SZABADSÁG MIATT ZÁRVA!

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY: Tájékoztatok minden kedves véletlenül, esetleg készakarva idetévedt olvasót, hogy az egyévessel időközben kivettük rendes éves szabadságunkat és hazautaztunk Magyarországra (apa-san bokros céges teendői miatt sajnos csak később csatlakozik hozzánk). Addig is mi megmutatjuk magunkat a családnak, a balatoni nyárnak, megtizedeljük a tojásos nokedli állományt és újra megtanulunk késsel-villával enni. 

Folyt. köv. augusztus közepén.

Főként a balkezességről

Helyenként átcsap baba-mama blogba, de azért a japánokról is lesz szó becsszóra.

Mostanában egyre többször veszem észre, hogy az egyéves többet használja a bal kezét, mint a jobbat és ha magától veszi a kezébe a villát, a tollat, vagy a fakanalat (írni és főzni még nem tud, utóbbi eszközöket szigorúan zavarkeltés céljából használja), akkor is inkább a bal kezébe kerül. Az interneten javasolt ’integetős’ tesztet is elvégeztettem vele, de a gyerek megbukott, mert két kézzel integet. Viszont utána bal kézzel mutatta meg hol 'apirosautó', és ezzel megint gyanúba keverte magát. Most abban a dilemmában vagyok, hogy vajon hol van az a határ ameddig még bátorítom a még bizonytalan gyermeket a EU konformabb jobb kezesség felé, és hol van az a pont amikor már erőltetem a jobbkezességre az egyébként balkezűnek született kölköt.

Megkérdeztem pár kisgyerekes japán ismerősömet, hátha tudnak valami épkézláb tanácsot adni. Így derült ki, hogy japánban nincsenek bal kezesek. Nem azért, mert ez valahogy hiányzik a génállományukból, hanem azért, mert a japán társadalom nem nagyon tűri ha valaki kilóg a sorból és pl. a balkezességgel próbál egyénieskedni. A szülők inkább még idejében elfojtják a dolgot nála, nehogy később gond legyen belőle, és gyakorlatilag rákényszerítik a jobbkezességre. Hmmm..ez elég gázul hangzik, főleg, hogy gondolom lehet valami összefüggés a jobb-balkezesség és a bal-jobb agyfélteke természetes dominanciája között, amit talán nem szerencsés erőszakkal befolyásolni…

Ennek kapcsán az is eszembe jutott, hogy nem csak bal kezes japánt nem látni, de kövér japánnal is ritkán futok össze. Nagyon ritka az elhízott ember. Itt mondjuk vitathatatlanul a japánoknál a pont és gondolom ennél a résznél megint csak a japán kaja minősége és mennyisége játszik közre az aktív életmód és a szerencsés gének mellett. Az európai leányember önértékelése szempontjából nem túl szerencsés hely Japán, mert szinte minden nő mellett kövérnek érzed magad. Viszont sokkal kevesebb (apa-san szerint egyáltalán nincs) a nálunk gyakran előforduló idegesítően tökéletes, címlapokra kívánkozó női példány. Persze apa-san hivatalos verziója szerint ilyen nő otthon sincsen - leszámítva természetesen engem, akinek küllemén egyetlen kifogásolható négyzetcentiméter sincsen; és akkor még nem is beszéltünk a belső értékekről -, de erősen gyanús, hogy ez már csak a marketing része a dolognak.
Az is hamar feltűnt, hogy nem láttunk még egyetlen gyereket sem, akinek cumi lógott volna a szájában. Nem mintha nem lehetne kapni cumikat a bababoltokban, de valahogy nem használják. Ezen felbuzdulva én is leszoktattam az egyévest róla, nehogy kiközösítsék itt nekem majd a bölcsiben, vagy ilyesmi (persze nem ezért, de tényleg leszoktattam róla részben a japánok, részben pedig az éppen aktuálisan olvasott gyereknevelési könyv hatására). Meg éppen akartam írni hogy nem láttam még a boltban a földön toporzékoló és szupermenes nyalókáért tipródó gyereket sem, de épp ma voltam tanúja egy hasonló dührohamnak az utcán. Azt viszont mindenképpen leszögezhetjük, hogy ez sem gyakori látvány.
És a végén még egy félmondat; A tinédszerlányokat leszámítva dohányzó nőt sem láttam még...

Teaszertartás kétszer is

Mindig is izgatott a teaszertartás, kíváncsi voltam, hogyan lehet egy sima teafőzést fél óráig elhúzni, ráadásul úgy, hogy a külföldiek még fizessenek is érte. Azon a címen, hogy a húgomék biztosan rossz néven vennék, ha teaszertartás nélkül kellene hazautazniuk, le is foglaltam három helyet az egyik templomnál.

Sajnos a japánok legalább annyira rugalmatlanok, mint amennyire kedvesek. A program úgy szól, hogy találkozó a városközpontban, és onnan együttes tömegközlekedés a templomhoz. Mondtam nekik, hogy a tömegközlekedés részét mi kihagynánk, és mennénk egyből a templomhoz, mert közel van hozzánk, de ezzel a rém bonyolult változtatással úgy érezték felborítanánk az egész programot, és az igen logikus 'így van a program és kész, még papír is van róla' érveléssel berendeltek minket a városközpontba. A telefonos programszervező egyébként beszélt angolul, de a kommunikáció így is akadozott, mert amikor megérkeztünk, a túravezető megkérdezte hogy hol a másik gyerek, és melyikünk a japán (?!).

A vak randin rajtunk kívül még két fizetővendég jelent meg. Az egyik egy stréber új-zélandi fickó volt, aki az alkalomra még egy kimonót is magára erőltetett. Folyamatosan japánosan affektált a Fujis legyezőjével (amikor egy gaijin japánosan akar viselkedni, az éppen olyan rosszul sül el, mint amikor egy japán próbál nagyon laza amerikait játszani), és panaszt tett a túravezetőnél, hogy a Hiroshimai emlékparkban található harangon a föld térképéről lehagyták Új -Zélandot. A másik pedig egy csinos, fekete ruhás ausztrál nő volt. Mi a spagettipántos ruha, strandpapucs összeállításunkkal kicsit alulöltöztük a társaságot. Ezen kívül még két ponton nem illettünk bele a teaszertartás miliőjébe. Az egyik, hogy nem szeretjük a porból készült zöld teát, a másik pedig, hogy forrón nem tudunk meginni semmit. Anyukám pluszban még a térdén sem tud huzamosabb ideig ülni, úgyhogy a program tökéletesnek indult.

A túravezetőnk a hiperaktív-túlbuzgó-csúnyafogú, de a mosolygásban ez nem gátolja típushoz tartozott. Olyan átéléssel magyarázta a teáscsésze és a tatamiszőnyeg kapcsolatát (hihetetlen, de érdekes volt), hogy elfelejtettünk nézni, hogy a háttérben hogyan főzte a kimonós nő a teát. A Q&A résznél ezért az ausztrál nő meg is kérdezte, hogy végül is hogyan főzik a teát, mert arról a részről teljesen lemaradtunk. Nem hoztuk őket zavarba, újra kezdték az egészet, és még egyszer előadták az egész műsort az elejétől. Maga a tea megfőzése egyébként nem tart sokáig, csészeöblögetéssel és teahabosítással együtt is csak pár perc az egész. Az időt inkább a körülményes, hajlongásokkal tarkított szervírozással húzzák el. Amikor a túravezető mondta hogy az összes teát meg kell inni, kicsit megijedtünk, de szerencsére egyáltalán nem volt annyira szörnyű, mint amire számítottunk. A mi fogalmaink szerinti zöld teához persze nem sok köze volt, sőt még habos is, és az állaga inkább hasonlított egy krémes, habos kakaóra. Szóval egész iható a cucc, de azért amikor a másodszorra főzött plusz teát meg kellett inni, mindenki a másikra mutogatott, és végül, mint a csoport leglelkesebb tagja, kénytelen volt az új-zélandi magára vállalni a repetát.

Falkavezér

Fura hogy mennyire működik ez a rangidősség itt Japánban. Megfigyeltük, hogy amikor rögtönzött turistacsoportunk városnéző sétára indul és nézelődés közben egy japán megszólít minket, akkor először mindig anyukámhoz, mint legidősebbhez fordul. Én ilyenkor megköszörülöm a torkom, teszek egy lépést előre jelezve hogy a látszat ellenére én vagyok a falkavezér és hozzám beszéljen, mert anyukám nem érti amit mond. Általában először úgy csinálnak mintha nem is vettek volna észre és folytatják anyukám faggatását, aki cserébe következetesen magyarul válaszol nekik, úgyhogy egy idő után beadják a derekukat és mégis szóba állnak velem is...

A jóképű papbácsi - ismeretterjesztő rovattal

Anyukámék látogatása miatt már egy hete a játszóterek helyett buddhista templomokba és sintó szentélyekbe járunk. Az egyéves eddig elég jól viselte hogy kényszerturista lett belőle, de tegnap már előjöttek rajta az elvonási tünetek. A társaságban viszonylag konszolidáltan viselkedő gyereket ki kellett vinnem egy buddhista templomból, miután hanyatt dobta magát az egyik védőszent szobra előtt, majd tüntetőleg bedobott egy fog- és nyálnyomokkal ellátott papírfecnit a kínosan tökéletesre gereblyézett zen kert kavicsára. Persze rálépni nem lehetett, úgyhogy kiszedni sem tudtuk. A papbácsi viszont nagyon rendes volt, mert amikor mondtam hogy érthető okokból kiviszem a gyereket az apjához, aki időközben megérkezett, azt válaszolta, hogy őt nem zavarja és inkább hívjam be apa-sant is, hadd lássa ő is a templomot belülről is.
Egyébként nagyon jól manipulálják az embert a japánok a kedvességükkel. Egy másik templomban (ugyancsak zen kerttel és tátva maradt szájú magyar turistákkal; asszem egy ilyen helyen előbb-utóbb még én is elérném a nirvánát) fényképezni nem lehetett, de nem álltak a sarkunkban lesve minden lépésünket, hanem inkább hagyták hogy egyedül járjuk körbe a szobákat és a kertet. Szóval simán lehetett volna kattintgatni pár képet, és meg is fordult a fejemben hogy elő kellene venni a gépet, de annyira idegesítően kedvesek, hogy nincs szíve az embernek fényképezni, még akkor sem, ha történetesen nem vennék észre.

Ő a kedves és jóképű papbácsi. Utóbbit az idegenvezető mondta két szobor elemzése között. Tényleg fotogén, a templom prospektusa is tele van a fényképével.

                                               

Egyébként mostanra már annyi szent helyet láttunk, hogy rendesen kiműveltük magunkat a buddhista templomokból és sintó szentélyekből. Néhány érdekesség:

Ez a kis kötözött-sonka kő azt jelzi, hogy nem lehet a kertbe belépni. Imádom ezeket a finom jelzéseket és sokkal jobban is néz így ki, mint egy rács, vagy ronda tábla.

 

 

Lehet szerencsekártyákat is venni a templomoknál. Ha jó dolog van benne, akkor megtartják, ha viszont rossz, akkor igyekeznek tőle megszabadulni, és ilyen oszlopokra kötözik fel. Egyébként nagyon rafináltak, mert azt mondják, hogy ha valami mégsem jön be, az nem azért van mert nem működött a kártya, vagy a szentek nem teljesítették a kívánságaidat, hanem csak annyit jelent, hogy valamelyik következő életedben fog teljesülni. Így folyamatosan fenntartják a hívők érdeklődését és a templomok finanszírozása is megoldott.

 

A csecsemőket elviszik a szentélyekbe hogy megáldják a szerzetesek. Ennek a tovább fejlesztett változata, amikor az újonnan vásárolt autókat viszik a szentélybe. Ezek az autók is éppen az áldásra és jó szerencsére várnak a szentély oldalában. A dolog pénzért megy és ráadásul különböző árfekvések vannak. Azt nem tudom hogy a gyakorlatban ez hogy működhet. Háromezer yenért fél évre szerencsét hoz az utakon, tízezerért viszont akár 3 évig is?

Megvan annak is a koreográfiája hogyan kell szerencsepénzeket dobni a szentélyeknél és imádkozni. Sok helyen angolul is kiírják hányszor kell meghajolni és tapsolni és fura módon egyáltalán nem bánják, ha te is 'kipróbálod'.

 

 

 

 

Rengeteg Buddha szobor van . Ez a legnagyobb Nagoyában. Ha sokáig nézed, akkor az előtte álló húgomat is fel lehet fedezni a képen, aminek elkészítése egyébként 32 szúnyogcsípésbe került.

Turistagondolatok - gésák és zöld teás fagyi

Anyukámról azt kell tudni, hogy megrögzött kertrajongó. Ha hozzájuk mész vendégségbe, akkor az idegenvezetéssel egybekötött kerttúra kötelező program (nyitva H-V: 10.00-18.00-ig, belépés ingyenes.). Rajongásának fokát jelzi, hogy itt Japánban látva a zsúfolt házakat, és a népsűrűséget, anyukám megállt egy mini konyhakert mellett és empatikusan csak annyit mondott: "Szerencsétlen növények…"

A Kiotói városnézés úgy indult, hogy kinéztem a neten egy egy napos túrát, amiben összesen 7 hely szerepelt. Ebből lehúztam egyet, mert úgy döntöttem, hogy az nem érdekel minket. Aztán még egyet, hogy ne legyen olyan rohanás a napunk. Így lett 5, de látva az előző napokban produkált sétatempónkat, a végén négynél maradtam. Végül a ’minden fűszálat megnézünk’ stratégia nyomán kettő darab helyre sikerült eljutnunk egész nap, plusz a végén még egy templomot kívülről lefényképeztünk a tisztesség kedvéért. A haladást a flóra tanulmányozásán túl az alattomosan a templomok köré telepített kihagyhatatlan bazársor is jelentős mértékben lassította. Így is rendkívül hatékonyak voltunk, mert láttunk megfelelő számú templomot, hagyományos utcarészeket, kolduló szerzeteseket, és a fényképes portfóliónk is egészen jól sikerült.

A nap fénypontja az volt, hogy az egyik szűk utcában gésanövendékekkel is összefutottunk (ez a szófordulat a gésák és a mi haladási sebességünket nézve is enyhe költői túlzás), pedig az útikönyv szerint napközben ritkán látni őket. A gésanövendékeket több okból is sajnáltam. Először is rengeteg réteg ruha volt rajtuk bonyolult masnikban végződve, amiben csak nagyon megfontoltan tudtak mozogni. Gondolom azért látni őket ritkán nappal, mert egész nap a kimonójuk felvételével vannak elfoglalva. Aztán pedig a fullasztó meleg miatt, megint csak a réteges öltözködésük kapcsán. Még nálunk is lassabban haladtak, egyrészt a lehetetlen fapapucsuk miatt, másrészt a lehetetlen turisták miatt (beleértve minket is persze), akik mutogattak rájuk és mindenáron fényképezkedni akartak velük. Türelmesen, visszafogott mosollyal tűrték a fotózásokat, csak onnan lehetett tudni hogy az egyik gésalánynak már melege lehetett, hogy a fehérre ’meszelt’ arcán diszkréten lefelé csordogált egy izzadságcsepp. Mi is lefényképeztük őket, úgy gondoltuk nem ciki, miután az egyik templomnál egy iskoláscsoport fotósa (aki annyira izzadt, hogy úgy nézett ki mintha most mászott volna ki a templom kertjének szökőkútjából) minket is megkért, hogy álljunk az iskolások mellé az egyik fotójukhoz. Szépen mosolyogtunk és én még a béke jelet is mutattam közben hogy tökéletesen sikerüljön a képük.

Kiotóról még annyit, hogy az Aranypavilonnál kapni a legfinomabb zöldteás fagyit ha valakit érdekel…

Turistagondolatok - Shinkansen

A Shinkansen azért nagyon jó, mert háromnegyed 5-kor még a kiotói állomás jegypénztárában álltunk sorba, 6 órakor pedig már a szokásos Japán-Magyarország interurbán videotelefonos beszélgetést bonyolítottuk nagoyai lakásunkból a család otthon maradt tagjaival, pedig Kiotó Nagoyától 150 km, és Nagoyában sem a vasútállomás mellett lakunk. A menetidő konkrétan 36 perc volt, úgyhogy ebből ki lehet számítani az átlagsebességet (a helyes megoldás gyenge matekosoknak: 250 km/h).

Odafele amikor elindultunk, az ablakból kinézve nem tűnt annyira vadítóan gyorsnak. Húztuk is a szánkat először, de aztán kénytelenek voltunk mégis meglepődni és még talán a szánk is nyitva maradt, amikor anyukám megkérdezte mi volt ez a villódzás néhány másodperce és mondtam hogy szerintem a híd oszlopai amin átsüvítettünk. Aztán szóltam hogy itt egy másik vonat, de amikorra a húgom odanézett már nem volt ott. És amikor bementünk egy alagútba, csak annyit lehetett érzékelni, hogy nagyon hirtelen sötét és utána világos lett. Azt hogy fordulunk pedig onnan lehetett tudni, hogy amikor kinéztél az ablakon, világ megdőlt úgy 15 fokban.
Szóval a Shinkanzen nagyon bejött. Egyetlen hátránya van csak, hogy eszméletlen drága. És hozzászokni sem nagyon érdemes, mert úgy tudom  mostanában nem terveznek Magyarországon Shinkanzent, vagy legalább hozzá hasonló vonatokat telepíteni. Valószínűleg Magyarország a világon az egyetlen olyan ország, ahol nem azt írják ki a metróban hogy mikor jön a következő, hanem hogy mikor ment el az utolsó metró... azt hiszem ez mond valamit a híres magyar 'optimizmusról'.

Turistagondolatok - térképekről és kedves japánokról

Időközben megérkezett anyukám és a húgom, úgyhogy a napjaink non-stop turistáskodással telnek. A szokásos napi öltözékünk kiegészült egy hátizsákkal, bal kézben térképpel, jobb kézben metróbérlettel és egy fényképezővel egyéb maradék helyeken.

Azok a napok a legizgalmasabbak, amikor apa-san dolgozik és meghitten magunkra maradunk csak mi hárman lányok és a térkép. Nem akarom rontani a renoménkat, de az egyértelműen kiderült az elmúlt pár napban, hogy térképolvasásban nem jeleskedünk. Még a húgom tűnik a legéletképesebbnek ha térkép van a láthatáron. Én és anyukám viszont alapesetben is gond nélkül szinte bárhol el tudunk tévedni, beleértve a pláza parkolókat, nagyobb lakásokat és a 20 főnél nagyobb befogadóképességű hoteleket is. Engem személy szerint a térképek csak összezavarnak és növelik a frusztrációmat, anyukám pedig nemes egyszerűséggel nem is vesz a kezébe térképet, hanem az esélytelenek nyugalmával követi a többieket.

Ilyen adottságokkal csupa izgalom a városnézés. A metróaluljáróban értetlenkedés viszont remek alkalom a szocializálódásra, már amennyiben az ember japán metrós dolgozókkal szeretne ismeretséget kötni. Még szerencse hogy ilyen segítőkészek, mert néhány belvárosi több emeletes állomásnál, ahol a mozgólépcsőre nem lehet babakocsit felrakni, nem egyszerű kiigazodni az emeleteket összekötő lifthálózaton. Az egyik alkalommal egy babakocsival nehezített metrós átszállásnál az egyik fickó már nem bírta tovább nézni hogy oda-vissza sasszéztunk az aluljáró két vége között a liftet keresve és önszántából jött oda segíteni. Először telefonált egyet, még ki is röhögtük hogy ott dolgozik, de nem tudja merre kell átszállni a Nagoyai várhoz, aztán odakísért minket ahhoz a lifthez, amit már vagy tíz perce kerestünk hiába (miért van az, hogy amikor végre kiderül merre kell menni, hirtelen értelmet nyer a térkép is és utólag minden olyan rém egyszerűnek tűnik...). Ahogy kinyílt a lift a következő emeleten már várt is minket egy másik metrós kolléga (szóval mégis csak tudta, hogy merre van a vár és nyilván neki telefonált... röhögés visszavonva), hogy mi vagyunk-e azok a bizonyos eltévedt Nagoyai váras átszállók. Ő még több misztikus liften és kapun keresztül egészen a metróig kísért minket. Nem ő volt az egyetlen kísérgetős segítségünk. Amikor a húgommal elmentünk felfedezni Nagoya legjobb shoppingolós helyeit (ez a szál elvarratlan maradt, mert gyakorlatilag nem találtunk ilyet- mármint boltot igen, de jót nem), többször állítottunk meg olyan személyeket akik úgy tűntek rendelkeznek némi helyismerettel, és ők is ahelyett hogy elmagyarázták volna hol van amit keresünk, elsétáltak velünk legalább addig amíg már látni lehetett a láthatáron az épületet.
Azért kezdünk belejönni a térképekbe, mert ma például egyszer sem tévedtünk el és öt percnél tovább nem tartott egyik liftes átszállás megoldása sem, igaz néha csaltunk és tiltott szereket is használtunk, úgy mint mozgólépcsők, sima lépcsők és kerülők beiktatása.

Ez egy közepes nehézségű metróállomás térképe haladó babakocsizóknak. Így első ránézésre logikusnak tűnik, de a helyszínen már esküszöm hogy sokkal bolyolultabb a téma, a liftek a legváratlanabb helyeken bukkannak elő és tűnnek el, néha igazi kihívás a kijutás.

Nudlibár

Nem vagyok egy tipikus japán háziasszony, nem készítek reggelit apa-sannak, ebédet is csak az egyévesre való tekintettel főzök néha és meleg vacsorával sem várom a munkában megfáradt családfenntartót. A japán tanár meg is kérdezte egyszer hogy mi a fenét eszünk mi esténként, nem látja hogy főznék valamit, viszont ’vacsorázni megyünk’ felkiáltással mindig diszkréten elvonulunk az egyévessel amíg ő apa-sant oktatja. Amikor mondtam, hogy aznap pl. vajas-mézes kenyeret ettem kakaóval, elég zavart lett a tekintete, szerintem azóta sem dolgozta fel ezt az információt. A nemfőzésemet azzal ideologizálom meg, hogy bolond lennék annyi időt tölteni a konyhában, amikor rengeteg étterem van a környéken ahol gyorsan és olcsón lehet az én ’remekműveimnél’ sokkal finomabb étkeket szerezni és a felszabaduló időt inkább a kiskorú szórakoztatására fordítom.

A kedvencem egy japán tésztás éttermem, amit Al Bundy után szabadon mi csak nudlibárnak hívunk. Nagy nehezem már kezdtem kiismerni magam az ételek között, erre a melegre való hivatkozással, mindenféle előzetes értesítés nélkül össze-vissza kavarták a menüt. Ok hogy kell egy kis változatosság, de azért az mégis szemétség, hogy pont az én kedvenc csirkés udonomat vették le a menüről, és helyette mindenféle más ismeretlen tésztákat raktak fel. Az történt ugyanis, hogy a nagy melegben száműztek pár forró ételt  és az étlapot elárasztották az évszaknak megfelelő hideg tésztákkal. A dolog úgy néz ki, hogy kapsz egy hatalmas jéghideg tésztahalmot, belemártogatod a mellette lévő ugyancsak hideg szószba, és már szürcsölheted is befelé. Nagy előnye, hogy 3 perc alatt kész és szerintem az egész cucc nem több 300 kalóriánál.

Néhány hete elhívott ebédre egy japán lány és már majdnem kezdtem sajnálni, hogy ebben a melegben egész délelőtt a sütő mellett fog aszalódni, és rögtön fel is idéződött bennem a túrós palacsintás fiaskó előtti izzadós küzdelem a konyhában, de amikor odaértem mondta, hogy most áll még csak neki a kajának. Na remek, gondoltam, ebből sosem lesz ebéd (az ebéd szóra valahogy még ennyi hónap Japán után is mindig a klasszikus háromfogásos leves-husi-süti menüre asszociálok), de mire kezet mostam és nem minden hátsó szándék nélkül felajánlottam a segítségemet, már készen is volt a ’jeges’ tésztával.

Bár nagyon beleléptek a lelki világomba  a nudlibárban ezzel az udonos dologgal, de el kell ismernem, hogy elég jó ez a hideg tésztás mutatvány. Azért a néhai csirkés udon emlékére amikor ilyen tésztát veszek és senki sem látja, otthon bedobom a mikróba pár percre melegedni...

Aka-chan alapvető életfilozófiája szerint kaját nem utasítunk vissza, de a hideg tészta őt is felkészületlenül érte amikor a fent említett ebéden a szájába tömtem egy adaggal, és láthatóan kérdően nézett az ebéd elkövetőjére, hogy akkor ezt most hogy is gondolta. (A szokatlanul jó képminőség annak köszönhető, hogy kivételesen nem én voltam a paparazzi.)