Egy internetfüggő feljegyzései

A hétvége azzal kezdődött, hogy elhagytam aka-chan vadiúj kabátját. Éreztem hogy harminc felett viszonylag ciki kulcscsomónál nagyobb méretű tárgyat elhagyni, de miután előző héten a kiskorú komplett bölcsődés táskáját hagytam el hasonló körülmények között, a kabátelhagyást már szinte napi rutinnak vettem. A kabát nem, a táska viszont visszakerült hozzám, a járókelők összehangolt munkájának köszönhetően. (A hanyagul a járda közepén magára hagyott tigrist mintázó táskát egy együttérző anyukatárs vette fel. Ekkorra én már hallótávolságon kívül estem, és vészesen távolodtam, mire egy, a helyzet súlyosságát villámgyorsan felmérő biciklis megmentő kikapta a kezéből a táskát és utánam hozta; Én az egészből már csak azt láttam amikor megálltam a piros lámpánál bámészkodni, hogy a tag kitépi a nő kezéből a táskát és gyorsan elkerekezik vele. Már éppen akartam kiáltani, hogy Tolvaj! Fogják meg!, amikor kezdtek a távolból az ismerős tigris körvonalai kirajzolódni és az is feltűnt, hogy a 'meglopott' néni jajveszékelés helyett egy kedves mosollyal nyugtázta a táskája eltulajdonítását.)

A kabátelhagyás után az események tartották a balszerencsés vonulatot, helyenként már-már apokaliptikus irányt vettek. Először a számítógép sötétült el hirtelen, mindenféle előzetes írásbeli értesítés nélkül és ezzel napokig világháló nélkül maradtunk. A laptop sztrájkján a kábeltévé is felbuzdult és elkezdett spontán képlefagyásokat és elkockásításokat produkálni. (Éppen úgy adta elő magát, mint a filmekben, amikor a meteor becsapódás előtti percekben is még sugároznak adást, de már akadozik.) Végül a porszívó döntött úgy, hogy szívás az élet és szombat délután beadta a felmondását.

A dolog több mint gyanús, de ha jobban utánagondolunk, a világvége elméletet - bármennyire is életszerűnek tűnik -, mégis csak el kell vetnünk. A gépek sorozatos elromlásának valószínűleg a világ szükségszerű katasztrófájánál valamivel több köze van a kiskorú napi szintű ténykedéseihez, úgy mint a laptop billentyűzetén végzett kitartó folyadékkísérletei, és a dekóder gombjainak szünet nélküli buzerálása.

Szóval három teljes nap internet nélkül. Az első nap még tűrhető, szinte érdekes is, az internet és a TV kiesésével felszabadult idő új horizontokat nyit meg. Olyan, újszerű élményekben volt részünk mint a pl. meghitt családi beszélgetések, és végre a már egy hónapja megkezdett könyvemet is sikerült befejeznem. Azért estére apa-san már kezdett feszült lenni a kilátásba helyezett bizonytalan idejű internetmegvonás miatt és javasolta, hogy egyesítsük erőinket és ki-ki hívja fel a japán ismerőseit számítógép szerviz iránt érdeklődve (erre valószínűleg a vasárnap este 7 óra a legalkalmasabb időpont). A leghasználhatóbb tanács a 'dobd ki és vegyél egy újat' mellett az volt, hogy hívjuk fel az ilyen esetekre szakosodott 'Számítógép Ambulanciát'. Itt mondták, hogy pánikra semmi ok, mondjuk a címet és már küldik is a felmentősereget, de addig is készítsük elő a 15 ezer Yenes (átszámítva durván 35 e Ft) kiszállási díjat. Értelemszerűen nem mondtuk a címet.

A második napra már komolyabb elvonási tüneteim voltak és azon gondolkodtam hogy jó lenne a gépről legalább a Japánban eddig összegyűjtött képi anyagunkat megmenteni. Mivel a klasszikus értelemben vett számítógép szereléshez nem értek, úgyhogy maradt a spirituális szerviz. Egy gyenge pillanatomban leültem a gép elé és szép, becéző szavakkal megpróbáltam rávenni, hogy kapcsoljon be (durva dolgokat tud produkálni ez az internetmegvonás...).  Valahogy sikerült ráhangolódnom az érzelmi frekvenciájára, mert egy idő után elkezdtek pislákolni a kis színes ledek. Ekkor már emberi méltóságomat teljesen feladva olyanokat mondtam a gépnek, hogy 'Gyerünk! Meg tudod csinálni!' Végül megesett rajtam a szíve és bekapcsolt, úgyhogy pánikszerűen lementettem róla mindent amit értem és még internetezni is hagyott egy keveset mielőtt végleg kilehelte a lelkét... Most egy kölcsön gépen nyomulok, amit apa-san egyik céges magyar bajtársától kaptunk, amíg az internethelyzet helyreáll.

A balszerencsés eseménysorozat (nem is beszélve a kiskorú 39 fokos lázáról) lezárásaként apa-sant elütötték, pontosabban elsúrolták hétfőn munkába menet. Személyi sérülés nem történt, ami csakis apa-san bámulatos reflexein, és ifi focista múltján múlott. A betonra vetődött apa-sant a többi gyalogos szedte össze, a cserbenhagyó gázoló pedig elmenekült a tett színhelyéről.

Csöpi

Vészesen gyarapodik a külföldi ismerőseink száma és így egyre többször vagyunk megtalálhatóak vendégként japán családok otthonában. Nehéz volt nem észrevenni, hogy a japán gyerekekre nem adnak otthonra zoknit, sőt amikor hozzánk jöttek vendégségbe, a cipővel együtt akkor is rögtön lekerült a zokni a lábukról. Ennek egyenes következménye, hogy a japán gyerekeknek konstans folyik az orruk és köhögnek. A kiskorú egészen a múlt hétvégéig gond nélkül megúszta ezeket az orrfolyásos találkozókat. Neki ugye most van az a korszaka, amikor válogatás nélkül mindent a szájába vesz, és amerre jár, mindenfelé nyáltócsákat hagy maga után. Mondtam is apa-sannak, hogy ha netán ámokfutásba kezdene a játszótéren és álcázásképpen az oroszlános harisnyáját a fejére húzva feldöntené a homokos dömpereket, könyörtelenül kitekerné egy-két játék babának a nyakát, majd obszcén Micimackós graffitikat rajzolna a csúszda oldalára, hamar lebukna a DNS minták alapján.
A hétvégén, amikor az egyéves a szokásához híven szertartásosan végignyalogatta az egyik orrfolyós kisfiú legókészletét, gondosan ügyelve rá nehogy egyetlen darab is kimaradjon a műveletből, már gyanítottam hogy nem lesz jó vége. Az eredmény: életében először beteg lett. Szerencsére nem vészes a helyzet, csak egy kis nátha. Japánosan nem is nagyon foglalkoztunk vele, de tegnap elérte az orrdugulás azt a szintet, amikor úgy döntöttünk ideje felavatni a még felbontatlan dobozú porszívós orrszívó készüléket. Kedvesen Csöpi névre keresztelték, de nem hiszem hogy ezzel és a doboz oldalára rajzolt mosolygós elefánttal meg lehet téveszteni egy rafinált egyévest. Mialatt apa-san beüzemelte Csöpit, én próbáltam elméletben kidolgozni valamilyen stratégiát arra az igen valószínű esetre, ha az egyéves nem mutatkozna kellően együttműködőnek a beavatkozás során. Szerencsére Csöpi és a porszívó bizarr együttese rögtön felkeltette a gyerek műszaki érdeklődését, és megbabonázva figyelte az eseményeket. A dolog simán ment, úgyhogy végül nem kellett bevetni egyik kitűnő ötletemet sem. Még szerencse, mert az egyik a kábító pisztolylövedék lett volna, amit viszonylag nehézkes csütörtök este fél nyolckor beszerezni, a másik pedig az, hogy ájulást színlelek és hagyom hogy apa-san egyedül elintézze a dolgot. Szóval a Csöpivel való első találkozás a vártnál kevésbé volt drámai, remélem hogy ez a békés viszony a jövőben is fenntartható lesz.