Mini Mini

Mi nagyjából az első pattanásunk megjelenésével egyidejűleg a Cartoon Networknek is búcsút mondunk és a rajzfilmes korszakot egyszer és mindenkorra lezárjuk magunkban. Nem mondom, néha becsúszik egy-egy Shrek, vagy Jégkorszak (Anime téren nem tudok nyilatkozni) de azért nem raknánk ki a műszerfalunkra az egész Shrek családot, csak mert annyira cukik.
A japánok másképp kötődnek a rajzfilmes karakterekhez mint mi, ők valahogy sohasem nőnek ki belőlük. A tinédzserek - akiknek az alapruházata amúgy sem szokványos-  művelik a témát a legmagasabb színvonalon. Néhány lelkes diák nem éri be azzal hogy a kedvenc rajzfilmes karaktere lifeg a táskájáról, hanem ő maga testesíti meg azt és egy az egyben úgy néz ki, mintha egy animéből lépett volna ki. A többség ennél sokkal szolidabban dolgozza fel a kérdést, és megelégszik a telefonokra és táskákra akasztható figurákkal. Én a végletekig leegyszerűsített, szürke telefonommal meglehetősen kilógok a sorból. Több beszélgetőpartnerem vette már kezébe őszinte gyermeki érdeklődéssel a telefonomat és kérdezett rá, hogy honnan szereztem ezt a különös példányt. Az egyik lány elmondta hogy szép emlékeket idéz benne a telefonom, az anyukájának volt hasonló kábé 10 évvel ezelőtt. Tény hogy nem kinyitható, vagy szétcsúsztatható, nem lóg rajta őrületes mennyiségű csillogó édi bigyó és gyöngysor (sőt, a táskámon sem; igen kínos), a képernyőjén nem ugrál egyetlen kismacska sem rózsaszín háttérrel szívecskék között (ezt még ki tudom magyarázni, a kiskorú fényképe általában enyhítő körülmény), nem tudom lejátszani rajta a teljes Nintendo arzenált metrózás közben, és nem tudok vele fizetni sem a plázában. Ultra-full-giga ciki.
Telefonügyben egyébként nekem már azt is elég volt feldolgozni hogy van e-mail címe a telefonomnak, és nem SMS-t, hanem e-mailt kell küldeni. Az én e-mailjeim, amik kizárólag betűkből állnak és fekete-fehérek, elég uncsinak számítanak. Mások e-mailjei szinte külön életet élnek. Színesen vibrálnak, tele vannak animációkkal, különféle táncoló figurák úsznak be és ki a képből és minimum egy szívecske alaptartozék.

Ha nálunk meglátsz egy rajzfilm figurát egy cégtáblán, nagy eséllyel hozod kapcsolatba az illető vállalkozást bizonyos 0 és 10 év közötti 150 cm-nél alacsonyabb átlagmagasságú célcsoporttal. Japánban már nehezebb a dolgod, az integető koala macik és kacsingató zsiráfok a legkülönösebb helyeken bukkannak elő. Az első hónapokban engem is sokszor tévesztettek meg különböző céges logók. Amikor először fedeztem fel a környéket, meglepődtem mennyi játszóház és játékbolt van a közelben. A Mickey egeres bankkártya után már gyanakodni kezdtem, hogy talán valami nem stimmel. Most már tudom, hogy ha egy nyuszi vigyorog egy cégtáblán, az a legritkább esetben jelenti azt hogy a cég tevékenységi körének köze van a gyerekekhez. Általában kiderül, hogy autómosóról, munkaközvetítőről, vagy biciklikölcsönzőről van szó.

Sokáig meg voltam győződve arról, hogy ez a céghálozat egy játszóház lánc és örültem neki, hogy az esős évszakban majd tudunk hova járni az egyévessel. Nem tudom honnan vettem ezt a képtelenséget, a vak is látja, hogy ez egy ingatlaniroda, ha más nem legalább a nevéből (Mini Mini) rájöhettem volna...

A pénzautómata oldalán mosolygó kedves egércsalád a lufikkal teljesen hétköznapi látvány Japánban.

A házunk előtt sokszor áll ez a kis játékautóra hajazó furgon. Naivan az elején azt hittem, hogy valamilyen állatdoki furgonja, vagy kutya-macska kozmetika, esetleg sintér (jól van na, annyi macska van a környéken, gondoltam mást is utálja őket...), aztán kiderült, hogy egy fuvarcég.

 

Ez a tekintélyt parancsoló bagoly pedig a rendőrörs emblémája. Ha bűnöző lennék, biztosan halálra rémülnék tőle és tuti elmenne a kedvem a rosszalkodástól. Egyébként a rendőrök ha helyzet van, hatalmas lármát csapnak, a villogás és szirénázás mellett még hangszórón keresztül is figyelmeztetik a népet, hogy el az útból, mert akció van! De mint azt már megtanultuk, első a biztonság, ezért harmincnál többel még a legnagyobb vészhelyzet esetén sem mernek menni, és biztos ami biztos, a lámpánál akkor is megállnak, ha az zöld (vagyis kék, mert a Japánban a zöld lámpát kéknek hívják... hosszú történet). Ez vonatkozik a mentősökre is, úgyhogy apa-san már többször a lelkemre kötötte, hogy ha egy békés szombat délután arra lennék figyelmes, hogy spriccel a vér valamelyik végtagjából, vagy esetleg kómába esik az esti tévénézés közben, nehogy mentőt hívjak, egy taxival valószínűleg többre megyünk. (Apa-san túlélési esélyeit nem kis mértékben az is csökkenti, hogy sem a mentőket, sem taxit nem tudom hogyan kell hívni, de ez maradjon köztünk...)