Nem tudom ki hogy van vele, de nekem ezek a japánok baromi egyformák. Az első pár nap folyamatosan az volt az érzésem hogy mindig ugyanazokkal az emberekkel találkozom. Örültem is neki hogy látok egy-két ismerős arcot az utcán: „Jé, itt a pasas aki a boltban előttem állt a sorban. Ő meg a fickó az étteremből. Az a nő pedig az utcánkban lakik… Már megint a pasas a boltból…" Hamar rájöttem, hogy minden valószínűség szerint háromnál több ember lakik Nagoyában és felhagytam azzal, hogy idétlenül vigyorgok minden szembejövőre az utcán abban a hitben hogy már találkoztunk.
Mentségemre legyen mondva nehéz különbséget tenni köztük, amikor szinte kivétel nélkül mindegyik alacsony, vékony, sötét, vastag szálú hajjal, sötét szemekkel és széles arccsonttal. Ráadásul ugyanúgy öltözködnek, ugyanúgy viselkednek, ugyanolyan a testtartásuk és a csoszogásuk is egyforma. A játszótéren folyamatosan bajban vagyok hogy tényleg játszottak már együtt a gyerekeink, azért ismerős a mellettem lévő anyuka, vagy most látom életembe először. Az egyik újdonsült japán ismerőröm elhívott mára cseresznyefa virágzásos fotózkodásra (erről majd még írok később bővebben, a cseresznyefa virágzás igazi őrület itt Japánban). Pár hete találkoztunk és azóta nem láttam. Kicsit aggódtam hogyan fogom megismerni a metróállomásnál. Próbáltam kedvesen, de nem túl kihívóan mosolyogni a tömegre úgy általában, de szerencsére nem volt nehéz felismerni, már jó messziről ugrándozott és integetett.
Most már azért jobb a helyzet, mint az első napokban, egyre jobban látom a különbségeket. Azért még van hova fejlődnöm, mert amióta a múltkor átjött az ajándékozós szomszéd, azóta minden nap legalább négyszer-ötször ’összefutok’ vele a környéken. A ciki csak az, hogy ha egyszer tényleg vele találkozom, köszönés nélkül el fogok menni mellette.
Az ember azt gondolná, hogy viszont minket európaiakat nem lehet összetéveszteni egymással, de nagyon úgy tűnik hogy a japánoknak is vannak velünk nehézségeik. Bemenet az állatkertbe az egyik biztonsági őr mindig odajön pár szót váltani velünk. Már többször beszéltünk, de valahányszor szóba elegyedünk mindig ugyanaz a rendkívül tartalmas beszélgetés zajlik le szinte szóról szóra.
Ő: - Honnan jöttek?
Én: - Magyarországról.
Ő: - Áááá, Budapeszt! Ott is van tél?
Én: - Igen, még hó is van.
Ő: - Parla italiano?
Én: - No.
És ez így megy minden egyes alkalommal, nyilvánvalóan nem ismer meg az ürge. Kicsit olyan mint az 50 első randiban, mindig újra kezdjük az ismerkedést. Várom már hogy mikor jegyzi meg hogy „Érdekes, idén tavasszal szokatlanul sok magyar jön a nagoyai állatkertbe”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése