Tessék mondani, képeslap van?

Az előző, szolgáltatós témához még hozzátartozik néhány szösszenet.

Azt vettük észre, hogy a boltokban általában addig mennek ilyen idilli körülmények között a dolgok, amíg nem kérdezel valami zavarba ejtőt az eladótól. A legrosszabb, ha valami olyasmit keresel, amit nem lehet kapni. Ilyenkor nem ritka, hogy a szerencsétlen eladót rögtön elönti a hideg verejték, kissé remegni kezd a keze és az addig tapasztalt tökéletes lelki egyensúlya egy pillanat alatt borul fel. Ez azért van, mert ő már tudja a helyes választ, vagyis, hogy ’Sajnálom, de nincs.’ Nyilván, mi ezen alapban nem sértődnénk meg, egészen életszerű egy boltban, hogy valami esetleg elfogyott. Bármennyire is ez lenne a leglogikusabb, legegyszerűbb, és leggyorsabb megoldása a dolgoknak, ő ezt így kimondani ebben a formában nem érzi megfelelőnek, főleg nem egy gaijin arcába bele*. Ehelyett, hogy időt nyerjen, valamilyen elterelő hadműveletbe kezd. Általában elkezd a polcokon vadul kotorászni, aztán egyre többször vakarja meg a fejét, arcán pedig erős koncentráció látszik, szüntelenül sóhajtozik, az erőlködéstől minden izma megfeszül. (A színpadias mimika nagyon lényeges elem! Minél nagyobb a probléma, annál nagyobb szenvedés olvasható le az arcokról.) Aztán –mivel még mindig ott álldogálok -, megkérdezi a kollégáját is, akivel azután már ketten fogják vakarni a fejüket, és a maradék polcokat is összetúrják. Végül már nem bírod elnézni a szenvedésüket, és mondasz valami olyasmit, hogy ’jaj, de elszaladt az idő, sajnos most mennem kell’, amitől láthatóan azonnal mindketten megkönnyebbülnek.

A meggondolatlan, kezdő gaijin könnyen álmatlan éjszakákat tud okozni egy-egy lelkiismeretesebb eladónak, vagy pincérnek. Egyszer egy étteremben várni kellett az asztalra, és az előtérben leültettek minket. Mi, türelmetlen európaiak, persze közben meggondoltuk magunkat, elköszöntünk az ültetős kisasszonytól és kijöttünk. A pincér viszont amikor észre vette hogy leléptünk, ahelyett hogy legyintett volna egyet, utánunk futott és kétségbeesetten kért elnézést, amiért nem tudott azonnal szabad asztalt adni.

Egy másik boltban képeslapot kerestünk, megkérdeztem angolul hogy tartanak-e (Ez is még régen történt, amikor még nem tudtam, hogy ha csak nincs egy szabad fél órád, jobb nem kérdezősködni). Az eladó néni a helyett hogy azt mondta volna hogy nem érti mit beszélek, telefonált az angoltudós fiának, hogy jöjjön már le a házból segíteni a kis hölgynek. Ezután, már így tolmáccsal felszerelkezve, rendkívül tüneményesen egyenként elmutogatta a bolt összes portékáját, hátha eltereli a figyelmünket a képeslapról. Jó pár percig sikerült is húzniuk is a válaszadást, de végül kénytelenek voltak lesütött szemmel beismerni hogy na képeslap, az nincsen.

És a többi, és a többi... a japánok sokszor iszonyatosan körülményesen oldanak meg teljesen hétköznapi problémákat csak hogy meg tudjanak felelni mindenkinek, illetve ha lehet, ne kelljen konfrontálódniuk. Ez van amikor gyermekien édes, és van, amikor rendkívül idegesítő.  

* Hihetetlen, de nincsen ez másképpen nagyban sem, pl. apa-san cégénél, ami ugye a sarki fűszeresnél valamivel nagyobb volumenű vállalkozás. A vevőnek itt sem lehet azt mondani, hogy amit kér, az nem megy, mert a végén még megsértődik. Mondjuk, hogy OK, a látszat a lényeg, aztán utólag ráérünk majd gondolkodni mit csinálunk...