Teaszertartás kétszer is

Mindig is izgatott a teaszertartás, kíváncsi voltam, hogyan lehet egy sima teafőzést fél óráig elhúzni, ráadásul úgy, hogy a külföldiek még fizessenek is érte. Azon a címen, hogy a húgomék biztosan rossz néven vennék, ha teaszertartás nélkül kellene hazautazniuk, le is foglaltam három helyet az egyik templomnál.

Sajnos a japánok legalább annyira rugalmatlanok, mint amennyire kedvesek. A program úgy szól, hogy találkozó a városközpontban, és onnan együttes tömegközlekedés a templomhoz. Mondtam nekik, hogy a tömegközlekedés részét mi kihagynánk, és mennénk egyből a templomhoz, mert közel van hozzánk, de ezzel a rém bonyolult változtatással úgy érezték felborítanánk az egész programot, és az igen logikus 'így van a program és kész, még papír is van róla' érveléssel berendeltek minket a városközpontba. A telefonos programszervező egyébként beszélt angolul, de a kommunikáció így is akadozott, mert amikor megérkeztünk, a túravezető megkérdezte hogy hol a másik gyerek, és melyikünk a japán (?!).

A vak randin rajtunk kívül még két fizetővendég jelent meg. Az egyik egy stréber új-zélandi fickó volt, aki az alkalomra még egy kimonót is magára erőltetett. Folyamatosan japánosan affektált a Fujis legyezőjével (amikor egy gaijin japánosan akar viselkedni, az éppen olyan rosszul sül el, mint amikor egy japán próbál nagyon laza amerikait játszani), és panaszt tett a túravezetőnél, hogy a Hiroshimai emlékparkban található harangon a föld térképéről lehagyták Új -Zélandot. A másik pedig egy csinos, fekete ruhás ausztrál nő volt. Mi a spagettipántos ruha, strandpapucs összeállításunkkal kicsit alulöltöztük a társaságot. Ezen kívül még két ponton nem illettünk bele a teaszertartás miliőjébe. Az egyik, hogy nem szeretjük a porból készült zöld teát, a másik pedig, hogy forrón nem tudunk meginni semmit. Anyukám pluszban még a térdén sem tud huzamosabb ideig ülni, úgyhogy a program tökéletesnek indult.

A túravezetőnk a hiperaktív-túlbuzgó-csúnyafogú, de a mosolygásban ez nem gátolja típushoz tartozott. Olyan átéléssel magyarázta a teáscsésze és a tatamiszőnyeg kapcsolatát (hihetetlen, de érdekes volt), hogy elfelejtettünk nézni, hogy a háttérben hogyan főzte a kimonós nő a teát. A Q&A résznél ezért az ausztrál nő meg is kérdezte, hogy végül is hogyan főzik a teát, mert arról a részről teljesen lemaradtunk. Nem hoztuk őket zavarba, újra kezdték az egészet, és még egyszer előadták az egész műsort az elejétől. Maga a tea megfőzése egyébként nem tart sokáig, csészeöblögetéssel és teahabosítással együtt is csak pár perc az egész. Az időt inkább a körülményes, hajlongásokkal tarkított szervírozással húzzák el. Amikor a túravezető mondta hogy az összes teát meg kell inni, kicsit megijedtünk, de szerencsére egyáltalán nem volt annyira szörnyű, mint amire számítottunk. A mi fogalmaink szerinti zöld teához persze nem sok köze volt, sőt még habos is, és az állaga inkább hasonlított egy krémes, habos kakaóra. Szóval egész iható a cucc, de azért amikor a másodszorra főzött plusz teát meg kellett inni, mindenki a másikra mutogatott, és végül, mint a csoport leglelkesebb tagja, kénytelen volt az új-zélandi magára vállalni a repetát.