Japán nyelvlecke két percben

Jár hozzánk egy japán tanár és heti máfél órában megkísérli a lehetetlent, vagyis színvonalas japán társalgó partnert faragni belőlem. Még otthon, Japánba költözés előtt elkezdtem a japánt. Először nagyon lelkes is voltam, mert úgy tűnt nem nagyon bonyolítják a nyelvüket összetett nyelvtani szabályokkal. Mintha csak egymás után tennék a szavakat, itt-ott egy alany, vagy időpont megjelölésével hogy mégis kiderüljön kiről és mikor szól a történet. Az volt a benyomásom, hogy az alapkommunikációhoz elég sok szót megtanulni, kellemes összevisszaságban elrendezni egy mondatban, és máris kész a japán diskurzus. Nem árt ha a szavak között sokat mondod, hogy ’anóó’, meg ’eeeto’, ettől nem csak hogy nagyon japános lesz az egész, de közben van időd gondolkodni is. Hallgatóként sokszor kell sűrű bólogatás közepette hümmögni és folyamatosan emelkedő tónusban az ’eeee’ hangsort ismételgetni egy-egy érdekesebbnek tűnő kijelentés után. Utóbbit különösen lányok tudják remekül alkalmazni, akkor a leghatásosabb, ha a hansor vége már a fülsiketítő tartományba ér és a környező madarak is megrebbennek. Apa-san igazán nagy mestere ezeknek a japán töltelékhangoknak, és igaza is van, ha ezeket elsajátítod, az már fél siker.

A japántanulásban én a motivációmat valahol ott vesztettem el, amikor néhány hónapnyi tanulás után, közvetlenül Japánba indulás előtt, az utolsó előtti órán a tanár (helyesebben a japán csaj aki az órákat tartotta) teljes természetességgel közölte velem, hogy ezt a beszédstílust amit eddig tanultam gyakorlatilag el is felejthetem, mert a köznapi nyelvben senki nem használja… Eddig azt gondoltam, hogy nincs rosszabb az elméleti közgazdaságtannál... Mindegy, most már hadd jöjjön a tanár, hátha ragad rám is valami és legalább lefordítja nekem a leveleket és szórólapokat amiket kapunk. Azt azért mindjárt az első órán leszögeztem, hogy a kandzsi tanulással nem kívánom az agyamat terhelni. Még ugyancsak a lelkes korszakomban rávettem magam, hogy minden nap egy kandzsit megtanulok. A dolog úgy zajlott, hogy egyet megtanultam és közben az előző két napban tanultakat elfelejtettem. Így az általam felismert kandzsik száma -büszkén mondhatom- mostanra eléri egészen az öt darabot. Szóval úgy döntöttem megelégszem a hiraganával (gyakorlatilag semmi hasznát nem veszem) és a katakanával, ami nagyjából arra jó, hogy a japán ismerőseim előtt felvágjak és a boltban meg tudjam különböztetni a vajat a margarintól. Ja, meg persze a tévéműsor kódolásához.

 

Japán szótanuló kártyák. Balról jobbra haladva: hó, hajó, reggel, tavasz, fej és ember. Ha ez a pár kandzsi már jól meg, szólj és küldöm a maradék 1940-et is.

 

Ez pedig egy párbeszéd a japán nyelvkönyvemből. Sato-san barátsága jeléül éppen meghívja Miller-sant cseresznyefavirág nézőbe, aki ennek nagyon örül és részvételi szándékát konkrét időpontra és helyre vonatkozó kérdésekkel meg is erősíti.