Ma vendégségben voltunk, még mindig cseresznyefa virágzás témakörben. Mondták, hogy ne együnk előtte, mert lesz pizza. Már több mint két hónapja japán kaján élünk, ami egyáltalán nem rossz, de a pizza szóra mind a kettőnknek azonnal beindult a nyálelválasztása. Apa-san, az optimista, reggelire csak müzlit evett, mondván hogy ebédre úgyis bepizzázunk majd. Szerencsére én elég távolinak ítéltem ezt az időpontot és úgy gondoltam hogy egy kiadós kontinentális reggeli csak megadja az alaphangot a pizzához.
Kicsit elkavarodtunk és későn érkeztünk. A házigazda már az ajtóban állt, hogy indul a pizzákért. Nemsokára meg is érkezett, kezében 2, azaz kettő darab pizzával. Nem nagyon tudtuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk. Nem mi voltunk az egyedüli vendégek, a két pizzára hat felnőtt és két már pizzaevő korban lévő gyerek jutott. No előétel, no desszert. A klasszikus ’nem baj, majd a rizzsel jól lakunk’ taktika sem jött be ezúttal, mert a pizzához még a japánok sem esznek rizst. Így maradt a kínos ’vajon hány szeletet illik megenni ami még nem ciki’ dilemma. Apa-san két szeletetig jutott, én viszont egyszer élünk alapon három szeletet zsákmányoltam az egyébként hajszálvékony, kb. 4 cm széles pizzaszeletekből (az a típus, amelyiket mind a két felén meg kell fogni, különben lehajlik, mondhatni lekonyul). Ez nagyjából egy negyed pizza felének felel meg. De most komolyan? Egyszer ok, de tartósasn hogyan lehet életben maradni ennyi evéssel?
Hogy érzékeltessem az arányokat, elővettem az egyéves ebédjét, ami egy még otthonról hozott magyar üveges bébiétel volt. A négy japánnak egyszerre kerekedett el a szeme amikor látták, hogy a kék szemű képes az egész üveget egy ültő helyében megenni és ráadásul milyen tempót diktálva és még mennyit iszik is hozzá. A hatás kedvéért elmeséltem, hogy otthon én még fel szoktam kicsit javítani a cuccost egy fél adag rizzsel és egy marék reszelt sajttal, nehogy már éhen maradjon az a szegény 11 kilós gyerek.
Kicsit elkavarodtunk és későn érkeztünk. A házigazda már az ajtóban állt, hogy indul a pizzákért. Nemsokára meg is érkezett, kezében 2, azaz kettő darab pizzával. Nem nagyon tudtuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk. Nem mi voltunk az egyedüli vendégek, a két pizzára hat felnőtt és két már pizzaevő korban lévő gyerek jutott. No előétel, no desszert. A klasszikus ’nem baj, majd a rizzsel jól lakunk’ taktika sem jött be ezúttal, mert a pizzához még a japánok sem esznek rizst. Így maradt a kínos ’vajon hány szeletet illik megenni ami még nem ciki’ dilemma. Apa-san két szeletetig jutott, én viszont egyszer élünk alapon három szeletet zsákmányoltam az egyébként hajszálvékony, kb. 4 cm széles pizzaszeletekből (az a típus, amelyiket mind a két felén meg kell fogni, különben lehajlik, mondhatni lekonyul). Ez nagyjából egy negyed pizza felének felel meg. De most komolyan? Egyszer ok, de tartósasn hogyan lehet életben maradni ennyi evéssel?
Hogy érzékeltessem az arányokat, elővettem az egyéves ebédjét, ami egy még otthonról hozott magyar üveges bébiétel volt. A négy japánnak egyszerre kerekedett el a szeme amikor látták, hogy a kék szemű képes az egész üveget egy ültő helyében megenni és ráadásul milyen tempót diktálva és még mennyit iszik is hozzá. A hatás kedvéért elmeséltem, hogy otthon én még fel szoktam kicsit javítani a cuccost egy fél adag rizzsel és egy marék reszelt sajttal, nehogy már éhen maradjon az a szegény 11 kilós gyerek.
Ha a nagymamám látta volna ezt a komolytalan evészetet bizonyára személyes kihívásnak érezte volna szegény japánjaink felhízlalását. A nagymamám amikor felhívom hogy felugrunk egy tíz percre, minimum egy csirke előkerül a mélyhűtőből, összedob hozzá még egy kis krémest, vagy lúdlábat (nagypapának külön diabetikusat) és egész idő alatt azt hallgatjuk hogy miért nem szóltunk előbb hogy jövünk, főzött volna valami rendeset.
japán vs. magyar gyümölcspép
Hát a voksomat talán hmm a hipp-re adom :-D
VálaszTörlés