Ingyen CD-s rádió

Az egész az egyéves hajával kezdődött. Tegnap este egy hirtelen ötlettől vezérelve levágtuk a haját. Az alapkoncepció -hogy ne legyen olyan melege a lobonca alatt-, nem volt rossz, de a kivitelezés nem lett túl sikeres. Elég sokat forgolódott a művelet közben, úgyhogy most úgy néz ki szegény, mintha cafatokban tépték volna ki a haját. Ma egész nap sapkában engedtük csak nyilvánosság elé, de arra gondoltunk, hogy ne kelljen élete hátralevő részét ilyen állandó sapkás száműzetésben leélnie, kellene szerezni egy hajnyírót, hátha még helyre lehet hozni a jó ízlés és szerencsétlen kiskorú ellen elkövetett hajvágásunkat.

El is mentünk a legközelebbi műszaki boltba, ahol új és használt cuccokat lehet venni. Éppen azon értekeztünk apa-sannal, hogy az a  békás izé a dobozban vajon tényleg egy hajnyíró, vagy csak egy jól sikerült japán hajvágó imitátor, amikor megláttam ŐT a szemközti polcon. Azóta szeretnék egy CD-s rádiót amióta kijöttünk Japánba. A laptop hangszórójának dobozhangja nagyon bántja a fülemet, a Petőfi rádió az interneten keresztül egyébként is eléggé akadozik és már nagyon hiányzik valami zenei aláfestés a mindennapjainkhoz.

Szerencsére emlékeztem a japán nyelvkönyvből a vásárlásos szituációra és megkérdeztem japánul hogy mennyibe kerül az adott portéka. A könyvben az eladó-san ilyenkor készségesen mond egy számot, majd ennek függvényében megtörténik az adásvétel. Ez a japán néni nyilvánvalóan nem olvasta a nyelvkönyvemet, mert a várt szám helyett egy kisebb monológba kezdett. A japánoknak különben is van ez a gyorsbeszéd szindrómájuk, aminek az az egyik tünete, hogy minél lelkesebbek az adott témával kapcsolatban, annál gyorsabban és hosszabban beszélnek, a másik pedig hogy bármilyen határozottan is állítja a beszélőpartnerük hogy nem ért japánul, az csak olaj a tűzre. Ez egyébként rettentő idegesítő. Szóval annyit tudtunk kihámozni a válaszból, hogy nem jó a magnó része, úgyhogy vigyük csak el nyugodtan ingyen. Gondoltuk biztos nem ezt mondta, úgyhogy visszakérdeztünk, de erre egy még hosszabb monológba kezdett és magyarázott valamit a magnó eredetéről, de a lényeg megint csak úgy tűnt az, hogy vigyük csak el ingyen. Japánosan vakartuk egy kicsit a fejünket, de aztán úgy döntöttünk vigyük, ha már ilyen adakozó kedvében találtuk a nénit. Kifelé menet a kiskorú kezébe is nyomott még egy ingyen rózsaszínű halacskát formázó egyébként fogalmunk sincs mit. A sétából visszafele hoztunk neki sütit hogy mi se maradjunk le az adakozásban, még szerencse hogy kettőt vettünk, mert addigra a férj bácsi is megérkezett már. Az istennek nem akarták elfogadni a sütiket és némi huzavona után végül a néni kezébe kellett nyomnunk őket. Még volt egy gyenge próbálkozása hogy az egyik sütit visszacsempészi az egyévesnek hogy ő egye meg, de mi már hajtottunk is el a babakocsival a tett helyszínéről, természetesen szigorúan csak megfelelő számú hajlongás után.

Még MP3-at is tud olvasni, amit már igazán nem vártam volna el egy ingyen zenedoboztól. Már teszt rádióhallgatást is tartottunk az egyévessel. Neki nagyon tetszenek a japánok olyan Zsédásan nyálas melódiái, építőkockázás közben még a fenekét is riszálja hozzá, de lassan inkább előkotrom a CD-imet, hogy még idejében megtudja hogy van zene Zsédán túl is...