Nudlibár

Nem vagyok egy tipikus japán háziasszony, nem készítek reggelit apa-sannak, ebédet is csak az egyévesre való tekintettel főzök néha és meleg vacsorával sem várom a munkában megfáradt családfenntartót. A japán tanár meg is kérdezte egyszer hogy mi a fenét eszünk mi esténként, nem látja hogy főznék valamit, viszont ’vacsorázni megyünk’ felkiáltással mindig diszkréten elvonulunk az egyévessel amíg ő apa-sant oktatja. Amikor mondtam, hogy aznap pl. vajas-mézes kenyeret ettem kakaóval, elég zavart lett a tekintete, szerintem azóta sem dolgozta fel ezt az információt. A nemfőzésemet azzal ideologizálom meg, hogy bolond lennék annyi időt tölteni a konyhában, amikor rengeteg étterem van a környéken ahol gyorsan és olcsón lehet az én ’remekműveimnél’ sokkal finomabb étkeket szerezni és a felszabaduló időt inkább a kiskorú szórakoztatására fordítom.

A kedvencem egy japán tésztás éttermem, amit Al Bundy után szabadon mi csak nudlibárnak hívunk. Nagy nehezem már kezdtem kiismerni magam az ételek között, erre a melegre való hivatkozással, mindenféle előzetes értesítés nélkül össze-vissza kavarták a menüt. Ok hogy kell egy kis változatosság, de azért az mégis szemétség, hogy pont az én kedvenc csirkés udonomat vették le a menüről, és helyette mindenféle más ismeretlen tésztákat raktak fel. Az történt ugyanis, hogy a nagy melegben száműztek pár forró ételt  és az étlapot elárasztották az évszaknak megfelelő hideg tésztákkal. A dolog úgy néz ki, hogy kapsz egy hatalmas jéghideg tésztahalmot, belemártogatod a mellette lévő ugyancsak hideg szószba, és már szürcsölheted is befelé. Nagy előnye, hogy 3 perc alatt kész és szerintem az egész cucc nem több 300 kalóriánál.

Néhány hete elhívott ebédre egy japán lány és már majdnem kezdtem sajnálni, hogy ebben a melegben egész délelőtt a sütő mellett fog aszalódni, és rögtön fel is idéződött bennem a túrós palacsintás fiaskó előtti izzadós küzdelem a konyhában, de amikor odaértem mondta, hogy most áll még csak neki a kajának. Na remek, gondoltam, ebből sosem lesz ebéd (az ebéd szóra valahogy még ennyi hónap Japán után is mindig a klasszikus háromfogásos leves-husi-süti menüre asszociálok), de mire kezet mostam és nem minden hátsó szándék nélkül felajánlottam a segítségemet, már készen is volt a ’jeges’ tésztával.

Bár nagyon beleléptek a lelki világomba  a nudlibárban ezzel az udonos dologgal, de el kell ismernem, hogy elég jó ez a hideg tésztás mutatvány. Azért a néhai csirkés udon emlékére amikor ilyen tésztát veszek és senki sem látja, otthon bedobom a mikróba pár percre melegedni...

Aka-chan alapvető életfilozófiája szerint kaját nem utasítunk vissza, de a hideg tészta őt is felkészületlenül érte amikor a fent említett ebéden a szájába tömtem egy adaggal, és láthatóan kérdően nézett az ebéd elkövetőjére, hogy akkor ezt most hogy is gondolta. (A szokatlanul jó képminőség annak köszönhető, hogy kivételesen nem én voltam a paparazzi.)