Turistagondolatok - térképekről és kedves japánokról

Időközben megérkezett anyukám és a húgom, úgyhogy a napjaink non-stop turistáskodással telnek. A szokásos napi öltözékünk kiegészült egy hátizsákkal, bal kézben térképpel, jobb kézben metróbérlettel és egy fényképezővel egyéb maradék helyeken.

Azok a napok a legizgalmasabbak, amikor apa-san dolgozik és meghitten magunkra maradunk csak mi hárman lányok és a térkép. Nem akarom rontani a renoménkat, de az egyértelműen kiderült az elmúlt pár napban, hogy térképolvasásban nem jeleskedünk. Még a húgom tűnik a legéletképesebbnek ha térkép van a láthatáron. Én és anyukám viszont alapesetben is gond nélkül szinte bárhol el tudunk tévedni, beleértve a pláza parkolókat, nagyobb lakásokat és a 20 főnél nagyobb befogadóképességű hoteleket is. Engem személy szerint a térképek csak összezavarnak és növelik a frusztrációmat, anyukám pedig nemes egyszerűséggel nem is vesz a kezébe térképet, hanem az esélytelenek nyugalmával követi a többieket.

Ilyen adottságokkal csupa izgalom a városnézés. A metróaluljáróban értetlenkedés viszont remek alkalom a szocializálódásra, már amennyiben az ember japán metrós dolgozókkal szeretne ismeretséget kötni. Még szerencse hogy ilyen segítőkészek, mert néhány belvárosi több emeletes állomásnál, ahol a mozgólépcsőre nem lehet babakocsit felrakni, nem egyszerű kiigazodni az emeleteket összekötő lifthálózaton. Az egyik alkalommal egy babakocsival nehezített metrós átszállásnál az egyik fickó már nem bírta tovább nézni hogy oda-vissza sasszéztunk az aluljáró két vége között a liftet keresve és önszántából jött oda segíteni. Először telefonált egyet, még ki is röhögtük hogy ott dolgozik, de nem tudja merre kell átszállni a Nagoyai várhoz, aztán odakísért minket ahhoz a lifthez, amit már vagy tíz perce kerestünk hiába (miért van az, hogy amikor végre kiderül merre kell menni, hirtelen értelmet nyer a térkép is és utólag minden olyan rém egyszerűnek tűnik...). Ahogy kinyílt a lift a következő emeleten már várt is minket egy másik metrós kolléga (szóval mégis csak tudta, hogy merre van a vár és nyilván neki telefonált... röhögés visszavonva), hogy mi vagyunk-e azok a bizonyos eltévedt Nagoyai váras átszállók. Ő még több misztikus liften és kapun keresztül egészen a metróig kísért minket. Nem ő volt az egyetlen kísérgetős segítségünk. Amikor a húgommal elmentünk felfedezni Nagoya legjobb shoppingolós helyeit (ez a szál elvarratlan maradt, mert gyakorlatilag nem találtunk ilyet- mármint boltot igen, de jót nem), többször állítottunk meg olyan személyeket akik úgy tűntek rendelkeznek némi helyismerettel, és ők is ahelyett hogy elmagyarázták volna hol van amit keresünk, elsétáltak velünk legalább addig amíg már látni lehetett a láthatáron az épületet.
Azért kezdünk belejönni a térképekbe, mert ma például egyszer sem tévedtünk el és öt percnél tovább nem tartott egyik liftes átszállás megoldása sem, igaz néha csaltunk és tiltott szereket is használtunk, úgy mint mozgólépcsők, sima lépcsők és kerülők beiktatása.

Ez egy közepes nehézségű metróállomás térképe haladó babakocsizóknak. Így első ránézésre logikusnak tűnik, de a helyszínen már esküszöm hogy sokkal bolyolultabb a téma, a liftek a legváratlanabb helyeken bukkannak elő és tűnnek el, néha igazi kihívás a kijutás.