Gumitalpas ügy...

...., avagy a reakciós anyuka

A zoknis incidensről még nem is meséltem. Nemrég kisebb összetűzésbe keveredtem a bölcsőde vezérkarával. A konfliktus tárgya pedig nem kisebb jelentőségű dolog volt, mint egy pár zokni. Az már eddig is feltűnt, hogy a japán gyerekek lakáson belül mindig mezítláb vannak. A bölcsödében sem módi a zokni, úgyhogy a kölkök télen-nyáron zokni nélkül szaladgálnak. Mivel a hőszigetelés és a központi fűtés ismeretlen fogalmak Japánban, és kezd hűvös lenni, egyik reggel mondtam a gondozóknak, hogy mostantól hagyják zokniban a kiskorút a bölcsödében. Kedvesen mosolyogtak és úgy tűnt fogták az adást, de a másfél évest továbbra is következetesen zokni nélkül kaptam vissza minden délben. Amikor másodszorra, kicsit nyomatékosabban tereltem a szót a hideg idő és a meleg zokni koherenciájára, az egyik gondozó vonakodva kibökte, hogy az egész épületen belül érvényes ’tilos a zokni’ szabályuk miatt van a kiskorú is mezítláb, és ha ennek ellenére ragaszkodom a zoknis elképzelésemhez, akkor beszéljek a felettesével. Először azt hittem viccel, de láthatóan komolyan gondolta, hogy a zokni létjogosultsága vezetői kérdés.

Így kerültem a zoknis üggyel az igazgatóság elé, ekkorra kicsit már aggódva, hogy valamiféle buddhista tabut feszegetek ezzel a zoknis témával. A vezetőség kanadai tagja (Kommunikációs Igazgató, korlátozott döntési jogkörrel) elmondta, hogy azon kívül, hogy japánban egyszerűen nem szokás zoknit adni a gyerekekre, az alapvető probléma a zoknikkal a csúszásveszély, ezért került a zokni feketelistára. Gondolhattam volna... a japánok híresen biztonság mániásak.

A buszon például, ha túl lelkiismeretes vezetőt fogok ki, ami sajnos gyakran előfordul, akkor buszra szálláskor a következő jelenet játszódik le, kisebb variációkkal. A buszsofőr ahogy meglát a babakocsival, amit a mozgássérült ajtón cibálok éppen felfelé, rögtön leállítja a buszt, (olyan aerobik edzősen) a fejére erősített mikrofonján keresztül mindenkit nyugalomra int és elmagyarázza az utastársaknak (többnyire japán kisnyugdíjasok 90 és a halál között) hogy mi a fennforgás tárgya, az ülése mögül szolgálatkészen előkotor két hevedert, odakísér egy ülőhelyre és sorozatos tiltakozásom ellenére hozzákötözi a babakocsit az üléshez. Ezen kívül elrendeli, hogy fékezzem le a kerekeket és pluszban fogjam is még meg az egész cuccot, nehogy a harminccal közlekedő busz egy hirtelen fékezésekor a másféléves, aki természetesen alapban a babakocsiba is be van kötve, kirepüljön a szélvédőn. Az egész folyamat több ideig tart, mint amennyit utána a buszon töltünk, és leszálláskor az egész procedúra kezdődik újra, csak visszafelé lejátszva.

Szóval a kanadainak először előhozakodtam a nálunk már bejáratott ’benti cipő’ koncepciójával. Ezt azonnal le is szavazta arra hivatkozva, hogy képzeljem csak el milyen következményekkel járna ha a kiskorú a keménytalpú cipőjével egy óvatlan pillanatban rálépne valamelyik mezítlábas gyermek védtelen lábfejére. Elég egy rossz mozdulat, és máris kész a baj! Amikor azt gondolta, hogy ezzel lerázott, akkor elővettem a táskámból az erre az esetre tartogatott adu ászt, vagyis a magyar gumitalpas zoknit, ami - mutattam rá - véleményem szerint minden szempontból kielégíti a biztonsági előírásokat és a lábmelegítés funkcióját is tökéletesen el tudná látni. A javaslat meglepte az igazgatót és hosszas tapogatás után elismerte, hogy első ránézésre valóban jó megoldásnak tűnik, de kér egy nap gondolkodási időt (!?) a szóban forgó gumitalpas zokni használatának másik vezetőségi taggal történő (japán asszonypajtás, gyakorlatilag tejhatalmú Ügyvezető Igazgató) megvitatására. Azóta nem esett szó a zokniról, de hallgatás beleegyezés alapon másnap már a gumitalpasban adtam át a kiskorút a gondozóknak, azzal a szöveggel, hogy a dolog le van zsírozva a főnökkel.

Valószínűleg nem kerülök be a bölcsőde kedvenc anyukái közé, mert a minap még egy japánul írt petíciót is aláírtam, amiben a szülői munkaközösség állítólag az év végétől megemelkedett létszámú bölcsődés csoportnak nagyobb osztálytermet és plusz egy gondozót követel. Természetesen egyik követelésünket sem teljesítették, már várom mit lépnek erre a japán anyukák, azt hiszem javasolni fogom, hogy ejtsük túszul az egyik bölcsődei tulajdonú játékmacit és ne engedjük el amíg nem tesznek eleget kérésünknek, és ha ez sem hat, akkor kollektíve bojkottáljuk a bölcsődés karácsonyi ünnepséget!