Apró örömök az életben

Ezt a bejegyzést azoknak az ismerőseimnek ajánlom, akik már több ízben voltak tanúi annak a ritka képességemnek, hogy bámulatos kecsességgel eszem le a zömében fehér felsőimet (egy krónikus póló-leevőnek nyilván a világos, pasztel színek a kedvencei; a bolognai spagetti ugye nehezen tudna érvényesülni egy barna blúzon, és így legalább minden nyilvános ebéd igazi kihívás), illetve válogatás nélkül ejtek ki a kezemből különböző használati tárgyakat. 

A mai ebéd helyszíne egy soba* étterem volt.  Kis költői túlzással nem volt nagyobb mint egy átlagos panellakás előszobája, és a 'bárpultnál' is lehetett enni. Sok hasonló elrendezésű étterem van Japánban. Kívülről nem sok bizalmat szavazol nekik, de az esetek nagy részében nem ér csalódás. A séf a pult mögött tevékenykedik, így rálát a falatozókra és szemmel kíséri a történéseket. 

Éppen ezért kicsit kellemetlenül éreztem magam, amikor ebédlőpartnerem a séffel szemben kínált helyet, pedig én már a belépéskor kinéztem magamnak a legtökéletesebb búvóhelyet a pultnak háttal, ahonnan nyugodt szívvel ügyetlenkedhetek a pálcikáimmal, és még egy mobil leejtés is belefér. Hirtelen át is villant az agyamon egy homályos kép egy művészi szójaszósz foltról az esetünkben rózsaszín felsőruházati darabon.

Viszont lehet hogy kezd kifizetődni a sok buddhista templomban töltött idő, mert erős koncentrációval  olyan jól sikerült uralkodni tomboló ügyetlenkedésemen (sőt szimultán még a kellemes beszélgetőpartner szerepből sem estem ki), hogy távozáskor a séftől megkaptam életem egyik legszebb bókját vagyis, hogy: 'Nagyon ügyesen evett a pálcikával.' És még egy cseppnyi iróniát sem éreztem a hangjában. A dicséretet persze szerényen elhárítottam egy kis 'Á, dehogy, nem is...nagyon finom volt a kaja' visszabókkal.

Ebédlőpartnerem valószínűleg azóta sem érti miért nevettem ki azt a megjegyzését, hogy a látottak és hallottak alapján azt gondolja, hogy 'biztosan nagyon jó a kézügyességem'. De sebaj, majd tisztábban fog látni, amikor egy közös délutáni teázás alkalmával először ejtem le az egyedi, kézi készítésű, lehetőleg sorszámozott teáscsészéjét.

* hajdinatészta; általában hidegen eszik.

Egy internetfüggő feljegyzései

A hétvége azzal kezdődött, hogy elhagytam aka-chan vadiúj kabátját. Éreztem hogy harminc felett viszonylag ciki kulcscsomónál nagyobb méretű tárgyat elhagyni, de miután előző héten a kiskorú komplett bölcsődés táskáját hagytam el hasonló körülmények között, a kabátelhagyást már szinte napi rutinnak vettem. A kabát nem, a táska viszont visszakerült hozzám, a járókelők összehangolt munkájának köszönhetően. (A hanyagul a járda közepén magára hagyott tigrist mintázó táskát egy együttérző anyukatárs vette fel. Ekkorra én már hallótávolságon kívül estem, és vészesen távolodtam, mire egy, a helyzet súlyosságát villámgyorsan felmérő biciklis megmentő kikapta a kezéből a táskát és utánam hozta; Én az egészből már csak azt láttam amikor megálltam a piros lámpánál bámészkodni, hogy a tag kitépi a nő kezéből a táskát és gyorsan elkerekezik vele. Már éppen akartam kiáltani, hogy Tolvaj! Fogják meg!, amikor kezdtek a távolból az ismerős tigris körvonalai kirajzolódni és az is feltűnt, hogy a 'meglopott' néni jajveszékelés helyett egy kedves mosollyal nyugtázta a táskája eltulajdonítását.)

A kabátelhagyás után az események tartották a balszerencsés vonulatot, helyenként már-már apokaliptikus irányt vettek. Először a számítógép sötétült el hirtelen, mindenféle előzetes írásbeli értesítés nélkül és ezzel napokig világháló nélkül maradtunk. A laptop sztrájkján a kábeltévé is felbuzdult és elkezdett spontán képlefagyásokat és elkockásításokat produkálni. (Éppen úgy adta elő magát, mint a filmekben, amikor a meteor becsapódás előtti percekben is még sugároznak adást, de már akadozik.) Végül a porszívó döntött úgy, hogy szívás az élet és szombat délután beadta a felmondását.

A dolog több mint gyanús, de ha jobban utánagondolunk, a világvége elméletet - bármennyire is életszerűnek tűnik -, mégis csak el kell vetnünk. A gépek sorozatos elromlásának valószínűleg a világ szükségszerű katasztrófájánál valamivel több köze van a kiskorú napi szintű ténykedéseihez, úgy mint a laptop billentyűzetén végzett kitartó folyadékkísérletei, és a dekóder gombjainak szünet nélküli buzerálása.

Szóval három teljes nap internet nélkül. Az első nap még tűrhető, szinte érdekes is, az internet és a TV kiesésével felszabadult idő új horizontokat nyit meg. Olyan, újszerű élményekben volt részünk mint a pl. meghitt családi beszélgetések, és végre a már egy hónapja megkezdett könyvemet is sikerült befejeznem. Azért estére apa-san már kezdett feszült lenni a kilátásba helyezett bizonytalan idejű internetmegvonás miatt és javasolta, hogy egyesítsük erőinket és ki-ki hívja fel a japán ismerőseit számítógép szerviz iránt érdeklődve (erre valószínűleg a vasárnap este 7 óra a legalkalmasabb időpont). A leghasználhatóbb tanács a 'dobd ki és vegyél egy újat' mellett az volt, hogy hívjuk fel az ilyen esetekre szakosodott 'Számítógép Ambulanciát'. Itt mondták, hogy pánikra semmi ok, mondjuk a címet és már küldik is a felmentősereget, de addig is készítsük elő a 15 ezer Yenes (átszámítva durván 35 e Ft) kiszállási díjat. Értelemszerűen nem mondtuk a címet.

A második napra már komolyabb elvonási tüneteim voltak és azon gondolkodtam hogy jó lenne a gépről legalább a Japánban eddig összegyűjtött képi anyagunkat megmenteni. Mivel a klasszikus értelemben vett számítógép szereléshez nem értek, úgyhogy maradt a spirituális szerviz. Egy gyenge pillanatomban leültem a gép elé és szép, becéző szavakkal megpróbáltam rávenni, hogy kapcsoljon be (durva dolgokat tud produkálni ez az internetmegvonás...).  Valahogy sikerült ráhangolódnom az érzelmi frekvenciájára, mert egy idő után elkezdtek pislákolni a kis színes ledek. Ekkor már emberi méltóságomat teljesen feladva olyanokat mondtam a gépnek, hogy 'Gyerünk! Meg tudod csinálni!' Végül megesett rajtam a szíve és bekapcsolt, úgyhogy pánikszerűen lementettem róla mindent amit értem és még internetezni is hagyott egy keveset mielőtt végleg kilehelte a lelkét... Most egy kölcsön gépen nyomulok, amit apa-san egyik céges magyar bajtársától kaptunk, amíg az internethelyzet helyreáll.

A balszerencsés eseménysorozat (nem is beszélve a kiskorú 39 fokos lázáról) lezárásaként apa-sant elütötték, pontosabban elsúrolták hétfőn munkába menet. Személyi sérülés nem történt, ami csakis apa-san bámulatos reflexein, és ifi focista múltján múlott. A betonra vetődött apa-sant a többi gyalogos szedte össze, a cserbenhagyó gázoló pedig elmenekült a tett színhelyéről.

Öreglányok spárgában

Nekem nagyon tetszik itt Japánban, hogy az idősebbek mennyire fittek és aktívak. Sportolnak, kirándulnak, művelődnek és vannak hobbijaik, amiket talán a kelleténél kicsit komolyabban vesznek, de ettől csak még aranyosabbak. A parkok is tele vannak sétáló, kocogó idősekkel, ha kell, még az oxigén palackot is magukkal viszik. Persze ezt is japánosan csinálják, az egyik kedvencem amikor hátrafelé kocognak (ne kérdezd miért), a másik pedig amikor egy botot fognak maguk előtt két kézzel (ld. fénykép) és gyorsgyaloglás közben jobbra-balra lóbálják. Néha megállnak, csinálnak egy pár guggolást, vagy imitálnak a levegőben néhány golfütést, és kocognak tovább. - A léggitározás után egyébként a léggolfozást is be kellene vezetni a köztudatba, a japánok világelsők lennének benne. A sport szerelmesei minden lehetséges eszközt felhasználnak, a minap egy csávó konkrétan egy tollseprűt vett elő a kocsi csomagtartójából és azzal kezdett neki a léggolfozásnak az autó mellett, természetesen öltönyben.

A japánok amúgy is fiatalabbnak néznek ki a koruknál. Apa-san kollégáit pl. civilben tuti középiskolásnak néztem volna, rendesen meg is lepődtem amikor jöttek hozzánk és a várt komoly üzletemberek helyett megjelent három kamaszfiú és egy tinilány.

Ezt valószínűleg tudják is magukról, mert az egyik kedvenc foglalatosságuk, hogy a külföldieket azzal kínozzák, hogy meg kell tippelniük a társaságban mindenkinek a korát. Mivel egy tízessel legalább alul szokták becsülni a korukat, ha más nem legalább udvariasságból, a válaszokon kitűnően szórakoznak. Az emberek kora itt egyáltalán nem érzékeny téma, nem kell csodálkozni hogy ha találkozol valakivel, és a neved után mindjárt a korodra is rákérdez.

Ma testközelből is láthattam néhány szupernagyit. Ma volt ugyanis az első táncórám. Amikor bementem még csak két idősebb hölgyemény volt ott, a fiatalok később érkeztek. Gondoltam magamban ilyen társaságban el fogok aludni az órán, és megfordult a fejemben, hogy még az óra előtt lelépek. Aztán amikor a nyújtásnál a tanár után az öreglányok is spárgába(!) dobták magukat (azt nem részletezném hogy én spárga címen milyen szánalmas produkciót adtam elő), akkor már nem volt olyan nagy az önbizalmam és még sokáig keresgéltem az államat, ami minden bizonnyal nagyot koppant a földön miután leesett…

Szóval lehet hogy a táncolós résznél a csípőmozgásom gusztusosabb és a hajdobálásom is meggyőzőbb (nem semmi látvány egyébként az öreglányok tánca egy-egy romantikusabb taktusnál… képzeld el ahogy a nagymamád először köröz kettőt a csípőjével, utána kitolja a fenekét, majd érzékien végigsimítja a testét a kezével…), a nyújtásnál a mamik viszont teljesen leköröztek, úgyhogy a végén kénytelen voltam odamenni hozzájuk és elismerni a teljesítményüket. Persze hogy ne maradjak le, összeszorított fogakkal én is igyekeztem a lábamat a fejem mögé emelni és további, a fizika törvényeit meghazudtoló pozíciókat felvenni, miközben próbáltam olyan arcot vágni mintha nem lennének iszonyatos fájdalmaim. Az eredménye az lett, hogy most nagyjából meg sem tudok mozdulni, holnapra szerintem még a pislogás is fájni fog az izomláztól és valószínűleg elszakadt néhány ínszalagom is. Az öreglányok meg vígan hazabicikliztek. Tiszta égés…

Továbbá...

…a hétvégén még a bürokrácia hálójában is sikerült fennakadnunk, és hivatalos statisztikai adat lett belőlünk.

Telekszomszédunk, egy az erkélyről nézvést szimpatikusnak mondható középkorú hölgy. Miután ideköltöztünk, az első hetekben amikor kimentem az erkélyre rögtön ő is ott termett (mármint a sajátján), valahogy mindig valami fontos teregetnivalója akadt, egyszer még egy rögtönzött kertásást is bemutatott a mini ásójával, csak azért hogy szóba elegyedjen velem. Miután rájött hogy nem beszélek japánul, a lelkesedése alábbhagyott és azóta inkább csak tisztes távolságból figyeltük egymást, illetve a másik teregetési technikáját. A jég vasárnap este tört meg, amikor alig hogy megérkeztünk és ledobtuk a bőröndjeinket már csöngetett is a kaputelefonon. Gondoltuk végre elérkezettnek látta az időt hogy közelebbről is megismerkedjünk és az alkalomra hozott magával egy tepsi házi készítésű szójababos süteményt is. E helyett, kihasználva hogy az első védelmi rendszeren, vagyis a kapun átjutott, a bejárati ajtóhoz érve már felöltötte kék-fehér karszalagját (na jó, igazából csak a kezében fogta) és nyakba akasztható fényképes igazolványát, ezzel is jelezve látogatása hivatalos, elsősorban nem baráti jellegét. Kiderült, hogy népszámlálás van, és ő valamiféle önkéntes népszámláló biztos. Az elmúlt nyolc hónapban alaposan kifigyelte, hogy nem csak japán barátainkat jöttünk meglátogatni, hanem életvitelszerűen tartózkodunk a lakásban, ezért úgy gondolta, hogy a lélekszámlálásban is aktívan részt kell vennünk. Nagyon felkészült volt, mert még mielőtt nyelvi nehézségekre hivatkozva leráztuk volna a felelősséget, diadalittasan előhúzott egy angol nyelvű kérdőívet is a papírok közül és meghagyta, hogy pontosan kitöltve adjuk postára a következő héten.

Ezen a ponton én még mindig bíztam benne hogy az űrlap csak egy jó ürügy volt az ismerkedésre és a tőlem telhető lehető legkedvesebben invitáltam befele a lakásba, de ő dolga végeztével már rohant is elfele.

Katasztrófavédelmi bonyodalmak

A hétvégén katasztrófavédelmi gyakorlaton vettünk részt, méghozzá testületileg. Az 5 egész valahányas földrengést apa-san cége (a továbbiakban: A Szervezet) katasztrófa elhárító bizottsága tervezte meg gondos előkészületek mellett. A földrengés, a meglepetésszerű, előre egyeztetett szombat reggel 8 órás időpontban sújtott le Nagoyára és környékre, ezzel komoly veszélybe sodorva A Szervezet dolgozóit és családtagjaikat. A forgatókönyv szerint a földrengés után, a károk felmérését követően azonnal, de legalábbis kisvártatva be kellett volna jelentkeznünk A Szervezet által üzemeltetett internetes Rendszerbe, jelezve, hogy az elszenvedett esetleges sérülések, anyagi károk és lelki trauma ellenére apa-san hétfőn reggel már kész munkába állni.

A forgatókönyv viszont azzal már nem számolt, hogy apa-san és családja a hétvégét nem virtuális romeltakarítással tölti, hanem e helyett a hegyekben kirándul teljesen megfeledkezve a katasztrófavédelemről. Amikor még vasárnap reggel sem adtunk magunkról életjelet, akkor A Szervezet kétségbeesésében (nyilván aggodalmában lerágta már mind a tíz körmét) a B tervhez folyamodott és felhívott bennünket. Persze az én telefonon ki volt kapcsolva, mint rendesen (ígérem katasztrófa esetén legközelebb bekapcsolom!), de apa-san még a hegyek között is elérhető volt. A gépi üzenet hangneme az internetes bejelentkezés elmulasztása miatt inkább volt szemrehányó mint sem a testi épségünkért aggódó. Vasárnap este ezt is pótoltuk, úgyhogy trehányságunk remélhetőleg nem jelentett különösebb fennakadást a rendszer működésében és A Szervezet elégedetten írhatja a pozitív jelentéseket a földrengési gyakorlat sikerességéről.

Még a gyakorlat tervezési fázisában okozott némi bonyodalmat, hogy a katasztrófaelhárító rendszerbe való regisztráláskor a kiskorúnak sem külön e-mail címet, sem telefonszámot nem tudtunk felmutatni, de végül hosszas magyarázkodás után nagyvonalúan eltekintettek ettől a kis formaságtól arra való tekintettel, a szóban forgó gyermek külföldi állampolgár (nem ám azért mert még csak másfél éves…).

Látens balerina

Az e heti projektem, hogy kitaláljam mit is csináljak azzal a hirtelen felszabadult rengeteg idővel, ami a kiskorú kiesésével jár - napi bruttó 2,5 óra, esetleg kicsivel több ha viszek neki ebédet is.

Kézügyességemről politikailag korrekt megfogalmazásban azt mondanám, hogy ezen a téren sajátos adottságokkal rendelkezem. Az egyetlen ember aki még értékelni tudja pl. a rajzkészségemet a másféléves, aki ha rajzolok neki egy pacát egy kisebb pacával a tetején, amiből négy vonalka áll ki alulról, és elég határozottan állítom hogy az illető egy kutya (szituációtól függően macska, kecske, orángután, esetleg kukásautó), akkor habozás nélkül felismeri (mer olyan rendes, jólnevelt típus-fajta). Igazából, de lehet hogy éppen ezért, amúgy sem nagyon mozgatnak ezek a dolgok, úgyhogy kézműves szakkörök, Ikebana baráti kör és kalligráfia tanfolyam úgy tűnik nálam kizárva. Pedig ezekből lenne bőven.

Apa-san azt sem mulasztja el folyamatosan az orrom alá dörgölni, hogy a mozgáskoordinációmmal is komoly gondok vannak (ld. tárgyak mozgatása alapszinten, gravitációs erő a mindennapokban, sík terepen A-ból B pontba való elbotlás nélküli eljutás). Megmagyarázhatatlan, de mindezek ellenére zenében és táncban meglepő módon jó vagyok - ...azért nem teljes egészében vagyok mozgásában korlátozott kétbalkezes debil, vannak értékelhető tulajdonságaim is!...

A bölcsőde közelében találtam is egy tánciskolát, gondoltam benézek mi újság. Éppen egy idősebbeknek tartott táncóra közepébe csöppentem, a nagymamik, fegyelmezett két sorban, ’szédítő’ iramban nyomták a tánclépéseket komoly karmunkával kiegészítve valami ősrégi Janet Jackson számra. A felbukkanásom kicsit összezavarta a koreográfiát, úgyhogy gyorsan kértem egy órarendet. Ekkor már Janet Jackson le volt szarva, az összes nagymami körém gyűlt és érdeklődve várták hogy akkor most beállok közéjük, vagy mi van. Hogy haladjunk, rámutattam az egyik táncórára (valami slow Jazz, fogalmam sincs mit jelent) és amikor megkérdeztem hogy nem akadály-e a korom, t.i. hogy 33 éves vagyok, egy artikulálatlan morajlás hallatszott a nénik felől, pedig én ezzel tényleg nem a nagymamikat akartam cukkolni hogy még csak hírből sem ismerem a klimaxot, hanem éppen hogy arra céloztam hogy nem vagyok-e túl idős kezdőként. Éreztem hogy ebből már nem jövök ki jól, úgyhogy feltettem még pár ártalmatlannak tűnő kérdést és gyorsan elköszöntem. Amikor becsuktam az ajtót magam mögött, a nénik éktelen nagy vihogásban törtek ki, pont mint a filmekben szokás hasonló szituációkban, úgyhogy ezentúl elhiszem hogy életszerűek ezek a jelenetek. Legalábbis Japánban…

Mondjuk lehet hogy mégiscsak át kellene gondolnom az ikebanás szakköröket is, mert a múlt héten a japán tanár finoman jelezte, hogy most már jó lenne ha olyan japánokkal járnék össze, akikkel csak japánul tudok beszélni. Azt így szó szerint nem mondta ki hogy nagyjából semmit sem ért az a fél évnyi japán óra amit rám pazarolt, de nyilván erről lehet szó. Pedig én igazán nem tehetek róla hogy a japánok abból a megdönthetetlen alaptézisből kiindulva hogy egy fehér ember csak amerikai lehet - igaz a bölcsödében újabban azt terjesztik rólam hogy norvég vagyok -,  angolul akarnak gyakorolni rajtam. A kelet-európai akcentus sem zavarja őket, és persze én is lusta vagyok japánul nyökörögni amikor amúgy is az angolt akarják hallani.

Az ikebana amúgy is elég elvont, első ránézésre kicsit kusza és egyébként is asszimetrikus, talán magamra találnék benne és a végén a szakértők még felfedeznének bennem valami rejtett tehetséget. Szóval még nem kiforrott hogy balerina lesz belőlem, vagy nemzetközileg elismert Ikebana művész, de szorgalmasan bújom a faliújságokat, hátha rábukkanok az ’igazira’.

A sportcentrum faliújságán az ’információ’ résznél találtam egy csomó kézzel írt hirdetésfélét, gondoltam megmutatom a japán tanárnak hátha ráakadok valami érdekesre. Le is fordított nekem egy párat, és kiderült hogy nem hirdetések, hanem valamiféle motivációs cetlik. Ilyenek vannak rajta (névvel!) hogy ’két hónap alatt leadok 5 kilót’, vagy ’minden héten kiszótárazok 1000 (később módosítva) 500 új szót...

Soklábúak

A rovarkérdés Japánban úgy látszik kimeríthetetlen. Még májusban futottunk össze a nappalinkban egy szimpatikusnak cseppet sem mondható százlábúval, aki a magánlaksértést sajnos nem élte túl. Azóta kiderült hogy tényleg nem érdemes barátkozni ezzel a szeretetre méltó teremtéssel (polgári neve: Mukade), mert csíp, ráadásul még mérgező is. Az erkélyen mostanában mindennapos a társasága, úgyhogy szóltunk is a ház tulajának hogy helyzet van.

Felelős személyek, szám szerint három, ki is jöttek megvizsgálni a Mukade állapotokat (általában elmondható, hogy a japánok fontos dolgokat és egyáltalán dolgokat egyedül nem szeretnek intézni, és mindjárt három ember is kell többnyire egy ehhez hasonló helyszíni szemléhez; van egy öltönyös vezető, aki a beszélgetés és hajlongás fonalát irányítja, a másik kettő pedig mindig nagyon egyetért az előzővel). Sok bizalmat nem szavaztak nekem, mert miután kérdésre elmondtam hogy a férj akit keresnek éppen dolgozik, kisebb riadalom támadt a három fős csoportban és még mielőtt fel tudtam volna vázolni a tényállást ékes japánnal (terv szerint határozott ’OTT!’ japánul; az elhangzottak vizuális megerősítése mutogatással a százlábúak irányába-felé), már pánikszerűen tolmácsért telefonáltak. Hümmögtek egy sort ahogy kell, és gondolom belátták hogy a bérleti díjat mi fizetjük és nem a soklábúak, úgyhogy megegyeztünk, hogy márpedig a százlábú családnak menni kell. Most az van, hogy várjuk hogy ismét felbukkanjon a három fős Mukade elhárító akciócsoport és végezzenek egy kisebb vérfürdőt az erkélyünkön, de a rossz nyelvek szerint egy igazán hatásos ellenszere van a Mukade-nak, a költözés.

Amikor itt voltak, élőben egy soklábút (én 40 lábat számoltam össze egyébként) sem tudtam megmutatni nekik, de hogy lássák nem csak félrebeszélünk, odaadtam nekik azt a példányt, akit az előző nap ejtettünk fogságba egy bébiételes üvegben. Ezen kívül még több, igen homályos fotót is készítettünk az áldozatokról, íme az egyik kisebb, valószínűleg még tinédzser egyed. A többiek már nem fognak többé vidáman az erkélyünkön szaladgálni, de ő nem várta meg amíg apa-san végez vele, hanem az utolsó pillanatban levetette magát az erkélyről.

Jetlag utáni első

Véget ért az otthoni nyaralás és a héten szerencsésen visszaérkeztünk második hazánkba. Az egy hónap alatt megpróbáltunk egy diszkrétebb zsírpárnát növeszteni, ami talán kitart a következő egy évre Japánban. Szóval újra ’itthon’. A távollétünkben az alábbi dolgok történtek nem feltétlenül kronológiai sorrendben:

Egy darab 5,1-es erősségű földrengés. Apa-san persze semmit sem érzett belőle. Meg is kapta a kollégáitól, hogy biztosan azért mert ’luxus’ lakásban lakunk. Mindig ezzel nyaggatnak minket. Tény hogy a Toyota Corollánk a legcikibb autó 3 kilométeres körzetben, de a folyamatos piszkálódás mégiscsak túlzás, érezhetően úgy gondolják, hogy egy magyar kiküldetése Japánban nem egy kategória egy japán magyarországi kiküldetésével. A legjobb az volt, amikor az egyik Magyarországról nemrég visszatért kolléga majdnem szívrohamot kapott olyan átéléssel hőőőzött amikor meglátta a környéket ahol lakunk, majd pár órára rá már azt mesélte, hogy a legjobban a ház kertje hiányzik neki Magyarországról, ahonnan vacsi közben ráláttak a Dunára. 

Visszatérve a földrengésre, kicsit bizakodóbb lettem és öt centivel feljebb is hordom az orromat, amióta tudom hogy milyen luxus körülmények között lakunk (80 m2 tiszta luxus; a mosogatógépet és a beépített bejárónőt ugyan még nem találtam meg, de tuti itt kell lenniük valahol…).*

Az állatkertből jövő oroszlánbömbölés kiegészült néhány száz kabóca ciripelésével. Ettől az eddigi dzsungeles életérzés keveredett egy kis horvátországi nyaralás fílinggel. Hogy ne maradjak le semmiről és tudjak hódolni a rovarok és bogarak iránt érzett szenvedélyemnek, apa-san meghagyott nekem egy teraszon talált kabócatetemet. Meg is vizsgáltam tudományos szempontból (alapvető testméretek, félelmetesség foka, képes-e féljapán háziasszonyokat egészben lenyelni, stb.), de kizárólag az erkélyajtó üvegén keresztül, mit lehet tudni, nem tetszhalott-e, a kitartóbb fajtából.

Apa-san megismételte a gulyásleves partit nélkülünk, miután én jeleztem hogy a további vacsoracsatás főzőestekből ha lehet, kimaradnék. A vendégek ajándékot is hoztak. Én csak egy papírzacskót vettem észre a konyhapulton, ami szivacsokkal volt kitömve. Gondoltam valami csomagolóanyag volt eredetileg és kérdeztem apa-sant hogy szerinte a műanyag szemét közé rakjam-e. Erre felvilágosított, hogy az nem a csomagolás, hanem maga az ajándék, vagyis 12 darab fehér szivacsdarabka. Lehet hogy a látszat csal és valami Teleshopos SuperMagic 2000 Turbo, de első ránézésre sima habszivacsnak tűnik és bevallom kicsit meglepődtem hogy ajándékba hozták (az egyik lány még meg is mutatta apa-sannak hogyan kell szakszerűen letörölni vele a gáztűzhelyt). Gondoltam kicsit várok vele, mégiscsak Japánban vagyunk, high-tech meg minden, hátha éjjel egy-egy agilisabb szivacsdarab kiugrik a zacskóból és magától kitakarítja a konyhát, de eddig még semmi ilyesmi nem történt.

*Úgy tűnik tényleg jól építették meg a házat, mert pár órája volt egy 3,8-as földrengés, és semmit nem éreztünk belőle nyilván a luxus körülményekből kifolyólag. A kontroll csoport apa-san volt az irodában, aki érezte a rengést, úgyhogy valami tényleg lehetett.  

Turistagondolatok - térképekről és kedves japánokról

Időközben megérkezett anyukám és a húgom, úgyhogy a napjaink non-stop turistáskodással telnek. A szokásos napi öltözékünk kiegészült egy hátizsákkal, bal kézben térképpel, jobb kézben metróbérlettel és egy fényképezővel egyéb maradék helyeken.

Azok a napok a legizgalmasabbak, amikor apa-san dolgozik és meghitten magunkra maradunk csak mi hárman lányok és a térkép. Nem akarom rontani a renoménkat, de az egyértelműen kiderült az elmúlt pár napban, hogy térképolvasásban nem jeleskedünk. Még a húgom tűnik a legéletképesebbnek ha térkép van a láthatáron. Én és anyukám viszont alapesetben is gond nélkül szinte bárhol el tudunk tévedni, beleértve a pláza parkolókat, nagyobb lakásokat és a 20 főnél nagyobb befogadóképességű hoteleket is. Engem személy szerint a térképek csak összezavarnak és növelik a frusztrációmat, anyukám pedig nemes egyszerűséggel nem is vesz a kezébe térképet, hanem az esélytelenek nyugalmával követi a többieket.

Ilyen adottságokkal csupa izgalom a városnézés. A metróaluljáróban értetlenkedés viszont remek alkalom a szocializálódásra, már amennyiben az ember japán metrós dolgozókkal szeretne ismeretséget kötni. Még szerencse hogy ilyen segítőkészek, mert néhány belvárosi több emeletes állomásnál, ahol a mozgólépcsőre nem lehet babakocsit felrakni, nem egyszerű kiigazodni az emeleteket összekötő lifthálózaton. Az egyik alkalommal egy babakocsival nehezített metrós átszállásnál az egyik fickó már nem bírta tovább nézni hogy oda-vissza sasszéztunk az aluljáró két vége között a liftet keresve és önszántából jött oda segíteni. Először telefonált egyet, még ki is röhögtük hogy ott dolgozik, de nem tudja merre kell átszállni a Nagoyai várhoz, aztán odakísért minket ahhoz a lifthez, amit már vagy tíz perce kerestünk hiába (miért van az, hogy amikor végre kiderül merre kell menni, hirtelen értelmet nyer a térkép is és utólag minden olyan rém egyszerűnek tűnik...). Ahogy kinyílt a lift a következő emeleten már várt is minket egy másik metrós kolléga (szóval mégis csak tudta, hogy merre van a vár és nyilván neki telefonált... röhögés visszavonva), hogy mi vagyunk-e azok a bizonyos eltévedt Nagoyai váras átszállók. Ő még több misztikus liften és kapun keresztül egészen a metróig kísért minket. Nem ő volt az egyetlen kísérgetős segítségünk. Amikor a húgommal elmentünk felfedezni Nagoya legjobb shoppingolós helyeit (ez a szál elvarratlan maradt, mert gyakorlatilag nem találtunk ilyet- mármint boltot igen, de jót nem), többször állítottunk meg olyan személyeket akik úgy tűntek rendelkeznek némi helyismerettel, és ők is ahelyett hogy elmagyarázták volna hol van amit keresünk, elsétáltak velünk legalább addig amíg már látni lehetett a láthatáron az épületet.
Azért kezdünk belejönni a térképekbe, mert ma például egyszer sem tévedtünk el és öt percnél tovább nem tartott egyik liftes átszállás megoldása sem, igaz néha csaltunk és tiltott szereket is használtunk, úgy mint mozgólépcsők, sima lépcsők és kerülők beiktatása.

Ez egy közepes nehézségű metróállomás térképe haladó babakocsizóknak. Így első ránézésre logikusnak tűnik, de a helyszínen már esküszöm hogy sokkal bolyolultabb a téma, a liftek a legváratlanabb helyeken bukkannak elő és tűnnek el, néha igazi kihívás a kijutás.

Ingyen CD-s rádió

Az egész az egyéves hajával kezdődött. Tegnap este egy hirtelen ötlettől vezérelve levágtuk a haját. Az alapkoncepció -hogy ne legyen olyan melege a lobonca alatt-, nem volt rossz, de a kivitelezés nem lett túl sikeres. Elég sokat forgolódott a művelet közben, úgyhogy most úgy néz ki szegény, mintha cafatokban tépték volna ki a haját. Ma egész nap sapkában engedtük csak nyilvánosság elé, de arra gondoltunk, hogy ne kelljen élete hátralevő részét ilyen állandó sapkás száműzetésben leélnie, kellene szerezni egy hajnyírót, hátha még helyre lehet hozni a jó ízlés és szerencsétlen kiskorú ellen elkövetett hajvágásunkat.

El is mentünk a legközelebbi műszaki boltba, ahol új és használt cuccokat lehet venni. Éppen azon értekeztünk apa-sannal, hogy az a  békás izé a dobozban vajon tényleg egy hajnyíró, vagy csak egy jól sikerült japán hajvágó imitátor, amikor megláttam ŐT a szemközti polcon. Azóta szeretnék egy CD-s rádiót amióta kijöttünk Japánba. A laptop hangszórójának dobozhangja nagyon bántja a fülemet, a Petőfi rádió az interneten keresztül egyébként is eléggé akadozik és már nagyon hiányzik valami zenei aláfestés a mindennapjainkhoz.

Szerencsére emlékeztem a japán nyelvkönyvből a vásárlásos szituációra és megkérdeztem japánul hogy mennyibe kerül az adott portéka. A könyvben az eladó-san ilyenkor készségesen mond egy számot, majd ennek függvényében megtörténik az adásvétel. Ez a japán néni nyilvánvalóan nem olvasta a nyelvkönyvemet, mert a várt szám helyett egy kisebb monológba kezdett. A japánoknak különben is van ez a gyorsbeszéd szindrómájuk, aminek az az egyik tünete, hogy minél lelkesebbek az adott témával kapcsolatban, annál gyorsabban és hosszabban beszélnek, a másik pedig hogy bármilyen határozottan is állítja a beszélőpartnerük hogy nem ért japánul, az csak olaj a tűzre. Ez egyébként rettentő idegesítő. Szóval annyit tudtunk kihámozni a válaszból, hogy nem jó a magnó része, úgyhogy vigyük csak el nyugodtan ingyen. Gondoltuk biztos nem ezt mondta, úgyhogy visszakérdeztünk, de erre egy még hosszabb monológba kezdett és magyarázott valamit a magnó eredetéről, de a lényeg megint csak úgy tűnt az, hogy vigyük csak el ingyen. Japánosan vakartuk egy kicsit a fejünket, de aztán úgy döntöttünk vigyük, ha már ilyen adakozó kedvében találtuk a nénit. Kifelé menet a kiskorú kezébe is nyomott még egy ingyen rózsaszínű halacskát formázó egyébként fogalmunk sincs mit. A sétából visszafele hoztunk neki sütit hogy mi se maradjunk le az adakozásban, még szerencse hogy kettőt vettünk, mert addigra a férj bácsi is megérkezett már. Az istennek nem akarták elfogadni a sütiket és némi huzavona után végül a néni kezébe kellett nyomnunk őket. Még volt egy gyenge próbálkozása hogy az egyik sütit visszacsempészi az egyévesnek hogy ő egye meg, de mi már hajtottunk is el a babakocsival a tett helyszínéről, természetesen szigorúan csak megfelelő számú hajlongás után.

Még MP3-at is tud olvasni, amit már igazán nem vártam volna el egy ingyen zenedoboztól. Már teszt rádióhallgatást is tartottunk az egyévessel. Neki nagyon tetszenek a japánok olyan Zsédásan nyálas melódiái, építőkockázás közben még a fenekét is riszálja hozzá, de lassan inkább előkotrom a CD-imet, hogy még idejében megtudja hogy van zene Zsédán túl is...

A másnapos túrós palacsinták

Tegnap este az is kiderült, hogy nem csak a halászlevet nem szeretik a japánok, de a túrós palacsintát sem. Legalábbis annak a négy japánnak aki tegnap nálunk vacsorázott nem lett a kedvence. Apa-san gulyásleves kreációjánál még elismerően bólogattak és tempósan kanalaztak. Még repetát is kértek, meg is tanították apa-sannak hogyan kell repetát kérni japánul és a gulyásleveshez gyártott pogácsámat is gyors ütemben pusztították. Amikor a túrós palacsintára került a sor, akkor még lelkesen csináltak egy fényképet a tepsiről, vigyorogva beleharaptak, de aztán egyszerre hallgatott el mind a négy japán, a bólogatások is egyre ritkábbak lettek és néhány falat után teljesen megszűntek. Nagy nehezen legyűrtek fejenként egy egyész darabot az időjárásról beszélgetve és aztán gyorsan javasolták, hogy vegyük elő a desszertet amit hoztak.

Kicsit csalódott voltam, mert a menüt ők kérték és nem vagyok az a konyhatündér fajta, de a kedvükért egész délelőtt a 30 fokban és 80%-os páratartalomban zuhanysapkával a fejemen és kifordított pólóban (nem voltam hajlandó visszafordítani amikor észrevettem, mert az ugye szerencsét hoz elvileg, de ez most annyira nem jött be…) sütöttem, sodortam és pirítottam a túrós palacsintákat és lehetőleg mindenkivel összevesztem aki a közelembe jött. Ezúton is üzenem kedves családomnak, hogy amikor hazamegyünk nyáron, túrós palacsintát még fényképen sem szeretnék látni, mert most itt lapul kábé 70 darab másnapos palacsinta a hűtőben (mínusz egy amit az egyéves reggelire elfogyasztott - még szerencse hogy ő mindent megeszik), sőt még a múlt héten is az volt a menü, mert próbasütést is csináltunk.

Plázaviszonyok - bejegyzés csajoknak

Tegnap este hátrahagyva családom férfi tagjait elmentem felderíteni a helyi plázaviszonyokat. Mert itt is vannak, hasonlóak a nálunk megszokott több emeletes bevásárlóközpontokhoz, annyi különbséggel, hogy itt nincsenek bennük mozik. Kicsit mediterránosan este 11-ig nyitva vannak, de legalábbis az amelyikben tegnap voltam.

A fő projektem úszódressz vásárlás volt. Bolyongtam egy ideig eredménytelenül, végül egy eldugott szegletben leszólítottam egy eladónőt. A mellúszást demonstrálva előadtam mit szeretnék (ezért kellett az eldugott sarok). Mondta hogy ne mozduljak, mindjárt jön, és azzal szó szerint elfutott. Elszánt hajszába kezdett, egyszer jobb felől pillantottam meg a sorok között futó alakját, majd a túloldalon tűnt fel egy-egy pillanatra. Olyan kétségbeesetten próbálta véghezvinni a rábízott küldetést, hogy kezdtem azt gondolni hogy valami oknál fogva úgy értette, hogy sürgős orvosi segítségre van szükségem. Végül visszatért és diadalittasan közölte, hogy igen, tartanak fürdőruhákat, de egy emelettel lejjebb vannak. Megköszöntem és indultam volna tovább, de nyilvánvalóan úgy érezte addig nem nyugodhat a lelkiismerete, amíg a saját szemével nem látja hogy megtaláltam amit keresek és jött velem le a mozgólépcsőn, egészen a fürdőruhákig... Lehet hogy ez egy kicsit túlzás, de még mindig jobb mint nálunk, ahol néha az eladó csaj személyes sértésnek veszi ha a jelentéktelen kérdezősködéseddel megzavarod a barátnőjével folytatott telefonbeszélgetését, amikor éppen arról próbál meg beszámolni, hogy hogyan jött össze a volt barátja a műkörmösével.

Szóval -kicsit ugyan duzzogva, hogy Japánban az L-es fürdőruha jön csak rám, az is csak úgy ha visszatartom a levegőt-, vettem egy szolid fekete úszódresszt, amivel tuti beengednek a japán uszodákba is. Egyéb szerzeménnyel sajnos nem tudtam gazdagítani a ruhatáramat. Elég nagy a választék, de valahogy mégis mindenhol ugyanazok a nagyon bő, idétlen szabású cuccok vannak, amik egy zsákhoz, de legalábbis kismamaruhákhoz hasonlítanak. Vagy vannak még a tinédzsereknek szóló kreációk, amiken túl sok a rózsaszín, túl sok a minta, masni, strasszok és egyéb szerintem nem ruhára való dolgok. A másik véglet pedig a túlzottan visszafogott, nagymamás blúzok és blézerek hihetetlen kicsi méretekben.

Pláza témában említésre méltó még a próbafülkékben lévő kis csengő, amivel gondolom az eladót lehet hívni. Ja, meg hogy mialatt a pénztárcámban kotorásztam némi apró után hogy megkönnyítsem a visszaadást, a pénztárgép már automatikusan leszámolta és egy kis tálcára kiköpte a visszajárót, aminek olyan hangja volt, mintha megütöttem volna a jackpotot.

Fodrász-san

Megvolt az első japán fodrászélményem. Itt van a közelben ugye a ’Vágy hair design', amiről a neve alapján gyanítottuk hogy lehet valami magyar vonatkozása. Amikor apa-san haja már a szemébe lógott és hajügyileg kezdett hasonlítani egy kiöregedett, öltönyös emoshoz el is küldtem ide hajat vágatni és egyidejűleg körbeszimatolni. Megtudta, hogy bár a tulaj nem magyar, de az unokatestvérének a felesége igen (tőle származik a név), akivel mellesleg apa-san együtt is dolgozott egy ideig Magyarországon, szóval szegről-végről ismerjük is. A váratlan ismerettség okán bátorkodtam előhozakodni azzal, hogy fesse be a hajamat az otthonról hozott hajfestékkel. Az eredeti terv ugyanis az volt, hogy apa-san fogja kiélni rajtam hajszobrász ösztöneit. Ezt részéről töretlen vegyészeti kíváncsiság, részemről pedig vegyes érzelmek kísérték.

Imádom hogy a japánok a leghétköznapibb dolgokat is úgy csinálják mintha az valami vallási szertartás lenne. Ahogy a boltban a pénztárosnő leszámolja a visszajárót, a forgalomirányító ahogy tereli az autókat, a japántanár ahogy kinyitja a könyvet, minden olyan koreografált, leheletfinom. Az erős kontrasztot én képviselem, csak komoly koncentrációval tudom elérni hogy ne egyem le magam (ezt a magánszámomat késsel és villával is mindenféle nehézség nélkül elő tudom adni), és ha egynél több dolog van a kezemben, abból az egyik rövid időn belül leesik.

Az egész fodrászosdi is inkább hasonlított egy táncjátékhoz, mint egy mezei hajfestéshez. A srác úgy terítette rám a köpenyt mint egy torreádor, a hajamat pedig úgy mosta, mintha egy hajmosó világbajnokság elődöntőjében lettünk volna művészeti kategóriában. Pletykálás helyett a hajszárításhoz fej, nyak és félig hátmasszázs tartozik. Utóbbit fodrász-san teljes megrökönyödésére végig vihorásztam (nem tehetek róla, bazi csiklandós vagyok). A masszázs közben egyébként diagnosztizálta a gerincferdülésemet is és próbált rávezetni a helyes testtartásra. Amíg a festék hatni kezdett és megittam a szervírozott zöldteát kitöltetett velem valami adatlapot és estére már várt is az e-mail a felől érdeklődve, hogy meg vagyok-e elégedve a hajam színének árnyalatával. A vevői elégedettséget (kásztömör szatisfáksön) talán csak az egekbe szökő ára árnyékolja be egy kicsit. Apa-san egy sima hajvágásért nagyjából 9500 forintnak megfeleő összeget fizetett, úgyhogy azt hiszem rábeszélem hogy mégiscsak jól áll neki ez az emos dolog.

Be akartam csatolni az e-mailt, mert nagyon jó iskolapéldája annak hogyan beszélnek (vagyis inkább nem beszélnek) a japánok angolul, de aztán úgy gondoltam hogy mégsem kellene így lejáratni kedves újdonsült ismerősünket. Legyen elég annyi, hogy az e-mail tárgya az volt, hogy „Thank you just is lizzy” (a németesek kedvéért: az égvilágon semmi értelme nincs).

Harmincas háziasszony megismerkedne... (gyerek nem akadály)

Kiterjedt nagoyai kapcsolataim révén megkaptam egy amerikai nő e-mailcímét, aki ún. ’Meet and Greet’ ebédeket szervez, hogy összehozza a nagoyai külföldieket. Nem vagyok az az utcán ismerkedős, széles vigyorú, amerikai típus, de gondoltam a gyerek majd megoldja a dolgot helyettem. Úgy terveztem hogy odamegyünk, ölembe veszem a bájosan mosolygó gyermeket, elköhintem magam és máris sorban állnak a háziasszonyok a telefonszámaikkal.

A röhejes az, hogy nem álltam túl messze a valóságtól. A hely ugyanis egy leplezetlen társ(aság)kereső. Az ebéd nem túl hosszú, ezért nincsen túl sok köntörfalazás. A nevedet és hogy honnan jöttél csak udvariasságból kérdezik. Az igazán lényeg a „Meddig maradsz?, Mekkora a gyerek? és Nagoya melyik részén laksz?” kérdéshármas. Ha mind a három kérdésre megfelelően válaszolsz már kapod is a telefonszámot és e-mailcímet. A profibbak már névjegykártyával jöttek, hogy a személyes adatok firkálásával se kelljen pocsékolni a drága időt.

Rengeted unatkozó háziasszony megjelent a világ minden tájáról. Mindenkivel minimum három gyerek, rám picit gyanakodva is néztek hogy csak egyet vittem magammal. A legtöbben az amerikaiak voltak, akik rögtön egymásra is találtak. Boldog boldogtalannal lefotózkodtak és egymást licitálva mesélték hogy melyiknek milyen nevetségesen pici a lakása itt Japánban. Aztán voltak még ázsiaiak is szép számmal. Ők örültek bárkinek aki hozzájuk szólt. Én a franciák mellett ültem. A csúcs az egyik francia lány volt, aki megkérdezte tőlem, hogy Magyarországon az angol-e a hivatalos nyelv. Bizonyára észrevette hogy a szokásosnál nagyobbat nyeltem, mert rögtön hozzátette, hogy csak azért kérdezte mert olyan jól beszélek angolul. Már egy éve itt van, de amikor a pincér japánul megkérdezte tőle hogy kér-e kávét (még ha nem beszélsz japánul akkor is baromi nehéz kitalálni mit akar egy pincér tőled egy kávés kancsót mutatva a csészéd felé), az volt a válasza hogy nem beszél japánul. Lehet hogy nem egy zseni, de van autója, úgyhogy megtartottam a telefonszámát, még jól jöhet.

Összefoglalva: ha magányos vagy, gyere Japánba!.... Azért egy gyereket előbb nem árt beszerezni.

Rizsa

Ma hoztunk az egyik étteremből ebédet. Egy automatából kell kiválasztani hogy mit kérsz. Pénz bedob, cetli kidob, a pincérnő pár percen belül már hozza is a kész kaját. Gyors, finom és olcsó, variálni viszont nem nagyon lehet. Én egy szettet kértem, van benne udon (tésztás, húsos leveses lötyi), rizs és egy kis saláta. A csajszi amikor kihozta az elcsomagolt kaját vissza akarta adni a rizs árát. Mi kértük a rizst is, mire a ő egészen elképedt, hogy hát nem haza visszük? Nyilvánvalóan totális idiótáknak nézett minket hogy nincs otthon default három kiló frissen főtt rizsa.