Rend a lelke mindennek

A minap pakolgattam (Mert ezt is szoktam. Néha hasznos is az ilyen, január elején pl. papírszortírozás közben találtunk egy, valószínűleg még december elején megkapott adventi képeslapot. Még beszéltük is karácsony körül apa-sannal, hogy mehet a fenébe az a bizonyos lapküldő, nem is küldött karácsonyi üdvözletet, legalább mi gaijin-ek tartanánk össze - mi ekkor még csak virtuálisban gondolkodtunk. Ja, és persze mi sem küldtünk, de magával szemben az ember mindig elnézőbb.), és a kezem közé akadt apa-san kondi tagsága, és vele együtt a 'házirend' is. És tényleg benne van, hogy tetoválással nem engednek be, illetve ha csúnya, rossz gengszter, vagyis Jakuza tag vagy, akkor sem látnak szívesen.



Kérsz valamit a conbiniból?

avagy haikuoritifeisharutishu és társai

Szóljunk néhány szót a Japánt átszövő 'conbini' hálózat jelenségéről. Magyarázat helyett jöjjön most egy hosszabb nyelvi kitérő sok lábjegyzettel, várhatóan  többek el fognak aludni olvasás közben, és a befejező, a 'conbini' lényegi elemeit összefoglaló részhez már csak a legstréberebbek jutnak el....
Egy kezdő japán-angol tanulónak nem sokat mond ez a szó, több hónapos itt tartózkodás után viszont már az ember sokkal fogékonyabb a tömérdek angolból átvett* szó megfejtésére. Egy idő után, amint meglátsz egy katakanával** írt szót, a képzeleted szárnyalni kezd, és a szabad asszociációk tömegével tódulnak az agyadba.  

Vegyünk is mindjárt néhány példát. Kezdjük az egyszerűbb szavakkal (sorrend: katakana/ romaji*** - angol), amiknek eredetére pár japán óra után, ill. ha más nem, a szövegkörnyezetből általában rá lehet jönni:

• グラム/guramu  -  gramm
• サラダ/sarada (ejtsd szarada)  -  salad
• カ—ド/kado - (ejtsd kádo)  -  card

Trükkösebb szavak, kell némi gyakorlat hozzá, hogy rájöjj miről van szó:

• ガラス/garasu (ejtsd garaszu)  -  glass
• ユ—モア/yumoa (ejtsd júmoa)  -  humour
• テ— ブル/teburu (ejtsd téburu)  -  table

És ezzel el is érkeztünk a 'conbini' típusú szavakhoz, amik túl hosszú, általában összetett szavak praktikus rövidítései:

• ペソコン/pesokon (ejtsd peszokon)  -  personal computer
• エアコン/ eakon  -  air conditioner
• デパ—ト/depato (ejtsd depáto)  -  department store****

A szemfülesebbek már kitalálhatták, hogy 'conbini' szó, az angol convenience store japán megfelelője.
Bónusz pontért ki lehet találni milyen angol szöveget rejt a bejegyzés alcíme. Mert imádnak angol feliratokkal ellátni mindent, de szóközöket nem mindig hagynak a szavak között. Segítségül annyit elárulok, hogy négy szóból áll és a mellettem lévő zsepis dobozról másoltam. Apró betűs részt elolvasók előnyben.

Szóval a conbini, az egy éjjel-nappal nyitva tartó bevásárló alkalmatosság. Hasonlatos a nálunk is megtalálható non-stop boltokhoz, vagy benzinkutakhoz, mármint a bolt részéhez. Ezek japán társai viszont vérprofik. Kis méretük megtévesztő, valójában nehezen tudnál olyan használati cikket mondani, amit ne lehetne éjjel kettőkor egy conbiniból beszerezni. Lehet kapni rengeteg ételt, italt, snack-et, újságokat, mangkákat, esernyőt, írószereket, tisztító és tisztálkodási szereket, sminkkészletet, csavarhúzó szettet, édi-cuki figurákat és stb. Sőt! Lehet kaját melegíteni, fénymásolni, faxolni, pénzt felvenni, fényképeket kinyomtatni, lottót feladni és természetesen a pisi-kaki ügyek is megoldhatóak. A conbininek olyan jól sikerült beilleszkednie a japán társadalomba, hogy egy mai átlag japán alapvető életfunkciónak ellátásához feltétlenül elengedhetetlen.  A parkolója napszaktól függetlenül mindig tele van autókkal (általában járó motorral, erről majd egyszer később a 'japánok és a környezetvédelem' című tényfeltáró fejezetben), egy modern embernek ugyanis mindig akad valami halaszthatatlan conbiniben vásárolni való dolga. Ha más nem, egy kis rohasztott babos-rizses harapnivaló mindig lecsúszik, conbinibe pedig jövet-menet belebotlik az ember. Elképzelhetetlenül sok van belőlük, nehéz úgy egy várost fényképezni, hogy ne lógjon bele az utcaképbe legalább egy conbini.

Hogy jobban el tudjuk képzelni egy átlag japán ember viszonyát a conbinikhez, képzeljük magunk elé egy mítinget apa-san cégénél, ahol éppen apa-san egyik Magyarországról visszaköltözött japán kollégája tart előadást kis hazánkról. Az egész nem tart tíz percnél tovább, de emberünk az ország bemutatásakor a demográfiai részen kívül azt is fontosnak tartja megemlíteni, hogy nálunk nincsenek conbinik. Amint ez elhangzik, a döbbenet azonnal kiül az arcokra, az addig bóbiskolók rögtön felriadnak (még a szájuk szélén kacérul folydogáló nyálcsík is megdermed ijedtében), ill. néhányan levegő után kapkodnak...
Ezek után apa-sannak nehéz dolga lesz, ha ezt a hazánk tekintélyén esett csorbát ki akarja köszörülni.  Nyilvánvalóan nem lesz könnyű beadni japánjainknak, hogy több civilizált társadalom is gond nélkül elműködik conbinik nélkül.

A közlés körülbelül olyan fokú megrökönyödést és hitetlenkedést válthatott ki a hallgatóságból, mint amikor arra a gyakori kérdésre hogy mi milyen halakat eszünk Magyarországon, a gyér felsorolás után elárulom, hogy Magyarországnak nincsen tengere.

*Nyilván nem csak az angolból vettek át szavakat, de ezekből van a legtöbb.

**A katakanák viszonylag egyszerű japán írásjelek, amikkel az idegen eredetű szavakat írják, mert ugye nincsen kanji rájuk.

***A romaji pedig a japán karakterek latin betűs átírása, nagyjából gondolom az angol kiejtés szerint fonetikusan.

****A japán betű- és hangkészlet, egyébként az angolhoz és magyarhoz képest igen szűkös. Ez sok mindent megmagyaráz. Pl. az 'l' és 'f' betűket nem nagyon tudják kimondani, így lesz a coffee szóból kohi és a ball szóból boru. Nincs mássalhangzó torlódás sem. Pl. a mi krumpli szavunkba beletörne egy japán nyelve és valami olyasmi jönne ki a végére, hogy kurumupuri.

Iskolai egyenruha...

... Azért valljuk be, nem lehet könnyű csajozni egy ilyen szerelésben.

Csak növekszik, és növekszik...

A minap örömmel tapasztaltam, hogy a Takayamában felfedezett neoavantgárd művész (a Hamutartóművész) alkotásai Nagoyában is kezdenek teret hódítani. Lefényképeztem még két hamutartót a teljesség igénye nélkül.

Íme az első. A művész ezúttal a természeti erők roppant ereje előtt hajt fejet ezzel az alkotásával. A hármas csendélet egyben kémiai kísérlet is, megtudhatjuk mi történik egységnyi idő alatt egy átlagos rövidségre elszívott cigaretta csikk és az esővíz kölcsönhatásából. Szemléletesen mutatja be, hogy a hanyag dohányzó által a nyári zápornak kitett csikk milyen változáson megy keresztül mielőtt végleg elporlad. Első ránézésre nehéz eldönteni, hogy az alkotó a csikk szomorú sorsára, az esős évszakra (figyeljük meg milyen érzékletesen jelzi az idő múlását, illetve az esőcseppek irányát a műnek keretet adó szegély alig észrevehető felázásával), vagy netán a kihaló félben lévő gyapjasmajmok megmentésére akarja felhívni a figyelmet, de a figyelmes szemlélőben mély nyomot hagy a mű, és még napokig álmatlan éjszakák gyötrik amiatt a néhány éve elkövetett baklövése miatt, amikor egyszer feltehetőleg enyhén ittas állapotban felelőtlenül eldobott egy csikket az utcán.*

Ez a kép pedig mintegy ikertestvére az előzőekben bemutatottnak. A művész valószínűleg úgy érezte, hogy korábbi alkotása süket fülekre talált, mert a könnyelműen gomolygó dohányfüst témáját immár másodszorra dolgozza fel. A kép ezúttal többszereplős, a dohányfüst áldozatai a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből tevődnek ki. Elsőként megjelenik a gazdasági válságból lassan kilábalni látszó Utca Embere, aki reményei szerint néhány éven belül ismét Okinaván nyaralhat. A második, kissé hajlott öregember, pedig Japán elöregedő társadalmára próbálja terelni az illetékesek figyelmét, mintegy vészharangot kongatva a probléma mielőbbi megoldásáért. A harmadik áldozat, pedig a társadalom perifériájára szorult, gyermekét egyedül nevelő szülő. A füst útja ezúttal is további kérdéseket vet fel. Vajon miért tesz kitérőt mielőtt idős áldozatára lesújtana? Vajon mi a célja a számozásnak? És a kérdés, ami Takayama óta mindenkit foglalkoztat - Vajon mi lett a kutyával?

Az alkotó különös érzékenységgel jeleníti meg a passzív dohányosok rémületét, amint a dohányfüst kíméletlenül lecsap rájuk. Az egyedülálló szülő élő pajzsként védi saját testével az ártatlan gyermeket. A társadalom megvetését méltán kivívó, környezetével nem törődő dohányzó magatartását pedig egyetlen, mindent kifejező szóval illet, ’gondatlanság’.

A fenti két kép csak a jéghegy csúcsa, az alkotó fantáziája ugyanis nem ismer határokat. Ha ennyi nem volna elég, itt megatalálod a teljes kínálatot.

*Ne érts félre, támogatom ezt a dohányzási etikett kampányt. Én csak arra lennék kíváncsi hogy ha ugyanezeket a képeket egy japán nézi meg, ő is ennyire szokatlannak gondolná-e a téma feldolgozását…

Mini Mini

Mi nagyjából az első pattanásunk megjelenésével egyidejűleg a Cartoon Networknek is búcsút mondunk és a rajzfilmes korszakot egyszer és mindenkorra lezárjuk magunkban. Nem mondom, néha becsúszik egy-egy Shrek, vagy Jégkorszak (Anime téren nem tudok nyilatkozni) de azért nem raknánk ki a műszerfalunkra az egész Shrek családot, csak mert annyira cukik.
A japánok másképp kötődnek a rajzfilmes karakterekhez mint mi, ők valahogy sohasem nőnek ki belőlük. A tinédzserek - akiknek az alapruházata amúgy sem szokványos-  művelik a témát a legmagasabb színvonalon. Néhány lelkes diák nem éri be azzal hogy a kedvenc rajzfilmes karaktere lifeg a táskájáról, hanem ő maga testesíti meg azt és egy az egyben úgy néz ki, mintha egy animéből lépett volna ki. A többség ennél sokkal szolidabban dolgozza fel a kérdést, és megelégszik a telefonokra és táskákra akasztható figurákkal. Én a végletekig leegyszerűsített, szürke telefonommal meglehetősen kilógok a sorból. Több beszélgetőpartnerem vette már kezébe őszinte gyermeki érdeklődéssel a telefonomat és kérdezett rá, hogy honnan szereztem ezt a különös példányt. Az egyik lány elmondta hogy szép emlékeket idéz benne a telefonom, az anyukájának volt hasonló kábé 10 évvel ezelőtt. Tény hogy nem kinyitható, vagy szétcsúsztatható, nem lóg rajta őrületes mennyiségű csillogó édi bigyó és gyöngysor (sőt, a táskámon sem; igen kínos), a képernyőjén nem ugrál egyetlen kismacska sem rózsaszín háttérrel szívecskék között (ezt még ki tudom magyarázni, a kiskorú fényképe általában enyhítő körülmény), nem tudom lejátszani rajta a teljes Nintendo arzenált metrózás közben, és nem tudok vele fizetni sem a plázában. Ultra-full-giga ciki.
Telefonügyben egyébként nekem már azt is elég volt feldolgozni hogy van e-mail címe a telefonomnak, és nem SMS-t, hanem e-mailt kell küldeni. Az én e-mailjeim, amik kizárólag betűkből állnak és fekete-fehérek, elég uncsinak számítanak. Mások e-mailjei szinte külön életet élnek. Színesen vibrálnak, tele vannak animációkkal, különféle táncoló figurák úsznak be és ki a képből és minimum egy szívecske alaptartozék.

Ha nálunk meglátsz egy rajzfilm figurát egy cégtáblán, nagy eséllyel hozod kapcsolatba az illető vállalkozást bizonyos 0 és 10 év közötti 150 cm-nél alacsonyabb átlagmagasságú célcsoporttal. Japánban már nehezebb a dolgod, az integető koala macik és kacsingató zsiráfok a legkülönösebb helyeken bukkannak elő. Az első hónapokban engem is sokszor tévesztettek meg különböző céges logók. Amikor először fedeztem fel a környéket, meglepődtem mennyi játszóház és játékbolt van a közelben. A Mickey egeres bankkártya után már gyanakodni kezdtem, hogy talán valami nem stimmel. Most már tudom, hogy ha egy nyuszi vigyorog egy cégtáblán, az a legritkább esetben jelenti azt hogy a cég tevékenységi körének köze van a gyerekekhez. Általában kiderül, hogy autómosóról, munkaközvetítőről, vagy biciklikölcsönzőről van szó.

Sokáig meg voltam győződve arról, hogy ez a céghálozat egy játszóház lánc és örültem neki, hogy az esős évszakban majd tudunk hova járni az egyévessel. Nem tudom honnan vettem ezt a képtelenséget, a vak is látja, hogy ez egy ingatlaniroda, ha más nem legalább a nevéből (Mini Mini) rájöhettem volna...

A pénzautómata oldalán mosolygó kedves egércsalád a lufikkal teljesen hétköznapi látvány Japánban.

A házunk előtt sokszor áll ez a kis játékautóra hajazó furgon. Naivan az elején azt hittem, hogy valamilyen állatdoki furgonja, vagy kutya-macska kozmetika, esetleg sintér (jól van na, annyi macska van a környéken, gondoltam mást is utálja őket...), aztán kiderült, hogy egy fuvarcég.

 

Ez a tekintélyt parancsoló bagoly pedig a rendőrörs emblémája. Ha bűnöző lennék, biztosan halálra rémülnék tőle és tuti elmenne a kedvem a rosszalkodástól. Egyébként a rendőrök ha helyzet van, hatalmas lármát csapnak, a villogás és szirénázás mellett még hangszórón keresztül is figyelmeztetik a népet, hogy el az útból, mert akció van! De mint azt már megtanultuk, első a biztonság, ezért harmincnál többel még a legnagyobb vészhelyzet esetén sem mernek menni, és biztos ami biztos, a lámpánál akkor is megállnak, ha az zöld (vagyis kék, mert a Japánban a zöld lámpát kéknek hívják... hosszú történet). Ez vonatkozik a mentősökre is, úgyhogy apa-san már többször a lelkemre kötötte, hogy ha egy békés szombat délután arra lennék figyelmes, hogy spriccel a vér valamelyik végtagjából, vagy esetleg kómába esik az esti tévénézés közben, nehogy mentőt hívjak, egy taxival valószínűleg többre megyünk. (Apa-san túlélési esélyeit nem kis mértékben az is csökkenti, hogy sem a mentőket, sem taxit nem tudom hogyan kell hívni, de ez maradjon köztünk...)

Dohányzásra kijelölt hely

Képi anyag még a hétvége gyűjtéséből - Takayama tájegység.

Nagy nehezen találsz egy helyet ahol lehet dohányozni - mert nem ám csak úgy akárhol az egyén kénye-kedve szerint -, és még akkor sem hagynak nyugodtan füstölni, muszáj egy kis tanító jelleget belevinni finoman a hamutartó oldalára ragasztva.

A piktogram kicsit nehezen feldolgozható, nekem teljes egészében nem is sikerült minden részletében értelmeznem (különös tekintettel a dohányfüst vonulási alakzatára), simán elmenne egy kortárs festménynek is. A stilizált emberalakok mellett meglepő alapossággal kidolgozott kiskutyát (még szeme is van, a bácsinak viszont lába-keze sincsen rendesen) már végképp nem értem miért keverték bele a történetbe, talán rossz időben volt rossz helyen. Az alkotó környezettudatosságára utal, hogy a kutyatulajdonos kezébe még a kutyapiszokgyűtő zacskót is odarajzolta (vagy a póráz vége tekeredik, talán soha nem tudjuk meg). A mű ellentmond annak a korábban tett megállapításomnak is, hogy japánban nincsenek bal kezes emberek, amennyiben feltételezzük hogy a képen szereplő káros szenvedélyektől nem mentes zöldember nem hátrafelé halad. Meg egyáltalán.

Ez a földdarab első ránézésre a rózsaszín ház kertjének tűnik még tereprendezés előtt. Valójában már a szomszéd építési telke. Itt tényleg érdemes jóban lenni a szomszéddal, és a papírfalaknak köszönhetően ha lekiabálsz az asszonynak hogy kész van-e már a vacsora, a szomszéd válaszol.

És hogy milyen házat lehet kihozni egy ekkora telekből?

Az óvárosi részen a boltok között egyszer csak feltűnik egy ingyenes pihenőhely. Multifunkcionális, kicsit időutazós jelleggel, miután megittad a teádat a múlt század eleji teafőzőről (jobbra hátul), már nézheted is a tőzsdeárfolyamokat a szélessávú interneten és közben még a kölök is tud aludni egyet.

Ajándék babának ne nézd a nemét

Gyűlnek a japán ajándékok. A múlt héten az egyéves kapott ajándékba egy ruhát. Az ajándékozó mondott hozzá valami instrukciót is, de hirtelen nem nagyon értettem, és az idő és a hely nem volt alkalmas a további kérdezősködésre. Csak itthon bontottam ki és hosszas vizsgálódás után úgy döntöttem, hogy egy pizsamáról van szó. Azért a japán óra előtt, előre megfontolt szándékkal, hanyagul elöl hagytam a szóban forgó ruhadarabot. Állandó japán életviteli tanácsadóm, a japántanárnő azonnal ki is szúrta milyen változás történt a lakás állapotában az előző héthez képest, és érkezése után három másodperccel már a ruháról társalogtunk. Így derült ki, hogy az ún. Yukata jelenséggel van dolgunk. Vagyis a kapott cucc nem más, mint egy lenge, nyári kimonó fiúknak. Először is megkönnyebbültem hogy még nem küldtem el az e-mailt amiben megköszönöm a pizsamát, aztán pedig jól meglepődtem, hogy nem csak a lányoknak vannak kimonóik, hanem fiúkimonók is vannak. Szerencsére az ajándékba kepott példány a kimonók egy végletekig leegyszerűsített változata, úgyhogy nem igényel kéthetes tanfolyamot hogy egyáltalán fel tudjam adni a gyerekre. Csak két helyen kell összemadzagozni és máris kész a kölök a nyári fesztiválra.

Szerintem akkor is olyan mint egy pizsama… A japántanár -nagy örömömre- külön kiemelte, hogy a ruhán látható bogárféleség, a japánok egyik kedvenc bogárfajtája.

A másik szerzeményünk egy japán lánybaba. Apa-san egyik kollégájától kaptuk, mert náluk a gyerekek már felnőttek és máig homályos okból úgy gondolta, hogy mi örülnénk neki. Valami olyasmi a történet, hogy amikor gyerek születik a japán háznál, általában a nagyszülők vesznek egy ilyen babát. Lányoknak szépen felöltöztetett lánybabákat, fiúknak harcos babákat. A lányok, ill. a fiúk napján állítják fel őket minden évben, amíg még kicsik a gyerekek. Két babát is felajánlott és bár van némi ellentmondás abban, hogy a mi gyermekünk fiú típusú, a babák pedig lányok, és apa-san is jobban örült volna egy vagány szamurájos babának, végül az egyiket mégis elfogadtuk. Részben azért, mert ciki lett volna visszautasítani, annál is inkább, mert nem olcsó egy-egy ilyen baba, részben pedig azért, hogy a hűtőmágneseknél valamivel autentikusabb emléket is hazavigyünk majd Japánból. Az még egyelőre nyitott kérdés, hogyan fog beilleszkedni a baba az otthoni lakásunkba, amit nagyrészt a visszafogott, minimál design jellemez. Bár ezt a letisztult stílust a kiskorú színre lépése óta a lakás legmeglepőbb pontjain felbukkanó színes műanyag játékszerek kissé az eklektikus irányvonalba vitték el, a japán baba azért mindenképpen feltűnést fog kelteni a nappalinkban.

A két felajánlott baba. Már nem emlékszem mi volt a kiválasztási szempont, de arra emlékszem hogy valamiért a jobb oldali mellett maradtunk.

Le a cipővel!

Sok japán kérdezi, hogy nem találjuk-e furcsának, hogy Japánban le kell venni a cipőt ha bemész valahova. Először nem értettem mit vannak ettől úgy oda, ha hozzánk jönnek vendégségbe otthon, nálunk is leveszik a cipőt, nem? Annyira belémszugerálták ezt a cipőlevetősdit, meg hogy ha igazán udvarias akarok lenni, akkor az ajtónak kifelé nézve rakom le a cipőt, hogy egyszer amikor mentünk japánokhoz, ahogy kinyitották az ajtót már vettem is le a cipőmet. Hogy lássák milyen illemtudó perszóna vagyok, már éppen forgattam is volna szépen látványosan menetirányba őket, amikor apa-san elkezdett hátulról finoman rugdosni és sziszegte, hogy ne érezzem magam olyan otthonosan, mert nem akarnak beinvitálni minket, hanem megyünk is egyből tovább. Nagyszerű. Egyszer akarok valamit japánosan csinálni, akkor is leégetem magam.

Bent a lakásban a japán tatami szobába (ami minden rendes háztartásban van) még papuccsal sem lehet belépni.  Ja, és voltunk olyan helyen is, ahol a wc-ben külön papucs volt. Le kellett venni a vendégpapucsot és átbújni a budis papucsba. Ennél a résznél már kezdem elvesztíeni a fonalat. Vajon mi köze van a papucsomnak az ottbenti műveletekhez?

Amúgy kezdünk rájönni, hogy itt tényleg kicsit tágabban értelmezik a cipőlevételt, mint nálunk. Nem csak az otthonokban szokás levenni a cipőt, hanem templomokban, várakban és az japán alacsonyasztalkás éttermekben is. Meg a bölcsiben. A plázában még a próbafülke előtt le kellett venni a cipőt, de vannak kirakva kis próbamagassarkúk nadrágpróbáláshoz. Sőt. Voltunk egy orvosi rendelőben és ott is le kellett venni a cipőt. Na, elismerem, ezt már tényleg furcsának találtam. Hülye érzés vendégpapucsban császkálni egy orvosi rendelőben.

Szóval ha Japánba jössz, az a biztos, ha átnézed a zoknikészletedet, mert nem néz ki túl jól a 14. századi Zen buddhista templom fapadlózatán ahogy a rózsaszín szivecskés zoknidból kikandikál a nagylábujjad (nem, kivételesen nem személyes élmény...).

És akkor jöjjenek a képes illusztrációk:

Alacsony asztalkás japán étterem, ahol le kell venni a cipőt. Az első hetekben kerültük ezeket a helyeket, de most már otthonosan mozgunk az ilyen zsibbadva evős éttermekben is.

Ennél az étteremnél már a bejáratnál fakkosítani kellett a cipőinket.

Buddhista templom bejáratánál cipő le, cipőtárolóba be, fényképező kikapcs, és máris bemehetsz. Esetünkben reménykedve, hogy a kiskorú is átérzi a hely szellemiségét és nem fog egyetlen felbecsülhetetlen értékű buddha szobrot sem lerántani rohangálás közben.

A kompon amivel hazafelé jöttünk múlt hétvégén, padlószőnyeges pihenőrészek is voltak az ülőhelyek mögött. Belépés persze cipő nélkül. A háttérben látható nyuszifülek pedig az utazásban megfáradt lábak pihenő pozícióban.

Japán tatami szoba újhullámos felfogásban. A figyelmes szemlélő felfedezheti a jobb sarokban mebúvó Hungarikumot is, az elmaradhatatlan műanyag motort.

Bicó

Nálunk te ott mernéd hagyni csak így a bicódat a park bejáratánál?...

Plázaviszonyok - bejegyzés csajoknak

Tegnap este hátrahagyva családom férfi tagjait elmentem felderíteni a helyi plázaviszonyokat. Mert itt is vannak, hasonlóak a nálunk megszokott több emeletes bevásárlóközpontokhoz, annyi különbséggel, hogy itt nincsenek bennük mozik. Kicsit mediterránosan este 11-ig nyitva vannak, de legalábbis az amelyikben tegnap voltam.

A fő projektem úszódressz vásárlás volt. Bolyongtam egy ideig eredménytelenül, végül egy eldugott szegletben leszólítottam egy eladónőt. A mellúszást demonstrálva előadtam mit szeretnék (ezért kellett az eldugott sarok). Mondta hogy ne mozduljak, mindjárt jön, és azzal szó szerint elfutott. Elszánt hajszába kezdett, egyszer jobb felől pillantottam meg a sorok között futó alakját, majd a túloldalon tűnt fel egy-egy pillanatra. Olyan kétségbeesetten próbálta véghezvinni a rábízott küldetést, hogy kezdtem azt gondolni hogy valami oknál fogva úgy értette, hogy sürgős orvosi segítségre van szükségem. Végül visszatért és diadalittasan közölte, hogy igen, tartanak fürdőruhákat, de egy emelettel lejjebb vannak. Megköszöntem és indultam volna tovább, de nyilvánvalóan úgy érezte addig nem nyugodhat a lelkiismerete, amíg a saját szemével nem látja hogy megtaláltam amit keresek és jött velem le a mozgólépcsőn, egészen a fürdőruhákig... Lehet hogy ez egy kicsit túlzás, de még mindig jobb mint nálunk, ahol néha az eladó csaj személyes sértésnek veszi ha a jelentéktelen kérdezősködéseddel megzavarod a barátnőjével folytatott telefonbeszélgetését, amikor éppen arról próbál meg beszámolni, hogy hogyan jött össze a volt barátja a műkörmösével.

Szóval -kicsit ugyan duzzogva, hogy Japánban az L-es fürdőruha jön csak rám, az is csak úgy ha visszatartom a levegőt-, vettem egy szolid fekete úszódresszt, amivel tuti beengednek a japán uszodákba is. Egyéb szerzeménnyel sajnos nem tudtam gazdagítani a ruhatáramat. Elég nagy a választék, de valahogy mégis mindenhol ugyanazok a nagyon bő, idétlen szabású cuccok vannak, amik egy zsákhoz, de legalábbis kismamaruhákhoz hasonlítanak. Vagy vannak még a tinédzsereknek szóló kreációk, amiken túl sok a rózsaszín, túl sok a minta, masni, strasszok és egyéb szerintem nem ruhára való dolgok. A másik véglet pedig a túlzottan visszafogott, nagymamás blúzok és blézerek hihetetlen kicsi méretekben.

Pláza témában említésre méltó még a próbafülkékben lévő kis csengő, amivel gondolom az eladót lehet hívni. Ja, meg hogy mialatt a pénztárcámban kotorásztam némi apró után hogy megkönnyítsem a visszaadást, a pénztárgép már automatikusan leszámolta és egy kis tálcára kiköpte a visszajárót, aminek olyan hangja volt, mintha megütöttem volna a jackpotot.

Beszarás...

Elnézést a kissé vulgáris címért, mindössze ennyi volt a hozzáfűznivalóm apa-san következő beszámolójához… Most van ugye az Arany hét és apa-san egy egész hétig nem fogja látni a cégét. Azért a cég gondoskodik róla hogy az alkalmazottak ne érezzék úgy hogy ez alatt az egy hét alatt teljesen magukra vannak hagyatva. A leállás előtti napokban apa-sannak és kollégáinak ki kellett tölteniük egy táblázatot. Meg kellett adni napra lebontva, hogy mi lesz a programunk ez alatt az egy hét alatt. Olyan válasz hogy még nem tudod pontosan, természetesen nem létezik. Meg kellett mondani melyik napon maradunk otthon, és melyiken hagyjuk el a házat, még ha csak bevásárolni is. Itt még nincs vége a dolognak, kirándulás esetén, ha netán több mint 200 km-re elmerészkedsz otthonról, és ráadásul ezt autóval teszed, akkor egy külön erre a célra rendszeresített formanyomtatványt is ki kell tölteni. Ebben pontosan meg kell jelölni az úticélt, a távolságot, a veled utazó személyek számát stb.

Ez a magánszférába való betolakodás az ő olvasatukban puszta törődést jelent. Azzal magyarázzák, hogy a cég az autóiparban érdekelt, és mint ilyen, felelősséget érez a dolgozók autóvezetés közben tanúsított magatartásáért, illetve a cég az életed alapon az utakon is a céget képviseled. Tehát elvileg azért szeretnék tudni mikor és hova mész, hogy a főnököd külön hasznos tanácsokkal tudjon ellátni az autós kirándulások megszervezéséhez. A legelső, hogy megpróbál lebeszélni arról hogy autóval menj. Ha mégis hajthatatlan vagy és nem akarsz vonatozni, akkor elmondja hogy a saját és mások biztonsága érdekében óvatosan vezess, iktass be út közben megfelelő számú pihenőt, tartsd be a sebességet, figyelj oda a biciklisekre és stb. (Kezd derengeni miért is ért véget olyan hamar nagy ívű pályafutásom a japán cégnél…). Úgy látszik nem alaptalan az aggodalom. Az ünnepek előtti utolsó munkanap 17.40-kor ért véget és 17.45-re már sikerült is összemennie két vakációra sietőnek a céges parkolóban.

Bármilyen nagyobb probléma, vagy baleset esetén értesíteni kell a céget. Erre a szocialista időkből ismerős ’riadólánc’ jellegű rendszert hoztak létre, és egy újabb táblázat részletezi, hogy ki kit hív fel. Amúgy azzal a dolgozóval aki balesetet okoz, nem túl elnézőek. Egy autóipari cégnél az ilyesmi természetesen presztízskérdés. Amikor apa-san megkapta a jogosítványát külön felhívták a figyelmét arra, hogy ha súlyos balesetet okoz, akkor azt büntiből megírják az országosan megjelenő céges újság hasábjain névvel és beosztással együtt. Ha pedig ittasan vezet és úgy okoz balesetet, akkor azonnal felmondanak neki. Ennek megfelelően apa-san úgy vezet mint egy kisangyal, kezek 10 óra 10 perc állásban a kormányon, és igyekszik betartani a sebességhatárokat. Ez eléggé nehezére esik, mert a max szebesség városban 50 (ez még ok) városon kívül 60 (erősen határeset) és autópályán pedig 80 km/h (ez már a vicc kategória).

Vadveszélyt jelző tábla Japánban. Szarvas és vaddisznó sehol, helyette a majmoktól kell tartani.

Sokan vannak, na!

Kis ízelítőt kaptunk ma a japán tömegből. Ma van az Aranyhét előtti utolsó iskolai nap és a tanítónők úgy gondolták hogy ma nem terhelik a nebulókat az algebrával, hanem inkább eljönnek az állatkertbe. Nagy örömünkre ezért ma az összes 5 és 12 év közötti nagoyai gyerek -plusz egy szőke kakukktojás a kísérőjével- az állatkertben volt. Nálunk ennyi embert egyszerre csak kormányellenes megmozdulásokon látni, vagy esetleg ha leárazzák a teszkóban a csirkefarhátat.

Még mindig hotelkeresésben vagyok

Végre találtam egy hotelt a még megfizethető kategóriában. Szimpatikusnak tűnik, de látva a hotel bemutató filmjét kicsit elbizonytalanodtam... Erre mondják azt, hogy 'érdekes'?

Nyaralás négy fal között

Évente háromszor -januárban, májusban és augusztusban-, leállnak a cégek és üdülési láz veszi kezdetét. Ami nagyon jó, hogy ez a három hét nem számít szabadságnak, legalábbis apa-san cégénél nem. Sajnos nagyjából ennyiben ki is merülnek az előnyök. Erre a három hétre bármilyen érdemi utazás megszervezése és kivitelezése több fronton is akadályba ütközik. A legnyilvánvalóbb gond az, hogy mivel ilyenkor szinte mindenki szabadságra megy, egyszerre 130 millió ember érzi a kényszert hogy felpakolja a családot, és elinduljon valamerre. Európai mértékkel Japán egy átlagos hétvégén is zsúfoltnak számít, úgyhogy jobb nem is belegondolni milyen állapotok lehetnek ezeken a heteken. Próbáltunk kreatívak lenni és kitaláltuk, hogy nyáron a strandok helyett menjünk a hegyekbe, de ez sem nagyon jött be. Most tekintsünk el attól az egyébként nem mellékes ténytől, hogy a hotelek honlapjai és az utazási irodák katalógusai 80%-ban japánul vannak. A nagyobb probléma az, hogy ezekre az időszakokra a legtöbb normális hotel a következő 15-20 évre már le van foglalva. Ha mégis sikerül valahol helyet találni, ott is olyan horribilis összegeket kérnek el egy éjszakáért, ami nagyjából csődbe vinné a jelenleg apa-san fizetésén nyugvó családi vállalkozásunkat.
Jött a B terv, vagyis hogy akkor menjünk egy-egy napokra kirándulni. Mint a család kultúrfelelőse, neki is álltam a programszervezésnek, de még mielőtt nagyon belemerültem volna, a japánok még időben szóltak, hogy ha csak nem a perverziónk az autópályákon a 20-30 km-es dugókban vesztegelni, akkor nem ajánlják hogy autóba üljünk ilyenkor. Tekintve hogy a kiskorú egy helyben ülési rekordja 13 és fél másodperc -feltéve ha közben folyamatosan énekelek, bábozom a zoknijaimmal, vagy előadom a komplett Oroszlánkirályt-, az autós kirándulás is kilőve. A kezdeti nagyra törő terveink után, hogy majd ezeken a heteken körbeutazzuk Japánt mostanra nagyjából ott tartunk, hogy a május eleji aranyhétre a következőket tervezzük: Feltankolunk egy heti élelemmel, magunkra zárjuk az ajtót, és „Ismerd meg közelebbről a családtagjaidat” címmel egy hetes bentlakásos meditációs tréninget szervezek. Én leszek az animátor, apa-san és az egyéves pedig a szenvedő alanyok…

A pihenést a japánok persze egészen máshogy értelmezik mint mi. Egy-két éjszakánál tovább nem maradnak egy helyen, még a külföldi utakat is 4 és 5 éjszakásakra szervezik. Nem is nagyon tudtak velünk mit kezdeni az utazási irodában azzal az extra igényünkkel, hogy nyáron szeretnénk egy egész hétre (?!) elmenni nyaralni, ráadásul egyetlen helyre. Ők ennyi idő alatt minimum bejárják egész Európát, két hétbe pedig talán még egy holdutazás is beleférne.

Japán stílusú hotelszoba tatamiszőnyeggel, futonnal (fekvő alkalmatosság: vastag matrac és takaró, amit nap közben fel lehet tekerni és el lehet rakni), alacsony asztallal, fura láb nélküli székekkel (ne kérdezd hogy kell rajta szakszerűen és zsibbadásmentesen ülni, mert nem tudom) és közös fürdővel.

Hanami

Érthető okokból itt nincsen Húsvét. Helyette viszont van cseresznyefa virágzás! Életemben nem láttam még ekkora felhajtást egy rügyező fa körül. Februárban, miután megérkeztünk, apa-san kollégái már akkor kérdezték, hogy tudjuk-e már hol fogjuk nézni a cseresznyefa virágzást, és ahogy közeledett az április, ez az izgalom egyre csak fokozódott. Az utóbbi hetekben összesen hat helyre kaptunk meghívást különböző Cherry Blossom partikra és fesztiválokra, úgyhogy nem kellett aggódnunk hogy bármiről is le fogunk maradni. Hogy ne bántsuk meg kedves japán barátainkat, minden alkalommal igyekeztünk kellő áhítattal rácsodálkozni a látottakra, nehogy kiderüljön, hogy az előző nap már voltunk ott, csak egy másik társasággal.
A látvány valóban megéri a több hónapos várakozást. Tényleg gyönyörű ahogy a folyó mentén két oldalt virágba borult cseresznyefák sorakoznak amíg a szem ellát. Sétálsz alatta és közben hullanak rád a fehér virágszirmok. A dolog szellemiségét mondjuk úgy lehetne igazán átérezni, ha közben nem sétálna melletted ugyanígy még négy-ötezer ember. Ennyi hátránya van Japánnak, meghitten andalogni a fák alatt itt kivitelezhetetlen, ehelyett igazi közösségi élményben van részed.
Mint annyi mindent, a Hanamit (mert ez a neve) is nagyon komolyan veszik a japánok. Az időzítés pl. létfontosságú. Éppen el kell kapni a virágzásnak azt a stádiumát, amikor a virágok már teljesen kinyíltak és egy-egy enyhe fuvallatra már kezdenek hullani a fákról, de még bőven maradt rajuk elég fotóznivaló. A tökéletes fényviszonyokhoz az sem árt persze ha a nap is kisüt. Ha a virágzat állapota és/vagy az időjárási körülmények nem tökéletesek, nincs mese, pár nap múlva újra vissza kell menni. És a japánok vissza is mennek, ha kell, többször is. A Hanami másik kötelező eleme, a fák alatti piknikezésen kívül, a fényképezkedés. Annyi képet képesek készíteni, hogy a végén megkérdeztem, hogy ezek a cseresznyefák minden 10. évben virágoznak csak, azért ez a felfokozott izgalmi állapot, vagy ez minden évben ugyanígy megy. A legelszántabbak egy egész hátizsáknyi fotós felszereléssel érkeznek a helyszínre. Hihetetlen hosszúságú objektívek és állványok kerülnek elő belőlük. Nem véletlenül, az biztos, hogy a fényképezés a vérükben van, ugyanúgy, mint a feketéknek a tánc. Az egyik japán nő amikor elkezdtem fényképezni, rögtön elkérte a gépet és két perc alatt egy egész albumnyi fotót készített rólunk. Állítva, fektetve, békaperspektívában, mi kicsiben-fa nagyban, mi nagyban-fa kicsiben és stb. Tekintve hogy hozott anyagból dolgozott (és itt nem az egyévesre, vagy a cseresznyefákra gondolok), feltűnően jól sikerült képek lettek. Úgy éreztem viszonoznom kell ezt a gesztust és én is elkértem az ő nagyobjektíves gépét. Nagy műgonddal csináltam is egy képet, de valami oknál fogva nem kért ráadást…

Egyébként nem tudom tudják-e a japánok, hogy bizonyos barbár országokban ügyet sem vetnek a cseresznyefa virágára, a termését viszont nem szégyellik kilószámra magukba tömni, a cseresznyemag neveletlen kölykök által történő alternatív felhasználásáról már nem is beszélve. Azok után hogy majdnem szívinfarktust kaptak amikor meghallották hogy mi kirántjuk és megesszük a pontyot, ami itt egy nagy becsben tartott díszhalféle, nem éreztem szükségét hogy külön felhívjam erre a figyelmüket.

Sikerült a japánokat zavarba hoznom azzal a kérdéssel, hogy azon kívül hogy szép, tulajdonképpen mi is a cseresznyefavirágzásnak a mögöttes spirituális tartalma. Némi hümmögés és félrebeszélés után végül a neten kellett utánanéznem. Szóval: "A virágok rövid élete a tisztaság és egyszerűség eszményét tükrözi".

Három szoba, egy gyerek, négy kerék

Talán jobb is hogy nincs autóm itt Japánban. A bal oldali közlekedés, az automata sebváltós kocsi kombinálva a japán navigációs rendszerrel és szőkeségemmel (Japánra barnára festettem a hajam hogy ne kelljen sűrűn fodrászhoz járnom, de lélekben még szőke vagyok) garantáltan folyamatos közlekedési káoszt eredményezne az utakon.
A fordított közlekedés még a hátsó ülésről is fura. Az első pár napban balra kisívben kanyarodáskor többször biztos voltam benne, hogy nekimegyünk valakinek. Apa-sannak amellett hogy a fordított vezetési rendre és a navigációs rendszer irányából jövő japán hangokra próbált koncentrálni, még a két, hátsó ülésen ülő zavaró körülménnyel is meg kellett küzdenie. Én a „Vigyááááázzzz, autó!!!” felkiáltásokkal és elfojtott sikolyokkal kísértem a kanyarodásokat, a kiskorú pedig a vezetőülés hátuljának ütemesen rugdosásával próbálta fenntartani a jó hangulatot.

A forgalom, tekintve hogy Japán harmadik legnagyobb városáról van szó, egész tűrhető. Ennek ellenére a lakásunktól bejutni a belvárosba legalább egy fél óra. A klasszikus magyar Hungária körutas dugó, amikor nem látni a kocsisor végét és három zöld lámpa alatt 3,5 cm-t sikerül előrejutni, itt nem jellemző. Az autók haladnak, a forgalmat a rengeteg piros lámpa fogja meg. A közlekedésrendészet munkatársainak sikerült ugyanis kicsit túlzásba vinniük a lámpatelepítést. Nem tudom, hogy azért van-e ennyi lámpa, mert önállóan nem tudnák a japán sofőrök feldolgozni a kereszteződéseket, vagy azért ennyire határozatlanok a japánok, mert az évek során megszokták hogy nem nagyon kell önállóan döntést hozniuk a közlekedésben (sem). Az biztos, hogy imádják irányítani a forgalmat. Ha pl. egy munkagép elfoglalja az út egy részét, akkor rögtön kiáll mindjárt két forgalomirányító is a két oldalra, hátha valakinek nehézségei támadnak kikerülni őket. Olimpiai tornagyakorlatot idéző kecsességgel lengetik vagy a piros és fehér zászlóikat, vagy a jedilovagos világító botjukat. Mindezt olyan komoly, elkötelezett ábrázattal teszik, hogy az ember szinte irigyli tőlük a munkájukat.

A parkolóházakban sem lehet csak úgy szabadon cirkálni. Befelé menet már a bejárattól folyamatosan terelgetnek. Ez nem rossz, legalább nem kell minden sort végignézni hogy van-e szabad hely. Kifelé viszont amellett hogy kitáblázzák merre van a kijárat, a biztonság kedvéért ott állnak a parkolóőrök is és mutogatnak a kijárat felé. A sorompónál megint csak találsz egy lelkes segítőt, és amikor már kiértél és azt hinnéd hogy elfogytak az őrök, akkor még ott is áll mindkét oldalon egy-egy őr, akik figyelik a forgalmat és segítenek az útra kifordulni. Nekünk kicsit szokatlan ez a túlbuzgóság, de végülis érthető, valahogy meg kell oldani 130 millió ember foglalkoztatását.

Arra még nem sikerült rájönnöm, hogy egy lámpás kereszteződésben miért kell külön irányítani a gyalogos forgalmat, de biztosan ennek is megvan az ésszerű magyarázata.

Mindenki mindenhol tolatva áll be a parkolókba. A vizsgán a parkolásnál azt a kérdést hogy "Orral, vagy farral álljak be?" nem tudták értelmezni.

A videotelefonos kaputelefon, beszélő lift és számzáras postaláda után már fel sem tűnik, hogy az autónkat az alagsorból egy liftes szerkentyű hozza fel.

Majális

A hétvégén az egyik parkban belebotlottunk valami majálisfélébe. Volt fagylaltos kocsi, kirakodóvásár és még színpad is. Előkerültek a piknikes kosarak, sátrak, napernyők, a színpad körül pedig kezdett gyűlni a tömeg. Mi is nagy várakozásokkal indultunk el felé, hogy megnézzük mivel szórakoztatják a tömeget itt Japánban. Nálunk a szokásos program ilyenkor ugye a helyi néptánccsoport bemutatójával kezdődik, majd valamelyik iskolás színjátszó kör előadja a Ludas Matyit. Ezután jön néhány Halász Judit örökzöld és a vadul csápoló óvodások. A programot végül egy könnyed Balázs Pali koncert zárja le. Kellemes, szórakoztató program, amitől garantáltan nem lesznek rémálmaid (….na jó, a Balázs Pali azért határeset).

Nem mintha itt is a Ludas Matyit vártam volna, de azért egy kedves mesét el tudtam volna képzelni a szamurájról aki reménytelenül szerelmes lesz az ellenséges sógun lányába. Ehelyett megjelent a színpadon egy kék ízeltlábú lila csizmában, akinek mindenféle csápok nőttek ki a fejéből és a kezéből. Nehéz volt eldönteni hogy röhejes, vagy félelmetes. Őt követte egy nem kevésbé szimpatikus figura fekete öltönyben. Ő úgy nézett ki, mint a pókember gonosz változata aki szado-mazo filmekkel egészíti ki a fizetését. Egy darabig vitatkoztak, majd látványosan megküzdöttek egymással. Később még bekapcsolódott valamilyen fehér műanyag massza is a történetbe, de mi ezen a ponton elvesztettük a fonalat és inkább elindultunk a fagylaltos kocsi felé, úgyhogy sosem fogjuk megtudni hogy végül melyik vette át az univerzum irányítását. Valószínűleg mi voltunk az egyedüliek akik nem igazán tudtunk azonosulni a főhőssel, mert a nézőtér tele volt és a gyerekek és felnőttek egyformán el voltak bűvölve az ízeltlábútól, meg a haverjaitól… Azt hiszem még kicsit szokni kell ezt a fantasy, sci-fi és anime világot…

Az ízeltlábú.

Az ízeltlábú és a gonosz pókember vitatkoznak, még a massza színre lépése előtt.

"Apa kocsit hajt"

Legalábbis hajtana, ha volna jogosítványa. A japán rendőrség ugyanis semmibe veszi a Magyarország és Japán között létre jött államközi megállapodást, mi szerint nem kell külön lerakni a jogosítványt, automatikusan megkapjuk. És ha ez még nem volna elég, sikerült a folyamatot meglehetősen bonyolulttá és bürokratikussá tenni. Már lassan egy hónapja itt vagyunk, de még csak odáig jutottunk, hogy apa-san levizsgázott elméletből és két hét múlva mehet először a gyakorlati vizsgára. Azért írom hogy először, mert presztízskérdést csinálnak abból, hogy elsőre senkit nem engednek át. Nem pont 30 méterrel a kereszteződés előtt indexeltél??? Bukta! Túl közel mentél a záróvonalhoz??? Bukta! Nem mentél elég közel a záróvonalhoz??? Bukta! És végül egy gyöngyszem: Nem nézted meg beszállás előtt, hogy van-e valaki a kocsi alatt??? Bukta! Kicsit olyan mint a nyuszikás viccben. Ha van rajta sapka azért, ha nincs, akkor pedig azért verik meg. Ja, és a slusszpoén az, hogy a japánok amikor leteszik a jogsit csak egy írásbeli teszten kell átmenniük, nincsen vezetési vizsga. Nem tudom miért jó nekik hogy hogy így szívatják a külföldi népeket.

Tömeges helyváltoztatás

Mivel még nincs autónk, van már némi tapasztalatunk a tömegközlekedés terén. Eddig a vonattal, metróval és taxival próbálkoztunk eljutni A-ból B-be, általában sikeresen. A vonat áll talán legmesszebb a magyar valóságtól. Tiszta, kényelmes, gyors, és pontos. Hihetetlen, de tényleg abban a percben indul a vonat amikorra kiírják, egy perccel sem előbb vagy később. Nem sokat kell matekolni melyik vonatra szállj fel, egész egyszerűen arra, amelyik az adott időpontban az orrod előtt áll. Garantáltan nem fogsz rossz vonatra szállni. Az is jó dolog, hogy kora reggel és késő este indítanak női vagonokat a félősebb női személyeknek és mivel ez itt Japán, tényleg csak nők szállnak fel rá. Minden metróállomáson van lift, úgyhogy a babakocsival sem dráma közlekedni. Az előzékenység, viszont már nem az erősségük. Legalábbis a nőkkel szemben. A liftnél simán elémtolakodnak amíg próbálok a babakocsival bejutni és egy "sumimasen"-nel elintézik, hogy bocs, de nincs már több hely a liftben. Ugyanezek az öltönyös férfiak viszont a földig hajolnának és legalább három métert ugranának hátra ha a főnökük állna előttük...

A másik népszerű közlekedési eszköz a bicikli. Általában a fiatalok és a nők használják, van aki két gyereket is visz elől-hátul. Vannak elektromos rásegítésű cangák is, hogy a dombokon (amiből itt a környéken elég sok van) könnyebb legyen feltekerni. Rengeteg biciklitároló van, de nem nagyon zárják le őket, itt nem kell tartani attól hogy ellopják. Meglepő módon az autóban már nem annyira fegyelmezettek, mint azt az ember elvárná a japánoktól. Lehet hogy itt élik ki a munkahelyen és otthon elfojtott agressziójukat, ki tudja.

A nagyobb állomásokon vannak biciklitárolók is és kis "mozgólépcsők" (bal oldalt) a bicilkinek.

Vizes dolgok

Azt hiszem a fürdőszoba külön fejezetet igényel. Két helyiségből áll. Az elsőben van a mosdó, a rakodóhelyek és a mosógép. A másikban pedig a kád és a zuhanyzó. A zuhanyzó viszont nem zuhanytálcás, vagy a kádban van, hanem a kád mellett a falon lóg a zuhanyrózsa. Ez kicsit fura, semmi paraván, vagy kabin, olyan mintha otthon a kád mellett nekiállnék zuhanyozni. A japánok ugyanis minden nap fürdenek és hogy ne pazaroljanak túl sok vizet, ezért először lezuhanyoznak a kád mellett és már tisztán mennek be a fürdővízbe. Ezután nem engedik le a vizet, hanem a család összes tagja ebben a vízben fürdik napokig. A lakás leírásában külön ki volt emelve a víz újramelegítő funkció a kádban, most már értem hogy miért. Állítólag fürdés után letakarják a kádat, hogy ne koszolódjon, de nekünk nincsen ilyen takarónk. Meglepő módon mi nem vettük át ezt a fürdőzési szokást. Nekem az is idegen, hogy csak úgy a fürdő közepén zuhanyozzak, ezért én a kádban szoktam. Szerencsére a zuhany elér odáig. A dolognak csak egy kellemetlensége van, megnyitni, elzárni, illetve a hőfokot állítani csak úgy tudom, ha kilépek a kádból.
A másik furcsaság, hogy a mosógép teljesen hideg vízzel mos, nem melegíti fel a vizet. Nekem azt mondták, hogy előtte kézzel előmossák a ruhákat, de így nem sok értelmét látom a mosógépnek, elég lenne egy centrifuga is. Én rábeszéltem magam, hogy elég lágy a víz és jó lesz a hideg vízben mosás is és nem fárasztom magam a kézi előmosással. A szomszéd mosógépe egyébként a teraszon van valami oknál fogva. Talán mert még télen is kiteregetik a ruhákat? Helytakarékosság miatt biztosan nem, a ház még európai viszonylatban is nagynak számít.

(A gyerek nem a fürdő szerves tartozéka
A szerk.)

Egy jópofa megoldás: A WC tartály tetején lehet kezet mosni és a lefolyt víz feltölti a tartályt.