A japán arcfelismerésben egész gyors javulást mutatok, mostanában a nevek okoznak kisebb nagyobb gondot. Amúgy is pocsék a névmemóriám, a magyarok neveit is össze-vissza keverem, több kínos sztori is fűződik a témához.
Amikor utólag rájöttem, hogy pár hete az egyik kedves japán hölgyet is egész délután a neve helyett egy hangzásra hasonló néven szólítottam, úgy döntöttem az lesz a legjobb, ha névjegyzéket készítek az összes japánról akit ismerünk. A taktikám az, hogy ha nem vagyok biztos a névben, írok egy e-mailt, rákérdezek hogy van a férj, gyerekek, háziállatok stb. és a válaszból leírom a neveket. A hétvégén már úgy indultunk vendégségbe, hogy szükség esetére a zsebemben lapult az összes családtag nevének listája, mivel fél munkát nem végzek, gyerekek mellett életkor megjelölésével. Így is következetesen kevertem Koseit és Soseit (és most vettem észre, hogy még az előző bejegyzésben is fordítva írtam a neveket). Végülis nem tudom ez, vagy az volt-e a cikibb, hogy meg kellett kérnem a háziasszonyt, hogy mutassa meg nekem hogyan tudom leöblíteni a WC-t. Annyi kanji-s gomb volt mindenfelé, hogy nem mertem kísérletezni, hátha az öblítés helyett a fenékmosó fog belőle gejzírszerűen feltörni és közben vidáman eljátsza a Jingle Bells-t. Részben már lebontottam a WC tartályt mire eljutottam arra az elhatározásra, hogy segítséget kérek.
A korábban már említett Meet and Greet ebédekben az is nagyon pozitív, hogy belépéskor kapsz egy öntapadós névjegyet, azt felragasztod, és így elkerülhető a kellemetlen névkavarodás. Persze nálam azért így is adódtak problémák. Az első alkalommal a bejárattól az asztalig vezető úton már sikerült elvesztenem az öntapadós cetlit, úgyhogy mindenkinek betűznöm kellett a magyarok számára sem egyszerűen feldolgozható nevemet. Másodjára már résen voltam, és azonnal felragasztottam amint a kezembe került, és aki kérdezte a nevemet, annak örömmel mutogattam a cetlire. Egy kicsit átestem a ló túloldalára, mert hazafele már a metróból kijövet vettem észre a tükrös liftben, hogy az egész városon keresztül úgy utaztam (sőt még egy utazási irodába is bementem), hogy rajtam éktelenkedett nagy betűkkel a teljes nevem. Mivel általában megnéznek minket, a kíváncsi szemeknek ezúttal sem tulajdonítottam különösebben nagy jelentőséget…
Egyébként a japán nyelvben nem nagyon mondják azt hogy TE, hanem mindig az illető nevét használják. Ez a gyakorlatban úgy néz ki nagyjából, hogy pl. amit magyarul úgy kérdeznénk, hogy ’Hány éves vagy?’ azt a japánok nyers fordításban úgy mondják, hogy ’Lizzy-san hány éves?’ Persze hozzám angolul beszélnek általában, de a japánok angolul is kicsit japánosan beszélnek. Szóval ha egy japán angolul beszél, akkor is nagy eséllyel fogja azt mondani a ’How old are you?’ helyett, hogy ’How old is Lizzy-san?’ Egy ilyen kérdés első hallásra elég furán hat, kicsit olyan, mintha úgy beszélnének rólad, ráadásul hozzád, mintha te ott sem lennél.
Amikor utólag rájöttem, hogy pár hete az egyik kedves japán hölgyet is egész délután a neve helyett egy hangzásra hasonló néven szólítottam, úgy döntöttem az lesz a legjobb, ha névjegyzéket készítek az összes japánról akit ismerünk. A taktikám az, hogy ha nem vagyok biztos a névben, írok egy e-mailt, rákérdezek hogy van a férj, gyerekek, háziállatok stb. és a válaszból leírom a neveket. A hétvégén már úgy indultunk vendégségbe, hogy szükség esetére a zsebemben lapult az összes családtag nevének listája, mivel fél munkát nem végzek, gyerekek mellett életkor megjelölésével. Így is következetesen kevertem Koseit és Soseit (és most vettem észre, hogy még az előző bejegyzésben is fordítva írtam a neveket). Végülis nem tudom ez, vagy az volt-e a cikibb, hogy meg kellett kérnem a háziasszonyt, hogy mutassa meg nekem hogyan tudom leöblíteni a WC-t. Annyi kanji-s gomb volt mindenfelé, hogy nem mertem kísérletezni, hátha az öblítés helyett a fenékmosó fog belőle gejzírszerűen feltörni és közben vidáman eljátsza a Jingle Bells-t. Részben már lebontottam a WC tartályt mire eljutottam arra az elhatározásra, hogy segítséget kérek.
A korábban már említett Meet and Greet ebédekben az is nagyon pozitív, hogy belépéskor kapsz egy öntapadós névjegyet, azt felragasztod, és így elkerülhető a kellemetlen névkavarodás. Persze nálam azért így is adódtak problémák. Az első alkalommal a bejárattól az asztalig vezető úton már sikerült elvesztenem az öntapadós cetlit, úgyhogy mindenkinek betűznöm kellett a magyarok számára sem egyszerűen feldolgozható nevemet. Másodjára már résen voltam, és azonnal felragasztottam amint a kezembe került, és aki kérdezte a nevemet, annak örömmel mutogattam a cetlire. Egy kicsit átestem a ló túloldalára, mert hazafele már a metróból kijövet vettem észre a tükrös liftben, hogy az egész városon keresztül úgy utaztam (sőt még egy utazási irodába is bementem), hogy rajtam éktelenkedett nagy betűkkel a teljes nevem. Mivel általában megnéznek minket, a kíváncsi szemeknek ezúttal sem tulajdonítottam különösebben nagy jelentőséget…
Egyébként a japán nyelvben nem nagyon mondják azt hogy TE, hanem mindig az illető nevét használják. Ez a gyakorlatban úgy néz ki nagyjából, hogy pl. amit magyarul úgy kérdeznénk, hogy ’Hány éves vagy?’ azt a japánok nyers fordításban úgy mondják, hogy ’Lizzy-san hány éves?’ Persze hozzám angolul beszélnek általában, de a japánok angolul is kicsit japánosan beszélnek. Szóval ha egy japán angolul beszél, akkor is nagy eséllyel fogja azt mondani a ’How old are you?’ helyett, hogy ’How old is Lizzy-san?’ Egy ilyen kérdés első hallásra elég furán hat, kicsit olyan, mintha úgy beszélnének rólad, ráadásul hozzád, mintha te ott sem lennél.
es akkor a -csin,-rin,-donokrol meg nem is beszeltunk!egyszeru taktika,en az utonevukon hivom oket,nemerdekel mit gondolnak meg kufolditol el is nezik.az oreg nyuggereket meg mama-szannak meg papa-szannak hivom.neznek is a mamik rendesen,mert a mama-szan az a madam a kuplerajokban!de en egy arrogans,egoista gaikokujin vagyok es igy jartak!
VálaszTörlés