33. Maradhat?

A hétvégén volt a születésnapom. Mivel Mindenszentek előtt két nappal van, a szokásos születésnapi program a nyomott hangulatú temetőlátogatásokkal kezdődik, utána pedig közvetlenül az önfeledt tortazabálás szokott következni. Egyszer még régen, amikor a barátnőimmel ünnepeltünk és a csajok kitalálták hogy kérnek egy számot nekem a rádióban, kicsit letörte a partihangulatot amikor a műsorszerkesztő közölte velünk, hogy a ’Húsrágó, hídverő’ című Kispál és a Borz klasszikus nem biztos hogy a legjobb választás a halottak napi megemlékező műsorhoz… …Mindig ez van…

De hogy idén sem maradjon el a morbid szülinapozás, az alkalomra beszerveztünk egy hirosimai hétvégét. A hirosimai emlékpark látogatása, gondoltam, kellőképpen megalapozza majd a harmincon túli születésnapok amúgy is letargikus hangulatát. Hirosimából végül nem lett semmi, mert vészjóslóan közeledett a 14-es számú tájfun, és japán ismerőseink egybehangzóan a mellett kampányoltak, hogy töröljünk minden hétvégi programot és zárkózzunk be a lakásba három napi hideg élelemmel. Mondanom sem kell a tájfun az utolsó pillanatban egy széles mosollyal az arcán irányt változtatott, szóval még egy tisztességes szélvihar sem tombolt a szülinapom alkalmából. A B terv Halloween partira sem kaptunk már jegyet, úgyhogy bánatomban magamba tömtem a kiskorú Halloween időszak alatt zsákmányolt édességeinek egy jelentős részét azzal az álszent ideológiával, hogy inkább feláldozom magam én a Halloween oltárán, mintsem a kiskorú mérgezze magát a cukros szarokkal.

Végül Hirosima és Halloween parti helyett egy tájfunbiztos szusibárban kötöttünk ki a születésnapomon és megállapítottuk, hogy ez a szusis szakma is kezd felhígulni, gondolom viszonylag kevéssé számít tradicionálisnak a virslis-ketchupos-majonézes szusi.

Ha mi nem is, a kiskorú legalább volt Halloween partin a bölcsiben (igen, szerintem is rendkívül fontos másféléveseknek Halloween partit szervezni). Aka-chan amikor meglátta az ajtóban a gondozókat, vagyis egy boszorkányt és egy amerikai akcentusú koala macit, rögtön megpróbált kereket oldani. Rendkívül fantáziadúsan sütőtöknek öltöztettük, amit persze utált, és nem tudom hányan fogták le, de állítólag sikerült egy fényképet csinálniuk róla félig felvett jelmezben a bölcsőde albumába.

Én nem tudtam hogy a japánok a Halloweent is ennyire átvették, az egyik anyuka még denevérformájú csokis kekszet is sütött a gyerekeknek. Bár elnézve a családot lehet hogy náluk a denevérsüti teljesen mindennapi. A japán anyuka ugyanis tele van tetoválásokkal (a tetoválás Japánban nem annyira gyakori, közfürdőkbe, uszodákba pl. állítólag nem is lehet tetoválással bemenni), a ruházatát nehéz lenne szavakba önteni, és otthon van egy házi sasuk is az uncsi macska helyett. De az igazi áldozat a gyerek, akinek egy csillag van a hajába borotválva (hol vannak ilyenkor a gyermekvédelmisek?), a maradék punkosan felfelé zselézve, piros bakancsban jár, tisztára úgy néz ki mint egy minihuligán. Elég vicces amikor a gondozók gügyögnek hozzá, mindig várom hogy mikor köpi szemközt az egyiket. Ja és a japán divatról elég csak annyit, hogy már éppen meg akartam kérdezni hogy a kisebbik lányt minek öltöztette be, amikor rájöttem hogy a szerencsétlen gyereken nem jelmez van.

A Halloween-os cumisüveg elengedhetetlen kelléke egy jól sikerült bölcsődés Halloween partinak!