Celebgyerek

Ha Japánba jössz (és most nem Tokióról beszélek), és egyik felmenőd sem volt japán, esetleg ázsiai, előbb-utóbb hozzá kell szoknod az állandó figyelemhez. Én a könnyebb elvegyülés érdekében - de méginkább a 'próbaút' alatt tapasztalt őrületes fodrász árak miatt -, érkezés előtt japán-barnára festettem a hajam, de napszemüveg nélkül így is mindig kiszúrnak a tömegből. Viszont végre egy hely, ahol nem érzem magam alacsonynak. Ez is valami!

Engem még többé-kevésbé diszkréten bámulnak és csak lopva mernek rám nézni. Kivételt csak a kisgyerekek képeznek, akik még nem érzik cikinek azt ha elém állnak a boltban és tátott szájjal bámulnak, úgy hogy a szüleiknek kell őket arrébb rángatni. Persze ez nem minden napos szerencsére, de többször előfordult már. Sőt, apa-santól van amikor meg is ijednek. Amikor megérkezik a házba, néhány gyerek azonnal menekülni kezd, és a szüleit is futásra próbálja rábírni 'Jön a gaijin*!' felkiáltással.

Amikor a kiskorú is velem van, egészen más a helyzet, olyankor elszabadul a pokol. Falfehér bőrével, szőke hajával és kék szemeivel maga ellen hívja ki a sorsot. A legtartózkodóbbak csak mellettünk elhaladva, vagy egyéb helyekről vigyorognak ránk. Ilyenkor persze illik visszamosolyogni, de minimum kedves ábrázatot vágni, ami nekem lassan egy év után, különösen a reggeli órákban esik nehezemre. Ráadásul a kiskorú, ezzel a szőke haj-kék szem kombinációval önkéntelenül is azt a sztereotípiát erősíti, hogy a fehér ember, mint olyan, szőke és kék szemű. Ezért az első mosoly után, rögtön jön is a zavart arckifejezés, amikor rám, és sötétbarna hajamra esik a tekintetük. Kis homlokráncolás, még egyszer, jobban megnézik a kék szeműt, majd ismét engem. Közben csikorognak a fogaskerekek, hogy akkor ez most hogyan is van, nem erről volt szó... 'Na jó, biztos az apja', nyugodnak meg végül gondolom. (Dupla csavar, amikor ő is velünk van, és tovább bonyolítja a helyzetet az ugyancsak barna hajával.)

Aztán a merészebbek már integetnek is. Ja, és van ez a közléskényszerük, hogy muszáj ilyenkor felsorolniuk pár angol szót, amit ismernek (volt egy ürge egyszer, aki amikor mellettem elhaladt, lazán odavetette nekem, hogy 'Peace!**'. Nem figyeltem oda, és mivel azt gondolta hogy biztosan nem hallottam meg, kicsit jobban odahajolt, és hangosabban újra elismételte, és még mutatta is hozzá az egyetemleges jelet...). Ezt azért teszik, mert a japánok szerint egy fehér ember - azon kívül hogy szőke és kék szemű természetesen -, csakis amerikai lehet, slussz-passz. Jobb, ha mindjárt az elején elfogadod új nemzetiségedet, vitatkozni nem érdemes.

A legfanatikusabb rajongók természetesen a nyugdíjasok. Ők már nem ismerik a személyes szféra fogalmát. Bárhol, bármikor botlunk bele ebbe a típusba, az utunkat állják, jelezvén, hogy közelebbről is meg kívánják tekinteni az amerikai gyereket. (Egyszer mentem a babakocsival a kiskorú elé a bölcsődébe és egy néni még az üres babakocsiba is behajolt). Pedig én pont ettől a korosztálytól tartottam, hogy majd nyilvánosan megköpködnek és eltángálnak az esernyőjükkel múlt századi sérelmeik miatt. De bármennyire is agresszívnak tűnnek, valójában ártalmatlanok.
Néha azért tettlegességre is sor kerül. Amikor a kék szemű haját tapogatják, akkor még rezzenéstelen arccal tűröm az eseményeket (de a mosolyom már nem természetes), de amikor a kezéhez, vagy az arcához érnek, különösen influenzás időszakban, akkor már felmegy bennem a pumpa. Ráadásul félelmetesen gyorsak. Ilyen kiélezett helyzetben általában pislantani sem merek, és a levegőt is vissza tartom hogy idejében közbe léphessek, de bizonyára nagy gyakorlatuk van már a gyerektapogatásban, mert csak ritkán tudom megállítani a kéretlen kezeket. Aztán a buszon, vagy a metrón, ahol több idő áll rendelkezésre az ismerkedésre, különböző homályos eredetű savanyú cukorkák és egyéb édességek kerülnek elő a táskákból. Ezeket megpróbálom megszerezni, mielőtt a kiskorú megkaparintja, de a simogatásokhoz hasonlóan, itt is villámgyorsan történnek az események.

A fiatal lányok külön kategóriát képeznek. Kávéházakban és metrón nyíltan flörtölnek a kék szeművel, aki jól időzített mosolyokkal adja alájuk a lovat. Amikor nem nézek oda, megpróbálják lefényképezni a telefonjukkal, de amikor lebuknak, nagy vihogás támad, és elszégyellik magukat.

Szóval nincs olyan réteg, amit hidegen hagyna a szőke haj és kék szemek, még a legzordabb tekintetű salary man***-ek és a legvadabb kinézetű tinédzser fiúk is készek azonnal kukucskásat játszani a metrón, amint a kiskorúnak elhagyja egy mosoly a száját.

Már gyűjtünk a gyerekpszichológusra, akire nyilvánvalóan szükségünk lesz, miután hazamegyünk. Nem tudom hogyan fogadja majd az addig sztárként ünnepelt kiskorú, hogy közömbösen fognak elhaladni az emberek mellette az utcán, és a játszótéren is csak egy lesz a harminc szőke, kék szemű gyerek között...

Gyakori életkép. A kiskorú futás közben megtorpan, hogy kellese kicsit magát a rajongók előtt.

*A 'gaijin' szóval a külföldieket illetik, ha eddig még nem mondtam volna. Van egy enyhe pejoratív felhangja is, így szemtől szemben nem is használják. Mert az ő felfogásuk szerint ugye vannak a japánok, és a világ másik, szerencsétlenebbik fele, a kívülállók. Nem kevés nemzeti öntudat van bennük, amit tulajdonképpen én irigylek tőlük, még ha néha idegesítő is ez a felsőbb rendűségi érzésük.

**Béke. Nagyon belejöttem a csillagozásba.

***Irodai alkalmazott. Manapság ennek is van egy kis pejoratív jelentése. Nyúzott, agyonhajszolt (de legalábbis az irodában sok időt töltő), hazafelé a metrón elalvó, öltönyös férfiak, aki tényleg szó szerint a cégnél töltik az életüket és otthon már nem nagyon találják a helyüket.