Továbbá...

…a hétvégén még a bürokrácia hálójában is sikerült fennakadnunk, és hivatalos statisztikai adat lett belőlünk.

Telekszomszédunk, egy az erkélyről nézvést szimpatikusnak mondható középkorú hölgy. Miután ideköltöztünk, az első hetekben amikor kimentem az erkélyre rögtön ő is ott termett (mármint a sajátján), valahogy mindig valami fontos teregetnivalója akadt, egyszer még egy rögtönzött kertásást is bemutatott a mini ásójával, csak azért hogy szóba elegyedjen velem. Miután rájött hogy nem beszélek japánul, a lelkesedése alábbhagyott és azóta inkább csak tisztes távolságból figyeltük egymást, illetve a másik teregetési technikáját. A jég vasárnap este tört meg, amikor alig hogy megérkeztünk és ledobtuk a bőröndjeinket már csöngetett is a kaputelefonon. Gondoltuk végre elérkezettnek látta az időt hogy közelebbről is megismerkedjünk és az alkalomra hozott magával egy tepsi házi készítésű szójababos süteményt is. E helyett, kihasználva hogy az első védelmi rendszeren, vagyis a kapun átjutott, a bejárati ajtóhoz érve már felöltötte kék-fehér karszalagját (na jó, igazából csak a kezében fogta) és nyakba akasztható fényképes igazolványát, ezzel is jelezve látogatása hivatalos, elsősorban nem baráti jellegét. Kiderült, hogy népszámlálás van, és ő valamiféle önkéntes népszámláló biztos. Az elmúlt nyolc hónapban alaposan kifigyelte, hogy nem csak japán barátainkat jöttünk meglátogatni, hanem életvitelszerűen tartózkodunk a lakásban, ezért úgy gondolta, hogy a lélekszámlálásban is aktívan részt kell vennünk. Nagyon felkészült volt, mert még mielőtt nyelvi nehézségekre hivatkozva leráztuk volna a felelősséget, diadalittasan előhúzott egy angol nyelvű kérdőívet is a papírok közül és meghagyta, hogy pontosan kitöltve adjuk postára a következő héten.

Ezen a ponton én még mindig bíztam benne hogy az űrlap csak egy jó ürügy volt az ismerkedésre és a tőlem telhető lehető legkedvesebben invitáltam befele a lakásba, de ő dolga végeztével már rohant is elfele.