Olvasok egy könyvet (Live and Work in Japan – köszi Timi!) és a ’kulturális sokk’ részben ír arról hogy a pszichológusok szerint a tartósan külföldre települők lelkiállapota milyen szakaszokon megy keresztül a megérkezéstől kezdve a teljes akklimatizálódásig. (Vajon ki pénzeli ezeket a kutatásokat?...)
Ezek szerint a folyamat során a mit sem sejtő elme négy fázison megy keresztül (amatőr fordításban):
Ezek szerint a folyamat során a mit sem sejtő elme négy fázison megy keresztül (amatőr fordításban):
Első szakasz: a hónapok, esetleg évek óta várt megérkezés után a frissen érkezett külföldi erős izgalmi állapotba kerül, ami már-már az eufória határát súrolja. Minden tökéletesnek, izgalmasnak lát. Ez az optimista állapot abból a tudat alatti naivitásból táplálkozik, ami visszautasít minden olyan negatívumot, ami csorbítaná ezt a tökéletes képet. Nézzük csak… Az első hetekben ha jól emlékszem én is lelkes e-maileket írogattam a barátaimnak és a családnak, amiből nyilvánvalóan kiderült, hogy Japán tulajdonképpen a mennyország földi megfelelője. Elkezdtem blogot írni, folyamatos bárgyú mosoly ült az arcomon, és nap mint nap boldogan toltam fel a házig vezető 45 fokos emelkedőn a 11 kilós embergyereket (plusz babakocsi, plusz bevásárlás). Tehát ez a rész stimmel.
A második szakasz a kiábrándultság és csalódottság időszaka. A feltétel nélküli csodálat hirtelen átcsap megrögzött hibakeresésbe. Az alany rájön, hogy nem tökéletesen elégedett, de nem tudja pontosan miért. Ebben az állapotban csak arra tud összpontosítani, hogy mi NEM jó az országban és mi a baj az emberekkel. Ez a pont a legkritikusabb, a legtöbben ilyenkor pakolnak össze és mennek haza. Azt hiszem ez is ismerős: Miért nem beszélnek ezek a japánok angolul? Minek van ennyi rohadt emelkedő ebben a hülye városban? Milyen béna ez a Japán, hogy képtelenség babysittert, vagy takarítónőt találni? Miért kell nekem minden éjszaka felriadnom amikor fordul egyet apa-san mellettem az ágyban, hogy 'Meneküljünk! Földrengés van!'? És egyébként is miért nem lehet akkora franciaágyat gyártani Japánban, amin két kifejlett Europid is kényelmesen elfér? Azt hiszem ebben a szakaszban volt az, amikor eldöntöttük, hogy nyáron hazamegyünk egy hónapra. Különben is jön az a hülye esős évszak, utána meg baromi párás és meleg lesz, a tájfun időszakról nem is beszélve. Hát kell ez nekünk?? És akkor még apa-san céges nyavalyáiról még nem is esett szó…
A következő időszakban a szorongás enyhül, az alany lassan hozzászokik a környezethez, az emberek viselkedéséhez és a kulturális és szociális sajátosságokhoz. Az ország már nem is annyira tűnik idegennek. A hazafelé szóló repülőjegy lefoglalásával egyidejűleg át is léptünk ebbe a szakaszba, mert ahogy meglett a foglalás, máris el kezdett hiányozni Japán. Csendes tavaszi estéken nosztalgikusan kezdtünk beszélgetni hogy mi fog legjobban hiányozni Japánból, mintha már rég nem is itt lennénk. Mostanában azt is észrevettem magamon, hogy sokkal természetesebbnek veszem az emberek viselkedését, kinézetét és egyáltalán a minket körülvevő környezetet. Néha már én is teljes természetességgel nyitom ki pl. az esernyőmet ha süt a nap, a karimás sapkám nélkül nem teszem ki a lábam, a villa helyett egyre többször kerül a kezembe az evőpálcika itthon is, szégyellem magam ha véletlenül bemegyek papucsba a tatami szobába és mindenkinek névjegykártyákat osztogatok (milyen idétlen egy szokásom ez… azt hiszem abba kellene hagynom, talán még nem késő...).
A negyedik, utolsó szakaszra az akklimatizálódás befejeződött. Emberünk a legtöbb szociális helyzetben minden nehézség nélkül feltalálja magát, megérti az emberek viselkedését, és a korábban zavarba ejtő kulturális különbségeket megtanulja évezni és értékelni. A kezdeti kulturális sokk átcsap a fordítottjába, amikor a hazájából érkezőre már mint külföldire néz, és ha ezután még visszatér a hazájába, akkor az egész alkalmazkodást kezdheti elölről, csak ezúttal a saját hazájában. Na azt kétlem hogy idáig el fogunk jutni a két év alatt, de az biztos, hogy nyár végén majdnem ugyanannyira fogom várni hogy jöjjünk vissza Japánba, mint azt várom most hogy hazamenjünk végre.
A második szakasz a kiábrándultság és csalódottság időszaka. A feltétel nélküli csodálat hirtelen átcsap megrögzött hibakeresésbe. Az alany rájön, hogy nem tökéletesen elégedett, de nem tudja pontosan miért. Ebben az állapotban csak arra tud összpontosítani, hogy mi NEM jó az országban és mi a baj az emberekkel. Ez a pont a legkritikusabb, a legtöbben ilyenkor pakolnak össze és mennek haza. Azt hiszem ez is ismerős: Miért nem beszélnek ezek a japánok angolul? Minek van ennyi rohadt emelkedő ebben a hülye városban? Milyen béna ez a Japán, hogy képtelenség babysittert, vagy takarítónőt találni? Miért kell nekem minden éjszaka felriadnom amikor fordul egyet apa-san mellettem az ágyban, hogy 'Meneküljünk! Földrengés van!'? És egyébként is miért nem lehet akkora franciaágyat gyártani Japánban, amin két kifejlett Europid is kényelmesen elfér? Azt hiszem ebben a szakaszban volt az, amikor eldöntöttük, hogy nyáron hazamegyünk egy hónapra. Különben is jön az a hülye esős évszak, utána meg baromi párás és meleg lesz, a tájfun időszakról nem is beszélve. Hát kell ez nekünk?? És akkor még apa-san céges nyavalyáiról még nem is esett szó…
A következő időszakban a szorongás enyhül, az alany lassan hozzászokik a környezethez, az emberek viselkedéséhez és a kulturális és szociális sajátosságokhoz. Az ország már nem is annyira tűnik idegennek. A hazafelé szóló repülőjegy lefoglalásával egyidejűleg át is léptünk ebbe a szakaszba, mert ahogy meglett a foglalás, máris el kezdett hiányozni Japán. Csendes tavaszi estéken nosztalgikusan kezdtünk beszélgetni hogy mi fog legjobban hiányozni Japánból, mintha már rég nem is itt lennénk. Mostanában azt is észrevettem magamon, hogy sokkal természetesebbnek veszem az emberek viselkedését, kinézetét és egyáltalán a minket körülvevő környezetet. Néha már én is teljes természetességgel nyitom ki pl. az esernyőmet ha süt a nap, a karimás sapkám nélkül nem teszem ki a lábam, a villa helyett egyre többször kerül a kezembe az evőpálcika itthon is, szégyellem magam ha véletlenül bemegyek papucsba a tatami szobába és mindenkinek névjegykártyákat osztogatok (milyen idétlen egy szokásom ez… azt hiszem abba kellene hagynom, talán még nem késő...).
A negyedik, utolsó szakaszra az akklimatizálódás befejeződött. Emberünk a legtöbb szociális helyzetben minden nehézség nélkül feltalálja magát, megérti az emberek viselkedését, és a korábban zavarba ejtő kulturális különbségeket megtanulja évezni és értékelni. A kezdeti kulturális sokk átcsap a fordítottjába, amikor a hazájából érkezőre már mint külföldire néz, és ha ezután még visszatér a hazájába, akkor az egész alkalmazkodást kezdheti elölről, csak ezúttal a saját hazájában. Na azt kétlem hogy idáig el fogunk jutni a két év alatt, de az biztos, hogy nyár végén majdnem ugyanannyira fogom várni hogy jöjjünk vissza Japánba, mint azt várom most hogy hazamenjünk végre.
Szóval kedves pszichológus bácsik, egész jó munkát végeztek, még az én stabilnak és kiszámíthatónak nem mondható pszichém is tökéletesen beleillik a képbe.
Hi!
VálaszTörlésItt is esős évszak van,ezért nem sok különbség lesz az időjárásban az ottanihoz képest!A pszichológiához nem értek,de azt tudom,hogy én azt hittem,hogy ahol dolgozom(Musashi),az egy szar hely,de rá kell jönnöm,hogy más magyarországi japán cégekhez képest egy szanatórium.Kevés japán van és nem is szólnak bele mindenbe,a magyar vezetőség meg az orruknál fogva vezeti őket.Míg például a Dunavarsányi (Ibiden) inkább hasonlít egy Náci haláltáborhoz,vagy Sztálin egyik gulágához,feltétlen hűséget követelve és gyakorolva a dolgozóin.Itt nem szólhatnak bele a magyar főnökök,mert egész egyszerűen nincsenek,ez elég gáz.
B.
igazsag is lehet lehet abban a konyvben.nekem is van ismerosom aki mar 10+ eve el itt es mar szoszerint atalakult japanna.szerinte nincs jobb orszag ennel a foldon,minden tokeletes,stb.ezert mindig vitara kerul a sor vele altalaban ha osszefutunk,mert soha nem vagyunk egy velemenyen semmirol!mar akihito robotja lett belole,ezert ra szoktam hagyni mindent!
VálaszTörlés