Ma hosszas előkészületek után elmerészkedtünk az egyévessel a helyi játszótérre. Már hetekkel ezelőtt kinéztük a helyet, többször elsétáltunk arrafele hogy felmérjük a terepet. Soha nem láttunk senkit, gondoltam elsőre pont egy ilyen hely kell nekünk, hadd szokja aka-chan (és nem mellékesen én is) a játszótéri hangulatot, szocializálódni ráérünk később is. Szóval ma elmentünk és ahogy az lenni szokott, ez alkalommal tele volt a játszótér. Félrehúzódtunk egy csendes sarokba, hátha nem vesz észre senki minket. A feltűnés néküli elvegyülés persze hülye ötlet volt egy aranyszőke, rikító kék szemű, nem éppen vézna alkatú gyerekkel. Nem sokat lendített a népszerűségünkön, hogy a kék szemű azonnal rávetette magát a többi gyerek játékára. (Zárójelben jegyzem meg hogy én nem tudtam hogy a játszótérre játékot is kell vinni…) Ezek után körbenyalogatta több babakocsi kerekét is. A ’tökéletesre’ sikerült bemutatkozás ellenére két anyuka is kommunikációt kezdeményezett velünk. Az első csak úgy nem verbálisan, integetéssel és széles mosollyal. Ezt még nem volt nehéz viszonozni, mosolyogni én is tudok. A másik viszont már nemigen foglalkozott az előjátékkal, egyből megszólított. Valamit kérdezett, én persze egy szót sem értettem, de gondolván hogy nem aziránt érdeklődött hogy mit gondolok a világbékéről, elmondtam hogy mennyi idős a vadember-gyerek, honnan jöttünk, és mennyi időre. Ennél többet nem nagyon tudok japánul, úgyhogy telefonszámot egyelőre nem cseréltünk, de kezdetnek ennyi elég is volt a társasági életből.
Magyar gyerek: vastag kordbársony nadrág, két hosszú ujjú, polár béléses kötött pulcsi, sál, sapka. Japán kislány: kis szoknya, kis harisnya és mezítláb! a csúszdán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése