Anyukámról azt kell tudni, hogy megrögzött kertrajongó. Ha hozzájuk mész vendégségbe, akkor az idegenvezetéssel egybekötött kerttúra kötelező program (nyitva H-V: 10.00-18.00-ig, belépés ingyenes.). Rajongásának fokát jelzi, hogy itt Japánban látva a zsúfolt házakat, és a népsűrűséget, anyukám megállt egy mini konyhakert mellett és empatikusan csak annyit mondott: "Szerencsétlen növények…"
A Kiotói városnézés úgy indult, hogy kinéztem a neten egy egy napos túrát, amiben összesen 7 hely szerepelt. Ebből lehúztam egyet, mert úgy döntöttem, hogy az nem érdekel minket. Aztán még egyet, hogy ne legyen olyan rohanás a napunk. Így lett 5, de látva az előző napokban produkált sétatempónkat, a végén négynél maradtam. Végül a ’minden fűszálat megnézünk’ stratégia nyomán kettő darab helyre sikerült eljutnunk egész nap, plusz a végén még egy templomot kívülről lefényképeztünk a tisztesség kedvéért. A haladást a flóra tanulmányozásán túl az alattomosan a templomok köré telepített kihagyhatatlan bazársor is jelentős mértékben lassította. Így is rendkívül hatékonyak voltunk, mert láttunk megfelelő számú templomot, hagyományos utcarészeket, kolduló szerzeteseket, és a fényképes portfóliónk is egészen jól sikerült.
A nap fénypontja az volt, hogy az egyik szűk utcában gésanövendékekkel is összefutottunk (ez a szófordulat a gésák és a mi haladási sebességünket nézve is enyhe költői túlzás), pedig az útikönyv szerint napközben ritkán látni őket. A gésanövendékeket több okból is sajnáltam. Először is rengeteg réteg ruha volt rajtuk bonyolult masnikban végződve, amiben csak nagyon megfontoltan tudtak mozogni. Gondolom azért látni őket ritkán nappal, mert egész nap a kimonójuk felvételével vannak elfoglalva. Aztán pedig a fullasztó meleg miatt, megint csak a réteges öltözködésük kapcsán. Még nálunk is lassabban haladtak, egyrészt a lehetetlen fapapucsuk miatt, másrészt a lehetetlen turisták miatt (beleértve minket is persze), akik mutogattak rájuk és mindenáron fényképezkedni akartak velük. Türelmesen, visszafogott mosollyal tűrték a fotózásokat, csak onnan lehetett tudni hogy az egyik gésalánynak már melege lehetett, hogy a fehérre ’meszelt’ arcán diszkréten lefelé csordogált egy izzadságcsepp. Mi is lefényképeztük őket, úgy gondoltuk nem ciki, miután az egyik templomnál egy iskoláscsoport fotósa (aki annyira izzadt, hogy úgy nézett ki mintha most mászott volna ki a templom kertjének szökőkútjából) minket is megkért, hogy álljunk az iskolások mellé az egyik fotójukhoz. Szépen mosolyogtunk és én még a béke jelet is mutattam közben hogy tökéletesen sikerüljön a képük.
Kiotóról még annyit, hogy az Aranypavilonnál kapni a legfinomabb zöldteás fagyit ha valakit érdekel…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése