Tsuyu

Már két hete hivatalosan is esős évszak van Japánban. Szerintem amúgy is elég sokat esik az eső, és bár feltűnt, hogy a ruhák egyre nehezebben száradnak az erkélyen, de ha nem lenne állandó beszédtéma a japánoknál, talán mi észre sem vesszük hogy már tsuyu van. Az is lehet, hogy már unják Japánt az esőfelhők és idén Magyarországon próbáltak szerencsét, mert annyira nem szörnyű ez tsuyu, mint amennyire ijesztgettek vele. Én azt hittem hogy majd megállás nélkül esni fog az eső, gondoltam ezért is hívják esős évszaknak, de nem esik sokkal többet mint korábban. Viszont meleg van és általában olyan pálmaházasan párás az idő, helyes kis izzadságfoltok vannak mindenkin és minden hozzádragad amihez hozzáérsz. A japánok mondjuk már akkor meg akartak fulladni a párától, amikor mi még nem is érzékeltük hogy párásabb a levegő a megszokottnál. Apa-san azt mondja, hogy az irodában már hetek óta szenvednek és izzadnak a kollégák és színpadiasan legyezgetik magukat a kiosztott papírlegyezőkkel. Végre valami hasznát vesszük hogy a hegy tetején lakunk, mert itt fent egész jó klíma van.

Esni pedig eshet nyugodtan, a japánokat nem éri felkészületlenül. Minden háznál, boltnál és állomásnál van esernyőtartó (van ahol külön napernyőtartó is van... boccs), ahol még napos időben is van néhány ottfelejtett esernyő és állítólag ha szükséged van rá, ezeket simán ’kölcsön’ lehet venni. Aztán a boltok elé kiraknak egy állványt, ahonnan le tudsz tépni egy kis zacskót, amit ráhúzol az esernyődre bemenet és így nem fogod végigcsöpögtetni esőlével a padlót. A múltkor kénytelen voltam venni egy rövidnadrágot, mert az összes nadrágom vagy bő lett a több hónapos kalória megszorító japán diéta alatt, vagy különböző eredetű foltok vannak rajta (leettem/leöntöttem/kiskorú ette le/öntötte le/játszótéri balesetet szenvedett és stb). Szóval amikor megvettem, elég esőre álló idő volt, úgyhogy az eladók biztos ami tuti alapon a papírzacskóra még húztak pluszban egy nejlonzacskót is, nehogy véletlenül elázzon az új rövidnacim. Az gondolom már túl logikus lett volna, hogy eleve nejlonzacskóba rakják a cuccost, de tény hogy így sokkal jobban éreztem a törődést. Ezek nagyon figyelmes dolgok, és tovább növelik a szolgáltatások egyébként is magas színvonalát, de szerintem rengeteg szemetet termel fölöslegesen az amúgy is csomagolásmániás országban (majd egyszer erről is írok bővebben).
Néhány esős évszak szakértő szerint már a tsuyu vége felé járunk (na ezt sem vettük észre), úgyhogy felesleges volt az a sok aggodalom és a két heti élelemtartalék a mélyhűtőben a monszun miatt, mert az idei tsuyu nagyon komolytalanul adja elő magát.

És végre értelmet nyert a bejárati ajtónk előtti kis akasztó is. Úgy tűnik ide szokták felakasztani az esernyőket. Ez a szomszéd akasztója, nálunk a nemek aránya miatt igen valószínűtlen egyszerre két darab rózsaszínű esernyő.

A meleg további hozadéka, hogy az egyik vendégségben ellestem hogyan tud a hűtő jeget csinálni úgy automatice (a sima hűtőben beletöltöd a vizet és pár óra múlva már kanalazhatod is a jeget a mélyhűtőből). Ezzel megint egy taggal gyarapodott az a lista, ami azokat a dolgokat tartalmazza, amiket kénytelenek leszünk hazaköltözés után otthon beszerezni, mert Japán után már nem fogunk tudni nélkülük élni.

A lista többi eleme eddig:

- melegített WC ülőke: első számú kedvenc, egyszerűen nem lehet vele betelni!

- automata sebváltó: nem kell sokat magyarázni, jó és kész

- rizsfőző:  a mosogatógép után a legjobb találmány, ha valaki olyan lusta háziasszony mint én és pluszban a család ipari mennyiségben fogyasztja a rizst; csak az istenért! Miért kell zenélnie??? Miért???

- gombnyomásra feltölthető fürdőkád; külön hőfok anyucinak, apucinak és a kölöknek: először azt gondolod micsoda marhaság, egy hónap múlva viszont már nem tudnál meglenni nélküle

- beépített szárító a fürdőben: a ruhák pár óra alatt megszáradnak; Green Peace-es aktivistáknak viszont nem ajánlom, elég sok energiát fogyaszt.

Nem ciki a szemétszedés

Ma a játszótéren megjelent egy csinosan öltözött idős néni napernyővel. Először lefutottuk a kötelező köröket, hogy hány éves a kiskorú, honnan jöttünk, és milyen jól beszélek japánul - ami persze nem igaz, csak ezt a pár mondatot tudom már készségszinten napszaktól függetlenül előadni és ettől mindig nagy csodálattal néznek rám. Ezután fogott egy zacskót, és derűsen összeszedte a környéken talált szemeteket, hűsölt egyet még az árnyékban és nyilvános kukák hiányában a zacskóval együtt arrébb állt.

Hasonló jelenetet már máskor is láttam, van, aki hosszú csipeszekkel érkezik a parkba és séta közben összecsipeszeli a szemeteket. Néha egész csoportokat látni, akik társadalmi munka jelleggel, valószínűleg vállalati utasításra szedik a szemetet. Elöl megy a zászlós vezető, utána gondolom beosztás szerint libasorban az öltönyükre színes uniformist húzó irodai munkások. Nagyon dicséretes, bár a módszer nem túl hatékony, mert a fegyelmezett sor miatt az első három ember összeszedi a szemetet, a többiek már csak a bokrokban kotorásznak fontoskodva.

A szemétszedős néni után pedig jött a kedvencem. A még bizonytalanul járó bölcsiseket fonott kosarakban ’szállítják’ a játszótérre (két gyerek, egy óvónő arányban). Ez a kép nem sikerült jól, mert mire előkapartam a fényképezőt, addigra a gyerekek nagy része már javában csúszott-mászott a játszótéren. Akkor a legaranyosabbak, amikor hat lurkó kapaszkodik egyszerre a rácsokba, nézelődnek kifelé és csak a az orrukig látszanak ki a kosárból. A japán gyerekek kicsinek olyan édesek tudnak lenni. Megfejthetetlen biológiai rejtély hogy mi történik velük mire felnőnek...

A másik bölcsis fuvarozó módszer, amikor kötelet húznak ki, és az elágazásokban lévő karikákba kapaszkodnak az elbámészkodni hajlamos bölcsisek. Ha jól megnézed, a képen az is látszik, hogy az egyik kiscsaj menni még alig tud, de azt már elleste a nagyobbaktól, hogy ha fényképeznek, akkor békejelet kell mutatni a kamerába.  Ez a japánoknál egyébként egyfajta reflex ha működő kamera kerül eléjük (ld. még Márti fényképét a jobb oldalon - tudhat valamit a leányzó...).

Ingyen CD-s rádió

Az egész az egyéves hajával kezdődött. Tegnap este egy hirtelen ötlettől vezérelve levágtuk a haját. Az alapkoncepció -hogy ne legyen olyan melege a lobonca alatt-, nem volt rossz, de a kivitelezés nem lett túl sikeres. Elég sokat forgolódott a művelet közben, úgyhogy most úgy néz ki szegény, mintha cafatokban tépték volna ki a haját. Ma egész nap sapkában engedtük csak nyilvánosság elé, de arra gondoltunk, hogy ne kelljen élete hátralevő részét ilyen állandó sapkás száműzetésben leélnie, kellene szerezni egy hajnyírót, hátha még helyre lehet hozni a jó ízlés és szerencsétlen kiskorú ellen elkövetett hajvágásunkat.

El is mentünk a legközelebbi műszaki boltba, ahol új és használt cuccokat lehet venni. Éppen azon értekeztünk apa-sannal, hogy az a  békás izé a dobozban vajon tényleg egy hajnyíró, vagy csak egy jól sikerült japán hajvágó imitátor, amikor megláttam ŐT a szemközti polcon. Azóta szeretnék egy CD-s rádiót amióta kijöttünk Japánba. A laptop hangszórójának dobozhangja nagyon bántja a fülemet, a Petőfi rádió az interneten keresztül egyébként is eléggé akadozik és már nagyon hiányzik valami zenei aláfestés a mindennapjainkhoz.

Szerencsére emlékeztem a japán nyelvkönyvből a vásárlásos szituációra és megkérdeztem japánul hogy mennyibe kerül az adott portéka. A könyvben az eladó-san ilyenkor készségesen mond egy számot, majd ennek függvényében megtörténik az adásvétel. Ez a japán néni nyilvánvalóan nem olvasta a nyelvkönyvemet, mert a várt szám helyett egy kisebb monológba kezdett. A japánoknak különben is van ez a gyorsbeszéd szindrómájuk, aminek az az egyik tünete, hogy minél lelkesebbek az adott témával kapcsolatban, annál gyorsabban és hosszabban beszélnek, a másik pedig hogy bármilyen határozottan is állítja a beszélőpartnerük hogy nem ért japánul, az csak olaj a tűzre. Ez egyébként rettentő idegesítő. Szóval annyit tudtunk kihámozni a válaszból, hogy nem jó a magnó része, úgyhogy vigyük csak el nyugodtan ingyen. Gondoltuk biztos nem ezt mondta, úgyhogy visszakérdeztünk, de erre egy még hosszabb monológba kezdett és magyarázott valamit a magnó eredetéről, de a lényeg megint csak úgy tűnt az, hogy vigyük csak el ingyen. Japánosan vakartuk egy kicsit a fejünket, de aztán úgy döntöttünk vigyük, ha már ilyen adakozó kedvében találtuk a nénit. Kifelé menet a kiskorú kezébe is nyomott még egy ingyen rózsaszínű halacskát formázó egyébként fogalmunk sincs mit. A sétából visszafele hoztunk neki sütit hogy mi se maradjunk le az adakozásban, még szerencse hogy kettőt vettünk, mert addigra a férj bácsi is megérkezett már. Az istennek nem akarták elfogadni a sütiket és némi huzavona után végül a néni kezébe kellett nyomnunk őket. Még volt egy gyenge próbálkozása hogy az egyik sütit visszacsempészi az egyévesnek hogy ő egye meg, de mi már hajtottunk is el a babakocsival a tett helyszínéről, természetesen szigorúan csak megfelelő számú hajlongás után.

Még MP3-at is tud olvasni, amit már igazán nem vártam volna el egy ingyen zenedoboztól. Már teszt rádióhallgatást is tartottunk az egyévessel. Neki nagyon tetszenek a japánok olyan Zsédásan nyálas melódiái, építőkockázás közben még a fenekét is riszálja hozzá, de lassan inkább előkotrom a CD-imet, hogy még idejében megtudja hogy van zene Zsédán túl is...

A másnapos túrós palacsinták

Tegnap este az is kiderült, hogy nem csak a halászlevet nem szeretik a japánok, de a túrós palacsintát sem. Legalábbis annak a négy japánnak aki tegnap nálunk vacsorázott nem lett a kedvence. Apa-san gulyásleves kreációjánál még elismerően bólogattak és tempósan kanalaztak. Még repetát is kértek, meg is tanították apa-sannak hogyan kell repetát kérni japánul és a gulyásleveshez gyártott pogácsámat is gyors ütemben pusztították. Amikor a túrós palacsintára került a sor, akkor még lelkesen csináltak egy fényképet a tepsiről, vigyorogva beleharaptak, de aztán egyszerre hallgatott el mind a négy japán, a bólogatások is egyre ritkábbak lettek és néhány falat után teljesen megszűntek. Nagy nehezen legyűrtek fejenként egy egyész darabot az időjárásról beszélgetve és aztán gyorsan javasolták, hogy vegyük elő a desszertet amit hoztak.

Kicsit csalódott voltam, mert a menüt ők kérték és nem vagyok az a konyhatündér fajta, de a kedvükért egész délelőtt a 30 fokban és 80%-os páratartalomban zuhanysapkával a fejemen és kifordított pólóban (nem voltam hajlandó visszafordítani amikor észrevettem, mert az ugye szerencsét hoz elvileg, de ez most annyira nem jött be…) sütöttem, sodortam és pirítottam a túrós palacsintákat és lehetőleg mindenkivel összevesztem aki a közelembe jött. Ezúton is üzenem kedves családomnak, hogy amikor hazamegyünk nyáron, túrós palacsintát még fényképen sem szeretnék látni, mert most itt lapul kábé 70 darab másnapos palacsinta a hűtőben (mínusz egy amit az egyéves reggelire elfogyasztott - még szerencse hogy ő mindent megeszik), sőt még a múlt héten is az volt a menü, mert próbasütést is csináltunk.

A VB és a családi biznisz

Az előző japán turistás témáról jutott eszembe hogy még a foci VB-ről is akartam írni érintőlegesen. Nem mintha engem annyira lázba hozna a foci, de a VB-nek én is örülök, mert végre ki tudom aludni magam a meccsek alatt. Az első meccs itteni idő szerint fél 9-kor kezdődik és a félidőre már jóízűen durmolok a kanapé mellett rögtönzött ágyon. A foci mellett a Forma 1-en tudok még kitűnőket szundítani. Csak a Palikra szoktam felébredni, amikor extázisba jön, vagy tirpák módon kioktatja szerencsétlen "Gyulám"-at. Szerintem az egész Forma 1-ben ez a Stan és Pan páros a legjobb.

Na de nem is ez az érdekes, hanem amit apa-san mesélt. A Japán-Kamerun meccs után másnap jött haza, hogy jól lehordták a kollégái, hogy nem rendelt pizzát a meccsre. Már reggel azzal fogadták, hogy megkérdezték mennyit kellett várnia a pizzára előző este. Mert állítólag itt mindenki tudja, hogy focimeccset pizzaevés közben KELL nézni, úgyhogy apa-san kollégái is kivétel nélkül mind pizzát rendeltek és még a hírekben is bent volt hogy Nagoyában 1 órát (hűha...) kellett várni a pizzára, annyira sok rendelés futott össze. Egyre jobban érik bennem a gondolat, hogy alapítok egy céget és a külföldi idetelepülőknek fogok bevezető tréningeket tartani, szerintem nagyobb sikere lenne mint a nyelvóráknak és elkerülhető lenne néhány ilyen kellemetlenség. Mert ugye te azt gondolod hogy milyen birka dolog már hogy kivétel nélkül mindenki pizzát rendel, közben pedig már csak azt veszed észre, hogy másnap körbeállnak a kollégáid és amikor leszegett tekintettel bevallod hogy nem ettél pizzát a meccshez úgy néznek rád, mintha te lennél a birka. Ez nagyon jellemző rájuk, mármint hogy gondolkodás és kérdés nélkül képesek azt csinálni amit mondanak nekik, bármi legyen is az. Apa-san mindig mondja is nekem, hogy itt kellene kitalálni valamit és eladni a japánoknak. Ha ők egyszer rákattannak valamire, akkor az 130 millió rajongót jelent. Már csak ki kellene találni hogy mi legyen az. Első gondolatunk a nálunk már bevált lábbal hajtható műanyag motor volt (ld. tatami szoba kép). Néha ki is szoktam vinni a játszótérre és ráültetem a kiskorút, hogy népszerűsítse egy kicsit, de azon kívül hogy bambán néz rajta egy darabig és lekéretőzik róla, nem sok hajlandóságot mutat arra hogy segítsen beindítani a családi bizniszt, úgyhogy egyelőre még nem gazdagodtunk meg. Reméljük nagyobb korában több üzleti érzéke lesz, mert így várhatjuk majd hogy eltartja a szüleit.

Instant Japán

Sikerült rábeszélnem családom két tagját, hogy jöjjenek el és nézzék meg a saját szemükkel, hogy mit is tud ez a Japán felmutatni 11 napban, illetve hogyan élünk mi itt két japánóra között. Konkrétan anyukám és a húgom fog minket két hét múlva meglátogatni. Húgommal már repültünk együtt, de anyukám még szűz ezen a téren. Azt hiszem a Budapest-Nagoya kicsit erős kezdés lesz, de legalább a repülőút és a jetlag után a feszített program amit összeállítottam, már meg sem fog kottyanni neki.

Mert persze japánosan nem szeretjük a spontán dolgokat, úgyhogy már össze is állítottam a programot a 11 napra. Kihasználva a remek lehetőséget gyorsan gyártottam is belőle egy Excel táblát. Sötét múltam miatt (t.i. sokáig kontrolling vonalon rontottam a levegőt multi típusú céges szerveződéseknél), Excel tábla függő vagyok, úgyhogy ha nem látok huzamosabb ideig Excelt, akkor egy idő után ideges rángás áll a jobb kezembe. Szóval megvan a program. Igyekeztem belesűríteni minél több olyan dolgot ami elsőre eszébe jut az embernek Japánról, hogy ha majd hazamennek, ne lehessen őket zavarba hozni a japán sztereotípiákkal kapcsolatos kérdésekkel és szükség szerint fényképpel is tudják bizonyítani a látottakat. Lesz shinkanzenezés, teaszertartás, gésás fotózkodás, Edo kori vár, buddhista templom és szusi minden mennyiségben. Talán még egy pachinko terembe is elnézünk. Sőt önkéntes alapon az egyik szentélybe még két japán ismerősöm is elkísér minket, úgyhogy reprezentatív módon a japán háziasszony prototípusával is meg fognak ismerkedni. A két japán leányzó annyira belelkesült hogy jön a családom, hogy már el kezdtek szervezni nekünk valami kimonópróbálgatós programot is, de még idejében jeleztem hogy a fenébe is, sajnos pont aznap nem érünk rá, valamilyen nagyon fontos egyéb-bármilyen programunk lesz.

A legnagyobb kihívás Kiotó feldolgozása lesz egy nap alatt. Talán nem véletlen, hogy Tobával ellentétben az útikönyv 64 oldalban foglalkozik Kiotóval. Mi kénytelenek leszünk egy nap alatt pánikszerűen lerohanni a látványosságokat. Azt hiszem a kevesebb néha több elvet fogjuk követni és hogy ne vesszenek össze a nemzeti kincsek, majd egy kalapból kihúzzuk hogy mit nézzünk meg…

Ha igazán japánosan akarnánk csinálni ezt a turistás dolgot, akkor szigorúan azokban az éttermekben ennénk és azokon a helyeken fotózkodnánk, amik fel vannak sorolva az útikönyvben. Végül is igazuk van a japánoknak, legalább a szabadságuk alatt sem kell gondolkodniuk, de ezt is kicsit túlzásba tudják vinni. Ők szerintem még akkor is képesek lennének bemenni egy halászlé csárdába a magyar Pusztában, ha történetesen utálják a halászlevet (és sajnos ki kell ábrándítsak minden halászlérajongó magyart, a japánok utálják a halászlevet), mert ha egyszer azt írta a könyv hogy oda be kell menni, akkor nincs mese, le kell tolni azt a halászlevet valahogy. Apa-san szerint a japánok annyira ragaszkodnak az útleírásokhoz, hogy ha a párizsi útikönyv nem írná hogy menjenek fel az Eiffel toronyba, akkor tuti felé sem néznének.

11 nap nem valami sok, úgyhogy sűrű a program, de ha szerencséjük lesz anyuéknak, talán egy 8-as erősségű földrengés is belefér majd. Annál is inkább, mert a nagyokosok szerint átlagosan 3 havonta van érezhető földrengés és nem mintha hiányozna, de mi már lassan 5 hónapja itt szégyenkezünk egy valamirevaló rengés nélkül, szóval időszerű lenne egy kis izgalom.

A külföldön élés pszichológiája - merthogy ilyen is van ám

Olvasok egy könyvet (Live and Work in Japan – köszi Timi!) és a ’kulturális sokk’ részben ír arról hogy a pszichológusok szerint a tartósan külföldre települők lelkiállapota milyen szakaszokon megy keresztül a megérkezéstől kezdve a teljes akklimatizálódásig. (Vajon ki pénzeli ezeket a kutatásokat?...)

Ezek szerint a folyamat során a mit sem sejtő elme négy fázison megy keresztül (amatőr fordításban):

Első szakasz: a hónapok, esetleg évek óta várt megérkezés után a frissen érkezett külföldi erős izgalmi állapotba kerül, ami már-már az eufória határát súrolja. Minden tökéletesnek, izgalmasnak lát. Ez az optimista állapot abból a tudat alatti naivitásból táplálkozik, ami visszautasít minden olyan negatívumot, ami csorbítaná ezt a tökéletes képet. Nézzük csak… Az első hetekben ha jól emlékszem én is lelkes e-maileket írogattam a barátaimnak és a családnak, amiből nyilvánvalóan kiderült, hogy Japán tulajdonképpen a mennyország földi megfelelője. Elkezdtem blogot írni, folyamatos bárgyú mosoly ült az arcomon, és nap mint nap boldogan toltam fel a házig vezető 45 fokos emelkedőn a 11 kilós embergyereket (plusz babakocsi, plusz bevásárlás). Tehát ez a rész stimmel.

A második szakasz a kiábrándultság és csalódottság időszaka. A feltétel nélküli csodálat hirtelen átcsap megrögzött hibakeresésbe. Az alany rájön, hogy nem tökéletesen elégedett, de nem tudja pontosan miért. Ebben az állapotban csak arra tud összpontosítani, hogy mi NEM jó az országban és mi a baj az emberekkel. Ez a pont a legkritikusabb, a legtöbben ilyenkor pakolnak össze és mennek haza. Azt hiszem ez is ismerős: Miért nem beszélnek ezek a japánok angolul? Minek van ennyi rohadt emelkedő ebben a hülye városban? Milyen béna ez a Japán, hogy képtelenség babysittert, vagy takarítónőt találni? Miért kell nekem minden éjszaka felriadnom amikor fordul egyet apa-san mellettem az ágyban, hogy 'Meneküljünk! Földrengés van!'? És egyébként is miért nem lehet akkora franciaágyat gyártani Japánban, amin két kifejlett Europid is kényelmesen elfér? Azt hiszem ebben a szakaszban volt az, amikor eldöntöttük, hogy nyáron hazamegyünk egy hónapra. Különben is jön az a hülye esős évszak, utána meg baromi párás és meleg lesz, a tájfun időszakról nem is beszélve. Hát kell ez nekünk?? És akkor még apa-san céges nyavalyáiról még nem is esett szó…

A következő időszakban a szorongás enyhül, az alany lassan hozzászokik a környezethez, az emberek viselkedéséhez és a kulturális és szociális sajátosságokhoz. Az ország már nem is annyira tűnik idegennek. A hazafelé szóló repülőjegy lefoglalásával egyidejűleg át is léptünk ebbe a szakaszba, mert ahogy meglett a foglalás, máris el kezdett hiányozni Japán. Csendes tavaszi estéken nosztalgikusan kezdtünk beszélgetni hogy mi fog legjobban hiányozni Japánból, mintha már rég nem is itt lennénk. Mostanában azt is észrevettem magamon, hogy sokkal természetesebbnek veszem az emberek viselkedését, kinézetét és egyáltalán a minket körülvevő környezetet. Néha már én is teljes természetességgel nyitom ki pl. az esernyőmet ha süt a nap, a karimás sapkám nélkül nem teszem ki a lábam, a villa helyett egyre többször kerül a kezembe az evőpálcika itthon is, szégyellem magam ha véletlenül bemegyek papucsba a tatami szobába és mindenkinek névjegykártyákat osztogatok (milyen idétlen egy szokásom ez… azt hiszem abba kellene hagynom, talán még nem késő...).

A negyedik, utolsó szakaszra az akklimatizálódás befejeződött. Emberünk a legtöbb szociális helyzetben minden nehézség nélkül feltalálja magát, megérti az emberek viselkedését, és a korábban zavarba ejtő kulturális különbségeket megtanulja évezni és értékelni. A kezdeti kulturális sokk átcsap a fordítottjába, amikor a hazájából érkezőre már mint külföldire néz, és ha ezután még visszatér a hazájába, akkor az egész alkalmazkodást kezdheti elölről, csak ezúttal a saját hazájában. Na azt kétlem hogy idáig el fogunk jutni a két év alatt, de az biztos, hogy nyár végén majdnem ugyanannyira fogom várni hogy jöjjünk vissza Japánba, mint azt várom most hogy hazamenjünk végre.

Szóval kedves pszichológus bácsik, egész jó munkát végeztek, még az én stabilnak és kiszámíthatónak nem mondható pszichém is tökéletesen beleillik a képbe.

Mindenkinek lehet egy jó napja

Ma gyors egymásutánban több felettébb gyanús dolog is történt. Először a metrókocsiban adták át nekünk és más különböző idősebb személyeknek a helyüket fiatalnak mondható japánok. Aztán ahogy a lépcsőn bukdácsoltam lefelé a babakocsival, valaki odajött hozzánk és kivételesen nem afelől érdeklődött hogy hány éves a kiskorú, hanem rögtön felajánlotta a segítségét. Igaz az eset szokatlanságát valamelyest csökkenti, hogy az illető, bőre színét, szeme állását és testtömeg indexét tekintve erősen gyaníthatóan nem japán volt, hanem az Újvilágból érkezhetett. Végül a bolt bejáratánál szökellt hozzánk egy gáláns japán ifjú, hogy kisegítsen a fél kézzel és lábbal az ajtót nyitó, másik kézzel a babakocsit tuszkoló szerencsétlenkedésemből és kinyitotta nekünk az ajtót. És még mosolygott is hozzá.

Már kezdtem azt hinni, hogy valami nemzeti előzékenységi nap van, vagy a tévében bemondták előző este hogy a császár azt üzeni, hogy mostantól márpedig tessék előzékenyebbnek lenni, csak mi nem értesültünk róla, mert nem nézünk híreket. Nem sokkal később aztán a zebrán majdnem elütött minket egy feltehetően nagyon fontos pozícióban lévő morcos japán, úgyhogy rögtön helyre is állt a lelki békém, hogy valószínűleg semmiről nem maradtunk le és nem történt lényeges változás a japán férfiak segítőkészségében, inkább csak a szerencsés események véletlen egybeeséséről lehetett szó, illetve a kivétel erősíti a szabályt, vagy mi.

Ajándék babának ne nézd a nemét

Gyűlnek a japán ajándékok. A múlt héten az egyéves kapott ajándékba egy ruhát. Az ajándékozó mondott hozzá valami instrukciót is, de hirtelen nem nagyon értettem, és az idő és a hely nem volt alkalmas a további kérdezősködésre. Csak itthon bontottam ki és hosszas vizsgálódás után úgy döntöttem, hogy egy pizsamáról van szó. Azért a japán óra előtt, előre megfontolt szándékkal, hanyagul elöl hagytam a szóban forgó ruhadarabot. Állandó japán életviteli tanácsadóm, a japántanárnő azonnal ki is szúrta milyen változás történt a lakás állapotában az előző héthez képest, és érkezése után három másodperccel már a ruháról társalogtunk. Így derült ki, hogy az ún. Yukata jelenséggel van dolgunk. Vagyis a kapott cucc nem más, mint egy lenge, nyári kimonó fiúknak. Először is megkönnyebbültem hogy még nem küldtem el az e-mailt amiben megköszönöm a pizsamát, aztán pedig jól meglepődtem, hogy nem csak a lányoknak vannak kimonóik, hanem fiúkimonók is vannak. Szerencsére az ajándékba kepott példány a kimonók egy végletekig leegyszerűsített változata, úgyhogy nem igényel kéthetes tanfolyamot hogy egyáltalán fel tudjam adni a gyerekre. Csak két helyen kell összemadzagozni és máris kész a kölök a nyári fesztiválra.

Szerintem akkor is olyan mint egy pizsama… A japántanár -nagy örömömre- külön kiemelte, hogy a ruhán látható bogárféleség, a japánok egyik kedvenc bogárfajtája.

A másik szerzeményünk egy japán lánybaba. Apa-san egyik kollégájától kaptuk, mert náluk a gyerekek már felnőttek és máig homályos okból úgy gondolta, hogy mi örülnénk neki. Valami olyasmi a történet, hogy amikor gyerek születik a japán háznál, általában a nagyszülők vesznek egy ilyen babát. Lányoknak szépen felöltöztetett lánybabákat, fiúknak harcos babákat. A lányok, ill. a fiúk napján állítják fel őket minden évben, amíg még kicsik a gyerekek. Két babát is felajánlott és bár van némi ellentmondás abban, hogy a mi gyermekünk fiú típusú, a babák pedig lányok, és apa-san is jobban örült volna egy vagány szamurájos babának, végül az egyiket mégis elfogadtuk. Részben azért, mert ciki lett volna visszautasítani, annál is inkább, mert nem olcsó egy-egy ilyen baba, részben pedig azért, hogy a hűtőmágneseknél valamivel autentikusabb emléket is hazavigyünk majd Japánból. Az még egyelőre nyitott kérdés, hogyan fog beilleszkedni a baba az otthoni lakásunkba, amit nagyrészt a visszafogott, minimál design jellemez. Bár ezt a letisztult stílust a kiskorú színre lépése óta a lakás legmeglepőbb pontjain felbukkanó színes műanyag játékszerek kissé az eklektikus irányvonalba vitték el, a japán baba azért mindenképpen feltűnést fog kelteni a nappalinkban.

A két felajánlott baba. Már nem emlékszem mi volt a kiválasztási szempont, de arra emlékszem hogy valamiért a jobb oldali mellett maradtunk.

Le a cipővel!

Sok japán kérdezi, hogy nem találjuk-e furcsának, hogy Japánban le kell venni a cipőt ha bemész valahova. Először nem értettem mit vannak ettől úgy oda, ha hozzánk jönnek vendégségbe otthon, nálunk is leveszik a cipőt, nem? Annyira belémszugerálták ezt a cipőlevetősdit, meg hogy ha igazán udvarias akarok lenni, akkor az ajtónak kifelé nézve rakom le a cipőt, hogy egyszer amikor mentünk japánokhoz, ahogy kinyitották az ajtót már vettem is le a cipőmet. Hogy lássák milyen illemtudó perszóna vagyok, már éppen forgattam is volna szépen látványosan menetirányba őket, amikor apa-san elkezdett hátulról finoman rugdosni és sziszegte, hogy ne érezzem magam olyan otthonosan, mert nem akarnak beinvitálni minket, hanem megyünk is egyből tovább. Nagyszerű. Egyszer akarok valamit japánosan csinálni, akkor is leégetem magam.

Bent a lakásban a japán tatami szobába (ami minden rendes háztartásban van) még papuccsal sem lehet belépni.  Ja, és voltunk olyan helyen is, ahol a wc-ben külön papucs volt. Le kellett venni a vendégpapucsot és átbújni a budis papucsba. Ennél a résznél már kezdem elvesztíeni a fonalat. Vajon mi köze van a papucsomnak az ottbenti műveletekhez?

Amúgy kezdünk rájönni, hogy itt tényleg kicsit tágabban értelmezik a cipőlevételt, mint nálunk. Nem csak az otthonokban szokás levenni a cipőt, hanem templomokban, várakban és az japán alacsonyasztalkás éttermekben is. Meg a bölcsiben. A plázában még a próbafülke előtt le kellett venni a cipőt, de vannak kirakva kis próbamagassarkúk nadrágpróbáláshoz. Sőt. Voltunk egy orvosi rendelőben és ott is le kellett venni a cipőt. Na, elismerem, ezt már tényleg furcsának találtam. Hülye érzés vendégpapucsban császkálni egy orvosi rendelőben.

Szóval ha Japánba jössz, az a biztos, ha átnézed a zoknikészletedet, mert nem néz ki túl jól a 14. századi Zen buddhista templom fapadlózatán ahogy a rózsaszín szivecskés zoknidból kikandikál a nagylábujjad (nem, kivételesen nem személyes élmény...).

És akkor jöjjenek a képes illusztrációk:

Alacsony asztalkás japán étterem, ahol le kell venni a cipőt. Az első hetekben kerültük ezeket a helyeket, de most már otthonosan mozgunk az ilyen zsibbadva evős éttermekben is.

Ennél az étteremnél már a bejáratnál fakkosítani kellett a cipőinket.

Buddhista templom bejáratánál cipő le, cipőtárolóba be, fényképező kikapcs, és máris bemehetsz. Esetünkben reménykedve, hogy a kiskorú is átérzi a hely szellemiségét és nem fog egyetlen felbecsülhetetlen értékű buddha szobrot sem lerántani rohangálás közben.

A kompon amivel hazafelé jöttünk múlt hétvégén, padlószőnyeges pihenőrészek is voltak az ülőhelyek mögött. Belépés persze cipő nélkül. A háttérben látható nyuszifülek pedig az utazásban megfáradt lábak pihenő pozícióban.

Japán tatami szoba újhullámos felfogásban. A figyelmes szemlélő felfedezheti a jobb sarokban mebúvó Hungarikumot is, az elmaradhatatlan műanyag motort.

Plusz egy kép

Ez a kép még a pisilős bejegyzéshez kívánkozik, a hétvégén futottam vele össze az egyik autópálya pihenőben. A korábban prezentált kép párja, vagyis, hogy hogyan vegye használatba az ülőkés változatot a japán megoldású toalettekhez szokott üllep tulajdonosa. (Nem akarok szőrszál hasogató lenni, de azért azt zárójelben hozzátenném, hogy ha valaki kizárólag a képre hagyatkozik, akkor az ülőke fedele valószínűleg lehajtva marad...)

Kultúramentes hétvége

Kicsit hosszúra nyúlt, bocs, pedig az onszenről még nem is írtam

A hétvégén elmentünk az Ise félszigetre. Úgy kezdődött az egész, hogy apa-san kivett két nap szabadságot. A főnöke persze rögtön rájött hogy valami turpisság van a dologban és nem mulasztotta el levezetni apa-sannak, hogy egy pénteki és egy hétfői szabadnap egyenes következménye, hogy 4 teljes napig távol lesz a munkahelyétől. Fel is tette a költőinek szánt kérdést, hogy biztosan így gondolta-e a szabadságkiírást. Itt persze annak a résznek kellett volna következnie, amikor apa-san a fejéhez kap és bűnbánóan lehúz egy napot a szabadságából, de legalábbis megígéri, hogy a következő hétvégén bejön dolgozni kárpótlásként. Nem így történt, apa-san úgy tett mintha nem értené mire akar főnök-san kilyukadni és csak annyit mondott: „Igen, pontosan így gondoltam.”

Aztán lefoglaltuk a szállást, és elővettem az útikönyvet is, vajon mit mond Tobáról, ahol a hotel volt. Konkrétan ezt írja: „A tengerparti tömegturizmus óriási vidámparkját nyugodtan kihagyhatjuk.” Aztán kénytelen-kelletlen azért folytatja a látnivalók (szám szerint egy) felsorolásával. Hogy azért valami kultúra is ragadjon ránk, odafele útba ejtettük Ise Jinjut, amit Japán legszentebb sintó szentélyének tartanak. Tiszta átvágás az egész, mert annyira nagyon szent, hogy a főépületbe nem is engednek be látogatókat, sőt, még egy magas fallal is körbezárták, nehogy esetleg valaki megpillanthassa őket. Én értem hogy nem akarják, hogy a néptömegek a fényképező csattogtatásukkal megzavarják a meditáló szerzeteseket, meg minden, de azért legalább egy képet kirakhattak volna róla hogy elhiggyük hogy van is ott valami. Szóval már itt teljesen lemondtunk mindenféle kulturális élvezetről a hétvége további részére, felöltöttük a rövidnadrágunkat és szemérmetlenül az óceánpart felé vettük az irányt. Lehet hogy nem írunk doktori disszertációt a környék nevezetességeiről, de a tengerpartot nélkülözni kényszerülő országból idetévedt utazónak egy óceánpart már önmagában is elég látnivaló.

A hotelben nyugati típusú szobát kértünk. Azért huncut módon egy tatamis sarkot mégiscsak belecsempésztek a szobába, ide szállásoltuk el a kiskorút. Az étterem viszont nem nagyon volt felkészülve az egyéves(ésháromhónapos) érkezésére. Az első estén kényelmes, japán tempóban szolgálták fel a nagyon-sok fogásos japán ételkreációkat. Mondanom sem kell, hogy a kiskorú nem az a fajta aki negyedóráig elnyammog egy tofuszeleten. Inkább két percben magába tömött amit tudott az asztalról és a maradék időben mindenkinek útban levőset és kavicsdekoráció dobálósat játszott. Próbáltunk úgy tenni mintha nem a mi gyerekünk lenne, de mi voltunk az egyetlen külföldiek a hotelben így kénytelenek voltunk néha felelős szülők módjára haragos tekintettel mondani neki hogy „nem szabad az ablaküveget a kanállal ütögetni” meg hogy „a néni nem biztos hogy örül annak ha kihúzod alóla a széket” és stb. Szóval a pincérlány nagyon kitett magáért és lassított felvételben, elegáns mozdulatokkal rakosgatta elénk a tálakat, mi viszont már kevésbé elegánsan lapátoltuk befelé a tányéron találtak ehető részeit és rágás nélkül nyeltük le, hogy azzal is időt nyerjünk, végre összeszedhessük a gyereket valamelyik asztal alól és mehessünk fel a szobába. Ebből tanulva a második estétől kicsit felgyorsították a tempót, de a desszertig így is csak egyszer sikerült eljutnunk. Általában tudatosan kerüljük a „gyerekbarát”-nak aposztrofált hoteleket, mert úgy képzeljük, hogy ez a jelző egyet jelent a soha meg nem szűnő gyerekricsajjal, de ezek után lehet hogy kénytelenek leszünk átgondolni ezt a stratégiánkat.

A séf egyébként nem nagyon szeretett sütni-főzni. Az elénk rakott cuccok 90%-a nyers (ámdeviszont-ennekdacára nagyon finom) volt, ami pedig nem, azt is nekünk kellett megsütni az asztalon rögtönzött sütő- és főzőlapokon. Inkább a dekorálásban élte ki  magát, és ebben nagyot is alakított. Kíváncsi lennék mit szólna a nálunk megszokott 'egy nagy rakás sültkrumplin egy nagy szelet rántott hús, tányér szélén kókadozó petrezselyemcsokor' típusú tálaláshoz.

A hétvége fénypontja nekem ez a termálvizes lábáztató volt az egyik hegy tetején, ahol becsületkasszás megoldásban 100 yenért lehetett lábat lógatni a meleg vízben, miközben kilátás nyílt az egész öbölre. Állítólag még Fuji-san hósipkás csúcsát is lehet látni a távolban, mi elég sokáig néztük ahhoz, hogy a végén tényleg láttuk. Valószínűleg csak hit kérdése az egész... Terveztem is hogy írok a Lonely Planeteseknek, hogy ezt még írják bele az útikönyvbe. Meg a gyöngyhalászok szigetét is kihagyták, pedig ott a gyöngyhalásznők óránként tartanak merülős bemutatót és még gyöngyöket is lehet kapni első kézből, már akinek tetszik persze.