Három szoba, egy gyerek, négy kerék

Talán jobb is hogy nincs autóm itt Japánban. A bal oldali közlekedés, az automata sebváltós kocsi kombinálva a japán navigációs rendszerrel és szőkeségemmel (Japánra barnára festettem a hajam hogy ne kelljen sűrűn fodrászhoz járnom, de lélekben még szőke vagyok) garantáltan folyamatos közlekedési káoszt eredményezne az utakon.
A fordított közlekedés még a hátsó ülésről is fura. Az első pár napban balra kisívben kanyarodáskor többször biztos voltam benne, hogy nekimegyünk valakinek. Apa-sannak amellett hogy a fordított vezetési rendre és a navigációs rendszer irányából jövő japán hangokra próbált koncentrálni, még a két, hátsó ülésen ülő zavaró körülménnyel is meg kellett küzdenie. Én a „Vigyááááázzzz, autó!!!” felkiáltásokkal és elfojtott sikolyokkal kísértem a kanyarodásokat, a kiskorú pedig a vezetőülés hátuljának ütemesen rugdosásával próbálta fenntartani a jó hangulatot.

A forgalom, tekintve hogy Japán harmadik legnagyobb városáról van szó, egész tűrhető. Ennek ellenére a lakásunktól bejutni a belvárosba legalább egy fél óra. A klasszikus magyar Hungária körutas dugó, amikor nem látni a kocsisor végét és három zöld lámpa alatt 3,5 cm-t sikerül előrejutni, itt nem jellemző. Az autók haladnak, a forgalmat a rengeteg piros lámpa fogja meg. A közlekedésrendészet munkatársainak sikerült ugyanis kicsit túlzásba vinniük a lámpatelepítést. Nem tudom, hogy azért van-e ennyi lámpa, mert önállóan nem tudnák a japán sofőrök feldolgozni a kereszteződéseket, vagy azért ennyire határozatlanok a japánok, mert az évek során megszokták hogy nem nagyon kell önállóan döntést hozniuk a közlekedésben (sem). Az biztos, hogy imádják irányítani a forgalmat. Ha pl. egy munkagép elfoglalja az út egy részét, akkor rögtön kiáll mindjárt két forgalomirányító is a két oldalra, hátha valakinek nehézségei támadnak kikerülni őket. Olimpiai tornagyakorlatot idéző kecsességgel lengetik vagy a piros és fehér zászlóikat, vagy a jedilovagos világító botjukat. Mindezt olyan komoly, elkötelezett ábrázattal teszik, hogy az ember szinte irigyli tőlük a munkájukat.

A parkolóházakban sem lehet csak úgy szabadon cirkálni. Befelé menet már a bejárattól folyamatosan terelgetnek. Ez nem rossz, legalább nem kell minden sort végignézni hogy van-e szabad hely. Kifelé viszont amellett hogy kitáblázzák merre van a kijárat, a biztonság kedvéért ott állnak a parkolóőrök is és mutogatnak a kijárat felé. A sorompónál megint csak találsz egy lelkes segítőt, és amikor már kiértél és azt hinnéd hogy elfogytak az őrök, akkor még ott is áll mindkét oldalon egy-egy őr, akik figyelik a forgalmat és segítenek az útra kifordulni. Nekünk kicsit szokatlan ez a túlbuzgóság, de végülis érthető, valahogy meg kell oldani 130 millió ember foglalkoztatását.

Arra még nem sikerült rájönnöm, hogy egy lámpás kereszteződésben miért kell külön irányítani a gyalogos forgalmat, de biztosan ennek is megvan az ésszerű magyarázata.

Mindenki mindenhol tolatva áll be a parkolókba. A vizsgán a parkolásnál azt a kérdést hogy "Orral, vagy farral álljak be?" nem tudták értelmezni.

A videotelefonos kaputelefon, beszélő lift és számzáras postaláda után már fel sem tűnik, hogy az autónkat az alagsorból egy liftes szerkentyű hozza fel.