A természet gyermeke

Lakótelepi gyerek lévén nem vagyok túl jó barátságban az állatokkal. Az egyetlen típusú házi állatunk néhány csótány volt, de Laci bácsi kemikáliáinak köszönhetően ők sem élvezhették sokáig a társaságunkat. Legfőképpen a kutyáktól tartok, de túl közeli kapcsolatba egyetlen állatfajjal sem szeretek kerülni, emlékszem kiskoromban még a húsvéti nyuszitól is féltem. Az „Alsó bal hatos lyukas” mellett a másik mondat amit még utálok a „Nem kell félni, nem harap!”.

A kutyákkal szerencsére itt Japánban nincs sok gondom. Mivel nagyobb kertek nem nagyon vannak, hatalmas, kerítésszaggató házőrző kutyák sincsenek. Aki kutyát tart, az is csak a pici öleb fajtát és szigorúan pórázon. Érdekes, hogy a kutyáikat jobban felöltöztetik mint a gyerekeiket, bár gondolom a cél ebben az esetben inkább a kutyaruha trendek követése, mint a hideg elleni védekezés. Japánjaink amúgy amikor Magyarországra települnek kapnak veszettség elleni oltást is, mert annyi a ’vad kutya’ nálunk ahogy ők fogalmaznak. Ez elég nevetségesen hangzik, de elnézve az itteni töpszli kutyákat már nem csodálom hogy be vannak tojva az otthoniaktól.

Szóval kutyakérdés kipipálva, már csak azon kell aggódnom, hogy itt Japánban milyen számomra ismeretlen óriási rovar- szúnyog- és egyéb csúszómászó fajok léteznek. Sajnos ma kettővel is sikerült megismerkednem. Az egyik egy szarvasbogár nagyságú rovarféle volt és a játszótéren találkoztunk össze. Csillogó, zöld kitinpáncélt viselt és vérre szomjazó hatalmas bogár szemekkel méregette az emberszabásúakat. Több is volt belőlük, a mit sem sejtő gyerekhad körül döngicséltek. Rajtam kívül persze senki nem vett tudomást róluk, én viszont valahányszor három méteres körzetbe került egy-egy méretesebb példány, felvettem a repülőgépeken vészhelyzet esetére előírt pozíciót (nyak behúzva, karok szorosan átölelik a lábakat, fej a térdekhez préselődik). Egy idős bácsi meg is állt a járdán és érdeklődve figyelte az elmeháborodott külföldi különös produkcióját.

A másik ragadozóval hazafele már itt a lépcsőházban találkoztunk. Egy gigantikus pók volt. Amerikában nagy jövő előtt állhatott volna a horrorfilm bizniszben. A hátán feküdt, láthatóan már nem élt szegény pára, de nekem így is komoly erőfeszítésembe került megőrizni a hideg véremet és valószínűleg csakis azért nem ájultam el, mert tudat alatt éreztem, hogy az egyévesnek még szüksége lehet rám a nap további részében. Azóta úgy közlekedek a lakásban és a lépcsőházban, mint aki szellemeket lát. Minden sarok és porcica gyanús. Azzal nyugtatom magam, hogy egy ekkora pók csak nem fér be a bejárati ajtó alatti résen.

Kutya a környéken nincsen sok, macska viszont annál több. Ő Lucifer, a gonoszképű macska, egy a szomszéd megszámlálhatatlan macskái közül. A nevet én adtam neki, rendszerint a kerítésen ül és megvető képpel bámul befelé a lakásba, mintha csak sejtené, hogy ki nem állhatom a fajtáját.