Iskolai egyenruha...

... Azért valljuk be, nem lehet könnyű csajozni egy ilyen szerelésben.

A tél és konnektorok maximális kihasználtságának viszonyáról

Az elmúlt egy hét alatt, különböző alig észrevehető jelekből arra a következtetésre jutottam, hogy tél lett. Először apa-san kotorta elő egy halk morgás kíséretében a gardróbból a télikabátját - az teljesen irreleváns hogy én mikor veszem elő a télikabátomat, mert az én életem egy rövid, boldog nyári időszakokkal megszakított folyamatos didergés. Aztán arra lettem figyelmes, hogy a japán gyerekekről lekerült a sapka. A gyereksapka Japánban leginkább a napvédelem szerepét tölti be, a hideg nem számít, sőt jót tesz a gyereknek. Biztosra veszem, hogy a bölcsödében igen furcsának találják a kiskorú mínusz 30 fokig hitelesített téli outfitjét (Sálat sem lehet kapni kisgyerekeknek. És hogy miért nem? Természetesen azért, mert nem elég biztonságos…). Szóval december közepére a nap már eléri azt a gyengeségi fokot, amikor a japánok úgy gondolják hogy már nem indokolt a napvédő. A vélemények persze megoszlanak, én még ma reggel is találkoztam az utcán napernyős japánnal, igaz hogy sütött a nap, de reggel kilenc volt, és maximum 10 fok.

További árulkodó jeleknek tekinthetjük a csíkos takarók, illetve a ’Drágám, veszek egy forró fürdőt’ típusú mondatszerkezetek hirtelen elszaporodását a lakás különféle pontjain. A felismeréskor, miszerint a francba, tényleg hideg van, ejtettünk néhány könnycseppet a központi fűtés emlékére, elővettük az olajradiátorainkat, elzártuk a szellőzőket és ezzel berendezkedtünk a téli életmódra.

Bár nagyon jól titkolják, gondolom azért néha a japánok is fáznak, mert több elektromos vacogásgátló berendezést is feltaláltak. Egy ilyet nekünk is sikerült szereznünk. Az úgy volt, hogy a lakást bútorozottan kaptuk. Apa-san cége szerint viszont a szőnyeg nem tartozik az alapbútorok közé. Hiába, a padló baromi hideg, úgyhogy kénytelenek voltunk - természetesen a cég költségére - kitalálni valamit. Fondorlatos módon végül sikerült műszaki cikknek álcázni két darab fűtőszálas szőnyeget, amik hálózati kapcsolatba lépve és megfelelő számú gomb megnyomása után kellemesen felmelegítik magukat és a jéghideg lábainkat. Így lett az 1000 yenes rongyszőnyeg helyett 25.000 yenes fűthető szőnyegünk, hála a gondosan kidolgozott cégpolitikának.

A fűthető WC ülőkét már többször az egekig magasztaltam, úgyhogy még mielőtt a többi hasonló témájú bejegyzésemmel együtt valaki azt gondolná hogy WC mániás vagyok, itt be is fejezem a témát. Pedig azóta újabb értékes ismeretekkel sikerült gazdagítanom japán WC-s tudásbázisomat, és kétszer is sikerült kellemetlen helyzetbe hoznom magam amikor az öblítő gomb helyett a vészjelző gombot nyomtam meg, ami után nem sokkal walkie-talkie-s , futva közeledő biztonsági őrök kopogtattak a WC ajtón, általános hogylétem felől érdeklődve... Komolyan érik bennem egy bestseller gyanús könyv „A japán WC rejtelmei – tények és tévhitek” címmel. Nincs véletlenül valakinek ismerőse könyvkiadónál..?

Na és akkor ott van még a ’kotatsu’ is. Ez a szerkezet a ’tűzhely körül összeül melegedni a család apraja-nagyja’ modern átdolgozása. Adott egy első ránézésre közönséges dohányzóasztal. Ha viszont gondosabb vizsgálódásnak veted alá , rábukkansz az asztallap aljába rejtett fűtőszálak és vezetékek titkos hálózatára. Itt még nincs vége a történetnek. Hogy a meleget bent tartsák, egy takaró is tartozik hozzá, ami ugyancsak az asztallap aljából lóg ki, ezzel az egész szerkezetnek medúzaszerű megjelenést kölcsönözve. Testközeli kotatsu élményben még nem volt részem sajnos, de továbbra is kitartóan hívatom meg magam japán lakásokba, hátha élőben is rátalálok egy példányra.

 

Ezt a típust egy amerikai-japán vegyes házaspár házában láttam. A tatamiszobában, az asztal alatt van egy nagy lyuk, ahova bele lehet a lábakat lógatni és melegíteni az alulról jövő hővel. Nekem ebbe a ’szerelőaknába’ sikerült is beleejtenem az ajándékba kapott porcelán édességtartót még kibontás közben. Ezután elköszönés után negyed órával ismét megjelentem az ajtóban az ott felejtett fényképezőmért, majd röviddel ezután a taxiban hagytam a hajpántomat – reméljük utóbbit a taxisnak sikerült a felesége előtt kimagyaráznia. Ez egyébként nálam mostanában egy átlagos estének számít. A dolgaim elhagyása ugyanis kezd kóros mértékeket ölteni. Bár néha előnyömre válik ez a furcsa képességem, és váratlan ismeretségekhez is vezet. A minap egy karácsonyi ebéden ottfelejtett előkét elhozta az egyik lány, akiről kiderült hogy a közelben lakik és már túl is vagyunk az első előke-visszaadási ceremónia címén szervezett, gyermekeink közös játékával egybekötött informális találkozón.

Csak növekszik, és növekszik...

A minap örömmel tapasztaltam, hogy a Takayamában felfedezett neoavantgárd művész (a Hamutartóművész) alkotásai Nagoyában is kezdenek teret hódítani. Lefényképeztem még két hamutartót a teljesség igénye nélkül.

Íme az első. A művész ezúttal a természeti erők roppant ereje előtt hajt fejet ezzel az alkotásával. A hármas csendélet egyben kémiai kísérlet is, megtudhatjuk mi történik egységnyi idő alatt egy átlagos rövidségre elszívott cigaretta csikk és az esővíz kölcsönhatásából. Szemléletesen mutatja be, hogy a hanyag dohányzó által a nyári zápornak kitett csikk milyen változáson megy keresztül mielőtt végleg elporlad. Első ránézésre nehéz eldönteni, hogy az alkotó a csikk szomorú sorsára, az esős évszakra (figyeljük meg milyen érzékletesen jelzi az idő múlását, illetve az esőcseppek irányát a műnek keretet adó szegély alig észrevehető felázásával), vagy netán a kihaló félben lévő gyapjasmajmok megmentésére akarja felhívni a figyelmet, de a figyelmes szemlélőben mély nyomot hagy a mű, és még napokig álmatlan éjszakák gyötrik amiatt a néhány éve elkövetett baklövése miatt, amikor egyszer feltehetőleg enyhén ittas állapotban felelőtlenül eldobott egy csikket az utcán.*

Ez a kép pedig mintegy ikertestvére az előzőekben bemutatottnak. A művész valószínűleg úgy érezte, hogy korábbi alkotása süket fülekre talált, mert a könnyelműen gomolygó dohányfüst témáját immár másodszorra dolgozza fel. A kép ezúttal többszereplős, a dohányfüst áldozatai a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből tevődnek ki. Elsőként megjelenik a gazdasági válságból lassan kilábalni látszó Utca Embere, aki reményei szerint néhány éven belül ismét Okinaván nyaralhat. A második, kissé hajlott öregember, pedig Japán elöregedő társadalmára próbálja terelni az illetékesek figyelmét, mintegy vészharangot kongatva a probléma mielőbbi megoldásáért. A harmadik áldozat, pedig a társadalom perifériájára szorult, gyermekét egyedül nevelő szülő. A füst útja ezúttal is további kérdéseket vet fel. Vajon miért tesz kitérőt mielőtt idős áldozatára lesújtana? Vajon mi a célja a számozásnak? És a kérdés, ami Takayama óta mindenkit foglalkoztat - Vajon mi lett a kutyával?

Az alkotó különös érzékenységgel jeleníti meg a passzív dohányosok rémületét, amint a dohányfüst kíméletlenül lecsap rájuk. Az egyedülálló szülő élő pajzsként védi saját testével az ártatlan gyermeket. A társadalom megvetését méltán kivívó, környezetével nem törődő dohányzó magatartását pedig egyetlen, mindent kifejező szóval illet, ’gondatlanság’.

A fenti két kép csak a jéghegy csúcsa, az alkotó fantáziája ugyanis nem ismer határokat. Ha ennyi nem volna elég, itt megatalálod a teljes kínálatot.

*Ne érts félre, támogatom ezt a dohányzási etikett kampányt. Én csak arra lennék kíváncsi hogy ha ugyanezeket a képeket egy japán nézi meg, ő is ennyire szokatlannak gondolná-e a téma feldolgozását…

A Kiskorú beszéd-nem-fejlődése

Amikor Aka-chan még csak három napos volt, én már akkor arra vártam hogy kezdjen el beszélni. Egy éves korára már kezdett fogékonynak mutatkozni a nyelvtanulás iránt, amikor eljöttünk Japánba és ezzel mindent elrontottunk. Az első hónapban a kulturális sokk hatása alatt gyakorlatilag mindet addig tanultat elfelejtett, és úgy tűnik némasági fogadalmat tett, mert azóta sem szólalt meg.

Nyilván nem vette túl jó néven hogy zsebpénze még nincs, de elvárjuk tőle hogy mindjárt három nyelven társalogjon az időjárásról. Itthon ugye magyarul megy a program szerény személyem és az apja előadásában (Kicsit aggasztott, hogy a kiskorú kénytelen lesz kizárólag ránk hagyatkozni nyelvészeti kérdésekben, úgyhogy egy jelentősebb mennyiségű magyar nyelvű mese DVD-vel indultunk útnak. A dolog szépséghibája csak annyi, hogy az abszolút kedvenc, a Kisvakond nagyon jó fej, de a beszéd nem az erőssége, gyakorlatilag meg sem szólal a mesék alatt). A bölcsiben a tanárok angolul beszélnek, a gyerekek ki-ki a maga nyelvén (jórészt japánul), a TV megint csak angol, minden egyéb más helyen pedig a japánt hallja. Nem csoda, hogy bár már lassan két éves, de a beszédet még elég alaphangon adja elő. Azt kell hogy mondjam hogy korlátozott szókészlete ráadásul kissé hímsoviniszta töltetű. Öt szónál nagyobb szókincse egyelőre nincsen még, de a tápszeres másfélévesek mindennapjaiban igen hasznos 'cici' szó már bekerült a bűvös ötösbe. Ezen kívül, csak hogy tudjam hol a helyem, engem következetesen 'Apának' hív, illetve újabban megkaptam a kitüntető 'Kaka' nevet is.

A kiskorú beszédnemfejlődésében a szakavatottak szerint én is ludas vagyok (én továbbra is a Kisvakondot hibáztatom), mert nem vagyok hajlandó közérthető, másfélévesek számára is könnyen feldolgozható formában beszélni, vagyis nagyjából gügyögni. Tehát ha végre megszólal - a jelenlegi haladási sebességét véve alapul én ezt nagyjából három éves korára teszem -, valószínűleg nem az lesz az első mondata, hogy "Baba még teját inni!', hanem inkább az, hogy "Úgy látom kiürült a poharam, volnál szíves még egy kis teát önteni bele."

De nem csak a kiskorú van összezavarodva. Én már kitűnően keverem a japánt az angollal társalgás közben - ezalatt néha magyarul a kiskorúra is rászólok -, sőt a nagoyai magyar közösség által szervezett Mikulás bulin az egyik magyar apuka szájából konkrétan elhangzott ez a mondat: "Mia kite, megy el a Mikulás, bye-bye shite!"

Mini Mini

Mi nagyjából az első pattanásunk megjelenésével egyidejűleg a Cartoon Networknek is búcsút mondunk és a rajzfilmes korszakot egyszer és mindenkorra lezárjuk magunkban. Nem mondom, néha becsúszik egy-egy Shrek, vagy Jégkorszak (Anime téren nem tudok nyilatkozni) de azért nem raknánk ki a műszerfalunkra az egész Shrek családot, csak mert annyira cukik.
A japánok másképp kötődnek a rajzfilmes karakterekhez mint mi, ők valahogy sohasem nőnek ki belőlük. A tinédzserek - akiknek az alapruházata amúgy sem szokványos-  művelik a témát a legmagasabb színvonalon. Néhány lelkes diák nem éri be azzal hogy a kedvenc rajzfilmes karaktere lifeg a táskájáról, hanem ő maga testesíti meg azt és egy az egyben úgy néz ki, mintha egy animéből lépett volna ki. A többség ennél sokkal szolidabban dolgozza fel a kérdést, és megelégszik a telefonokra és táskákra akasztható figurákkal. Én a végletekig leegyszerűsített, szürke telefonommal meglehetősen kilógok a sorból. Több beszélgetőpartnerem vette már kezébe őszinte gyermeki érdeklődéssel a telefonomat és kérdezett rá, hogy honnan szereztem ezt a különös példányt. Az egyik lány elmondta hogy szép emlékeket idéz benne a telefonom, az anyukájának volt hasonló kábé 10 évvel ezelőtt. Tény hogy nem kinyitható, vagy szétcsúsztatható, nem lóg rajta őrületes mennyiségű csillogó édi bigyó és gyöngysor (sőt, a táskámon sem; igen kínos), a képernyőjén nem ugrál egyetlen kismacska sem rózsaszín háttérrel szívecskék között (ezt még ki tudom magyarázni, a kiskorú fényképe általában enyhítő körülmény), nem tudom lejátszani rajta a teljes Nintendo arzenált metrózás közben, és nem tudok vele fizetni sem a plázában. Ultra-full-giga ciki.
Telefonügyben egyébként nekem már azt is elég volt feldolgozni hogy van e-mail címe a telefonomnak, és nem SMS-t, hanem e-mailt kell küldeni. Az én e-mailjeim, amik kizárólag betűkből állnak és fekete-fehérek, elég uncsinak számítanak. Mások e-mailjei szinte külön életet élnek. Színesen vibrálnak, tele vannak animációkkal, különféle táncoló figurák úsznak be és ki a képből és minimum egy szívecske alaptartozék.

Ha nálunk meglátsz egy rajzfilm figurát egy cégtáblán, nagy eséllyel hozod kapcsolatba az illető vállalkozást bizonyos 0 és 10 év közötti 150 cm-nél alacsonyabb átlagmagasságú célcsoporttal. Japánban már nehezebb a dolgod, az integető koala macik és kacsingató zsiráfok a legkülönösebb helyeken bukkannak elő. Az első hónapokban engem is sokszor tévesztettek meg különböző céges logók. Amikor először fedeztem fel a környéket, meglepődtem mennyi játszóház és játékbolt van a közelben. A Mickey egeres bankkártya után már gyanakodni kezdtem, hogy talán valami nem stimmel. Most már tudom, hogy ha egy nyuszi vigyorog egy cégtáblán, az a legritkább esetben jelenti azt hogy a cég tevékenységi körének köze van a gyerekekhez. Általában kiderül, hogy autómosóról, munkaközvetítőről, vagy biciklikölcsönzőről van szó.

Sokáig meg voltam győződve arról, hogy ez a céghálozat egy játszóház lánc és örültem neki, hogy az esős évszakban majd tudunk hova járni az egyévessel. Nem tudom honnan vettem ezt a képtelenséget, a vak is látja, hogy ez egy ingatlaniroda, ha más nem legalább a nevéből (Mini Mini) rájöhettem volna...

A pénzautómata oldalán mosolygó kedves egércsalád a lufikkal teljesen hétköznapi látvány Japánban.

A házunk előtt sokszor áll ez a kis játékautóra hajazó furgon. Naivan az elején azt hittem, hogy valamilyen állatdoki furgonja, vagy kutya-macska kozmetika, esetleg sintér (jól van na, annyi macska van a környéken, gondoltam mást is utálja őket...), aztán kiderült, hogy egy fuvarcég.

 

Ez a tekintélyt parancsoló bagoly pedig a rendőrörs emblémája. Ha bűnöző lennék, biztosan halálra rémülnék tőle és tuti elmenne a kedvem a rosszalkodástól. Egyébként a rendőrök ha helyzet van, hatalmas lármát csapnak, a villogás és szirénázás mellett még hangszórón keresztül is figyelmeztetik a népet, hogy el az útból, mert akció van! De mint azt már megtanultuk, első a biztonság, ezért harmincnál többel még a legnagyobb vészhelyzet esetén sem mernek menni, és biztos ami biztos, a lámpánál akkor is megállnak, ha az zöld (vagyis kék, mert a Japánban a zöld lámpát kéknek hívják... hosszú történet). Ez vonatkozik a mentősökre is, úgyhogy apa-san már többször a lelkemre kötötte, hogy ha egy békés szombat délután arra lennék figyelmes, hogy spriccel a vér valamelyik végtagjából, vagy esetleg kómába esik az esti tévénézés közben, nehogy mentőt hívjak, egy taxival valószínűleg többre megyünk. (Apa-san túlélési esélyeit nem kis mértékben az is csökkenti, hogy sem a mentőket, sem taxit nem tudom hogyan kell hívni, de ez maradjon köztünk...)

Egy internetfüggő feljegyzései

A hétvége azzal kezdődött, hogy elhagytam aka-chan vadiúj kabátját. Éreztem hogy harminc felett viszonylag ciki kulcscsomónál nagyobb méretű tárgyat elhagyni, de miután előző héten a kiskorú komplett bölcsődés táskáját hagytam el hasonló körülmények között, a kabátelhagyást már szinte napi rutinnak vettem. A kabát nem, a táska viszont visszakerült hozzám, a járókelők összehangolt munkájának köszönhetően. (A hanyagul a járda közepén magára hagyott tigrist mintázó táskát egy együttérző anyukatárs vette fel. Ekkorra én már hallótávolságon kívül estem, és vészesen távolodtam, mire egy, a helyzet súlyosságát villámgyorsan felmérő biciklis megmentő kikapta a kezéből a táskát és utánam hozta; Én az egészből már csak azt láttam amikor megálltam a piros lámpánál bámészkodni, hogy a tag kitépi a nő kezéből a táskát és gyorsan elkerekezik vele. Már éppen akartam kiáltani, hogy Tolvaj! Fogják meg!, amikor kezdtek a távolból az ismerős tigris körvonalai kirajzolódni és az is feltűnt, hogy a 'meglopott' néni jajveszékelés helyett egy kedves mosollyal nyugtázta a táskája eltulajdonítását.)

A kabátelhagyás után az események tartották a balszerencsés vonulatot, helyenként már-már apokaliptikus irányt vettek. Először a számítógép sötétült el hirtelen, mindenféle előzetes írásbeli értesítés nélkül és ezzel napokig világháló nélkül maradtunk. A laptop sztrájkján a kábeltévé is felbuzdult és elkezdett spontán képlefagyásokat és elkockásításokat produkálni. (Éppen úgy adta elő magát, mint a filmekben, amikor a meteor becsapódás előtti percekben is még sugároznak adást, de már akadozik.) Végül a porszívó döntött úgy, hogy szívás az élet és szombat délután beadta a felmondását.

A dolog több mint gyanús, de ha jobban utánagondolunk, a világvége elméletet - bármennyire is életszerűnek tűnik -, mégis csak el kell vetnünk. A gépek sorozatos elromlásának valószínűleg a világ szükségszerű katasztrófájánál valamivel több köze van a kiskorú napi szintű ténykedéseihez, úgy mint a laptop billentyűzetén végzett kitartó folyadékkísérletei, és a dekóder gombjainak szünet nélküli buzerálása.

Szóval három teljes nap internet nélkül. Az első nap még tűrhető, szinte érdekes is, az internet és a TV kiesésével felszabadult idő új horizontokat nyit meg. Olyan, újszerű élményekben volt részünk mint a pl. meghitt családi beszélgetések, és végre a már egy hónapja megkezdett könyvemet is sikerült befejeznem. Azért estére apa-san már kezdett feszült lenni a kilátásba helyezett bizonytalan idejű internetmegvonás miatt és javasolta, hogy egyesítsük erőinket és ki-ki hívja fel a japán ismerőseit számítógép szerviz iránt érdeklődve (erre valószínűleg a vasárnap este 7 óra a legalkalmasabb időpont). A leghasználhatóbb tanács a 'dobd ki és vegyél egy újat' mellett az volt, hogy hívjuk fel az ilyen esetekre szakosodott 'Számítógép Ambulanciát'. Itt mondták, hogy pánikra semmi ok, mondjuk a címet és már küldik is a felmentősereget, de addig is készítsük elő a 15 ezer Yenes (átszámítva durván 35 e Ft) kiszállási díjat. Értelemszerűen nem mondtuk a címet.

A második napra már komolyabb elvonási tüneteim voltak és azon gondolkodtam hogy jó lenne a gépről legalább a Japánban eddig összegyűjtött képi anyagunkat megmenteni. Mivel a klasszikus értelemben vett számítógép szereléshez nem értek, úgyhogy maradt a spirituális szerviz. Egy gyenge pillanatomban leültem a gép elé és szép, becéző szavakkal megpróbáltam rávenni, hogy kapcsoljon be (durva dolgokat tud produkálni ez az internetmegvonás...).  Valahogy sikerült ráhangolódnom az érzelmi frekvenciájára, mert egy idő után elkezdtek pislákolni a kis színes ledek. Ekkor már emberi méltóságomat teljesen feladva olyanokat mondtam a gépnek, hogy 'Gyerünk! Meg tudod csinálni!' Végül megesett rajtam a szíve és bekapcsolt, úgyhogy pánikszerűen lementettem róla mindent amit értem és még internetezni is hagyott egy keveset mielőtt végleg kilehelte a lelkét... Most egy kölcsön gépen nyomulok, amit apa-san egyik céges magyar bajtársától kaptunk, amíg az internethelyzet helyreáll.

A balszerencsés eseménysorozat (nem is beszélve a kiskorú 39 fokos lázáról) lezárásaként apa-sant elütötték, pontosabban elsúrolták hétfőn munkába menet. Személyi sérülés nem történt, ami csakis apa-san bámulatos reflexein, és ifi focista múltján múlott. A betonra vetődött apa-sant a többi gyalogos szedte össze, a cserbenhagyó gázoló pedig elmenekült a tett színhelyéről.

Gumitalpas ügy...

...., avagy a reakciós anyuka

A zoknis incidensről még nem is meséltem. Nemrég kisebb összetűzésbe keveredtem a bölcsőde vezérkarával. A konfliktus tárgya pedig nem kisebb jelentőségű dolog volt, mint egy pár zokni. Az már eddig is feltűnt, hogy a japán gyerekek lakáson belül mindig mezítláb vannak. A bölcsödében sem módi a zokni, úgyhogy a kölkök télen-nyáron zokni nélkül szaladgálnak. Mivel a hőszigetelés és a központi fűtés ismeretlen fogalmak Japánban, és kezd hűvös lenni, egyik reggel mondtam a gondozóknak, hogy mostantól hagyják zokniban a kiskorút a bölcsödében. Kedvesen mosolyogtak és úgy tűnt fogták az adást, de a másfél évest továbbra is következetesen zokni nélkül kaptam vissza minden délben. Amikor másodszorra, kicsit nyomatékosabban tereltem a szót a hideg idő és a meleg zokni koherenciájára, az egyik gondozó vonakodva kibökte, hogy az egész épületen belül érvényes ’tilos a zokni’ szabályuk miatt van a kiskorú is mezítláb, és ha ennek ellenére ragaszkodom a zoknis elképzelésemhez, akkor beszéljek a felettesével. Először azt hittem viccel, de láthatóan komolyan gondolta, hogy a zokni létjogosultsága vezetői kérdés.

Így kerültem a zoknis üggyel az igazgatóság elé, ekkorra kicsit már aggódva, hogy valamiféle buddhista tabut feszegetek ezzel a zoknis témával. A vezetőség kanadai tagja (Kommunikációs Igazgató, korlátozott döntési jogkörrel) elmondta, hogy azon kívül, hogy japánban egyszerűen nem szokás zoknit adni a gyerekekre, az alapvető probléma a zoknikkal a csúszásveszély, ezért került a zokni feketelistára. Gondolhattam volna... a japánok híresen biztonság mániásak.

A buszon például, ha túl lelkiismeretes vezetőt fogok ki, ami sajnos gyakran előfordul, akkor buszra szálláskor a következő jelenet játszódik le, kisebb variációkkal. A buszsofőr ahogy meglát a babakocsival, amit a mozgássérült ajtón cibálok éppen felfelé, rögtön leállítja a buszt, (olyan aerobik edzősen) a fejére erősített mikrofonján keresztül mindenkit nyugalomra int és elmagyarázza az utastársaknak (többnyire japán kisnyugdíjasok 90 és a halál között) hogy mi a fennforgás tárgya, az ülése mögül szolgálatkészen előkotor két hevedert, odakísér egy ülőhelyre és sorozatos tiltakozásom ellenére hozzákötözi a babakocsit az üléshez. Ezen kívül elrendeli, hogy fékezzem le a kerekeket és pluszban fogjam is még meg az egész cuccot, nehogy a harminccal közlekedő busz egy hirtelen fékezésekor a másféléves, aki természetesen alapban a babakocsiba is be van kötve, kirepüljön a szélvédőn. Az egész folyamat több ideig tart, mint amennyit utána a buszon töltünk, és leszálláskor az egész procedúra kezdődik újra, csak visszafelé lejátszva.

Szóval a kanadainak először előhozakodtam a nálunk már bejáratott ’benti cipő’ koncepciójával. Ezt azonnal le is szavazta arra hivatkozva, hogy képzeljem csak el milyen következményekkel járna ha a kiskorú a keménytalpú cipőjével egy óvatlan pillanatban rálépne valamelyik mezítlábas gyermek védtelen lábfejére. Elég egy rossz mozdulat, és máris kész a baj! Amikor azt gondolta, hogy ezzel lerázott, akkor elővettem a táskámból az erre az esetre tartogatott adu ászt, vagyis a magyar gumitalpas zoknit, ami - mutattam rá - véleményem szerint minden szempontból kielégíti a biztonsági előírásokat és a lábmelegítés funkcióját is tökéletesen el tudná látni. A javaslat meglepte az igazgatót és hosszas tapogatás után elismerte, hogy első ránézésre valóban jó megoldásnak tűnik, de kér egy nap gondolkodási időt (!?) a szóban forgó gumitalpas zokni használatának másik vezetőségi taggal történő (japán asszonypajtás, gyakorlatilag tejhatalmú Ügyvezető Igazgató) megvitatására. Azóta nem esett szó a zokniról, de hallgatás beleegyezés alapon másnap már a gumitalpasban adtam át a kiskorút a gondozóknak, azzal a szöveggel, hogy a dolog le van zsírozva a főnökkel.

Valószínűleg nem kerülök be a bölcsőde kedvenc anyukái közé, mert a minap még egy japánul írt petíciót is aláírtam, amiben a szülői munkaközösség állítólag az év végétől megemelkedett létszámú bölcsődés csoportnak nagyobb osztálytermet és plusz egy gondozót követel. Természetesen egyik követelésünket sem teljesítették, már várom mit lépnek erre a japán anyukák, azt hiszem javasolni fogom, hogy ejtsük túszul az egyik bölcsődei tulajdonú játékmacit és ne engedjük el amíg nem tesznek eleget kérésünknek, és ha ez sem hat, akkor kollektíve bojkottáljuk a bölcsődés karácsonyi ünnepséget!

Combizom és feszes fenék

Japánban elkerülhetetlen hogy előbb-utóbb az ember úgy érezze, nem teljes az élete egy bicikli nélkül. A bicikli itt nem hétvégi sporteszköz, hanem mindennapos élvezeti cikk. A japánoktól megtudhatjuk, hogy biciklizni mindig minden körülmények között lehet, sőt kötelező. Időjárási viszontagságok, helyhiány, gyerek nem lehet akadály. Az is tévhit, hogy biciklizni kényelmes ruhában kell. Biciklizni márpedig férfiaknak öltönyben, iskolásoknak egyenruhában, nőknek pedig szoknyában és magas sarkúban kell. Esőben esernyővel, napsütésben napernyővel, egyéb napokon mobiltelefonnal a kézben. Kényelmesebbeknek napernyőtartóval, fázósabbaknak bélelt kézmelegítővel. Dombtetőn lakóknak elektromos, parkolótól messze dolgozóknak összecsukható, csomagtartóba dobható. Első gyerek hátul, második gyerek elől, opcionálisan harmadik gyerek kenguruban anyukán.

Eddig én konokul kitartottam a gyaloglás és metrózás mellett. Egyik japán ismerősöm viszont úgy érezte tűrhetetlen ez a bicikli nélküli lét és a hétvégén kölcsön adta a gyereküléses biciklijét. Elég volt néhány kör a lakótelepen és teljesen megfertőzött a biciklikór. Azóta úgy járok az utcákon mint akit hipnotizáltak, epekedve nézem a biciklitárolókban rajongásom tárgyát és ábrándosan nézek a mellettem elsuhanó biciklisek után.

A gyalogosok között cikázó biciklisek miatt egyébként a járdán való közlekedés a szokottnál nagyobb éberséget igényel. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy ha meglátsz egy jó pulcsit a kirakatban (ezt csak úgy elméletben mondom, jó ruhák úgy általában nem léteznek Japánban, ragaszkodnak a hordhatatlan, bő göncökhöz és olyan abszurd ruhadarabokhoz, mint pl. nyáron a bundás kucsma), akkor nem javasolt csak úgy lendületből befordulni a boltba. Forduláshoz ’besoroláskor’ és ’sávváltás’ előtt érdemes hátrapillantani nem jön-e egy csapat biciklis hangtalanul a hátad mögött.

A hétvégén sikerült olyan lehengerlő előadást tartanom apa-sannak a biciklizés előnyeiről (először összeráncolt homlokkal Földanyánk iránti felelősségünkre tértem ki, majd kiemeltem közös gyermekünk egészségének megőrzésének fontosságát -ld. a metrón mindenki leköhögi-, végül egy igen meggyőző befektetés megtérülési számítással zártam le a beszédet), hogy végül tegnap megérkezett az új családtag, a Kék Bicikli.

Mint látható, a japán utcai cangák nem túl szexisek, nekem mindig azok a biciklik jutnak eszembe róluk, amiket nálunk a vidéki kocsmák előtt lehet látni hanyagul egymásnak döntögetve. A bicajok legkiábrándítóbb kellékei a nem-szexiségi skálán emelkedő sorrendben a következők:

• női kormány – a női bicikliknek a kormánya általában befelé hajlik; ez bármilyen, egyébként más szempontból kívánatos bicaj megjelenését alapjaiban rontja el (ld. Kék Bicikli)

• csengő – az unalmas, fém retro biciklicsengő csak tovább rontja a női kormány amúgy sem túl dögös arculatát

• két gyereküléses bicikli – ahhoz hogy az első gyerekülés kényelemesen elférjen a bringán, az első kereket lekicsinyítették; az eredmény egy fura, felemás bicikli lett; ráfoghatnánk hogy dizájnos, de a béna jelző sokkal jobban illik rá

• napernyő-, illetve esernyőtartó szerkezet – egyszerűen hülyén néz ki, de határeset, elfogadjuk (csak mert nekem is van)

• biciklikosár - kiváltképp a fém drótkosár, nagyon nem szexi, de alaptartozék és lássuk be, praktikus

• eső ellen az ülőkére csavart nylon szatyor vagy zuhanysapka - no comment; valamivel gusztusosabb formája a bicikliboltban kapható, kifejezetten erre a célra kifejlesztett ülőkevédő, de randira ezt sem ajánlanám

• kormányra applikált bundás kézmelegítő - ez a lehető legbizarrabb része egy japán biciklinek, törvényben tiltanám a használatát; létezik egy nyári, csipkés szélű, vékonyabb változata, ami napvédőként funkcionál, és nem kevésbé abszurd látvány, mint a téli testvére.

Ez pedig a biciklik Ferrari-ja, minden háziasszony álma, az elektromos bicikli. Azért ezt is kell tekerni, de amíg pl. a hétvégi tesztvezetés alatt én lilában játszó vörös fejjel ziláltam felfelé a domboldalon, és olyan érzésem volt mintha inkább visszafelé haladnék, addig a szomszéd két gyerekkel könnyed mosollyal üdvözölt ahogy eltekert mellettem az elektromos cangáján.

A szuperlatívusz a két gyereküléses, elektromos bringa (a képhez képzelj hozzá még egy gyerekülést a hátsó kosár helyett).

Szóval holnaptól használatba vesszük az új bringát. Ki tudja, a környék domborzati viszonyainak köszönhetően lehet hogy pár hónap múlva már olyan absztrakt fogalmak, mint a ’combizom’ és ’feszes fenék’ már nem lesznek annyira távoli és elérhetetlen dolgok, amik mindig csak másokkal történnek meg.

  

Santa Claus is Coming to Town

Még alig volt időm kiheverni a Halloweent, de ma kora reggel ravasz kiskereskedelmi árucikk álcájában már újabb ünnepi sokk ért. Gyanútlanul, a hajnali 9 órához illő gépiességgel bementem a Starbucksba egy teára, de amikor a kezembe nyomtak egy piros karácsonyi díszítésű papírpoharat, rögtön felébredtem a reggeli melankóliámból. Felnéztem, és ugrottam is egyet hátra, mert a pult és közvetlen környezete tele volt karácsonyi dekorációkkal és céges logós karácsonyi ajándéktárgyakkal. Amikor rezignáltan leültem az egyik sarokba és felcsendült az „I’m dreaming of a white Christmas” kezdetű örökzöld, akkor már majdnem sírtam.

Otthon is utálom amikor már két hónappal karácsony előtt mindenhonnan angyalkák, Szűz Máriák néznek vissza rám és az áruházakban belegabalyodok az arany boákba amikor csak egy kiflit akarok venni. Nálam a karácsonyi szezon akkor kezdődik, amikor a rádióban először szólal meg a Last Christmas a Wham előadásában (szerintem nincs élő ember a földön, aki ne fújná kívülről ezt a számot, beleértve a civilizációtól elzárva, háborítatlanul élő afrikai törzseket is). Ez minden évben kicsit korábbi időpontban van, és mire eljön december 24, az ember már csak a túlélésre játszik.

Az hagyján hogy még csak november eleje van, de eddig azt hittem hogy Japánban, ahol a lakosság csak kis százaléka keresztény, és minden hétre jut egy buddhista vagy sintó örömünnep, a karácsony annyira nem számít trendinek. Persze a Starbucks nem éppen egy autentikus japán kévéházlánc, (amikor apa-san először járt Japánban, megbíztam hogy hozzon nekem csak úgy szuveníre valami szép japán teáscsészét. Nehéz volt lepleznem a csalódottságomat amikor beállított egy Starbucks-os teásbögrével. Végül is rá volt nyomtatva, hogy ’made in Japan’, úgyhogy nem vitatkoztam), de utána a boltban is sikerült karácsonyi zenére bevásárolnom, úgyhogy itt is beindult a karácsonyi dömping végérvényesen és visszavonhatatlanul.

Ezek után kezd az a határozott érzésem lenni, hogy teljesen felesleges volt otthon megvenni tavaly a műfenyőt és egészen Japánig hajóztatni, a karácsonyi bóvli-vásárban egy ezresért beszerzett enyhén sorjás gömbdíszekkel együtt (a sorját a gyártó egy diszkrét csillámpor réteggel igyekezett eltakarni, ami a gömbökhöz annyira nem, a padlóra hulláshoz viszont annál inkább ragaszkodik) . Úgy látszik nagyon naiv volt az az elképzelésünk is, hogy idén kimaradunk a karácsonyi reklámhadjáratból, és majd meghitt nosztalgiával, egy szolid kis könnycseppel a szemünk sarkában állítjuk fel a karácsonyfát, aminek az egész lakóközösség a csodájára fog járni.

De legalább az RTL kulubosok karácsonyi éneklését megússzuk. Ez is valami.

33. Maradhat?

A hétvégén volt a születésnapom. Mivel Mindenszentek előtt két nappal van, a szokásos születésnapi program a nyomott hangulatú temetőlátogatásokkal kezdődik, utána pedig közvetlenül az önfeledt tortazabálás szokott következni. Egyszer még régen, amikor a barátnőimmel ünnepeltünk és a csajok kitalálták hogy kérnek egy számot nekem a rádióban, kicsit letörte a partihangulatot amikor a műsorszerkesztő közölte velünk, hogy a ’Húsrágó, hídverő’ című Kispál és a Borz klasszikus nem biztos hogy a legjobb választás a halottak napi megemlékező műsorhoz… …Mindig ez van…

De hogy idén sem maradjon el a morbid szülinapozás, az alkalomra beszerveztünk egy hirosimai hétvégét. A hirosimai emlékpark látogatása, gondoltam, kellőképpen megalapozza majd a harmincon túli születésnapok amúgy is letargikus hangulatát. Hirosimából végül nem lett semmi, mert vészjóslóan közeledett a 14-es számú tájfun, és japán ismerőseink egybehangzóan a mellett kampányoltak, hogy töröljünk minden hétvégi programot és zárkózzunk be a lakásba három napi hideg élelemmel. Mondanom sem kell a tájfun az utolsó pillanatban egy széles mosollyal az arcán irányt változtatott, szóval még egy tisztességes szélvihar sem tombolt a szülinapom alkalmából. A B terv Halloween partira sem kaptunk már jegyet, úgyhogy bánatomban magamba tömtem a kiskorú Halloween időszak alatt zsákmányolt édességeinek egy jelentős részét azzal az álszent ideológiával, hogy inkább feláldozom magam én a Halloween oltárán, mintsem a kiskorú mérgezze magát a cukros szarokkal.

Végül Hirosima és Halloween parti helyett egy tájfunbiztos szusibárban kötöttünk ki a születésnapomon és megállapítottuk, hogy ez a szusis szakma is kezd felhígulni, gondolom viszonylag kevéssé számít tradicionálisnak a virslis-ketchupos-majonézes szusi.

Ha mi nem is, a kiskorú legalább volt Halloween partin a bölcsiben (igen, szerintem is rendkívül fontos másféléveseknek Halloween partit szervezni). Aka-chan amikor meglátta az ajtóban a gondozókat, vagyis egy boszorkányt és egy amerikai akcentusú koala macit, rögtön megpróbált kereket oldani. Rendkívül fantáziadúsan sütőtöknek öltöztettük, amit persze utált, és nem tudom hányan fogták le, de állítólag sikerült egy fényképet csinálniuk róla félig felvett jelmezben a bölcsőde albumába.

Én nem tudtam hogy a japánok a Halloweent is ennyire átvették, az egyik anyuka még denevérformájú csokis kekszet is sütött a gyerekeknek. Bár elnézve a családot lehet hogy náluk a denevérsüti teljesen mindennapi. A japán anyuka ugyanis tele van tetoválásokkal (a tetoválás Japánban nem annyira gyakori, közfürdőkbe, uszodákba pl. állítólag nem is lehet tetoválással bemenni), a ruházatát nehéz lenne szavakba önteni, és otthon van egy házi sasuk is az uncsi macska helyett. De az igazi áldozat a gyerek, akinek egy csillag van a hajába borotválva (hol vannak ilyenkor a gyermekvédelmisek?), a maradék punkosan felfelé zselézve, piros bakancsban jár, tisztára úgy néz ki mint egy minihuligán. Elég vicces amikor a gondozók gügyögnek hozzá, mindig várom hogy mikor köpi szemközt az egyiket. Ja és a japán divatról elég csak annyit, hogy már éppen meg akartam kérdezni hogy a kisebbik lányt minek öltöztette be, amikor rájöttem hogy a szerencsétlen gyereken nem jelmez van.

A Halloween-os cumisüveg elengedhetetlen kelléke egy jól sikerült bölcsődés Halloween partinak!

Na jó ...

... egyetértek, legyen a haláru friss, de azért az milyen már hogy a szerencsétlen befóliázott halacskák és rákocskák még mozognak kicsit a műanyag tálcán a boltban...

És igen, én is megeszem a napi husi adagomat és nem áltatom magam azzal, hogy a szegény kiscsirkék boldogan mentek a halálba csak azért hogy engem jóllakassanak, de még élve lefóliázni a halakat szerintem akkor is nagyon gáz. Apa-san próbált nyugtatgatni a bolt közepén ahol kikeltem magamból, hogy a látszat csal, a halacskák már nem élnek és ezek már csak az idegek rángása. Mindenesetre ha beszélnék japánul biztosan megkérdeztem volna a fóliázó fiúktól (akik egyébként az üvegen keresztül nézték mosolyogva, hogy az ’amerikai’ spiné érzékeny gyomra nem tudja megemészteni a látottakat), hogy nem érzik-e aránytalannak a brutális bánásmódot a vevői elégedettséghez képest. Én inkább elhiszem hogy friss az áru, csak ne mozogjon már a cucc a fólia alatt.

Öreglányok spárgában

Nekem nagyon tetszik itt Japánban, hogy az idősebbek mennyire fittek és aktívak. Sportolnak, kirándulnak, művelődnek és vannak hobbijaik, amiket talán a kelleténél kicsit komolyabban vesznek, de ettől csak még aranyosabbak. A parkok is tele vannak sétáló, kocogó idősekkel, ha kell, még az oxigén palackot is magukkal viszik. Persze ezt is japánosan csinálják, az egyik kedvencem amikor hátrafelé kocognak (ne kérdezd miért), a másik pedig amikor egy botot fognak maguk előtt két kézzel (ld. fénykép) és gyorsgyaloglás közben jobbra-balra lóbálják. Néha megállnak, csinálnak egy pár guggolást, vagy imitálnak a levegőben néhány golfütést, és kocognak tovább. - A léggitározás után egyébként a léggolfozást is be kellene vezetni a köztudatba, a japánok világelsők lennének benne. A sport szerelmesei minden lehetséges eszközt felhasználnak, a minap egy csávó konkrétan egy tollseprűt vett elő a kocsi csomagtartójából és azzal kezdett neki a léggolfozásnak az autó mellett, természetesen öltönyben.

A japánok amúgy is fiatalabbnak néznek ki a koruknál. Apa-san kollégáit pl. civilben tuti középiskolásnak néztem volna, rendesen meg is lepődtem amikor jöttek hozzánk és a várt komoly üzletemberek helyett megjelent három kamaszfiú és egy tinilány.

Ezt valószínűleg tudják is magukról, mert az egyik kedvenc foglalatosságuk, hogy a külföldieket azzal kínozzák, hogy meg kell tippelniük a társaságban mindenkinek a korát. Mivel egy tízessel legalább alul szokták becsülni a korukat, ha más nem legalább udvariasságból, a válaszokon kitűnően szórakoznak. Az emberek kora itt egyáltalán nem érzékeny téma, nem kell csodálkozni hogy ha találkozol valakivel, és a neved után mindjárt a korodra is rákérdez.

Ma testközelből is láthattam néhány szupernagyit. Ma volt ugyanis az első táncórám. Amikor bementem még csak két idősebb hölgyemény volt ott, a fiatalok később érkeztek. Gondoltam magamban ilyen társaságban el fogok aludni az órán, és megfordult a fejemben, hogy még az óra előtt lelépek. Aztán amikor a nyújtásnál a tanár után az öreglányok is spárgába(!) dobták magukat (azt nem részletezném hogy én spárga címen milyen szánalmas produkciót adtam elő), akkor már nem volt olyan nagy az önbizalmam és még sokáig keresgéltem az államat, ami minden bizonnyal nagyot koppant a földön miután leesett…

Szóval lehet hogy a táncolós résznél a csípőmozgásom gusztusosabb és a hajdobálásom is meggyőzőbb (nem semmi látvány egyébként az öreglányok tánca egy-egy romantikusabb taktusnál… képzeld el ahogy a nagymamád először köröz kettőt a csípőjével, utána kitolja a fenekét, majd érzékien végigsimítja a testét a kezével…), a nyújtásnál a mamik viszont teljesen leköröztek, úgyhogy a végén kénytelen voltam odamenni hozzájuk és elismerni a teljesítményüket. Persze hogy ne maradjak le, összeszorított fogakkal én is igyekeztem a lábamat a fejem mögé emelni és további, a fizika törvényeit meghazudtoló pozíciókat felvenni, miközben próbáltam olyan arcot vágni mintha nem lennének iszonyatos fájdalmaim. Az eredménye az lett, hogy most nagyjából meg sem tudok mozdulni, holnapra szerintem még a pislogás is fájni fog az izomláztól és valószínűleg elszakadt néhány ínszalagom is. Az öreglányok meg vígan hazabicikliztek. Tiszta égés…

T.-san története - csak erős idegzetűeknek

Apa-san meg van győződve róla, hogy azzal, hogy én a világlátott japán barátnőimmel kávéházakban locsogok az élet dolgairól (néha azért kultúra is keveredik a programba, ma például múzeumban voltunk; az hogy ott is volt kávézó, már csak a szerencsés véletlenek egybeesése) és azt gondolom hogy ezzel közelebb kerülök a japán ember, mint olyan megismeréséhez, hiú ábránd. Szerinte ha az igazán kemény magot akarom tanulmányozni, akkor el kellene töltenem néhány hetet vele a főhadiszálláson (ld.a cég központja). Oda persze nem fogok bejutni, de apa-san nagyon elkötelezett, és azt mondta hogy ezentúl minden héten el fog mesélni nekem egy epizódot a cégnél elhangzott beszélgetésekből. Ezen a héten ezt mesélte.

Apa-san egyik kollégája, nevezzük T.-sannak, gyakorta beszélget apa-sannal, kölcsönös szimpátia alapján, de leginkább angolgyakorlás céljából. A spontán angoltanárrá avanzsált apa-san, különböző témákat hoz fel a tanítványnak, hogy minél többet beszéltesse. Az e-heti témakör az utazás lett volna. Hogy ráterelje a szót, megkérdezte T.-sant hogy mit csinált a nyári leállás alatt. Egy átlagos ország átlagos polgára erre a kérdésre különböző kellemes kirándulóhelyek, tengerparti szállodák, családi összejövetelek és hasonlók felsorolásával válaszolt volna. Nem így T.-san, aki teljes természetességgel közölte, hogy az egész hetet otthon töltötte. Elkobozta a lányától a laptopját (aki ezt meglehetősen rossz néven vette és a hét további részében igen morcos képet vágott), bevitte az asztali számítógéppel együtt a konyhába és ott összekötötte őket. Leültek az asszonnyal egymással szemben (és most jön a korszakalkotó ötlet) és megállás nélkül CHATELTEK EGYMÁSSAL... A beszámoló közben ezen a ponton T.-san szeme kissé felcsillant, rövid hatásszünetet tartott és érdeklődve rápillantott apa-sanra várva az elismerő szavakat, de ő annyira ledöbbent a hallottakon, hogy meg sem tudott szólalni. T.-san elmondása szerint a non-stop chat-elés az asztal másik végén ülő feleségével annyira jó program volt, hogy az egy hét alatt szinte alig aludtak valamit. Az már csak külön adalék, hogy miután így bemutatták a tökéletes szülőmodellt a lányuknak, hogy tovább okuljon, a légkondit is lekapcsoltatták vele (az éjjel-nappal 30 fokban ez felér egy öngyilkossági kísérlettel), ezzel is példát mutatva neki takarékosságból. Apa-sannak azért bevallotta, hogy a légkondi nélkül még a golyói is izzadtak, de kemény volt és a végsőkig kitartott nevelő szándéka mellett.

Én nagyon jókat vigyorgok ezeken a történeteken, de apa-san tekintete kezd egyre zavarosabb lenni ahogy minél többet beszélget a kollégákkal.

És még mondják hogy nem a méret a lényeg

Tudjuk, hogy a japánok rengeteg dolgot az amerikaiaktól vettek át. Az is tudjuk, hogy Amerikában minden az átlagosnál nagyobb. Nagyok az autók, az ételek, a házak, az emberek, és ha valami kicsi az csak azért van, mert instant, ha összekevered vízzel, akkor az is nagy lesz. Japánban viszont minden kicsi, a méretezést úgy látszik már nem vették át az amerikaiaktól. Azt tudom elképzelni, hogy a japán mérnökök, hogy a helyhiány miatt ne szenvedjenek a japánok hiányt a nélkülözhetetlen fogyasztási cikkekben - amik 80%-a nélkül egyébként egészen addig teljesen jól megvoltak -, ránéztek a térképre, és méretarányosan minden terméket lekicsinyítettek Amerikához képest. Nekem a legjobban a liliputi bútorok tetszenek, a japánok tökélyre fejlesztették a ’baromi kicsi, de még éppen van használati értéke’ típusú bútorok gyártását. Itthon nálunk az elméletben hat személyes étkezőasztalunkon ha teljes a kapacitás kihasználtság, akkor az evés olyan érzetet kelt, mint amikor repülőn kajálsz, leszámítva hogy itthon nincsen turbulencia. De legalább van lába a székeknek, mert olyan sallangokkal, mint a szék, vagy fotelláb nem minden esetben foglalkoznak a gyártók.

Ma kérdeztem az egyik lányt aki korábban Tokióban élt, hogy szerinte mennyire gáz a kiskorúval a tokiói városnézés, pl. tudunk-e majd a metrón babakocsival közlekedni. Erre azt mondja, hogy alapesetben igen, viszont az én babakocsim túl nagy, azzal ne is próbálkozzak. Ezen a kijelentésén azért akadtam fenn egy hajszálnyit (még szerencse hogy a babakocsi nem volt tanúja a beszélgetésnek, mert biztosan vérig sértődött volna), mert ezt az állítólagos túl nagy babakocsit már itt Japánban vettük, miután az otthonról hozott nagykerekű sport babakocsi - ami egyébként nálunk teljesen normális méretűnek számít -, méreteinél fogva igen nagy feltűnést keltett amerre jártunk, és a közlekedés sem volt túl egyszerű vele. Mondtam is a lánynak hogy ha legközelebb jön hozzánk, akkor előveszem a gardróbból és megmutatom neki milyen az igazán nagy babakocsi, csak úgy az érdekesség kedvéért, ha akarja le is fényképezheti. De tény, hogy nem a legkisebbet vettük, nem is japán márka, mert létezik ennél még egy számmal kisebb fajta, amit ha a környezetéből kiszakítva, egy szoba közepén látnék, simán játék babakocsinak néznék. Emlékszem annak idején bele is erőltettük a kiskorút a boltban, de nem nézett ki benne túl természetesen, konkrétan össze kellett görnyednie mert az építőkocka dobálásban megizmosodott válla már nem fért el keresztben benne.

Azért a tokiói út nincs teljesen veszve, mert azt mondta a lány hogy szóljak amikor megyünk, és majd kölcsönadja az ő ’rendes’ babakocsiját.

Dohányzásra kijelölt hely

Képi anyag még a hétvége gyűjtéséből - Takayama tájegység.

Nagy nehezen találsz egy helyet ahol lehet dohányozni - mert nem ám csak úgy akárhol az egyén kénye-kedve szerint -, és még akkor sem hagynak nyugodtan füstölni, muszáj egy kis tanító jelleget belevinni finoman a hamutartó oldalára ragasztva.

A piktogram kicsit nehezen feldolgozható, nekem teljes egészében nem is sikerült minden részletében értelmeznem (különös tekintettel a dohányfüst vonulási alakzatára), simán elmenne egy kortárs festménynek is. A stilizált emberalakok mellett meglepő alapossággal kidolgozott kiskutyát (még szeme is van, a bácsinak viszont lába-keze sincsen rendesen) már végképp nem értem miért keverték bele a történetbe, talán rossz időben volt rossz helyen. Az alkotó környezettudatosságára utal, hogy a kutyatulajdonos kezébe még a kutyapiszokgyűtő zacskót is odarajzolta (vagy a póráz vége tekeredik, talán soha nem tudjuk meg). A mű ellentmond annak a korábban tett megállapításomnak is, hogy japánban nincsenek bal kezes emberek, amennyiben feltételezzük hogy a képen szereplő káros szenvedélyektől nem mentes zöldember nem hátrafelé halad. Meg egyáltalán.

Ez a földdarab első ránézésre a rózsaszín ház kertjének tűnik még tereprendezés előtt. Valójában már a szomszéd építési telke. Itt tényleg érdemes jóban lenni a szomszéddal, és a papírfalaknak köszönhetően ha lekiabálsz az asszonynak hogy kész van-e már a vacsora, a szomszéd válaszol.

És hogy milyen házat lehet kihozni egy ekkora telekből?

Az óvárosi részen a boltok között egyszer csak feltűnik egy ingyenes pihenőhely. Multifunkcionális, kicsit időutazós jelleggel, miután megittad a teádat a múlt század eleji teafőzőről (jobbra hátul), már nézheted is a tőzsdeárfolyamokat a szélessávú interneten és közben még a kölök is tud aludni egyet.

Továbbá...

…a hétvégén még a bürokrácia hálójában is sikerült fennakadnunk, és hivatalos statisztikai adat lett belőlünk.

Telekszomszédunk, egy az erkélyről nézvést szimpatikusnak mondható középkorú hölgy. Miután ideköltöztünk, az első hetekben amikor kimentem az erkélyre rögtön ő is ott termett (mármint a sajátján), valahogy mindig valami fontos teregetnivalója akadt, egyszer még egy rögtönzött kertásást is bemutatott a mini ásójával, csak azért hogy szóba elegyedjen velem. Miután rájött hogy nem beszélek japánul, a lelkesedése alábbhagyott és azóta inkább csak tisztes távolságból figyeltük egymást, illetve a másik teregetési technikáját. A jég vasárnap este tört meg, amikor alig hogy megérkeztünk és ledobtuk a bőröndjeinket már csöngetett is a kaputelefonon. Gondoltuk végre elérkezettnek látta az időt hogy közelebbről is megismerkedjünk és az alkalomra hozott magával egy tepsi házi készítésű szójababos süteményt is. E helyett, kihasználva hogy az első védelmi rendszeren, vagyis a kapun átjutott, a bejárati ajtóhoz érve már felöltötte kék-fehér karszalagját (na jó, igazából csak a kezében fogta) és nyakba akasztható fényképes igazolványát, ezzel is jelezve látogatása hivatalos, elsősorban nem baráti jellegét. Kiderült, hogy népszámlálás van, és ő valamiféle önkéntes népszámláló biztos. Az elmúlt nyolc hónapban alaposan kifigyelte, hogy nem csak japán barátainkat jöttünk meglátogatni, hanem életvitelszerűen tartózkodunk a lakásban, ezért úgy gondolta, hogy a lélekszámlálásban is aktívan részt kell vennünk. Nagyon felkészült volt, mert még mielőtt nyelvi nehézségekre hivatkozva leráztuk volna a felelősséget, diadalittasan előhúzott egy angol nyelvű kérdőívet is a papírok közül és meghagyta, hogy pontosan kitöltve adjuk postára a következő héten.

Ezen a ponton én még mindig bíztam benne hogy az űrlap csak egy jó ürügy volt az ismerkedésre és a tőlem telhető lehető legkedvesebben invitáltam befele a lakásba, de ő dolga végeztével már rohant is elfele.

Katasztrófavédelmi bonyodalmak

A hétvégén katasztrófavédelmi gyakorlaton vettünk részt, méghozzá testületileg. Az 5 egész valahányas földrengést apa-san cége (a továbbiakban: A Szervezet) katasztrófa elhárító bizottsága tervezte meg gondos előkészületek mellett. A földrengés, a meglepetésszerű, előre egyeztetett szombat reggel 8 órás időpontban sújtott le Nagoyára és környékre, ezzel komoly veszélybe sodorva A Szervezet dolgozóit és családtagjaikat. A forgatókönyv szerint a földrengés után, a károk felmérését követően azonnal, de legalábbis kisvártatva be kellett volna jelentkeznünk A Szervezet által üzemeltetett internetes Rendszerbe, jelezve, hogy az elszenvedett esetleges sérülések, anyagi károk és lelki trauma ellenére apa-san hétfőn reggel már kész munkába állni.

A forgatókönyv viszont azzal már nem számolt, hogy apa-san és családja a hétvégét nem virtuális romeltakarítással tölti, hanem e helyett a hegyekben kirándul teljesen megfeledkezve a katasztrófavédelemről. Amikor még vasárnap reggel sem adtunk magunkról életjelet, akkor A Szervezet kétségbeesésében (nyilván aggodalmában lerágta már mind a tíz körmét) a B tervhez folyamodott és felhívott bennünket. Persze az én telefonon ki volt kapcsolva, mint rendesen (ígérem katasztrófa esetén legközelebb bekapcsolom!), de apa-san még a hegyek között is elérhető volt. A gépi üzenet hangneme az internetes bejelentkezés elmulasztása miatt inkább volt szemrehányó mint sem a testi épségünkért aggódó. Vasárnap este ezt is pótoltuk, úgyhogy trehányságunk remélhetőleg nem jelentett különösebb fennakadást a rendszer működésében és A Szervezet elégedetten írhatja a pozitív jelentéseket a földrengési gyakorlat sikerességéről.

Még a gyakorlat tervezési fázisában okozott némi bonyodalmat, hogy a katasztrófaelhárító rendszerbe való regisztráláskor a kiskorúnak sem külön e-mail címet, sem telefonszámot nem tudtunk felmutatni, de végül hosszas magyarázkodás után nagyvonalúan eltekintettek ettől a kis formaságtól arra való tekintettel, a szóban forgó gyermek külföldi állampolgár (nem ám azért mert még csak másfél éves…).

Látens balerina

Az e heti projektem, hogy kitaláljam mit is csináljak azzal a hirtelen felszabadult rengeteg idővel, ami a kiskorú kiesésével jár - napi bruttó 2,5 óra, esetleg kicsivel több ha viszek neki ebédet is.

Kézügyességemről politikailag korrekt megfogalmazásban azt mondanám, hogy ezen a téren sajátos adottságokkal rendelkezem. Az egyetlen ember aki még értékelni tudja pl. a rajzkészségemet a másféléves, aki ha rajzolok neki egy pacát egy kisebb pacával a tetején, amiből négy vonalka áll ki alulról, és elég határozottan állítom hogy az illető egy kutya (szituációtól függően macska, kecske, orángután, esetleg kukásautó), akkor habozás nélkül felismeri (mer olyan rendes, jólnevelt típus-fajta). Igazából, de lehet hogy éppen ezért, amúgy sem nagyon mozgatnak ezek a dolgok, úgyhogy kézműves szakkörök, Ikebana baráti kör és kalligráfia tanfolyam úgy tűnik nálam kizárva. Pedig ezekből lenne bőven.

Apa-san azt sem mulasztja el folyamatosan az orrom alá dörgölni, hogy a mozgáskoordinációmmal is komoly gondok vannak (ld. tárgyak mozgatása alapszinten, gravitációs erő a mindennapokban, sík terepen A-ból B pontba való elbotlás nélküli eljutás). Megmagyarázhatatlan, de mindezek ellenére zenében és táncban meglepő módon jó vagyok - ...azért nem teljes egészében vagyok mozgásában korlátozott kétbalkezes debil, vannak értékelhető tulajdonságaim is!...

A bölcsőde közelében találtam is egy tánciskolát, gondoltam benézek mi újság. Éppen egy idősebbeknek tartott táncóra közepébe csöppentem, a nagymamik, fegyelmezett két sorban, ’szédítő’ iramban nyomták a tánclépéseket komoly karmunkával kiegészítve valami ősrégi Janet Jackson számra. A felbukkanásom kicsit összezavarta a koreográfiát, úgyhogy gyorsan kértem egy órarendet. Ekkor már Janet Jackson le volt szarva, az összes nagymami körém gyűlt és érdeklődve várták hogy akkor most beállok közéjük, vagy mi van. Hogy haladjunk, rámutattam az egyik táncórára (valami slow Jazz, fogalmam sincs mit jelent) és amikor megkérdeztem hogy nem akadály-e a korom, t.i. hogy 33 éves vagyok, egy artikulálatlan morajlás hallatszott a nénik felől, pedig én ezzel tényleg nem a nagymamikat akartam cukkolni hogy még csak hírből sem ismerem a klimaxot, hanem éppen hogy arra céloztam hogy nem vagyok-e túl idős kezdőként. Éreztem hogy ebből már nem jövök ki jól, úgyhogy feltettem még pár ártalmatlannak tűnő kérdést és gyorsan elköszöntem. Amikor becsuktam az ajtót magam mögött, a nénik éktelen nagy vihogásban törtek ki, pont mint a filmekben szokás hasonló szituációkban, úgyhogy ezentúl elhiszem hogy életszerűek ezek a jelenetek. Legalábbis Japánban…

Mondjuk lehet hogy mégiscsak át kellene gondolnom az ikebanás szakköröket is, mert a múlt héten a japán tanár finoman jelezte, hogy most már jó lenne ha olyan japánokkal járnék össze, akikkel csak japánul tudok beszélni. Azt így szó szerint nem mondta ki hogy nagyjából semmit sem ért az a fél évnyi japán óra amit rám pazarolt, de nyilván erről lehet szó. Pedig én igazán nem tehetek róla hogy a japánok abból a megdönthetetlen alaptézisből kiindulva hogy egy fehér ember csak amerikai lehet - igaz a bölcsödében újabban azt terjesztik rólam hogy norvég vagyok -,  angolul akarnak gyakorolni rajtam. A kelet-európai akcentus sem zavarja őket, és persze én is lusta vagyok japánul nyökörögni amikor amúgy is az angolt akarják hallani.

Az ikebana amúgy is elég elvont, első ránézésre kicsit kusza és egyébként is asszimetrikus, talán magamra találnék benne és a végén a szakértők még felfedeznének bennem valami rejtett tehetséget. Szóval még nem kiforrott hogy balerina lesz belőlem, vagy nemzetközileg elismert Ikebana művész, de szorgalmasan bújom a faliújságokat, hátha rábukkanok az ’igazira’.

A sportcentrum faliújságán az ’információ’ résznél találtam egy csomó kézzel írt hirdetésfélét, gondoltam megmutatom a japán tanárnak hátha ráakadok valami érdekesre. Le is fordított nekem egy párat, és kiderült hogy nem hirdetések, hanem valamiféle motivációs cetlik. Ilyenek vannak rajta (névvel!) hogy ’két hónap alatt leadok 5 kilót’, vagy ’minden héten kiszótárazok 1000 (később módosítva) 500 új szót...

Bejegyzés nem az UFO-król

Éppen ideje lenne már, hogy a paranormális tevékenységekért rajongók leszálljanak az UFO kutatásról, és inkább olyan, az emberiséget sokkal hétköznapibb módon érintő paranormális jelenségekre koncentráljanak, mint pl. a japán férfiak öltözködése. Máig nem találtak ugyanis logikus magyarázatot arra, hogy Japánban a férfiak miért viselnek előszeretettel női táskákat. Amikor először találkoztam a zavarba ejtő párossal, még nem tudtam, hogy nem elszigetelt esetről van szó, hanem tömegével fordulnak elő női táskák egyébként többé-kevésbé kifogástalanul öltözött férfiak közvetlen társaságában. Ha a japán férfi táskák törzsfejlődését vizsgálnánk, valószínűleg arra a következtetésre jutnánk, hogy az Európában is őshonos, közönséges fekete aktatáska, ill. laptop táska egy mutáns változatáról van szó. Merthogy a legtöbbször öltönyös férfiak lóbálják a csini táskákat nagyon fontos mítingekre menet. Persze nem pinkek, vagy csipkések, de megszólalásig hasonlítanak arra az öltözékkiegészítőre, amit mi női táskaként definiálnánk. A japán férfiak testfelépítésükből adódóan amúgy sem túlzottan férfias megjelenésűek, érthetetlen, hogy miért rontják az összképet még egy vajszínű retiküllel is.

Egyéb öltözéket érintő furcsaságokat már sikerült megfejtenünk. Pl. arra, hogy az öltönynadrágok szára miért nem tud ízléses hosszúságban ráhajolni a cipőkre és miért kell úgy kinéznie, mintha két számmal kisebb lenne, apa-san az első kiadós eső alkalmával jött rá, amikor ő még akkor is csuromvizesen üldögélt a telelégkondizott irodában, amikor a kollégák már a szokásos ebéd utáni sziesztájukat tartották. Viszont máig megoldatlan a sötét öltönynadrág alól olykor huncutul kikandikáló fehér zoknik esete.

 

Ez egy meglehetősen visszafogott modell az idei őszi kollekcióból, de nálam már ez is túlságosan csit-csatos-fonatos.

(a fotóalany nem adta az arcát a képhez)

In memoriam Mukade-san

És akkor jöttek komoly japán emberek a megbeszélt időben (ja igen, Japánban van egy ilyen népszokás, hogy a szakik akkor jönnek amikorra mondják), és kezelésben vették a soklábúhelyzetet. Körbeszórták az egész házat valami fehér méreggel, nagyjából úgy néz ki most, mintha egy nagyobb kokainszállítmány borult volna ki a kertben. Remélem azért pár növény túléli majd a dolgot, mert ahogy elnézem elég alapos munkát végeztek. Az sem kizárt, hogy a szomszéd macskái miatt sem kell aggódnunk ezután...