Beszoktatás hirtelen-hamar

Már egy hete a Starbucks-ban reggelizek (bármennyire is szarul hangzik, isteni a zöldtea tejjel!), mert a másfélévest 9-től már a bölcsödében szedi szét a berendezést, 10 előtt pedig a kávézókon kívül semmi nincs nyitva.

A bölcsődei beszoktatást egyébként leginkább a gyerek anyja viselte meg. A beszoktatás ugyanis Japánban úgy működik, hogy nincs beszoktatás. Odamentünk első nap, eljutottam egészen a bejárati ajtóig, ott két percben alaposan megismertük egymást a gondozókkal, (érintett témakörök: gyerek neve, beszélt idegen nyelvek száma, a ’pisi’ és ’kaki’ szavak helyes kiejtése magyarul). Egy rövidebb vigasztalás után (…nem a gyereket, hanem anyukát kellet vigasztalni…) a gyerek a gondozó és egy csomag pelenka társaságában el, közben anyuka jókedvűen integet (előre megmondták, hogy mosolyogni kell, nincs mese).
Kénytelen vagyok beletörődni, hogy a kiskorúnak ezentúl már magánélete is van. Reggelenként a gondozólánnyal, vagy valami japán szoknyás kétévessel kéz a kézben eltűnik a hátsó szobákba, magukra csukják az ajtót és a külvilággal csak egy üzenőfüzeten keresztül kommunikálnak. Ráadásul kezd kamaszodni is, a hétvégén már azon kaptuk apa-sannal, hogy az étteremben leplezetlenül szemezett a szomszéd asztalnál ülő kiscsajjal.

Valljuk be, tudat alatt szerettem volna látni, hogy a kiskorú nélkülem képtelen az alapvető életfunkciókra és teljes letargiába esik majd a bölcsödében a leküzdhetetlen szeparációs szorongása miatt, de a ’várt’ lelki trauma valahogy elmaradt. Azért volt szeparációs szorongás, de a tünetek csak rajtam jelentkeztek, a gyerek pedig kezdi szemérmetlenül jó érezni magát az új társaságban, ahol ő az egyetlen olyan gyerek, akinek mind a két szülője ugyanazon a földrészen született. Persze a rend kedvéért, gondolom inkább szánalomból, mint meggyőződésből, minden reggel előad egy igen hatásos sírásos performanszot, de ahogy kikerülök a látótérből már vigyorogva rohan be a játékokhoz. 

Azt nem tudom, hogy elhitték-e hogy tényleg én vagyok a mésféléves anyja, mert első nap közölték hogy nem hasonlít rám, sőt még a vércsoportját sem tudtam megmondani, aztán pedig már a második nap sikerült fordítva feladott pelenkával ’leadnom’ a gyereket a bejáratnál (nem röhögni! új típusú, még nem bejáratott japán pelenka volt; igaz az írástudók kedvéért japánul ráírták hogy melyik az eleje de fogjuk rá hogy itt még nem tartunk a nyelvkönyvben...).

Reggel 9-ig még járnak a női vagonok a metróban, úgyhogy nekünk is ott a helyünk. Nem mintha annyira reszketnék a kora reggel már taperoló bizniszmenektől, hanem mert kevesebben vannak. A reggeli metróhangulat egyébként nagyon meghitt, olyan mint valami nagy közös meditáció az ismeretlenekkel, mindenki csukott szemmel hangolódik rá a napra. Némelyik simán el is alszik és teljes kábulatban dől előre a táskájára. Ezt a minden helyzetben elalvási képességüket hihetetlen művészi fokon tudják művelni a japánok. Ha egy japán ülő helyzetbe kerül, nincs a kezében semmilyen szórakoztató kütyü és sokáig nem szólsz hozzá, akkor egy idő után tuti elalszik, bárhol is legyen.