Iskolai egyenruha...

... Azért valljuk be, nem lehet könnyű csajozni egy ilyen szerelésben.

A tél és konnektorok maximális kihasználtságának viszonyáról

Az elmúlt egy hét alatt, különböző alig észrevehető jelekből arra a következtetésre jutottam, hogy tél lett. Először apa-san kotorta elő egy halk morgás kíséretében a gardróbból a télikabátját - az teljesen irreleváns hogy én mikor veszem elő a télikabátomat, mert az én életem egy rövid, boldog nyári időszakokkal megszakított folyamatos didergés. Aztán arra lettem figyelmes, hogy a japán gyerekekről lekerült a sapka. A gyereksapka Japánban leginkább a napvédelem szerepét tölti be, a hideg nem számít, sőt jót tesz a gyereknek. Biztosra veszem, hogy a bölcsödében igen furcsának találják a kiskorú mínusz 30 fokig hitelesített téli outfitjét (Sálat sem lehet kapni kisgyerekeknek. És hogy miért nem? Természetesen azért, mert nem elég biztonságos…). Szóval december közepére a nap már eléri azt a gyengeségi fokot, amikor a japánok úgy gondolják hogy már nem indokolt a napvédő. A vélemények persze megoszlanak, én még ma reggel is találkoztam az utcán napernyős japánnal, igaz hogy sütött a nap, de reggel kilenc volt, és maximum 10 fok.

További árulkodó jeleknek tekinthetjük a csíkos takarók, illetve a ’Drágám, veszek egy forró fürdőt’ típusú mondatszerkezetek hirtelen elszaporodását a lakás különféle pontjain. A felismeréskor, miszerint a francba, tényleg hideg van, ejtettünk néhány könnycseppet a központi fűtés emlékére, elővettük az olajradiátorainkat, elzártuk a szellőzőket és ezzel berendezkedtünk a téli életmódra.

Bár nagyon jól titkolják, gondolom azért néha a japánok is fáznak, mert több elektromos vacogásgátló berendezést is feltaláltak. Egy ilyet nekünk is sikerült szereznünk. Az úgy volt, hogy a lakást bútorozottan kaptuk. Apa-san cége szerint viszont a szőnyeg nem tartozik az alapbútorok közé. Hiába, a padló baromi hideg, úgyhogy kénytelenek voltunk - természetesen a cég költségére - kitalálni valamit. Fondorlatos módon végül sikerült műszaki cikknek álcázni két darab fűtőszálas szőnyeget, amik hálózati kapcsolatba lépve és megfelelő számú gomb megnyomása után kellemesen felmelegítik magukat és a jéghideg lábainkat. Így lett az 1000 yenes rongyszőnyeg helyett 25.000 yenes fűthető szőnyegünk, hála a gondosan kidolgozott cégpolitikának.

A fűthető WC ülőkét már többször az egekig magasztaltam, úgyhogy még mielőtt a többi hasonló témájú bejegyzésemmel együtt valaki azt gondolná hogy WC mániás vagyok, itt be is fejezem a témát. Pedig azóta újabb értékes ismeretekkel sikerült gazdagítanom japán WC-s tudásbázisomat, és kétszer is sikerült kellemetlen helyzetbe hoznom magam amikor az öblítő gomb helyett a vészjelző gombot nyomtam meg, ami után nem sokkal walkie-talkie-s , futva közeledő biztonsági őrök kopogtattak a WC ajtón, általános hogylétem felől érdeklődve... Komolyan érik bennem egy bestseller gyanús könyv „A japán WC rejtelmei – tények és tévhitek” címmel. Nincs véletlenül valakinek ismerőse könyvkiadónál..?

Na és akkor ott van még a ’kotatsu’ is. Ez a szerkezet a ’tűzhely körül összeül melegedni a család apraja-nagyja’ modern átdolgozása. Adott egy első ránézésre közönséges dohányzóasztal. Ha viszont gondosabb vizsgálódásnak veted alá , rábukkansz az asztallap aljába rejtett fűtőszálak és vezetékek titkos hálózatára. Itt még nincs vége a történetnek. Hogy a meleget bent tartsák, egy takaró is tartozik hozzá, ami ugyancsak az asztallap aljából lóg ki, ezzel az egész szerkezetnek medúzaszerű megjelenést kölcsönözve. Testközeli kotatsu élményben még nem volt részem sajnos, de továbbra is kitartóan hívatom meg magam japán lakásokba, hátha élőben is rátalálok egy példányra.

 

Ezt a típust egy amerikai-japán vegyes házaspár házában láttam. A tatamiszobában, az asztal alatt van egy nagy lyuk, ahova bele lehet a lábakat lógatni és melegíteni az alulról jövő hővel. Nekem ebbe a ’szerelőaknába’ sikerült is beleejtenem az ajándékba kapott porcelán édességtartót még kibontás közben. Ezután elköszönés után negyed órával ismét megjelentem az ajtóban az ott felejtett fényképezőmért, majd röviddel ezután a taxiban hagytam a hajpántomat – reméljük utóbbit a taxisnak sikerült a felesége előtt kimagyaráznia. Ez egyébként nálam mostanában egy átlagos estének számít. A dolgaim elhagyása ugyanis kezd kóros mértékeket ölteni. Bár néha előnyömre válik ez a furcsa képességem, és váratlan ismeretségekhez is vezet. A minap egy karácsonyi ebéden ottfelejtett előkét elhozta az egyik lány, akiről kiderült hogy a közelben lakik és már túl is vagyunk az első előke-visszaadási ceremónia címén szervezett, gyermekeink közös játékával egybekötött informális találkozón.

Csak növekszik, és növekszik...

A minap örömmel tapasztaltam, hogy a Takayamában felfedezett neoavantgárd művész (a Hamutartóművész) alkotásai Nagoyában is kezdenek teret hódítani. Lefényképeztem még két hamutartót a teljesség igénye nélkül.

Íme az első. A művész ezúttal a természeti erők roppant ereje előtt hajt fejet ezzel az alkotásával. A hármas csendélet egyben kémiai kísérlet is, megtudhatjuk mi történik egységnyi idő alatt egy átlagos rövidségre elszívott cigaretta csikk és az esővíz kölcsönhatásából. Szemléletesen mutatja be, hogy a hanyag dohányzó által a nyári zápornak kitett csikk milyen változáson megy keresztül mielőtt végleg elporlad. Első ránézésre nehéz eldönteni, hogy az alkotó a csikk szomorú sorsára, az esős évszakra (figyeljük meg milyen érzékletesen jelzi az idő múlását, illetve az esőcseppek irányát a műnek keretet adó szegély alig észrevehető felázásával), vagy netán a kihaló félben lévő gyapjasmajmok megmentésére akarja felhívni a figyelmet, de a figyelmes szemlélőben mély nyomot hagy a mű, és még napokig álmatlan éjszakák gyötrik amiatt a néhány éve elkövetett baklövése miatt, amikor egyszer feltehetőleg enyhén ittas állapotban felelőtlenül eldobott egy csikket az utcán.*

Ez a kép pedig mintegy ikertestvére az előzőekben bemutatottnak. A művész valószínűleg úgy érezte, hogy korábbi alkotása süket fülekre talált, mert a könnyelműen gomolygó dohányfüst témáját immár másodszorra dolgozza fel. A kép ezúttal többszereplős, a dohányfüst áldozatai a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből tevődnek ki. Elsőként megjelenik a gazdasági válságból lassan kilábalni látszó Utca Embere, aki reményei szerint néhány éven belül ismét Okinaván nyaralhat. A második, kissé hajlott öregember, pedig Japán elöregedő társadalmára próbálja terelni az illetékesek figyelmét, mintegy vészharangot kongatva a probléma mielőbbi megoldásáért. A harmadik áldozat, pedig a társadalom perifériájára szorult, gyermekét egyedül nevelő szülő. A füst útja ezúttal is további kérdéseket vet fel. Vajon miért tesz kitérőt mielőtt idős áldozatára lesújtana? Vajon mi a célja a számozásnak? És a kérdés, ami Takayama óta mindenkit foglalkoztat - Vajon mi lett a kutyával?

Az alkotó különös érzékenységgel jeleníti meg a passzív dohányosok rémületét, amint a dohányfüst kíméletlenül lecsap rájuk. Az egyedülálló szülő élő pajzsként védi saját testével az ártatlan gyermeket. A társadalom megvetését méltán kivívó, környezetével nem törődő dohányzó magatartását pedig egyetlen, mindent kifejező szóval illet, ’gondatlanság’.

A fenti két kép csak a jéghegy csúcsa, az alkotó fantáziája ugyanis nem ismer határokat. Ha ennyi nem volna elég, itt megatalálod a teljes kínálatot.

*Ne érts félre, támogatom ezt a dohányzási etikett kampányt. Én csak arra lennék kíváncsi hogy ha ugyanezeket a képeket egy japán nézi meg, ő is ennyire szokatlannak gondolná-e a téma feldolgozását…

A Kiskorú beszéd-nem-fejlődése

Amikor Aka-chan még csak három napos volt, én már akkor arra vártam hogy kezdjen el beszélni. Egy éves korára már kezdett fogékonynak mutatkozni a nyelvtanulás iránt, amikor eljöttünk Japánba és ezzel mindent elrontottunk. Az első hónapban a kulturális sokk hatása alatt gyakorlatilag mindet addig tanultat elfelejtett, és úgy tűnik némasági fogadalmat tett, mert azóta sem szólalt meg.

Nyilván nem vette túl jó néven hogy zsebpénze még nincs, de elvárjuk tőle hogy mindjárt három nyelven társalogjon az időjárásról. Itthon ugye magyarul megy a program szerény személyem és az apja előadásában (Kicsit aggasztott, hogy a kiskorú kénytelen lesz kizárólag ránk hagyatkozni nyelvészeti kérdésekben, úgyhogy egy jelentősebb mennyiségű magyar nyelvű mese DVD-vel indultunk útnak. A dolog szépséghibája csak annyi, hogy az abszolút kedvenc, a Kisvakond nagyon jó fej, de a beszéd nem az erőssége, gyakorlatilag meg sem szólal a mesék alatt). A bölcsiben a tanárok angolul beszélnek, a gyerekek ki-ki a maga nyelvén (jórészt japánul), a TV megint csak angol, minden egyéb más helyen pedig a japánt hallja. Nem csoda, hogy bár már lassan két éves, de a beszédet még elég alaphangon adja elő. Azt kell hogy mondjam hogy korlátozott szókészlete ráadásul kissé hímsoviniszta töltetű. Öt szónál nagyobb szókincse egyelőre nincsen még, de a tápszeres másfélévesek mindennapjaiban igen hasznos 'cici' szó már bekerült a bűvös ötösbe. Ezen kívül, csak hogy tudjam hol a helyem, engem következetesen 'Apának' hív, illetve újabban megkaptam a kitüntető 'Kaka' nevet is.

A kiskorú beszédnemfejlődésében a szakavatottak szerint én is ludas vagyok (én továbbra is a Kisvakondot hibáztatom), mert nem vagyok hajlandó közérthető, másfélévesek számára is könnyen feldolgozható formában beszélni, vagyis nagyjából gügyögni. Tehát ha végre megszólal - a jelenlegi haladási sebességét véve alapul én ezt nagyjából három éves korára teszem -, valószínűleg nem az lesz az első mondata, hogy "Baba még teját inni!', hanem inkább az, hogy "Úgy látom kiürült a poharam, volnál szíves még egy kis teát önteni bele."

De nem csak a kiskorú van összezavarodva. Én már kitűnően keverem a japánt az angollal társalgás közben - ezalatt néha magyarul a kiskorúra is rászólok -, sőt a nagoyai magyar közösség által szervezett Mikulás bulin az egyik magyar apuka szájából konkrétan elhangzott ez a mondat: "Mia kite, megy el a Mikulás, bye-bye shite!"

Mini Mini

Mi nagyjából az első pattanásunk megjelenésével egyidejűleg a Cartoon Networknek is búcsút mondunk és a rajzfilmes korszakot egyszer és mindenkorra lezárjuk magunkban. Nem mondom, néha becsúszik egy-egy Shrek, vagy Jégkorszak (Anime téren nem tudok nyilatkozni) de azért nem raknánk ki a műszerfalunkra az egész Shrek családot, csak mert annyira cukik.
A japánok másképp kötődnek a rajzfilmes karakterekhez mint mi, ők valahogy sohasem nőnek ki belőlük. A tinédzserek - akiknek az alapruházata amúgy sem szokványos-  művelik a témát a legmagasabb színvonalon. Néhány lelkes diák nem éri be azzal hogy a kedvenc rajzfilmes karaktere lifeg a táskájáról, hanem ő maga testesíti meg azt és egy az egyben úgy néz ki, mintha egy animéből lépett volna ki. A többség ennél sokkal szolidabban dolgozza fel a kérdést, és megelégszik a telefonokra és táskákra akasztható figurákkal. Én a végletekig leegyszerűsített, szürke telefonommal meglehetősen kilógok a sorból. Több beszélgetőpartnerem vette már kezébe őszinte gyermeki érdeklődéssel a telefonomat és kérdezett rá, hogy honnan szereztem ezt a különös példányt. Az egyik lány elmondta hogy szép emlékeket idéz benne a telefonom, az anyukájának volt hasonló kábé 10 évvel ezelőtt. Tény hogy nem kinyitható, vagy szétcsúsztatható, nem lóg rajta őrületes mennyiségű csillogó édi bigyó és gyöngysor (sőt, a táskámon sem; igen kínos), a képernyőjén nem ugrál egyetlen kismacska sem rózsaszín háttérrel szívecskék között (ezt még ki tudom magyarázni, a kiskorú fényképe általában enyhítő körülmény), nem tudom lejátszani rajta a teljes Nintendo arzenált metrózás közben, és nem tudok vele fizetni sem a plázában. Ultra-full-giga ciki.
Telefonügyben egyébként nekem már azt is elég volt feldolgozni hogy van e-mail címe a telefonomnak, és nem SMS-t, hanem e-mailt kell küldeni. Az én e-mailjeim, amik kizárólag betűkből állnak és fekete-fehérek, elég uncsinak számítanak. Mások e-mailjei szinte külön életet élnek. Színesen vibrálnak, tele vannak animációkkal, különféle táncoló figurák úsznak be és ki a képből és minimum egy szívecske alaptartozék.

Ha nálunk meglátsz egy rajzfilm figurát egy cégtáblán, nagy eséllyel hozod kapcsolatba az illető vállalkozást bizonyos 0 és 10 év közötti 150 cm-nél alacsonyabb átlagmagasságú célcsoporttal. Japánban már nehezebb a dolgod, az integető koala macik és kacsingató zsiráfok a legkülönösebb helyeken bukkannak elő. Az első hónapokban engem is sokszor tévesztettek meg különböző céges logók. Amikor először fedeztem fel a környéket, meglepődtem mennyi játszóház és játékbolt van a közelben. A Mickey egeres bankkártya után már gyanakodni kezdtem, hogy talán valami nem stimmel. Most már tudom, hogy ha egy nyuszi vigyorog egy cégtáblán, az a legritkább esetben jelenti azt hogy a cég tevékenységi körének köze van a gyerekekhez. Általában kiderül, hogy autómosóról, munkaközvetítőről, vagy biciklikölcsönzőről van szó.

Sokáig meg voltam győződve arról, hogy ez a céghálozat egy játszóház lánc és örültem neki, hogy az esős évszakban majd tudunk hova járni az egyévessel. Nem tudom honnan vettem ezt a képtelenséget, a vak is látja, hogy ez egy ingatlaniroda, ha más nem legalább a nevéből (Mini Mini) rájöhettem volna...

A pénzautómata oldalán mosolygó kedves egércsalád a lufikkal teljesen hétköznapi látvány Japánban.

A házunk előtt sokszor áll ez a kis játékautóra hajazó furgon. Naivan az elején azt hittem, hogy valamilyen állatdoki furgonja, vagy kutya-macska kozmetika, esetleg sintér (jól van na, annyi macska van a környéken, gondoltam mást is utálja őket...), aztán kiderült, hogy egy fuvarcég.

 

Ez a tekintélyt parancsoló bagoly pedig a rendőrörs emblémája. Ha bűnöző lennék, biztosan halálra rémülnék tőle és tuti elmenne a kedvem a rosszalkodástól. Egyébként a rendőrök ha helyzet van, hatalmas lármát csapnak, a villogás és szirénázás mellett még hangszórón keresztül is figyelmeztetik a népet, hogy el az útból, mert akció van! De mint azt már megtanultuk, első a biztonság, ezért harmincnál többel még a legnagyobb vészhelyzet esetén sem mernek menni, és biztos ami biztos, a lámpánál akkor is megállnak, ha az zöld (vagyis kék, mert a Japánban a zöld lámpát kéknek hívják... hosszú történet). Ez vonatkozik a mentősökre is, úgyhogy apa-san már többször a lelkemre kötötte, hogy ha egy békés szombat délután arra lennék figyelmes, hogy spriccel a vér valamelyik végtagjából, vagy esetleg kómába esik az esti tévénézés közben, nehogy mentőt hívjak, egy taxival valószínűleg többre megyünk. (Apa-san túlélési esélyeit nem kis mértékben az is csökkenti, hogy sem a mentőket, sem taxit nem tudom hogyan kell hívni, de ez maradjon köztünk...)