággyal és pelenkázóval. Ilyeneket szoktak kérdezni, hogy 'És akkor berakod az ágyba és ő pedig elalszik?' Arról nem is beszélve, hogy ugyanezt a produkciót apa-san is képes bármikor önállóan előadni, mármint nem kellek én ahhoz, hogy a gyerek el tudjon aludni, és ezt az állapotát akár hosszú órákon keresztül is képes legyen fenntartani.

Azt gondolnánk, hogy a japán anyukának pontosan betartott napirendje van. E helyett, inkább a véletlenszerűség a jellemző és úgy tűnik a dolgok folyását inkább a gyerek, mintsem az anya irányítja. Intézményesített délutáni szunya pl. nincsen, még a bölcsődében sem. A dolgot úgy oldják meg, hogy amikor a gyerek végkimerültségében már nem képes tovább bontani a rendet, akkor ott és úgy ahogy van, egyszerűen ledől a földre és mély álomba merül. Ilyen jelenetnek már többször voltam a tanúja. Egyik alkalommal arra a naiv kérdésemre hogy ha már így alakult, akkor legalább most nem kellene-e bevinni a gyereket a szobájába (ami ugye nincs), egy szelíd mosoly volt a válasz. Na jó - folytattam -, de nem zavarja szegényt, hogy üvölt mellette a TV, mi pedig göndör kacajok közepette folytatjuk a pletykálást? Á, dehogy - jött a válasz-, nézd csak milyen mélyen alszik. És akkor lábbal kicsit még meg is bökdöste az alvó gyereket, aki, valóban, meg sem moccant.
A délutáni nem alvás egyenes következménye, hogy mire a fenti padlóra fekvéses üzemszünet bekövetkezik, már délután 5-6 óra van, és egy este 7 órás ébredés után nyilván 11 előtt nem fog megint elaludni a gyermek. Én folyton megkapom, hogy túlságosan komolyan veszem az olyan dolgokat, mint a rendszeres evés és alvás.

Egyébként a japán anyák csodálni valóan szelídek és türelmesek. Nem tudom hogyan csinálják (többször próbáltam már, teljesen eredménytelenül), de soha nem emelik fel a hangjukat, és sok mindent rájuk hagynak, a gyerekek valahogy mégsem lesznek elkényeztetettek és tiszteletlenek. Gondolom azért sem fordul elő hogy az út közepén ráordítanak a gyerekre, mert a külsőségekre nagyon adnak. Engem kellően magas vérnyomásnál ez már annyira nem feszélyez.

 

Az új nő

Az influenza járvány teljesen tönkrevágja a szociális életemet. A kiskorúval már egy ideje kénytelenek vagyunk remete életet élni. Megszakítottunk minden kapcsolatot a külvilággal, ismerőseinkkel csak virtuálisan érintkezünk és a lakást csakis levegőzés és élelmiszer utánpótlás céljából hagyjuk el, természetesen csakis alkoholos kézfertőtlenítővel felszerelkezve. Utóbbi mértéktelen - nem szájon át történő! - fogyasztása miatt már kisebb függőség is kialakult nálam.

Ezt az elszigetelt állapotot ellensúlyozandó, beszerveztem egy babysittert. Nem volt egyszerű, az a bevett szokás, hogy a szomszéd nagymama átjön vigyázni a porontyra némi pluszpénz reményében, Japánban nem létezik. Már volt szó róla, hogy a nagymamák nyugdíjas korukban élik legszebb és legaktívabb éveiket és kölkök felügyeletére már nem marad idejük, a pluszpénzre pedig annyira nincsenek rászorulva. Ezért inkább az egyetemista réteget céloztam meg és nagy nehezen egyik ismerősöm közeli ismerőse (ez alapkövetelmény volt, hogy a nem túlzottan szimpatikus emberkereskedői réteget kizárjuk a tenderből) két hónapra elvállalta a kiskorú szórakoztatását heti három órában. A lány ígéretes jelöltnek tűnt. A többi jelentkező közül (szám szerint: nulla) egyebek mellett azzal tűnt ki, hogy három nyelven beszél és járt már Magyarországon is. Nem mintha nem lenne tök mindegy a kétévesnek, de azért jól hangzik. Értékéből valamelyest levon, hogy a megbeszéltekhez képest egy nappal később jött el, de ezt rövidesen sikerült kompenzálnia. Kb. egy óra ugyanis elég volt neki ahhoz, hogy a kiskorúval örök barátságot kössenek, és mire visszaértem a teszt bevásárlásból, már cinkos összenézések is voltak. A látszat ellenére nem vagyok féltékeny. Ezen kívül a mackós pólóját oktatási anyagnak felhasználva (most tekintsünk el attól a mellékkörülménytől, hogy hogyan kerül egy 24 éves lányra piros szívecskét tartó mackós póló; tudjuk be annak, hogy csak a kiskorúnál akart bevágódni) rövid együttlétük alatt két új szót is megtanított a szótanulásban általában passzív rezisztenciát tanúsító kétévesnek. Nem tudtam nem észrevenni, hogy tulajdon gyermekem befelé menet még az én nyakamban lógott, kifelé menet viszont már az övében.  Aztán távozása után még órákig lehetett érezni a parfümje illatát a kiskorú ruházatán, amiből arra következtetek, hogy távollétemben fizikai kontaktusra is sor került. Nem mintha féltékeny lennék, de azért... A nyomaték kedvéért délután elmagyaráztam a kiskorúnak, hogy a helyében nem ugranék bele egy komoly kapcsolatba mindjárt az első nővel, meg hát 22 év korkülönbség az mégiscsak kicsit sok...

A bevezető beszélgetésünk során annál a résznél amikor rákérdeztem, hogy Japánban babysitter hiányában (nagymama ugye nagy valószínűség szerint európai körúton, vagy tai chi órán van) szerinte mit csinálnak azok a háziasszony típusú nők, akiknek időnként igénye támad pár órát úgy eltölteni, hogy egyetlen bilireszoktatási tipp, vagy tisztázatlan eredetű gyerekkiütés sem kerül szóba, illetve néha el kell intézni ezt-azt. Azt mondta, hogy ha csak egy-két óráról van szó, sokan egyszerűen otthon hagyják az alvó, vagy tévéző gyereket. Indoklásnak azt hozta fel, hogy nem tiltja a törvény... Ja, az más.
Ezt egyébként nem először hallottam, úgyhogy tényleg lehet benne némi igazság. Ez nehezen egyeztethető össze a fejemben eddig kialakult japán anya képpel...

Ne válts csatornát, a reklám után visszatérünk!

Van képem hozzá!

Szóval akkor csináltam egy új oldalt a képeknek IDE (meg oda fentre is és oldalra is) és feltöltöttem pár albumot. Ennyivel persze nem úszod meg, idővel jön majd hozzá még több album is.

Romantikus song csak for you

Na még egy gondolat az angol és a japán nyelv találkozásáról. Nem ígérem hogy az utolsó is, a kérdés legalább annyira mély és kimeríthetetlen, mint a kívánatosnál nagyobb méretű japán ízeltlábúak témája - hogy kivételesen ne a nyilvános WC-ket hozzam fel példának.

Nagyon édes, ahogy japán pop számokban keverik a japánt az angollal.  Egy-egy 'Oh, Baby', vagy 'I love you' nem is szúrna szemet, ezek még nálunk is gyakran előfordulnak Fresh Andi és társai munkásságában is. De ugye nem Japánról lenne szó, ha nem vinnék egy kicsit túlzásba ezt is. A dolog úgy zajlik, hogy elindul egy - az esetek zömében igen romantikus - japán melódia. Még mielőtt azonban rá tudnál hangolódni a fülbemászó dallamra, kizökkentenek azzal, hogy teljesen váratlanul a mondat kellős közepére bedobnak egy angol szót, vagy mondatrészt. Az sem ritka, hogy egész angol mondatokat szúrnak be a japán szövegbe. Logikát még nem véltem felfedezni benne. Kábé én szoktam így japánul beszélni. Nem mintha japán pop sztár lennék, de hát ugye japán szókészletem igencsak szegényes.  Beszélni viszont muszáj, ezért hogy ne akadjak meg minden második mondat közben, simán angolul pótolom ki a hiányzó szavakat, persze erős japán kiejtést utánozva. Meglepő módon sokszor megértik.

Szóval nagyjából ilyesféle szövegeket kell elképzelni a mai japán pop slágerekben. (Nyilván, de legalábbis remélem, a szövegek ennél sokkal színvonalasabbak, de hogy nagyjából érezd miről van szó):

...érzelmes intro után, lágyan ívelő férfi, és/vagy női hang borzolja a kedélyeket és a tinilányok törékeny szívét:-

"Ma érzem elhagy my girlfriend,

Hiánya már most is fáj. Oh, why?

De mielőtt itt hagysz forever,

Kiss me baby one more time!"

majd refrén és kórus, ... csupa könnyes szem...

Bár egyetlen japán együttest, vagy énekest sem ismerek név szerint, nagyjából két és fél perc alatt sikerült rátalálnom egy kitűnő példára a neten a bájos Yuna Ito előadásában. 

Erről jut eszembe, így egy év után lassan már érik egy karaoke bár látogatás is. Nem mintha annyira vágynék rá, hogy két percben nyilvánosan leégessem magam azzal, hogy enyhe alkoholos befolyásoltság alatt átszellemült arccal (csukott szemek, bal kézben borospohár, andalító, oldalirányú ringás a zene ritmusára) elnyekergek egy Abba számot, feltehetőleg borzalmasan hamisan. Viszont a japánoknak állítólag nagyon szép hangjuk van, úgyhogy a karaoke élményt a világért nem hagynám ki, ha már egyszer iyen közel vagyunk hozzá. Ennek megfelelően a kérdéses estén, apa-san és én éppen akut hangszálgyulladásban fogunk szenvedni, ami miatt kedves vendéglátóink sajnos lemaradnak majd az ominózus Abba slágerről. (Apa-san pedig Robbie Williams-et fog nem énekelni.) Egyébként egyáltalán nem biztos hogy apa-sant sikerül belerángatni egy ilyen kitűnőnek ígérkező programba. Évekkel ezelőtt ő ugyanis már átesett a tűzkeresztségen egy karaoke bárban, amikor egy magyar kollégájával együtt - külső nyomásra, ezt szögezzük le -, kénytelenek voltak közösen előadni egy Guns N' Roses balladát. A japán kollégák illedelmesen tapsoltak a produkció után, vállveregetés meg minden, de mondanom sem kell, apa-sant karaoke bárba azóta sem hívták.

Az egyik japán ismerősömnek már finoman adagoltam is a kérdést, hogy a nem túl távoli jövőben készüljön fel egy közös karaoke estére. Mivel kicsit húzódzkodott azt állítva, hogy nem igazán az ő műfaja (ez elég hülyén hangzik egy japán szájából, olyan, mintha azt mondaná, hogy 'nekem nem áll jól a kimonó'), sajnos megígértem neki, hogy ha elvisz, akkor én is énekelni fogok majd (kicsúszott a számon, na). Most már csak abban reménykedem, hogy a beszélgetésnek ezt a részét már elfelejtette, meg hát persze az a fránya hangszál gyulladás...

Celebgyerek

Ha Japánba jössz (és most nem Tokióról beszélek), és egyik felmenőd sem volt japán, esetleg ázsiai, előbb-utóbb hozzá kell szoknod az állandó figyelemhez. Én a könnyebb elvegyülés érdekében - de méginkább a 'próbaút' alatt tapasztalt őrületes fodrász árak miatt -, érkezés előtt japán-barnára festettem a hajam, de napszemüveg nélkül így is mindig kiszúrnak a tömegből. Viszont végre egy hely, ahol nem érzem magam alacsonynak. Ez is valami!

Engem még többé-kevésbé diszkréten bámulnak és csak lopva mernek rám nézni. Kivételt csak a kisgyerekek képeznek, akik még nem érzik cikinek azt ha elém állnak a boltban és tátott szájjal bámulnak, úgy hogy a szüleiknek kell őket arrébb rángatni. Persze ez nem minden napos szerencsére, de többször előfordult már. Sőt, apa-santól van amikor meg is ijednek. Amikor megérkezik a házba, néhány gyerek azonnal menekülni kezd, és a szüleit is futásra próbálja rábírni 'Jön a gaijin*!' felkiáltással.

Amikor a kiskorú is velem van, egészen más a helyzet, olyankor elszabadul a pokol. Falfehér bőrével, szőke hajával és kék szemeivel maga ellen hívja ki a sorsot. A legtartózkodóbbak csak mellettünk elhaladva, vagy egyéb helyekről vigyorognak ránk. Ilyenkor persze illik visszamosolyogni, de minimum kedves ábrázatot vágni, ami nekem lassan egy év után, különösen a reggeli órákban esik nehezemre. Ráadásul a kiskorú, ezzel a szőke haj-kék szem kombinációval önkéntelenül is azt a sztereotípiát erősíti, hogy a fehér ember, mint olyan, szőke és kék szemű. Ezért az első mosoly után, rögtön jön is a zavart arckifejezés, amikor rám, és sötétbarna hajamra esik a tekintetük. Kis homlokráncolás, még egyszer, jobban megnézik a kék szeműt, majd ismét engem. Közben csikorognak a fogaskerekek, hogy akkor ez most hogyan is van, nem erről volt szó... 'Na jó, biztos az apja', nyugodnak meg végül gondolom. (Dupla csavar, amikor ő is velünk van, és tovább bonyolítja a helyzetet az ugyancsak barna hajával.)

Aztán a merészebbek már integetnek is. Ja, és van ez a közléskényszerük, hogy muszáj ilyenkor felsorolniuk pár angol szót, amit ismernek (volt egy ürge egyszer, aki amikor mellettem elhaladt, lazán odavetette nekem, hogy 'Peace!**'. Nem figyeltem oda, és mivel azt gondolta hogy biztosan nem hallottam meg, kicsit jobban odahajolt, és hangosabban újra elismételte, és még mutatta is hozzá az egyetemleges jelet...). Ezt azért teszik, mert a japánok szerint egy fehér ember - azon kívül hogy szőke és kék szemű természetesen -, csakis amerikai lehet, slussz-passz. Jobb, ha mindjárt az elején elfogadod új nemzetiségedet, vitatkozni nem érdemes.

A legfanatikusabb rajongók természetesen a nyugdíjasok. Ők már nem ismerik a személyes szféra fogalmát. Bárhol, bármikor botlunk bele ebbe a típusba, az utunkat állják, jelezvén, hogy közelebbről is meg kívánják tekinteni az amerikai gyereket. (Egyszer mentem a babakocsival a kiskorú elé a bölcsődébe és egy néni még az üres babakocsiba is behajolt). Pedig én pont ettől a korosztálytól tartottam, hogy majd nyilvánosan megköpködnek és eltángálnak az esernyőjükkel múlt századi sérelmeik miatt. De bármennyire is agresszívnak tűnnek, valójában ártalmatlanok.
Néha azért tettlegességre is sor kerül. Amikor a kék szemű haját tapogatják, akkor még rezzenéstelen arccal tűröm az eseményeket (de a mosolyom már nem természetes), de amikor a kezéhez, vagy az arcához érnek, különösen influenzás időszakban, akkor már felmegy bennem a pumpa. Ráadásul félelmetesen gyorsak. Ilyen kiélezett helyzetben általában pislantani sem merek, és a levegőt is vissza tartom hogy idejében közbe léphessek, de bizonyára nagy gyakorlatuk van már a gyerektapogatásban, mert csak ritkán tudom megállítani a kéretlen kezeket. Aztán a buszon, vagy a metrón, ahol több idő áll rendelkezésre az ismerkedésre, különböző homályos eredetű savanyú cukorkák és egyéb édességek kerülnek elő a táskákból. Ezeket megpróbálom megszerezni, mielőtt a kiskorú megkaparintja, de a simogatásokhoz hasonlóan, itt is villámgyorsan történnek az események.

A fiatal lányok külön kategóriát képeznek. Kávéházakban és metrón nyíltan flörtölnek a kék szeművel, aki jól időzített mosolyokkal adja alájuk a lovat. Amikor nem nézek oda, megpróbálják lefényképezni a telefonjukkal, de amikor lebuknak, nagy vihogás támad, és elszégyellik magukat.

Szóval nincs olyan réteg, amit hidegen hagyna a szőke haj és kék szemek, még a legzordabb tekintetű salary man***-ek és a legvadabb kinézetű tinédzser fiúk is készek azonnal kukucskásat játszani a metrón, amint a kiskorúnak elhagyja egy mosoly a száját.

Már gyűjtünk a gyerekpszichológusra, akire nyilvánvalóan szükségünk lesz, miután hazamegyünk. Nem tudom hogyan fogadja majd az addig sztárként ünnepelt kiskorú, hogy közömbösen fognak elhaladni az emberek mellette az utcán, és a játszótéren is csak egy lesz a harminc szőke, kék szemű gyerek között...

Gyakori életkép. A kiskorú futás közben megtorpan, hogy kellese kicsit magát a rajongók előtt.

*A 'gaijin' szóval a külföldieket illetik, ha eddig még nem mondtam volna. Van egy enyhe pejoratív felhangja is, így szemtől szemben nem is használják. Mert az ő felfogásuk szerint ugye vannak a japánok, és a világ másik, szerencsétlenebbik fele, a kívülállók. Nem kevés nemzeti öntudat van bennük, amit tulajdonképpen én irigylek tőlük, még ha néha idegesítő is ez a felsőbb rendűségi érzésük.

**Béke. Nagyon belejöttem a csillagozásba.

***Irodai alkalmazott. Manapság ennek is van egy kis pejoratív jelentése. Nyúzott, agyonhajszolt (de legalábbis az irodában sok időt töltő), hazafelé a metrón elalvó, öltönyös férfiak, aki tényleg szó szerint a cégnél töltik az életüket és otthon már nem nagyon találják a helyüket.

Rend a lelke mindennek

A minap pakolgattam (Mert ezt is szoktam. Néha hasznos is az ilyen, január elején pl. papírszortírozás közben találtunk egy, valószínűleg még december elején megkapott adventi képeslapot. Még beszéltük is karácsony körül apa-sannal, hogy mehet a fenébe az a bizonyos lapküldő, nem is küldött karácsonyi üdvözletet, legalább mi gaijin-ek tartanánk össze - mi ekkor még csak virtuálisban gondolkodtunk. Ja, és persze mi sem küldtünk, de magával szemben az ember mindig elnézőbb.), és a kezem közé akadt apa-san kondi tagsága, és vele együtt a 'házirend' is. És tényleg benne van, hogy tetoválással nem engednek be, illetve ha csúnya, rossz gengszter, vagyis Jakuza tag vagy, akkor sem látnak szívesen.



Mert érdekel mások véleménye...

..., de leginkább lusta vagyok fölöslegesen dolgozni vele. Szóval ha te is úgy akarod (ld. jobb oldalt az esetlen kérdésfeltevést), akkor raknék fel pár fényképet Japánról, a japán tájak és egyebek iránt érdeklődőknek, szemügyre vételezés céljából.

Ha érdekel, akkor Klikk oda jobbra, de akkor is Klikk ha nem érdekel. Legfeljebb megsértődöm, de nem valószínű.

Ja, és persze köszi, meg minden.

Kérsz valamit a conbiniból?

avagy haikuoritifeisharutishu és társai

Szóljunk néhány szót a Japánt átszövő 'conbini' hálózat jelenségéről. Magyarázat helyett jöjjön most egy hosszabb nyelvi kitérő sok lábjegyzettel, várhatóan  többek el fognak aludni olvasás közben, és a befejező, a 'conbini' lényegi elemeit összefoglaló részhez már csak a legstréberebbek jutnak el....
Egy kezdő japán-angol tanulónak nem sokat mond ez a szó, több hónapos itt tartózkodás után viszont már az ember sokkal fogékonyabb a tömérdek angolból átvett* szó megfejtésére. Egy idő után, amint meglátsz egy katakanával** írt szót, a képzeleted szárnyalni kezd, és a szabad asszociációk tömegével tódulnak az agyadba.  

Vegyünk is mindjárt néhány példát. Kezdjük az egyszerűbb szavakkal (sorrend: katakana/ romaji*** - angol), amiknek eredetére pár japán óra után, ill. ha más nem, a szövegkörnyezetből általában rá lehet jönni:

• グラム/guramu  -  gramm
• サラダ/sarada (ejtsd szarada)  -  salad
• カ—ド/kado - (ejtsd kádo)  -  card

Trükkösebb szavak, kell némi gyakorlat hozzá, hogy rájöjj miről van szó:

• ガラス/garasu (ejtsd garaszu)  -  glass
• ユ—モア/yumoa (ejtsd júmoa)  -  humour
• テ— ブル/teburu (ejtsd téburu)  -  table

És ezzel el is érkeztünk a 'conbini' típusú szavakhoz, amik túl hosszú, általában összetett szavak praktikus rövidítései:

• ペソコン/pesokon (ejtsd peszokon)  -  personal computer
• エアコン/ eakon  -  air conditioner
• デパ—ト/depato (ejtsd depáto)  -  department store****

A szemfülesebbek már kitalálhatták, hogy 'conbini' szó, az angol convenience store japán megfelelője.
Bónusz pontért ki lehet találni milyen angol szöveget rejt a bejegyzés alcíme. Mert imádnak angol feliratokkal ellátni mindent, de szóközöket nem mindig hagynak a szavak között. Segítségül annyit elárulok, hogy négy szóból áll és a mellettem lévő zsepis dobozról másoltam. Apró betűs részt elolvasók előnyben.

Szóval a conbini, az egy éjjel-nappal nyitva tartó bevásárló alkalmatosság. Hasonlatos a nálunk is megtalálható non-stop boltokhoz, vagy benzinkutakhoz, mármint a bolt részéhez. Ezek japán társai viszont vérprofik. Kis méretük megtévesztő, valójában nehezen tudnál olyan használati cikket mondani, amit ne lehetne éjjel kettőkor egy conbiniból beszerezni. Lehet kapni rengeteg ételt, italt, snack-et, újságokat, mangkákat, esernyőt, írószereket, tisztító és tisztálkodási szereket, sminkkészletet, csavarhúzó szettet, édi-cuki figurákat és stb. Sőt! Lehet kaját melegíteni, fénymásolni, faxolni, pénzt felvenni, fényképeket kinyomtatni, lottót feladni és természetesen a pisi-kaki ügyek is megoldhatóak. A conbininek olyan jól sikerült beilleszkednie a japán társadalomba, hogy egy mai átlag japán alapvető életfunkciónak ellátásához feltétlenül elengedhetetlen.  A parkolója napszaktól függetlenül mindig tele van autókkal (általában járó motorral, erről majd egyszer később a 'japánok és a környezetvédelem' című tényfeltáró fejezetben), egy modern embernek ugyanis mindig akad valami halaszthatatlan conbiniben vásárolni való dolga. Ha más nem, egy kis rohasztott babos-rizses harapnivaló mindig lecsúszik, conbinibe pedig jövet-menet belebotlik az ember. Elképzelhetetlenül sok van belőlük, nehéz úgy egy várost fényképezni, hogy ne lógjon bele az utcaképbe legalább egy conbini.

Hogy jobban el tudjuk képzelni egy átlag japán ember viszonyát a conbinikhez, képzeljük magunk elé egy mítinget apa-san cégénél, ahol éppen apa-san egyik Magyarországról visszaköltözött japán kollégája tart előadást kis hazánkról. Az egész nem tart tíz percnél tovább, de emberünk az ország bemutatásakor a demográfiai részen kívül azt is fontosnak tartja megemlíteni, hogy nálunk nincsenek conbinik. Amint ez elhangzik, a döbbenet azonnal kiül az arcokra, az addig bóbiskolók rögtön felriadnak (még a szájuk szélén kacérul folydogáló nyálcsík is megdermed ijedtében), ill. néhányan levegő után kapkodnak...
Ezek után apa-sannak nehéz dolga lesz, ha ezt a hazánk tekintélyén esett csorbát ki akarja köszörülni.  Nyilvánvalóan nem lesz könnyű beadni japánjainknak, hogy több civilizált társadalom is gond nélkül elműködik conbinik nélkül.

A közlés körülbelül olyan fokú megrökönyödést és hitetlenkedést válthatott ki a hallgatóságból, mint amikor arra a gyakori kérdésre hogy mi milyen halakat eszünk Magyarországon, a gyér felsorolás után elárulom, hogy Magyarországnak nincsen tengere.

*Nyilván nem csak az angolból vettek át szavakat, de ezekből van a legtöbb.

**A katakanák viszonylag egyszerű japán írásjelek, amikkel az idegen eredetű szavakat írják, mert ugye nincsen kanji rájuk.

***A romaji pedig a japán karakterek latin betűs átírása, nagyjából gondolom az angol kiejtés szerint fonetikusan.

****A japán betű- és hangkészlet, egyébként az angolhoz és magyarhoz képest igen szűkös. Ez sok mindent megmagyaráz. Pl. az 'l' és 'f' betűket nem nagyon tudják kimondani, így lesz a coffee szóból kohi és a ball szóból boru. Nincs mássalhangzó torlódás sem. Pl. a mi krumpli szavunkba beletörne egy japán nyelve és valami olyasmi jönne ki a végére, hogy kurumupuri.