Három szoba, egy gyerek, négy kerék

Talán jobb is hogy nincs autóm itt Japánban. A bal oldali közlekedés, az automata sebváltós kocsi kombinálva a japán navigációs rendszerrel és szőkeségemmel (Japánra barnára festettem a hajam hogy ne kelljen sűrűn fodrászhoz járnom, de lélekben még szőke vagyok) garantáltan folyamatos közlekedési káoszt eredményezne az utakon.
A fordított közlekedés még a hátsó ülésről is fura. Az első pár napban balra kisívben kanyarodáskor többször biztos voltam benne, hogy nekimegyünk valakinek. Apa-sannak amellett hogy a fordított vezetési rendre és a navigációs rendszer irányából jövő japán hangokra próbált koncentrálni, még a két, hátsó ülésen ülő zavaró körülménnyel is meg kellett küzdenie. Én a „Vigyááááázzzz, autó!!!” felkiáltásokkal és elfojtott sikolyokkal kísértem a kanyarodásokat, a kiskorú pedig a vezetőülés hátuljának ütemesen rugdosásával próbálta fenntartani a jó hangulatot.

A forgalom, tekintve hogy Japán harmadik legnagyobb városáról van szó, egész tűrhető. Ennek ellenére a lakásunktól bejutni a belvárosba legalább egy fél óra. A klasszikus magyar Hungária körutas dugó, amikor nem látni a kocsisor végét és három zöld lámpa alatt 3,5 cm-t sikerül előrejutni, itt nem jellemző. Az autók haladnak, a forgalmat a rengeteg piros lámpa fogja meg. A közlekedésrendészet munkatársainak sikerült ugyanis kicsit túlzásba vinniük a lámpatelepítést. Nem tudom, hogy azért van-e ennyi lámpa, mert önállóan nem tudnák a japán sofőrök feldolgozni a kereszteződéseket, vagy azért ennyire határozatlanok a japánok, mert az évek során megszokták hogy nem nagyon kell önállóan döntést hozniuk a közlekedésben (sem). Az biztos, hogy imádják irányítani a forgalmat. Ha pl. egy munkagép elfoglalja az út egy részét, akkor rögtön kiáll mindjárt két forgalomirányító is a két oldalra, hátha valakinek nehézségei támadnak kikerülni őket. Olimpiai tornagyakorlatot idéző kecsességgel lengetik vagy a piros és fehér zászlóikat, vagy a jedilovagos világító botjukat. Mindezt olyan komoly, elkötelezett ábrázattal teszik, hogy az ember szinte irigyli tőlük a munkájukat.

A parkolóházakban sem lehet csak úgy szabadon cirkálni. Befelé menet már a bejárattól folyamatosan terelgetnek. Ez nem rossz, legalább nem kell minden sort végignézni hogy van-e szabad hely. Kifelé viszont amellett hogy kitáblázzák merre van a kijárat, a biztonság kedvéért ott állnak a parkolóőrök is és mutogatnak a kijárat felé. A sorompónál megint csak találsz egy lelkes segítőt, és amikor már kiértél és azt hinnéd hogy elfogytak az őrök, akkor még ott is áll mindkét oldalon egy-egy őr, akik figyelik a forgalmat és segítenek az útra kifordulni. Nekünk kicsit szokatlan ez a túlbuzgóság, de végülis érthető, valahogy meg kell oldani 130 millió ember foglalkoztatását.

Arra még nem sikerült rájönnöm, hogy egy lámpás kereszteződésben miért kell külön irányítani a gyalogos forgalmat, de biztosan ennek is megvan az ésszerű magyarázata.

Mindenki mindenhol tolatva áll be a parkolókba. A vizsgán a parkolásnál azt a kérdést hogy "Orral, vagy farral álljak be?" nem tudták értelmezni.

A videotelefonos kaputelefon, beszélő lift és számzáras postaláda után már fel sem tűnik, hogy az autónkat az alagsorból egy liftes szerkentyű hozza fel.

Nem találkoztunk már valahol?

Nem tudom ki hogy van vele, de nekem ezek a japánok baromi egyformák. Az első pár nap folyamatosan az volt az érzésem hogy mindig ugyanazokkal az emberekkel találkozom. Örültem is neki hogy látok egy-két ismerős arcot az utcán: „Jé, itt a pasas aki a boltban előttem állt a sorban. Ő meg a fickó az étteremből. Az a nő pedig az utcánkban lakik… Már megint a pasas a boltból…" Hamar rájöttem, hogy minden valószínűség szerint háromnál több ember lakik Nagoyában és felhagytam azzal, hogy idétlenül vigyorgok minden szembejövőre az utcán abban a hitben hogy már találkoztunk.

Mentségemre legyen mondva nehéz különbséget tenni köztük, amikor szinte kivétel nélkül mindegyik alacsony, vékony, sötét, vastag szálú hajjal, sötét szemekkel és széles arccsonttal. Ráadásul ugyanúgy öltözködnek, ugyanúgy viselkednek, ugyanolyan a testtartásuk és a csoszogásuk is egyforma. A játszótéren folyamatosan bajban vagyok hogy tényleg játszottak már együtt a gyerekeink, azért ismerős a mellettem lévő anyuka, vagy most látom életembe először. Az egyik újdonsült japán ismerőröm elhívott mára cseresznyefa virágzásos fotózkodásra (erről majd még írok később bővebben, a cseresznyefa virágzás igazi őrület itt Japánban). Pár hete találkoztunk és azóta nem láttam. Kicsit aggódtam hogyan fogom megismerni a metróállomásnál. Próbáltam kedvesen, de nem túl kihívóan mosolyogni a tömegre úgy általában, de szerencsére nem volt nehéz felismerni, már jó messziről ugrándozott és integetett.
Most már azért jobb a helyzet, mint az első napokban, egyre jobban látom a különbségeket. Azért még van hova fejlődnöm, mert amióta a múltkor átjött az ajándékozós szomszéd, azóta minden nap legalább négyszer-ötször ’összefutok’ vele a környéken. A ciki csak az, hogy ha egyszer tényleg vele találkozom, köszönés nélkül el fogok menni mellette.

Az ember azt gondolná, hogy viszont minket európaiakat nem lehet összetéveszteni egymással, de nagyon úgy tűnik hogy a japánoknak is vannak velünk nehézségeik. Bemenet az állatkertbe az egyik biztonsági őr mindig odajön pár szót váltani velünk. Már többször beszéltünk, de valahányszor szóba elegyedünk mindig ugyanaz a rendkívül tartalmas beszélgetés zajlik le szinte szóról szóra.

Ő: - Honnan jöttek?
Én: - Magyarországról.
Ő: - Áááá, Budapeszt! Ott is van tél?
Én: - Igen, még hó is van.
Ő: - Parla italiano?
Én: - No.

És ez így megy minden egyes alkalommal, nyilvánvalóan nem ismer meg az ürge. Kicsit olyan mint az 50 első randiban, mindig újra kezdjük az ismerkedést. Várom már hogy mikor jegyzi meg hogy „Érdekes, idén tavasszal szokatlanul sok magyar jön a nagoyai állatkertbe”.

A pasim

A bátyám szóvá tette, hogy a kiskorú apjáról nem sok szó esett még eddig a blogban. Az észrevétel jogos, ezért most egy kis hiánypótlás következik. Apa-san sajnálatos módon ennek a japán történetnek a kellemetlenebb részét fogta ki. Ő az, aki dolgozni jár. Nekünk a kiskorúval folyamatos holiday fílingünk van itt, ő viszont minden reggel és este egy órát utazik, hogy kivegye a részét a japán gazdaság fellendítésében.

A munkába járást eddig a gyaloglás-metró-vonat kombinációval oldotta meg. Mangákat nem olvas még egyelőre, de hogy mégis hasznosan teljen az utazással eltöltött idő, a fejébe vette, hogy kicsit megneveli a japán férfitársadalmat és egyéni partizánakcióba kezdett a metrón. Korábban említettem már, hogy a japán férfiak nem túl előzékenyek a nőkkel. Az idősebbekkel szemben sem jobb a helyzet, a metrón simán elnézegetik ahogy a nagymamik és nagypapik csomagjaikkal álldogálnak mellettük, amíg ők terpeszkednek az ülőhelyeken. Arra sem nagyon hajlandóak, hogy kicsit összehúzzák magukat ha már a hely átadása sérti a büszkeségüket. Apa-san persze nem bírja elnézni az öreglányok álldogálását és látványosan átadja a helyét. A hatás általában nem marad el. Ülő és álló egyaránt meglepődik ezen a szokatlan akción és a legtöbb nagymami zavarában nem is mer leülni, inkább tovább áll. Amelyik mégis leül, az út hátralévő részében az is folyamatosan hálálkodik. Volt olyan japán, aki odament apa-sanhoz, és elnéző mosollyal elmagyarázta hogy Japánban nem szokás átadni a helyet és ne is foglalkozzon az öreglányokkal (közben hanyagul mutogat a mellette álló mammerra és egy cseppet sem zavarja hogy minden szót hall).

Akad aztán néhány bátrabb mami is. Tegnap például felszállt egy, próbált valami ülőhelyet találni, de ment a szokásos terpeszkedés. Apa-san kis hatásszünet után már adta is át a helyét. Először ő sem akarta elfogadni, de aztán vérszemet kapott és amikor leült, elővette az esernyőjét és elkezdte csapkodni a mellette ülő fiatalt hogy tanulhatna jómodort a külfölditől. A következő megállónál felszállt a barátnője is, neki is elszidta a körülötte ülőket, majd addig kutakodtak együtt a szatyorjaikban, amíg összeszedtek pár szem cukorkát és hálájuk jeléül odaadták a megmentőjüknek.

Jövő héttől ismét álldogálhatnak a mamik a metrókon, mert holnap megérkezik az autónk. Sőt, a jogosítvány is megvan. Apa-san javítva a bukási statisztikákon elsőre(!) átment a vezetési vizsgán. Annyira jól sikerült neki, hogy a vizsgáztató rögtön gyanút fogott és megkérdezte hogy mikor volt már ott korábban, nem látja a papírokból hányadszorra próbálkozik. A csajszi az ügynökségtől aki segített fordítani mondta, hogy amióta ő ott dolgozik, ő a harmadik ember aki elsőre átment… Hiába, az én pasim!

Majális

A hétvégén az egyik parkban belebotlottunk valami majálisfélébe. Volt fagylaltos kocsi, kirakodóvásár és még színpad is. Előkerültek a piknikes kosarak, sátrak, napernyők, a színpad körül pedig kezdett gyűlni a tömeg. Mi is nagy várakozásokkal indultunk el felé, hogy megnézzük mivel szórakoztatják a tömeget itt Japánban. Nálunk a szokásos program ilyenkor ugye a helyi néptánccsoport bemutatójával kezdődik, majd valamelyik iskolás színjátszó kör előadja a Ludas Matyit. Ezután jön néhány Halász Judit örökzöld és a vadul csápoló óvodások. A programot végül egy könnyed Balázs Pali koncert zárja le. Kellemes, szórakoztató program, amitől garantáltan nem lesznek rémálmaid (….na jó, a Balázs Pali azért határeset).

Nem mintha itt is a Ludas Matyit vártam volna, de azért egy kedves mesét el tudtam volna képzelni a szamurájról aki reménytelenül szerelmes lesz az ellenséges sógun lányába. Ehelyett megjelent a színpadon egy kék ízeltlábú lila csizmában, akinek mindenféle csápok nőttek ki a fejéből és a kezéből. Nehéz volt eldönteni hogy röhejes, vagy félelmetes. Őt követte egy nem kevésbé szimpatikus figura fekete öltönyben. Ő úgy nézett ki, mint a pókember gonosz változata aki szado-mazo filmekkel egészíti ki a fizetését. Egy darabig vitatkoztak, majd látványosan megküzdöttek egymással. Később még bekapcsolódott valamilyen fehér műanyag massza is a történetbe, de mi ezen a ponton elvesztettük a fonalat és inkább elindultunk a fagylaltos kocsi felé, úgyhogy sosem fogjuk megtudni hogy végül melyik vette át az univerzum irányítását. Valószínűleg mi voltunk az egyedüliek akik nem igazán tudtunk azonosulni a főhőssel, mert a nézőtér tele volt és a gyerekek és felnőttek egyformán el voltak bűvölve az ízeltlábútól, meg a haverjaitól… Azt hiszem még kicsit szokni kell ezt a fantasy, sci-fi és anime világot…

Az ízeltlábú.

Az ízeltlábú és a gonosz pókember vitatkoznak, még a massza színre lépése előtt.

Harmincas háziasszony megismerkedne... (gyerek nem akadály)

Kiterjedt nagoyai kapcsolataim révén megkaptam egy amerikai nő e-mailcímét, aki ún. ’Meet and Greet’ ebédeket szervez, hogy összehozza a nagoyai külföldieket. Nem vagyok az az utcán ismerkedős, széles vigyorú, amerikai típus, de gondoltam a gyerek majd megoldja a dolgot helyettem. Úgy terveztem hogy odamegyünk, ölembe veszem a bájosan mosolygó gyermeket, elköhintem magam és máris sorban állnak a háziasszonyok a telefonszámaikkal.

A röhejes az, hogy nem álltam túl messze a valóságtól. A hely ugyanis egy leplezetlen társ(aság)kereső. Az ebéd nem túl hosszú, ezért nincsen túl sok köntörfalazás. A nevedet és hogy honnan jöttél csak udvariasságból kérdezik. Az igazán lényeg a „Meddig maradsz?, Mekkora a gyerek? és Nagoya melyik részén laksz?” kérdéshármas. Ha mind a három kérdésre megfelelően válaszolsz már kapod is a telefonszámot és e-mailcímet. A profibbak már névjegykártyával jöttek, hogy a személyes adatok firkálásával se kelljen pocsékolni a drága időt.

Rengeted unatkozó háziasszony megjelent a világ minden tájáról. Mindenkivel minimum három gyerek, rám picit gyanakodva is néztek hogy csak egyet vittem magammal. A legtöbben az amerikaiak voltak, akik rögtön egymásra is találtak. Boldog boldogtalannal lefotózkodtak és egymást licitálva mesélték hogy melyiknek milyen nevetségesen pici a lakása itt Japánban. Aztán voltak még ázsiaiak is szép számmal. Ők örültek bárkinek aki hozzájuk szólt. Én a franciák mellett ültem. A csúcs az egyik francia lány volt, aki megkérdezte tőlem, hogy Magyarországon az angol-e a hivatalos nyelv. Bizonyára észrevette hogy a szokásosnál nagyobbat nyeltem, mert rögtön hozzátette, hogy csak azért kérdezte mert olyan jól beszélek angolul. Már egy éve itt van, de amikor a pincér japánul megkérdezte tőle hogy kér-e kávét (még ha nem beszélsz japánul akkor is baromi nehéz kitalálni mit akar egy pincér tőled egy kávés kancsót mutatva a csészéd felé), az volt a válasza hogy nem beszél japánul. Lehet hogy nem egy zseni, de van autója, úgyhogy megtartottam a telefonszámát, még jól jöhet.

Összefoglalva: ha magányos vagy, gyere Japánba!.... Azért egy gyereket előbb nem árt beszerezni.

A másik szomszéd

Amikor jöttünk, mondták a japánok hogy illik vinni valami kis ajándékot beköltözés után legalább a közvetlen szomszédoknak. Mi nagyvonalúan eltekintünk ettől a kínos kis ajándékozósditól, mert A: az egyik szomszéd lakás üres, a másiktól pedig egy lépcsősor és egy lift is elválaszt. B: a japánok szeretnek egy kicsit túlozni, biztosra vettük, hogy ez is csak olyan japános duma.

Már el is felejtettük az egészet, amikor valamelyik nap csöngetnek. Kinyitom az ajtót és egy kedvesen mosolygó japán hölgy áll előtte valami ajándéknak látszó tárggyal a kezében, oldalán egy szépen felöltöztetett kislánnyal. Bemutatkozott, és miután hajlongtunk egy keveset elmondta, hogy most költöztek be a kettővel mellettünk lévő lakásba. Átadta az ajándékot, megismételtük a hajlongást, aztán a kislány is előadott valami rövidebb magánszámot, amiből természetesen egy kukkot sem értettem. A hölgy sajnálatát fejezte ki hogy a férje nem tudott átjönni mert nincsen éppen itthon (na persze, gondolom a tévét nézte és tojt az asszony háztűznézős projektjére). Ezután elővett egy listát amin már szerepelt pár név és akkurátusan leírta mind a hármunk nevét. A diskurzus végén a biztonság kedvéért megint hajlongtunk egy sort mielőtt elköszöntünk egymástól.

Nagyon szimpatikus hölgyemény volt, kicsit sajnáltam is szegénykét. Biztosan nagyon lelkesen készítette az ajándékot a kedves ismeretlen új szomszédnak, akivel majd recepteket cserélgetnek, joggingolni mennek és együtt hajtogatják az ünnepi kimonót. Ehelyett egy kimondhatatlan nevű családot talált itt egy olyan országból aminek még egy rendes császára sincsen.

Rizsa II.

Én tényleg szeretem a rizst, de azért ez nem túlzás egy hajszálnyit?

M 5.7

Szombat esti csendélet: a kiskorú alszik, az állatkert is kezd elcsendesedni, békésen nézünk a tévében valamilyen agytompító amerikai filmet a rendkívül gonosz emberevő földönkívüliek támadásáról. Már éppen kezdünk ellazulni, amikor megjelenik egy szalagcím a TV képernyőn. Elég gyanús, hogy bárhova kapcsolunk mindenhol ott van és az M5.7 felirat sem túl bíztató. Gyors helyzetfelmérés; nem potyognak a tányérok a konyhaszekrényből, nem repedtek meg a falak, a szomszéd ház is még áll, szirénát nem hallunk, és segélykérő sikolyok sem szűrődnek be az utcáról. Kisebb egymásra pislogás után úgy döntöttünk, hogy nem evakuáljuk a családot és elmegyünk aludni.

Mivel földrengésből még szüzek vagyunk és egyébként is nálunk a horgászat már extrém sportnak számít, ez a kis szombat esti intermezzo úgy 15 évre kielégítette az adrenalin szükségletünket.

Amerikai magyar

Ahogy az idő kezd kiderüli, elindul a japán óvodások és kisiskolások raja az állatkert felé. 40, 50 fős csapatokban vonulnak, helyes kis egyenruhában vannak, színes a sapkájuk és kettesével fogják egymás kezét. Nekem amúgy is egyformának tűnnek, de az egyenruha miatt végképp olyanok mint valami éhes madársereg, akik leszálltak az állatkertnél hogy találjanak egy jó falatot. Iszonyatosan hangosak, mindent megnéznek, megfognak és semmi nem kerüli el a figyelmüket. Így mi sem, a minap ránk támadt egy komplett japán óvodáscsoport. Engem kérdésekkel bombáztak, az egyévest pedig össze-vissza simogatták és tapogatták, mintha ő is az állatkert egyik lakója lenne. Rögtön eldöntötték hogy amerikaiak vagyunk. Először próbáltam elmagyarázni hogy honnan jöttünk, de nem nagyon érdekelte őket és gondoltam jobb nem vitatkozni egy csapat felbőszült ötévessel, akik túszul ejtették a gyereket, úgyhogy végül ebben maradtunk. A nemzetközi kapcsolatokat tovább mélyítve elkezdték mondani azokat az angol szavakat amiket ismernek. Ezzel egész jól elvoltunk egy darabig, de amikor azt akarták megkérdezni hogy megpuszilhatják-e az egyévest („Kiss?” és az arcára mutogatnak), akkor úgy csináltam mintha nem érteném. Erre kiakadtak, hogy milyen amerikai vagyok, ha nem értek angolul. Végül úgy menekültünk meg, hogy csinálni akartam egy fényképet a kék szeműről még utoljára emlékbe mielőtt eltűnik az óvodások között, de ekkor előkerült az óvónő hogy elhessegette onnan őket, nehogy a képbe álljanak.

Terebi

A TV nézés mostantól igazi szórakozás! Az esti műsor először egy kvízjátékkal kezdődik. A játékosok (jelen esetben ezek mi vagyunk) célja kitalálni a japán nyelvű programleírásból hogy mit érdemes nézni. Annyi könnyítést kapunk, hogy az angol nyelvű filmek címeit kiírják angolul is, latin betűkkel (rómadzsi). Van persze amikor nem ismerős a film címe, ilyenkor jön a leírása, ami már csak japánul van. Először ki kell bogozni hol vannak elrejtve a főszereplők, ezután már csak a japán karakterű neveket kell megfejteni. Szerencsére az idegen eredetű szavakat, így a külföldi neveket is, katakanákkal írják. Ez a három közül az egyik, viszonylag egyszerű karakterekből álló írásrendszerük és egészen véletlenül még én is el tudom olvasni. Így is okoz még némi fejtörést a nevek kódolása, mert pl. egymás mellett két mássalhangzót a japánok nem tudnak kimondani, a szavak magánhangzóra végződnek és a r és l betűt sem tudják megkülönböztetni. Így lesz a Brad Pitt-ből Bredo Pitto, és Tom Cruise-ból pedig Tomu Kuruszu.
A filmek élvezeti értékét számunkra jelentősen növeli, hogy nem nagyon szinkronizálják őket, a legtöbb feliratos. Azért sikerült kifognom egyszer a Micsoda Nőt japán szinkronnal. Volt valami egészen szürreális abban ahogy Richard Gere ellentmondást nem tűrő szamuráj hangon szerelmet vallott Julia Robertsnek.

A fentiek alapján teljesen egyértelmű, de azért a rend kedvéért: Mercury Rising című film Buruszu Uiriszu (Bruce Willis) és Arekku Boruduin (Alec Baldwin) főszereplésével.

Földrengés és egyéb katasztrófák

Kezdünk rájönni, hogy milyen nyugis hely ez a Magyarország. Nincsenek földrengések, hurrikánok vagy bozóttüzek és egy cunamijelző rendszernek sem vennénk túl nagy hasznát a Balatonon. Itt Japánban viszont az év minden szakára jut egy kis izgalom. Amikor épp nincsen földrengés, akkor egy földcsuszamlás, monszun, vagy egy tájfun dobja fel a szürke hétköznapokat.

Kaptunk a költöztető cégtől egy információs anyagot Japánról. Mivel mostanában nagyon trendi lett a földrengés, gyorsan fel is lapoztam mit ír róla. Sokat sejtetően leírja, hogy a szokásos kisebb-nagyobb földrengések mellett (na köszi!) Japánnak ezen a részén úgy 100-150 évenként van egy nagyobb erejű földrengés is és már 150 éve nem volt 7-esnél nagyobb erősségű. Még mielőtt azon nyomban nekiállnék csomagolni azért hozzáteszi, hogy 24 órában figyelik a földmozgásokat és ha észlelnek valamit, akkor azonnal riasztják a lakosságot szirénákkal, hangos bemondón, a TV-n és a rádión keresztül. Na jó, talán hiszünk nekik, de azért teljesen nem nyugtatott meg. Elképzelésem sincs mennyivel előtte tudnak riasztani. A japánok persze nem értik mit vagyunk úgy oda egy kis földrengéstől, de én mindenesetre összeállítok egy túlélő csomagot itthonra. Bár nem tudom mit illik tenni egy ilyen csomagba, de már vettünk egy zseblámpát és egy sípot is be akarok majd szerezni, az már a Titanicban is bejött…

A füzet még hosszasan tárgyalja hogy katasztrófa esetére víztartalékot kell tartani otthon. Röviden: Végy egy kannát, töltsd fel vízzel, zárd le, majd cseréld a vizet három naponta, nehogy baktériumok kerüljenek bele. Na ne már, nem lenne egyszerűbb venni pár üveg ásványvizet?

Nem is amerikaiak írták volna, ha nem egy jókedvű, mosolygós kanna szemléltetné a víztartalékot.

Bevezetés a társasági életbe

Ma hosszas előkészületek után elmerészkedtünk az egyévessel a helyi játszótérre. Már hetekkel ezelőtt kinéztük a helyet, többször elsétáltunk arrafele hogy felmérjük a terepet. Soha nem láttunk senkit, gondoltam elsőre pont egy ilyen hely kell nekünk, hadd szokja aka-chan (és nem mellékesen én is) a játszótéri hangulatot, szocializálódni ráérünk később is. Szóval ma elmentünk és ahogy az lenni szokott, ez alkalommal tele volt a játszótér. Félrehúzódtunk egy csendes sarokba, hátha nem vesz észre senki minket. A feltűnés néküli elvegyülés persze hülye ötlet volt egy aranyszőke, rikító kék szemű, nem éppen vézna alkatú gyerekkel. Nem sokat lendített a népszerűségünkön, hogy a kék szemű azonnal rávetette magát a többi gyerek játékára. (Zárójelben jegyzem meg hogy én nem tudtam hogy a játszótérre játékot is kell vinni…) Ezek után körbenyalogatta több babakocsi kerekét is. A ’tökéletesre’ sikerült bemutatkozás ellenére két anyuka is kommunikációt kezdeményezett velünk. Az első csak úgy nem verbálisan, integetéssel és széles mosollyal. Ezt még nem volt nehéz viszonozni, mosolyogni én is tudok. A másik viszont már nemigen foglalkozott az előjátékkal, egyből megszólított. Valamit kérdezett, én persze egy szót sem értettem, de gondolván hogy nem aziránt érdeklődött hogy mit gondolok a világbékéről, elmondtam hogy mennyi idős a vadember-gyerek, honnan jöttünk, és mennyi időre. Ennél többet nem nagyon tudok japánul, úgyhogy telefonszámot egyelőre nem cseréltünk, de kezdetnek ennyi elég is volt a társasági életből.

Magyar gyerek: vastag kordbársony nadrág, két hosszú ujjú, polár béléses kötött pulcsi, sál, sapka. Japán kislány: kis szoknya, kis harisnya és mezítláb! a csúszdán.

"Apa kocsit hajt"

Legalábbis hajtana, ha volna jogosítványa. A japán rendőrség ugyanis semmibe veszi a Magyarország és Japán között létre jött államközi megállapodást, mi szerint nem kell külön lerakni a jogosítványt, automatikusan megkapjuk. És ha ez még nem volna elég, sikerült a folyamatot meglehetősen bonyolulttá és bürokratikussá tenni. Már lassan egy hónapja itt vagyunk, de még csak odáig jutottunk, hogy apa-san levizsgázott elméletből és két hét múlva mehet először a gyakorlati vizsgára. Azért írom hogy először, mert presztízskérdést csinálnak abból, hogy elsőre senkit nem engednek át. Nem pont 30 méterrel a kereszteződés előtt indexeltél??? Bukta! Túl közel mentél a záróvonalhoz??? Bukta! Nem mentél elég közel a záróvonalhoz??? Bukta! És végül egy gyöngyszem: Nem nézted meg beszállás előtt, hogy van-e valaki a kocsi alatt??? Bukta! Kicsit olyan mint a nyuszikás viccben. Ha van rajta sapka azért, ha nincs, akkor pedig azért verik meg. Ja, és a slusszpoén az, hogy a japánok amikor leteszik a jogsit csak egy írásbeli teszten kell átmenniük, nincsen vezetési vizsga. Nem tudom miért jó nekik hogy hogy így szívatják a külföldi népeket.

Tömeges helyváltoztatás

Mivel még nincs autónk, van már némi tapasztalatunk a tömegközlekedés terén. Eddig a vonattal, metróval és taxival próbálkoztunk eljutni A-ból B-be, általában sikeresen. A vonat áll talán legmesszebb a magyar valóságtól. Tiszta, kényelmes, gyors, és pontos. Hihetetlen, de tényleg abban a percben indul a vonat amikorra kiírják, egy perccel sem előbb vagy később. Nem sokat kell matekolni melyik vonatra szállj fel, egész egyszerűen arra, amelyik az adott időpontban az orrod előtt áll. Garantáltan nem fogsz rossz vonatra szállni. Az is jó dolog, hogy kora reggel és késő este indítanak női vagonokat a félősebb női személyeknek és mivel ez itt Japán, tényleg csak nők szállnak fel rá. Minden metróállomáson van lift, úgyhogy a babakocsival sem dráma közlekedni. Az előzékenység, viszont már nem az erősségük. Legalábbis a nőkkel szemben. A liftnél simán elémtolakodnak amíg próbálok a babakocsival bejutni és egy "sumimasen"-nel elintézik, hogy bocs, de nincs már több hely a liftben. Ugyanezek az öltönyös férfiak viszont a földig hajolnának és legalább három métert ugranának hátra ha a főnökük állna előttük...

A másik népszerű közlekedési eszköz a bicikli. Általában a fiatalok és a nők használják, van aki két gyereket is visz elől-hátul. Vannak elektromos rásegítésű cangák is, hogy a dombokon (amiből itt a környéken elég sok van) könnyebb legyen feltekerni. Rengeteg biciklitároló van, de nem nagyon zárják le őket, itt nem kell tartani attól hogy ellopják. Meglepő módon az autóban már nem annyira fegyelmezettek, mint azt az ember elvárná a japánoktól. Lehet hogy itt élik ki a munkahelyen és otthon elfojtott agressziójukat, ki tudja.

A nagyobb állomásokon vannak biciklitárolók is és kis "mozgólépcsők" (bal oldalt) a bicilkinek.