Az utolsó szó jogán

Szóval akkor…

…vasárnap este hazaérkeztünk Magyarországra. (Netünk azóta sincs, kicsit elméláztuk a dolgokat, ezúton is bocs azoktól akiknek az e-mailjére még nem válaszoltam!).

Barátnőm, aki a történtek ellenére is teljesen a Japánban látottak, hallottak és ízleltek hatása alá került, rózsaszín szemüvegét azóta is viseli, és eufórikus állapotából sem sikerült még kizökkenteni. Ő már Helsinkiben vissza akart fordulni Japánba, mondván, hogy ott sokkal kedvesebbek az emberek.

Kérdésedre válaszolva, nem, a repülőtéren nem fogadtak minket sugárzásmérő berendezéssel. A vámos tisztek viszont apa-sant rendkívül gyanúsnak találták és el kezdték kipakolni a cuccainkat a bőröndből. Aztán amikor apa-san elmondta hogy honnan érkeztünk, a vámosok hirtelen léptek hátra kettőt, már nem is tartották olyan fontosnak hogy átnézzék a bőröndöket, és az útleveleinket is óvatosan, eltartott kisujjal adták vissza.

 

Viszlát csirkés udon, isten hozott központi fűtés!

Vasárnap óta próbálunk magunkhoz térni, és felfogni, hogy itthon vagyunk. A lakás rekordgyorsaságú összepakolása miatt nem nagyon volt időnk nosztalgiázni az indulás előtti napokban. Nem voltak szentimentális sayonara partik, jelentőségteljes búcsú sashimik, nem tudtuk igazán átérezni az ’utolsó’ pillanatokat sem (tudod, amikor úgy megjegyzed magadnak, hogy most köszönt rád utoljára a boltos, vagy hogy most sétálsz utoljára végig az utcán). Igazából csak akkor jutott el a tudatomig az a kiábrándító tény, hogy Japánba mi már csak fényképezőgépes turistaként fogunk visszatérni, és így olyan sok dologból kimaradunk, amikor egyik ismerősöm a villámbúcsúzkodáskor leült elénk, és Elfu-n* eljátszott egy szívet facsaró japán dalt.

Kell majd egy kis idő, amíg teljesen visszaszokunk. Pl. nyilvánvalóan tágítanunk kell még a gyomrunkat, hogy egy teljes magyar menü is elférjen benne, meg kell még szokni, hogy a lakásban a padlótól 50 cm-nél feljebb is van élet, és a szomszédok nem csak lépcsőházi fantomok névtáblákkal, hanem hús-vér személyek, igazi, életszerű hangokkal a falakon keresztül. Meg persze újra sapkát kell adni a kiskorúra ha kimegyünk (egy néni rám is szólt a minap, hogy meg fog fázni a gyerek). A kiskorú egyébként hatalmas lelkesedéssel vetette bele magát az új környezet tanulmányozásába. Nagyon élvezi, hogy egy egyszerű utcarészlet szeméthalma is milyen változatos játéklehetőségeket rejt a makulátlan tisztaságában egyhangú Japán után.

Pedig annyi mindent akartam még mondani…

A fentiekből adódóan így japán történetünknek sajnos hirtelen vége szakadt. Pedig épp a kellős közepén tartottunk, még rengeteg dologról nem volt időm írni. El akartam mesélni pl, hogy a japán technikának köszönhetően hogyan ragadtunk be a kiskorúval egy lépcsőház alagsorába, hogyan menekültek előlünk a japánok az onsenben, vagy hogy hogyan lehet tájékozódni egy olyan országban ahol nincsenek utcanevek. És még nem is írtam a tavaszi költözködési lázról, a furoshikiről, a kutya-babakocsikról, a bento-ról, a japán naptárról, a pachinko-ról… és az a rengeteg fénykép… ááá, hagyjuk, annyi mindent akartam még mondani…

Kedves Japán!

Köszönjük ezt az egy évet, nagyon élveztük a társaságodat! Nem mondom, néha azért kiakasztottál, de mindent összevetve nagyon sajnálnánk ha ez az egy év kimaradt volna az életünkből.

Mert gaijin-nek lenni jó! Japán egy nagyon élhető ország, ahol unatkozni képtelenség. Persze nem árt ha elfogadod, hogy te mindig is kívülálló leszel. Ha ez már megy, akkor simán adhatod önmagad, a japánok elnézőek lesznek, hiszen tudják, hogy te csak egy egyszerű amerikai vagy.

Kedves olvasó!

Jó fej vagy, hogy olvastál, kommenteltél, e-mailt írtál, feliratkoztál, lájkoltál és stb. Ha még eddig nem történt meg, akkor javaslom, hogy iktass be valamikor a programodba egy Japán kitérőt is (természetesen majd kevésbé drámai körülmények között, reméljük erre nagyon hamar sor kerül!!!), nem fogod megbánni. (Tudom, tudom, sokba kerül, meg minden, de a Finnair pl. nem olyan észt veszejtően drága, és felhívnám a figyelmedet a home stay intézményére is.)

Kedves blog!

Azért hiányozni fogsz, már úgy megszoktalak!

 
* Kínai két húros hangszer, a hangja a hegedűjéhez hasonlít és sokkal jobban élvezhető, mint a Shamisen.

Az Index-en túl

Pont hazaindulás előtt találtam rá egy magyar lány blogjára (Napkeleti kincseim), akinek ha jól értem japán a férje, és Iwakiban élnek, 40 km-re Fukushimától. Gabi ír arról, hogy milyen napi gondokkal küzdenek, (az ő területükön szerencsére nem volt szökőár, de ivóvíz nélkül maradtak és az élelmiszerellátás is akadozik), és írásaiból kirajzolódik milyen a japánok hozzáállása ehhez a rendkívüli helyzethez, érdemes beleolvasni.

 

Mert mondhatjuk, hogy a japánok, mint az idomított kis birkák gondolkodás nélkül csinálják azt amit mondanak nekik, és nem feltétlenül kell egyetérteni velük, azért mégsem lehet elmenni amellett, hogy az emberek a szökőár sújtotta területen ebben a szörnyű helyzetben, otthon és alapvető élelmiszerek nélkül is meg tudták tartani emberi méltóságukat és nem engednek teret a káosznak. Bárhol máshol a világon egymást taposnák az emberek a víz-, vagy élelmiszerosztásnál és ahelyett hogy megosztanák, gondolkodás nélkül elvennék másokét, a boltok fosztogatásáról nem is beszélve. Nyilván nem idilli a helyzet és sok gond van az ellátással, de ezzel együtt is példa nélküli szerintem ahogyan az emberek ebben a helyzetben viselkednek. Ezért én nagyon becsülöm és tisztelem őket és kívánom nekik, hogy minél előbb lehetőségük legyen rá, hogy újra tudják kezdeni az életüket!

Címszavakban

Ezek történtek a földrengés óta:

- Apa-san cége teljesen korrekt módon felajánlotta, hogy haza mehetünk amíg a helyzet stabilizálódik. Bár Nagoya szerencsére messze van az erőműtől, mégsem szerettünk volna hősködni egy két éves gyerekkel. A szörnyűbbnél szörnyűbb rémhírekkel teli napi 20 aggódó e-mail sem segített a helyzeten, és az egyre sűrűsödő Skype- és telefonhívások után nyugodtan fogalmazhatunk úgy is, hogy rövid időre bepánikoltunk  (ráadásul az első napokban még semmit nem értettünk a japán hírekből, ld. később: 'bilingual' gomb). Ezért is nagy megkönnyebbülés volt, hogy a cég magától ajánlotta fel a távozást és mindent megszervezett helyettünk, nekünk már csak pakolnunk kell.

- egyébként ha nem kapcsoljuk be a tévét, akkor minden ugyanolyan, mint egy héttel ezelőtt. Az emberek higgadtak, csinálják a dolgukat ahogyan eddig is. Az egyetlen dolog ami a boltokból már múlt héten elfogyott, az elemek és elemlámpák.

- végre megtaláltuk a 'bilingual' gombot a TV távirányítóján, amivel angolul is tudjuk nézni a japán tévécsatornák híreit. Elég amatőr dolog, hogy csak most jutott eszünkbe (pontosabban juttatta eszünkbe egyik kedves japán ismerősünk), de nem nézünk japán TV-t, ezért még sosem használtuk. Csak este nézzük pár órát, szívszorító riportokat látunk, volt hogy már a tolmács lánynak is elcsuklott a hangja fordítás közben.

Közben ha utórengés van, akkor néhány másodperccel a rengés előtt megszakítják az adást, megjelenik egy térkép és felhívják a figyelmet, hogy itt és itt rengés várható. Ilyenkor nézünk egymásra hogy vajon mekkora lesz, de szerencsére mi még csak egy kisebb utórengést éreztünk. Aztán a rengés után már mondják is hogy mekkora erősségű volt, hol volt pontosan és kell-e tartani szökőártól. Hihetetlen profi, és hihetetlen nyugdtan adják elő. Bár a külföldi sajtó keményen dolgozik a pánikhangulat fenntartásán, valószínűleg Japán az egyetlen ország a földön ahol egy ekkora katasztrófa után nyoma sincs pánikhangulatnak, és a jelenlegi kritikus helyzetben is ennyire tudják tartani a lelket az emberekben. Nyilván itt ütközik ki a kitűnő 'nevelés', az emberek bíznak a saját rendszerükben.

- nekem nehezemre esik úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, még így is, hogy ilyen messze vagyunk. Pl. autóban ülünk, a rádióban folyamatosan tudósítanak a hármas reaktor körüli elkeseredett hűtési munkálatokról (igaz nem értem, de néhány felismert szóból egyértelmű miről van szó), a gyomrom görcsben, japán útitársunknak viszont a szeme sem rebben, kedélyesen folytatja a társalgást... Aztán Apa-san kollégái mára búcsúztató nomikait szerveztek, de apa-san mondta nekik, hogy gondolják át, szerinte az adott helyzetben ez nem biztos hogy ez annyira jó ötlet.

- barátnőmmel továbbra is utazunk amikor tudunk, a gyönyörű helyek néhány percre el is felejtetik velünk a történteket, de a feszültséget igazán még a lélegzetelállító környezetű melegfürdő sem tudta oldani.

- tegnap voltunk Kyoto-ban, japán kísérőnk szerint még sohasem volt ilyen kevés külföldi turista Kyotoban.

- Eddig a két legközelebbi japán barátomnak jeleztem hogy megyünk haza vasárnap, a többieknek még nem volt időm szólni. Az első e-mailemre egyikőjük sem reagált...

Gyors helyzetjelentés 8.8

A téma jellege miatt inkább csak tényszerűen...

Először is, köszönöm mindenkinek aki aggódott értünk, az egész család jól van!

Itt Nagoyában körülbelül 4-es erősségű volt a rengés. Ez szerencsére nem olyan erős, ettől függetlenül nagyon ijesztő volt. Én három japánnal és magyar barátnőmmel egy japán lakásban voltam a földrengés idején kimonópróbán. Barátnőm csütörtökön érkezett hozzánk, kicsit erős kezdés volt a földrengés szegénynek mindjárt a második nap, mégis kettőnk közül ő tűnt nyugodtabbnak.

Először azt éreztük, hogy szédülünk, aztán arra lettünk figyelmesek, hogy el kezdett hullámozni az épület (furcsa volt, viszonylag lágy, hullámzó mozgás volt, mintha egy hajón lettünk volna; én azt hittem, hogy majd inkább gyorsabb, remegésszerű lesz, de biztosan több fajta is van). Amikor már a lámpa is himbálózott, akkor kérdeztem rá a japánokra hogy ez nem földrengés-e. Mondták hogy ááá tényleg, igen. Ösztönszerűen kitámasztották magukat az ajtófélfánál és figyelték a mozgást. Én először azt kérdeztem hogy hányadik emeleten vagyunk, aztán pedig folyamatosan, hogy 'Dai joubu? Dai joubu?' (Minden rendben?). Bevallom, nagyon megrémültem, a legijesztőbb az volt benne, hogy nagyon hosszan tartott (bár ilyenkor gondolom az időérzéke az embernek felmondja a szolgálatot, egy örökkévalóságnak tűnt az az egy-két perc). Aztán pedig lassan vége lett...

...A holnapi Tokyoi út lefújva.

Én csak annyit fűznék hozzá a témához, hogy le a kalappal Japán felkészültsége előtt, minden elismerésem az övék!

A tévé természetesen folyamatosan a földrengés utóhatásairól és a cunamiról tudósít, néhány bemondó védősapkában. 

Nomikai etikett

Most van időm írni, mert apa-san megint nomikai-on van. Vagyis a szokásos, kötelezően választott ivászaton vesz részt a kollégákkal (a kétévesnek lefekvéskor persze a hivatalos változat az, hogy ’apa dolgozik’). A nomikai a nomu (ivás) és kaigi (értekezlet) szó érdekházasságából jött létre. Gyakorlatilag munka utáni evés-ivást jelent a kollégákkal. Alkalom mindig van rá. A-san elhagyja a részleget, A-sant felváltva, B-san megérkezik a részlegre (a két eseményt nem lehet egy nomikai alá összevonni, az ilyesmi külön ivászatot igényel, nehogy összekeveredjenek az érzelmek). És akkor ott van még amikor C-sant előléptették, D-chan szülni megy, fontos vendég érkezett, évzáró nomikai, év kezdő nomikai, és ha más nincs, akkor marad a csak-úgy-mer-má-két-napja-nem-volt nomikai.

Pontos forgatókönyve van. Általában az osztály zöldfülű tagjai szervezik, akik kis késéssel demonstrálják hogy milyen elfoglaltak voltak a szervezéssel. Ültetés pozíció szerint, főnök középen és a többi a táplálékláncban elfoglalt helye szerinti sorban két oldalt (ahogy apa-san szokott fogalmazni).
Az év záró céges ereszd-el-a-hajam onsen*-ezés alkalmával pl. apa-san amikor megérkezett a forró fürdőhöz, és látta, hogy a nagyvezér egyedül áztatja magát az egyik medencében, letelepedett mellé hogy szóval tartsa. Ezért a húzásáért utólag nagyon rossz szemmel néztek rá. A többiek nem találták helyénvalónak, hogy nem alantas pozíciójához mérten, a főnöktől tisztes távolságban választott helyet magának a gőzölgő vízben, helyet hagyva a többi vezérnek. Főhősünk próbálta mentségére felhozni, hogy de hát a többiek mondták hogy nem jönnek le, nem volt igazán kit kitúrni a helyéről, és nagyvezérünk még meg is köszönte hogy végre valaki mellé ült. Akkor is - hangzott a válasz -, nem a konkrét fizikai jelenlét számít, hanem az az elvi lehetőség, hogy az alvezérek akár ott is lehetnének. Mert micsoda kavarodás lett volna, téb-láb és hasonlók, ha az utolsó pillanatban az alvezérek meggondolták volna magukat és mégiscsak megjelentek volna a fürdőben.

A költségeket is beosztás és nem fogyasztás alapján osztja el a nomikai közösség. Ha több asztal van, akkor minden asztalhoz igyekeznek egy lányt is ültetni, hogy legyen aki sütögeti a husikat és öntögeti a teát. Sört magadnak nem tölthetsz, viszont a melletted és szemben ülőnek illik utántölteni a fogyóban lévő poharát. A vége felé elhangzik pár beszéd, a hallgatóság pedig egy pohár forró zöld teával öblíti le a kaja-piját. A nomikai végét hivatalosan az jelzi, amikor feláll a vezér, és végezetül mond még pár ékes szót. Ilyenkor a többiek is felállnak, egyszerre felkiáltanak, hogy ’Ippai’, ezután egy db taps (?) és vége. Mindegy hogy egyes kollégák még jóízűen falatoznak, vagy csak félig itták meg a sörüket, ha a vezér feláll, akkor nincs mese, buli lefújva.

Itt még azonban nincsen vége az estének, különösen ha a főnök túl korán állt fel az asztaltól. A feleség is gyanút fogna, ha emberünk 11 előtt érne haza, így szegény félig elázott kollégák kénytelenek még valami hasznossal elütni egy kis időt. Ilyenkor jön a zseniális nomikai utáni nomikai (ha már úgyis témánál vagyunk, gondolom), ahová már csak a kemény mag megy. Itt is lecsúszik még néhány sör és a vidám a hangulat egészen az utolsó vonat érkezéséig fentartható.

*japán meleg-, vagyis inkább baromi forró fürdő

Apró örömök az életben

Ezt a bejegyzést azoknak az ismerőseimnek ajánlom, akik már több ízben voltak tanúi annak a ritka képességemnek, hogy bámulatos kecsességgel eszem le a zömében fehér felsőimet (egy krónikus póló-leevőnek nyilván a világos, pasztel színek a kedvencei; a bolognai spagetti ugye nehezen tudna érvényesülni egy barna blúzon, és így legalább minden nyilvános ebéd igazi kihívás), illetve válogatás nélkül ejtek ki a kezemből különböző használati tárgyakat. 

A mai ebéd helyszíne egy soba* étterem volt.  Kis költői túlzással nem volt nagyobb mint egy átlagos panellakás előszobája, és a 'bárpultnál' is lehetett enni. Sok hasonló elrendezésű étterem van Japánban. Kívülről nem sok bizalmat szavazol nekik, de az esetek nagy részében nem ér csalódás. A séf a pult mögött tevékenykedik, így rálát a falatozókra és szemmel kíséri a történéseket. 

Éppen ezért kicsit kellemetlenül éreztem magam, amikor ebédlőpartnerem a séffel szemben kínált helyet, pedig én már a belépéskor kinéztem magamnak a legtökéletesebb búvóhelyet a pultnak háttal, ahonnan nyugodt szívvel ügyetlenkedhetek a pálcikáimmal, és még egy mobil leejtés is belefér. Hirtelen át is villant az agyamon egy homályos kép egy művészi szójaszósz foltról az esetünkben rózsaszín felsőruházati darabon.

Viszont lehet hogy kezd kifizetődni a sok buddhista templomban töltött idő, mert erős koncentrációval  olyan jól sikerült uralkodni tomboló ügyetlenkedésemen (sőt szimultán még a kellemes beszélgetőpartner szerepből sem estem ki), hogy távozáskor a séftől megkaptam életem egyik legszebb bókját vagyis, hogy: 'Nagyon ügyesen evett a pálcikával.' És még egy cseppnyi iróniát sem éreztem a hangjában. A dicséretet persze szerényen elhárítottam egy kis 'Á, dehogy, nem is...nagyon finom volt a kaja' visszabókkal.

Ebédlőpartnerem valószínűleg azóta sem érti miért nevettem ki azt a megjegyzését, hogy a látottak és hallottak alapján azt gondolja, hogy 'biztosan nagyon jó a kézügyességem'. De sebaj, majd tisztábban fog látni, amikor egy közös délutáni teázás alkalmával először ejtem le az egyedi, kézi készítésű, lehetőleg sorszámozott teáscsészéjét.

* hajdinatészta; általában hidegen eszik.

Tessék mondani, képeslap van?

Az előző, szolgáltatós témához még hozzátartozik néhány szösszenet.

Azt vettük észre, hogy a boltokban általában addig mennek ilyen idilli körülmények között a dolgok, amíg nem kérdezel valami zavarba ejtőt az eladótól. A legrosszabb, ha valami olyasmit keresel, amit nem lehet kapni. Ilyenkor nem ritka, hogy a szerencsétlen eladót rögtön elönti a hideg verejték, kissé remegni kezd a keze és az addig tapasztalt tökéletes lelki egyensúlya egy pillanat alatt borul fel. Ez azért van, mert ő már tudja a helyes választ, vagyis, hogy ’Sajnálom, de nincs.’ Nyilván, mi ezen alapban nem sértődnénk meg, egészen életszerű egy boltban, hogy valami esetleg elfogyott. Bármennyire is ez lenne a leglogikusabb, legegyszerűbb, és leggyorsabb megoldása a dolgoknak, ő ezt így kimondani ebben a formában nem érzi megfelelőnek, főleg nem egy gaijin arcába bele*. Ehelyett, hogy időt nyerjen, valamilyen elterelő hadműveletbe kezd. Általában elkezd a polcokon vadul kotorászni, aztán egyre többször vakarja meg a fejét, arcán pedig erős koncentráció látszik, szüntelenül sóhajtozik, az erőlködéstől minden izma megfeszül. (A színpadias mimika nagyon lényeges elem! Minél nagyobb a probléma, annál nagyobb szenvedés olvasható le az arcokról.) Aztán –mivel még mindig ott álldogálok -, megkérdezi a kollégáját is, akivel azután már ketten fogják vakarni a fejüket, és a maradék polcokat is összetúrják. Végül már nem bírod elnézni a szenvedésüket, és mondasz valami olyasmit, hogy ’jaj, de elszaladt az idő, sajnos most mennem kell’, amitől láthatóan azonnal mindketten megkönnyebbülnek.

A meggondolatlan, kezdő gaijin könnyen álmatlan éjszakákat tud okozni egy-egy lelkiismeretesebb eladónak, vagy pincérnek. Egyszer egy étteremben várni kellett az asztalra, és az előtérben leültettek minket. Mi, türelmetlen európaiak, persze közben meggondoltuk magunkat, elköszöntünk az ültetős kisasszonytól és kijöttünk. A pincér viszont amikor észre vette hogy leléptünk, ahelyett hogy legyintett volna egyet, utánunk futott és kétségbeesetten kért elnézést, amiért nem tudott azonnal szabad asztalt adni.

Egy másik boltban képeslapot kerestünk, megkérdeztem angolul hogy tartanak-e (Ez is még régen történt, amikor még nem tudtam, hogy ha csak nincs egy szabad fél órád, jobb nem kérdezősködni). Az eladó néni a helyett hogy azt mondta volna hogy nem érti mit beszélek, telefonált az angoltudós fiának, hogy jöjjön már le a házból segíteni a kis hölgynek. Ezután, már így tolmáccsal felszerelkezve, rendkívül tüneményesen egyenként elmutogatta a bolt összes portékáját, hátha eltereli a figyelmünket a képeslapról. Jó pár percig sikerült is húzniuk is a válaszadást, de végül kénytelenek voltak lesütött szemmel beismerni hogy na képeslap, az nincsen.

És a többi, és a többi... a japánok sokszor iszonyatosan körülményesen oldanak meg teljesen hétköznapi problémákat csak hogy meg tudjanak felelni mindenkinek, illetve ha lehet, ne kelljen konfrontálódniuk. Ez van amikor gyermekien édes, és van, amikor rendkívül idegesítő.  

* Hihetetlen, de nincsen ez másképpen nagyban sem, pl. apa-san cégénél, ami ugye a sarki fűszeresnél valamivel nagyobb volumenű vállalkozás. A vevőnek itt sem lehet azt mondani, hogy amit kér, az nem megy, mert a végén még megsértődik. Mondjuk, hogy OK, a látszat a lényeg, aztán utólag ráérünk majd gondolkodni mit csinálunk...

Talán a mantrák teszik

Itt Japánban a szolgáltató szférában kialakultak bizonyos jól bevált mantrák. A két alapmantra az ’Irrashaimase*’ és az ’Arigatou gozaimasu**’, ill. apróbb változatai.

Ha belépsz egy boltba, vagy étterembe akkor az eladók, felszolgálók Irrashaimase! felkiáltással üdvözölnek. Ezt nem csak úgy félszegen, félhangosan adják elő, minél jobban meg tudnak ijeszteni, annál jobb! Emlékszem a jelenetre amikor először jártam Japánban és az első reggelen a jetlagtól meglehetősen elgyötört fejjel próbáltam a hotel reggelizőjében a tengeri moszatok és rohasztott bab közül kiválogatni az ehető részeket. Gyakorlatilag még alvajárva, csukott szemmel lebegtem a pultok között, amikor az egyik alkalmazott lesből támadva, teljes tüdőkapacitását kihasználva rám kiáltott, hogy Irrashaimaseeeeeeeeeeeeeeeeeeee! Rögtön vigyázba álltam és igyekeztem rájönni mi rosszat csinálhattam, hogy így rámförmedt az illető, de aztán láttam hogy nem személyes a dolog, mert minden utánam következő vendég is ugyanígy megkapta a magáét.

Szóval azóta már tudom, hogy ez a standard üdvözlő szövegük. Belépve egy boltba, a hozzád legközelebb eső eladó zendít rá az Irrashaimase-re először, aztán mint egy jó pletykát veszi át a többi is, és pillanatokon belül a bolt különböző pontjaiból hallod vissza kánonszerűen. (Én, mint egy jól nevelt kislány, először még mindegyiknek külön visszaköszöntem, de már leszoktam a túlzott udvariaskodásról, lehetetlenség felvenni velük a versenyt.) És akkor itt jön be a képbe mantra jelleg. Vannak boltok ugye, ahol folyamatos a vevőáramlás. Az eladó viszont, miközben pakol a polcon, a világért sem szeretne vérig sérteni senkit azzal, hogy esetleg nem üdvözli, ezért biztosra megy, és végtelenítve nyomatja, hogy Irrashaimaseeeirrasshaimaseeeirrashaimaseee… Közben kicsit a fejével is bólogat hozzá és ettől teljesen olyan, mintha egy mantrát mormolna magának. Ugyanezek az eladók a távozásodkor az Arigatou gozaimashita-val támadnak.

De az Arigotou gozaimasu istenigazából a metrósok mantrája! Van ugye az a szerencsétlen ember, aki a jegykapuk melletti kuckójából figyeli a népek vonulását és kiszabadítja a kapukban elakadó egyszeri gaijinokat - én néha fel szoktam dobni a napjaikat egy-egy bérletvásárlással is. Nekik van mikrofonjuk is, így a mantra egészen éteri hatást kelt, ami különösen kora reggel nagyon felemelő. Természetesen az elején egy párszor itt is ment az értetlenkedés részemről, hogy ’most meg mi van, hogy így rám tetszett szólni?.. ja hogy csak megköszönte, hogy beraktam a bérletemet a masinába? Az más.. nem vagyok én kérem hozzászokva az ilyen kedvességhez’. Aztán van a kreatív metrós, aki már ráunt az egyhangú Arigatou gozaimasu mantrára és lázad a rendszer ellen. Mesterien kombinálja az előbbieket az Arigatou gozaimashita***-val (micsoda különbség!), sőt, odáig is elmegy, hogy véletlenszerűen beszúr egy-egy Ohaio gozaimasu****-t is, ezzel teljesen összezavarja a mantrát, és a rutinhoz szokott reggeli tömeget.

Kell egy kis idő amíg az ember megszokja azt a légkört, ami a japán szolgáltató ipart körüllengi. Első hallásra talán furcsának tűnhet ez a megközelítés, de Japánban az van, hogy a szolgáltatók örülnek hogy ha náluk költöd el a pénzedet, akár többször is. Az eladók és felszolgálók mosolyognak, kedvesek, segítőkészek és türelmesek. Bár úgy vettem észre, az utóbbi években már nálunk is jelentősen javult a helyzet, azért még van hova fejlődni ezen a téren. Tény, hogy nem vagyok egy minden komplikációtól mentes vevő, vannak néha olyan extra igényeim, hogy nem köll jég a kólába, meg 'Van-e ugyanez a pulcsi pirosban' és hasonlók, de otthon nekem valahogy mindig sikerül kifogom azt a pincérlányt, akit épp az előző nap rúgott ki a pasija és ezért utálja a világot, vagy egyéb okból fáj neki az élet. A másik véglet az amerikai stílus, amikor a pincér bemutatkozik neked és ellenállhatatlan kényszert érez, hogy egy vacsora erejéig puszipajtások legyetek és minden falatnál megkérdezi, hogy minden rendben van-e. Nem tudom, hogy a mantráiknak köszönhető-e, de azt hiszem a japánok megtalálták a tökéletes egyensúlyt!

* Kb.  Üdvözlöm, kerüljön beljebb!
 
** Köszönöm szépen!
 
*** Ez az előbbi múlt idejű változata, olyan Köszöntem szépen! féle
 
**** Jó reggelt!