Dohányzásra kijelölt hely

Képi anyag még a hétvége gyűjtéséből - Takayama tájegység.

Nagy nehezen találsz egy helyet ahol lehet dohányozni - mert nem ám csak úgy akárhol az egyén kénye-kedve szerint -, és még akkor sem hagynak nyugodtan füstölni, muszáj egy kis tanító jelleget belevinni finoman a hamutartó oldalára ragasztva.

A piktogram kicsit nehezen feldolgozható, nekem teljes egészében nem is sikerült minden részletében értelmeznem (különös tekintettel a dohányfüst vonulási alakzatára), simán elmenne egy kortárs festménynek is. A stilizált emberalakok mellett meglepő alapossággal kidolgozott kiskutyát (még szeme is van, a bácsinak viszont lába-keze sincsen rendesen) már végképp nem értem miért keverték bele a történetbe, talán rossz időben volt rossz helyen. Az alkotó környezettudatosságára utal, hogy a kutyatulajdonos kezébe még a kutyapiszokgyűtő zacskót is odarajzolta (vagy a póráz vége tekeredik, talán soha nem tudjuk meg). A mű ellentmond annak a korábban tett megállapításomnak is, hogy japánban nincsenek bal kezes emberek, amennyiben feltételezzük hogy a képen szereplő káros szenvedélyektől nem mentes zöldember nem hátrafelé halad. Meg egyáltalán.

Ez a földdarab első ránézésre a rózsaszín ház kertjének tűnik még tereprendezés előtt. Valójában már a szomszéd építési telke. Itt tényleg érdemes jóban lenni a szomszéddal, és a papírfalaknak köszönhetően ha lekiabálsz az asszonynak hogy kész van-e már a vacsora, a szomszéd válaszol.

És hogy milyen házat lehet kihozni egy ekkora telekből?

Az óvárosi részen a boltok között egyszer csak feltűnik egy ingyenes pihenőhely. Multifunkcionális, kicsit időutazós jelleggel, miután megittad a teádat a múlt század eleji teafőzőről (jobbra hátul), már nézheted is a tőzsdeárfolyamokat a szélessávú interneten és közben még a kölök is tud aludni egyet.

Továbbá...

…a hétvégén még a bürokrácia hálójában is sikerült fennakadnunk, és hivatalos statisztikai adat lett belőlünk.

Telekszomszédunk, egy az erkélyről nézvést szimpatikusnak mondható középkorú hölgy. Miután ideköltöztünk, az első hetekben amikor kimentem az erkélyre rögtön ő is ott termett (mármint a sajátján), valahogy mindig valami fontos teregetnivalója akadt, egyszer még egy rögtönzött kertásást is bemutatott a mini ásójával, csak azért hogy szóba elegyedjen velem. Miután rájött hogy nem beszélek japánul, a lelkesedése alábbhagyott és azóta inkább csak tisztes távolságból figyeltük egymást, illetve a másik teregetési technikáját. A jég vasárnap este tört meg, amikor alig hogy megérkeztünk és ledobtuk a bőröndjeinket már csöngetett is a kaputelefonon. Gondoltuk végre elérkezettnek látta az időt hogy közelebbről is megismerkedjünk és az alkalomra hozott magával egy tepsi házi készítésű szójababos süteményt is. E helyett, kihasználva hogy az első védelmi rendszeren, vagyis a kapun átjutott, a bejárati ajtóhoz érve már felöltötte kék-fehér karszalagját (na jó, igazából csak a kezében fogta) és nyakba akasztható fényképes igazolványát, ezzel is jelezve látogatása hivatalos, elsősorban nem baráti jellegét. Kiderült, hogy népszámlálás van, és ő valamiféle önkéntes népszámláló biztos. Az elmúlt nyolc hónapban alaposan kifigyelte, hogy nem csak japán barátainkat jöttünk meglátogatni, hanem életvitelszerűen tartózkodunk a lakásban, ezért úgy gondolta, hogy a lélekszámlálásban is aktívan részt kell vennünk. Nagyon felkészült volt, mert még mielőtt nyelvi nehézségekre hivatkozva leráztuk volna a felelősséget, diadalittasan előhúzott egy angol nyelvű kérdőívet is a papírok közül és meghagyta, hogy pontosan kitöltve adjuk postára a következő héten.

Ezen a ponton én még mindig bíztam benne hogy az űrlap csak egy jó ürügy volt az ismerkedésre és a tőlem telhető lehető legkedvesebben invitáltam befele a lakásba, de ő dolga végeztével már rohant is elfele.

Katasztrófavédelmi bonyodalmak

A hétvégén katasztrófavédelmi gyakorlaton vettünk részt, méghozzá testületileg. Az 5 egész valahányas földrengést apa-san cége (a továbbiakban: A Szervezet) katasztrófa elhárító bizottsága tervezte meg gondos előkészületek mellett. A földrengés, a meglepetésszerű, előre egyeztetett szombat reggel 8 órás időpontban sújtott le Nagoyára és környékre, ezzel komoly veszélybe sodorva A Szervezet dolgozóit és családtagjaikat. A forgatókönyv szerint a földrengés után, a károk felmérését követően azonnal, de legalábbis kisvártatva be kellett volna jelentkeznünk A Szervezet által üzemeltetett internetes Rendszerbe, jelezve, hogy az elszenvedett esetleges sérülések, anyagi károk és lelki trauma ellenére apa-san hétfőn reggel már kész munkába állni.

A forgatókönyv viszont azzal már nem számolt, hogy apa-san és családja a hétvégét nem virtuális romeltakarítással tölti, hanem e helyett a hegyekben kirándul teljesen megfeledkezve a katasztrófavédelemről. Amikor még vasárnap reggel sem adtunk magunkról életjelet, akkor A Szervezet kétségbeesésében (nyilván aggodalmában lerágta már mind a tíz körmét) a B tervhez folyamodott és felhívott bennünket. Persze az én telefonon ki volt kapcsolva, mint rendesen (ígérem katasztrófa esetén legközelebb bekapcsolom!), de apa-san még a hegyek között is elérhető volt. A gépi üzenet hangneme az internetes bejelentkezés elmulasztása miatt inkább volt szemrehányó mint sem a testi épségünkért aggódó. Vasárnap este ezt is pótoltuk, úgyhogy trehányságunk remélhetőleg nem jelentett különösebb fennakadást a rendszer működésében és A Szervezet elégedetten írhatja a pozitív jelentéseket a földrengési gyakorlat sikerességéről.

Még a gyakorlat tervezési fázisában okozott némi bonyodalmat, hogy a katasztrófaelhárító rendszerbe való regisztráláskor a kiskorúnak sem külön e-mail címet, sem telefonszámot nem tudtunk felmutatni, de végül hosszas magyarázkodás után nagyvonalúan eltekintettek ettől a kis formaságtól arra való tekintettel, a szóban forgó gyermek külföldi állampolgár (nem ám azért mert még csak másfél éves…).

Látens balerina

Az e heti projektem, hogy kitaláljam mit is csináljak azzal a hirtelen felszabadult rengeteg idővel, ami a kiskorú kiesésével jár - napi bruttó 2,5 óra, esetleg kicsivel több ha viszek neki ebédet is.

Kézügyességemről politikailag korrekt megfogalmazásban azt mondanám, hogy ezen a téren sajátos adottságokkal rendelkezem. Az egyetlen ember aki még értékelni tudja pl. a rajzkészségemet a másféléves, aki ha rajzolok neki egy pacát egy kisebb pacával a tetején, amiből négy vonalka áll ki alulról, és elég határozottan állítom hogy az illető egy kutya (szituációtól függően macska, kecske, orángután, esetleg kukásautó), akkor habozás nélkül felismeri (mer olyan rendes, jólnevelt típus-fajta). Igazából, de lehet hogy éppen ezért, amúgy sem nagyon mozgatnak ezek a dolgok, úgyhogy kézműves szakkörök, Ikebana baráti kör és kalligráfia tanfolyam úgy tűnik nálam kizárva. Pedig ezekből lenne bőven.

Apa-san azt sem mulasztja el folyamatosan az orrom alá dörgölni, hogy a mozgáskoordinációmmal is komoly gondok vannak (ld. tárgyak mozgatása alapszinten, gravitációs erő a mindennapokban, sík terepen A-ból B pontba való elbotlás nélküli eljutás). Megmagyarázhatatlan, de mindezek ellenére zenében és táncban meglepő módon jó vagyok - ...azért nem teljes egészében vagyok mozgásában korlátozott kétbalkezes debil, vannak értékelhető tulajdonságaim is!...

A bölcsőde közelében találtam is egy tánciskolát, gondoltam benézek mi újság. Éppen egy idősebbeknek tartott táncóra közepébe csöppentem, a nagymamik, fegyelmezett két sorban, ’szédítő’ iramban nyomták a tánclépéseket komoly karmunkával kiegészítve valami ősrégi Janet Jackson számra. A felbukkanásom kicsit összezavarta a koreográfiát, úgyhogy gyorsan kértem egy órarendet. Ekkor már Janet Jackson le volt szarva, az összes nagymami körém gyűlt és érdeklődve várták hogy akkor most beállok közéjük, vagy mi van. Hogy haladjunk, rámutattam az egyik táncórára (valami slow Jazz, fogalmam sincs mit jelent) és amikor megkérdeztem hogy nem akadály-e a korom, t.i. hogy 33 éves vagyok, egy artikulálatlan morajlás hallatszott a nénik felől, pedig én ezzel tényleg nem a nagymamikat akartam cukkolni hogy még csak hírből sem ismerem a klimaxot, hanem éppen hogy arra céloztam hogy nem vagyok-e túl idős kezdőként. Éreztem hogy ebből már nem jövök ki jól, úgyhogy feltettem még pár ártalmatlannak tűnő kérdést és gyorsan elköszöntem. Amikor becsuktam az ajtót magam mögött, a nénik éktelen nagy vihogásban törtek ki, pont mint a filmekben szokás hasonló szituációkban, úgyhogy ezentúl elhiszem hogy életszerűek ezek a jelenetek. Legalábbis Japánban…

Mondjuk lehet hogy mégiscsak át kellene gondolnom az ikebanás szakköröket is, mert a múlt héten a japán tanár finoman jelezte, hogy most már jó lenne ha olyan japánokkal járnék össze, akikkel csak japánul tudok beszélni. Azt így szó szerint nem mondta ki hogy nagyjából semmit sem ért az a fél évnyi japán óra amit rám pazarolt, de nyilván erről lehet szó. Pedig én igazán nem tehetek róla hogy a japánok abból a megdönthetetlen alaptézisből kiindulva hogy egy fehér ember csak amerikai lehet - igaz a bölcsödében újabban azt terjesztik rólam hogy norvég vagyok -,  angolul akarnak gyakorolni rajtam. A kelet-európai akcentus sem zavarja őket, és persze én is lusta vagyok japánul nyökörögni amikor amúgy is az angolt akarják hallani.

Az ikebana amúgy is elég elvont, első ránézésre kicsit kusza és egyébként is asszimetrikus, talán magamra találnék benne és a végén a szakértők még felfedeznének bennem valami rejtett tehetséget. Szóval még nem kiforrott hogy balerina lesz belőlem, vagy nemzetközileg elismert Ikebana művész, de szorgalmasan bújom a faliújságokat, hátha rábukkanok az ’igazira’.

A sportcentrum faliújságán az ’információ’ résznél találtam egy csomó kézzel írt hirdetésfélét, gondoltam megmutatom a japán tanárnak hátha ráakadok valami érdekesre. Le is fordított nekem egy párat, és kiderült hogy nem hirdetések, hanem valamiféle motivációs cetlik. Ilyenek vannak rajta (névvel!) hogy ’két hónap alatt leadok 5 kilót’, vagy ’minden héten kiszótárazok 1000 (később módosítva) 500 új szót...

Bejegyzés nem az UFO-król

Éppen ideje lenne már, hogy a paranormális tevékenységekért rajongók leszálljanak az UFO kutatásról, és inkább olyan, az emberiséget sokkal hétköznapibb módon érintő paranormális jelenségekre koncentráljanak, mint pl. a japán férfiak öltözködése. Máig nem találtak ugyanis logikus magyarázatot arra, hogy Japánban a férfiak miért viselnek előszeretettel női táskákat. Amikor először találkoztam a zavarba ejtő párossal, még nem tudtam, hogy nem elszigetelt esetről van szó, hanem tömegével fordulnak elő női táskák egyébként többé-kevésbé kifogástalanul öltözött férfiak közvetlen társaságában. Ha a japán férfi táskák törzsfejlődését vizsgálnánk, valószínűleg arra a következtetésre jutnánk, hogy az Európában is őshonos, közönséges fekete aktatáska, ill. laptop táska egy mutáns változatáról van szó. Merthogy a legtöbbször öltönyös férfiak lóbálják a csini táskákat nagyon fontos mítingekre menet. Persze nem pinkek, vagy csipkések, de megszólalásig hasonlítanak arra az öltözékkiegészítőre, amit mi női táskaként definiálnánk. A japán férfiak testfelépítésükből adódóan amúgy sem túlzottan férfias megjelenésűek, érthetetlen, hogy miért rontják az összképet még egy vajszínű retiküllel is.

Egyéb öltözéket érintő furcsaságokat már sikerült megfejtenünk. Pl. arra, hogy az öltönynadrágok szára miért nem tud ízléses hosszúságban ráhajolni a cipőkre és miért kell úgy kinéznie, mintha két számmal kisebb lenne, apa-san az első kiadós eső alkalmával jött rá, amikor ő még akkor is csuromvizesen üldögélt a telelégkondizott irodában, amikor a kollégák már a szokásos ebéd utáni sziesztájukat tartották. Viszont máig megoldatlan a sötét öltönynadrág alól olykor huncutul kikandikáló fehér zoknik esete.

 

Ez egy meglehetősen visszafogott modell az idei őszi kollekcióból, de nálam már ez is túlságosan csit-csatos-fonatos.

(a fotóalany nem adta az arcát a képhez)

In memoriam Mukade-san

És akkor jöttek komoly japán emberek a megbeszélt időben (ja igen, Japánban van egy ilyen népszokás, hogy a szakik akkor jönnek amikorra mondják), és kezelésben vették a soklábúhelyzetet. Körbeszórták az egész házat valami fehér méreggel, nagyjából úgy néz ki most, mintha egy nagyobb kokainszállítmány borult volna ki a kertben. Remélem azért pár növény túléli majd a dolgot, mert ahogy elnézem elég alapos munkát végeztek. Az sem kizárt, hogy a szomszéd macskái miatt sem kell aggódnunk ezután...

Beszoktatás hirtelen-hamar

Már egy hete a Starbucks-ban reggelizek (bármennyire is szarul hangzik, isteni a zöldtea tejjel!), mert a másfélévest 9-től már a bölcsödében szedi szét a berendezést, 10 előtt pedig a kávézókon kívül semmi nincs nyitva.

A bölcsődei beszoktatást egyébként leginkább a gyerek anyja viselte meg. A beszoktatás ugyanis Japánban úgy működik, hogy nincs beszoktatás. Odamentünk első nap, eljutottam egészen a bejárati ajtóig, ott két percben alaposan megismertük egymást a gondozókkal, (érintett témakörök: gyerek neve, beszélt idegen nyelvek száma, a ’pisi’ és ’kaki’ szavak helyes kiejtése magyarul). Egy rövidebb vigasztalás után (…nem a gyereket, hanem anyukát kellet vigasztalni…) a gyerek a gondozó és egy csomag pelenka társaságában el, közben anyuka jókedvűen integet (előre megmondták, hogy mosolyogni kell, nincs mese).
Kénytelen vagyok beletörődni, hogy a kiskorúnak ezentúl már magánélete is van. Reggelenként a gondozólánnyal, vagy valami japán szoknyás kétévessel kéz a kézben eltűnik a hátsó szobákba, magukra csukják az ajtót és a külvilággal csak egy üzenőfüzeten keresztül kommunikálnak. Ráadásul kezd kamaszodni is, a hétvégén már azon kaptuk apa-sannal, hogy az étteremben leplezetlenül szemezett a szomszéd asztalnál ülő kiscsajjal.

Valljuk be, tudat alatt szerettem volna látni, hogy a kiskorú nélkülem képtelen az alapvető életfunkciókra és teljes letargiába esik majd a bölcsödében a leküzdhetetlen szeparációs szorongása miatt, de a ’várt’ lelki trauma valahogy elmaradt. Azért volt szeparációs szorongás, de a tünetek csak rajtam jelentkeztek, a gyerek pedig kezdi szemérmetlenül jó érezni magát az új társaságban, ahol ő az egyetlen olyan gyerek, akinek mind a két szülője ugyanazon a földrészen született. Persze a rend kedvéért, gondolom inkább szánalomból, mint meggyőződésből, minden reggel előad egy igen hatásos sírásos performanszot, de ahogy kikerülök a látótérből már vigyorogva rohan be a játékokhoz. 

Azt nem tudom, hogy elhitték-e hogy tényleg én vagyok a mésféléves anyja, mert első nap közölték hogy nem hasonlít rám, sőt még a vércsoportját sem tudtam megmondani, aztán pedig már a második nap sikerült fordítva feladott pelenkával ’leadnom’ a gyereket a bejáratnál (nem röhögni! új típusú, még nem bejáratott japán pelenka volt; igaz az írástudók kedvéért japánul ráírták hogy melyik az eleje de fogjuk rá hogy itt még nem tartunk a nyelvkönyvben...).

Reggel 9-ig még járnak a női vagonok a metróban, úgyhogy nekünk is ott a helyünk. Nem mintha annyira reszketnék a kora reggel már taperoló bizniszmenektől, hanem mert kevesebben vannak. A reggeli metróhangulat egyébként nagyon meghitt, olyan mint valami nagy közös meditáció az ismeretlenekkel, mindenki csukott szemmel hangolódik rá a napra. Némelyik simán el is alszik és teljes kábulatban dől előre a táskájára. Ezt a minden helyzetben elalvási képességüket hihetetlen művészi fokon tudják művelni a japánok. Ha egy japán ülő helyzetbe kerül, nincs a kezében semmilyen szórakoztató kütyü és sokáig nem szólsz hozzá, akkor egy idő után tuti elalszik, bárhol is legyen.

Soklábúak

A rovarkérdés Japánban úgy látszik kimeríthetetlen. Még májusban futottunk össze a nappalinkban egy szimpatikusnak cseppet sem mondható százlábúval, aki a magánlaksértést sajnos nem élte túl. Azóta kiderült hogy tényleg nem érdemes barátkozni ezzel a szeretetre méltó teremtéssel (polgári neve: Mukade), mert csíp, ráadásul még mérgező is. Az erkélyen mostanában mindennapos a társasága, úgyhogy szóltunk is a ház tulajának hogy helyzet van.

Felelős személyek, szám szerint három, ki is jöttek megvizsgálni a Mukade állapotokat (általában elmondható, hogy a japánok fontos dolgokat és egyáltalán dolgokat egyedül nem szeretnek intézni, és mindjárt három ember is kell többnyire egy ehhez hasonló helyszíni szemléhez; van egy öltönyös vezető, aki a beszélgetés és hajlongás fonalát irányítja, a másik kettő pedig mindig nagyon egyetért az előzővel). Sok bizalmat nem szavaztak nekem, mert miután kérdésre elmondtam hogy a férj akit keresnek éppen dolgozik, kisebb riadalom támadt a három fős csoportban és még mielőtt fel tudtam volna vázolni a tényállást ékes japánnal (terv szerint határozott ’OTT!’ japánul; az elhangzottak vizuális megerősítése mutogatással a százlábúak irányába-felé), már pánikszerűen tolmácsért telefonáltak. Hümmögtek egy sort ahogy kell, és gondolom belátták hogy a bérleti díjat mi fizetjük és nem a soklábúak, úgyhogy megegyeztünk, hogy márpedig a százlábú családnak menni kell. Most az van, hogy várjuk hogy ismét felbukkanjon a három fős Mukade elhárító akciócsoport és végezzenek egy kisebb vérfürdőt az erkélyünkön, de a rossz nyelvek szerint egy igazán hatásos ellenszere van a Mukade-nak, a költözés.

Amikor itt voltak, élőben egy soklábút (én 40 lábat számoltam össze egyébként) sem tudtam megmutatni nekik, de hogy lássák nem csak félrebeszélünk, odaadtam nekik azt a példányt, akit az előző nap ejtettünk fogságba egy bébiételes üvegben. Ezen kívül még több, igen homályos fotót is készítettünk az áldozatokról, íme az egyik kisebb, valószínűleg még tinédzser egyed. A többiek már nem fognak többé vidáman az erkélyünkön szaladgálni, de ő nem várta meg amíg apa-san végez vele, hanem az utolsó pillanatban levetette magát az erkélyről.