2011. március 18.

Címszavakban

Ezek történtek a földrengés óta:

- Apa-san cége teljesen korrekt módon felajánlotta, hogy haza mehetünk amíg a helyzet stabilizálódik. Bár Nagoya szerencsére messze van az erőműtől, mégsem szerettünk volna hősködni egy két éves gyerekkel. A szörnyűbbnél szörnyűbb rémhírekkel teli napi 20 aggódó e-mail sem segített a helyzeten, és az egyre sűrűsödő Skype- és telefonhívások után nyugodtan fogalmazhatunk úgy is, hogy rövid időre bepánikoltunk  (ráadásul az első napokban még semmit nem értettünk a japán hírekből, ld. később: 'bilingual' gomb). Ezért is nagy megkönnyebbülés volt, hogy a cég magától ajánlotta fel a távozást és mindent megszervezett helyettünk, nekünk már csak pakolnunk kell.

- egyébként ha nem kapcsoljuk be a tévét, akkor minden ugyanolyan, mint egy héttel ezelőtt. Az emberek higgadtak, csinálják a dolgukat ahogyan eddig is. Az egyetlen dolog ami a boltokból már múlt héten elfogyott, az elemek és elemlámpák.

- végre megtaláltuk a 'bilingual' gombot a TV távirányítóján, amivel angolul is tudjuk nézni a japán tévécsatornák híreit. Elég amatőr dolog, hogy csak most jutott eszünkbe (pontosabban juttatta eszünkbe egyik kedves japán ismerősünk), de nem nézünk japán TV-t, ezért még sosem használtuk. Csak este nézzük pár órát, szívszorító riportokat látunk, volt hogy már a tolmács lánynak is elcsuklott a hangja fordítás közben.
Közben ha utórengés van, akkor néhány másodperccel a rengés előtt megszakítják az adást, megjelenik egy térkép és felhívják a figyelmet, hogy itt és itt rengés várható. Ilyenkor nézünk egymásra hogy vajon mekkora lesz, de szerencsére mi még csak egy kisebb utórengést éreztünk. Aztán a rengés után már mondják is hogy mekkora erősségű volt, hol volt pontosan és kell-e tartani szökőártól. Hihetetlen profi, és hihetetlen nyugdtan adják elő. Bár a külföldi sajtó keményen dolgozik a pánikhangulat fenntartásán, valószínűleg Japán az egyetlen ország a földön ahol egy ekkora katasztrófa után nyoma sincs pánikhangulatnak, és a jelenlegi kritikus helyzetben is ennyire tudják tartani a lelket az emberekben. Nyilván itt ütközik ki a kitűnő 'nevelés', az emberek bíznak a saját rendszerükben.

- nekem nehezemre esik úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, még így is, hogy ilyen messze vagyunk. Pl. autóban ülünk, a rádióban folyamatosan tudósítanak a hármas reaktor körüli elkeseredett hűtési munkálatokról (igaz nem értem, de néhány felismert szóból egyértelmű miről van szó), a gyomrom görcsben, japán útitársunknak viszont a szeme sem rebben, kedélyesen folytatja a társalgást... Aztán Apa-san kollégái mára búcsúztató nomikait szerveztek, de apa-san mondta nekik, hogy gondolják át, szerinte az adott helyzetben ez nem biztos hogy ez annyira jó ötlet.

- barátnőmmel továbbra is utazunk amikor tudunk, a gyönyörű helyek néhány percre el is felejtetik velünk a történteket, de a feszültséget igazán még a lélegzetelállító környezetű melegfürdő sem tudta oldani.

- tegnap voltunk Kyoto-ban, japán kísérőnk szerint még sohasem volt ilyen kevés külföldi turista Kyotoban.

- Eddig a két legközelebbi japán barátomnak jeleztem hogy megyünk haza vasárnap, a többieknek még nem volt időm szólni. Az első e-mailemre egyikőjük sem reagált...

2011. március 11.

Gyors helyzetjelentés 8.8

A téma jellege miatt inkább csak tényszerűen...

Először is, köszönöm mindenkinek aki aggódott értünk, az egész család jól van!

Itt Nagoyában körülbelül 4-es erősségű volt a rengés. Ez szerencsére nem olyan erős, ettől függetlenül nagyon ijesztő volt. Én három japánnal és magyar barátnőmmel egy japán lakásban voltam a földrengés idején kimonópróbán. Barátnőm csütörtökön érkezett hozzánk, kicsit erős kezdés volt a földrengés szegénynek mindjárt a második nap, mégis kettőnk közül ő tűnt nyugodtabbnak.

Először azt éreztük, hogy szédülünk, aztán arra lettünk figyelmesek, hogy el kezdett hullámozni az épület (furcsa volt, viszonylag lágy, hullámzó mozgás volt, mintha egy hajón lettünk volna; én azt hittem, hogy majd inkább gyorsabb, remegésszerű lesz, de biztosan több fajta is van). Amikor már a lámpa is himbálózott, akkor kérdeztem rá a japánokra hogy ez nem földrengés-e. Mondták hogy ááá tényleg, igen. Ösztönszerűen kitámasztották magukat az ajtófélfánál és figyelték a mozgást. Én először azt kérdeztem hogy hányadik emeleten vagyunk, aztán pedig folyamatosan, hogy 'Dai joubu? Dai joubu?' (Minden rendben?). Bevallom, nagyon megrémültem, a legijesztőbb az volt benne, hogy nagyon hosszan tartott (bár ilyenkor gondolom az időérzéke az embernek felmondja a szolgálatot, egy örökkévalóságnak tűnt az az egy-két perc). Aztán pedig lassan vége lett...

...A holnapi Tokyoi út lefújva.

Én csak annyit fűznék hozzá a témához, hogy le a kalappal Japán felkészültsége előtt, minden elismerésem az övék!

A tévé természetesen folyamatosan a földrengés utóhatásairól és a cunamiról tudósít, néhány bemondó védősapkában. 






2011. március 9.

Nomikai etikett

Most van időm írni, mert apa-san megint nomikai-on van. Vagyis a szokásos, kötelezően választott ivászaton vesz részt a kollégákkal (a kétévesnek lefekvéskor persze a hivatalos változat az, hogy ’apa dolgozik’). A nomikai a nomu (ivás) és kaigi (értekezlet) szó érdekházasságából jött létre. Gyakorlatilag munka utáni evés-ivást jelent a kollégákkal. Alkalom mindig van rá. A-san elhagyja a részleget, A-sant felváltva, B-san megérkezik a részlegre (a két eseményt nem lehet egy nomikai alá összevonni, az ilyesmi külön ivászatot igényel, nehogy összekeveredjenek az érzelmek). És akkor ott van még amikor C-sant előléptették, D-chan szülni megy, fontos vendég érkezett, évzáró nomikai, év kezdő nomikai, és ha más nincs, akkor marad a csak-úgy-mer-má-két-napja-nem-volt nomikai.

Pontos forgatókönyve van. Általában az osztály zöldfülű tagjai szervezik, akik kis késéssel demonstrálják hogy milyen elfoglaltak voltak a szervezéssel. Ültetés pozíció szerint, főnök középen és a többi a táplálékláncban elfoglalt helye szerinti sorban két oldalt (ahogy apa-san szokott fogalmazni).
Az év záró céges ereszd-el-a-hajam onsen*-ezés alkalmával pl. apa-san amikor megérkezett a forró fürdőhöz, és látta, hogy a nagyvezér egyedül áztatja magát az egyik medencében, letelepedett mellé hogy szóval tartsa. Ezért a húzásáért utólag nagyon rossz szemmel néztek rá. A többiek nem találták helyénvalónak, hogy nem alantas pozíciójához mérten, a főnöktől tisztes távolságban választott helyet magának a gőzölgő vízben, helyet hagyva a többi vezérnek. Főhősünk próbálta mentségére felhozni, hogy de hát a többiek mondták hogy nem jönnek le, nem volt igazán kit kitúrni a helyéről, és nagyvezérünk még meg is köszönte hogy végre valaki mellé ült. Akkor is - hangzott a válasz -, nem a konkrét fizikai jelenlét számít, hanem az az elvi lehetőség, hogy az alvezérek akár ott is lehetnének. Mert micsoda kavarodás lett volna, téb-láb és hasonlók, ha az utolsó pillanatban az alvezérek meggondolták volna magukat és mégiscsak megjelentek volna a fürdőben.

A költségeket is beosztás és nem fogyasztás alapján osztja el a nomikai közösség. Ha több asztal van, akkor minden asztalhoz igyekeznek egy lányt is ültetni, hogy legyen aki sütögeti a husikat és öntögeti a teát. Sört magadnak nem tölthetsz, viszont a melletted és szemben ülőnek illik utántölteni a fogyóban lévő poharát. A vége felé elhangzik pár beszéd, a hallgatóság pedig egy pohár forró zöld teával öblíti le a kaja-piját. A nomikai végét hivatalosan az jelzi, amikor feláll a vezér, és végezetül mond még pár ékes szót. Ilyenkor a többiek is felállnak, egyszerre felkiáltanak, hogy ’Ippai’, ezután egy db taps (?) és vége. Mindegy hogy egyes kollégák még jóízűen falatoznak, vagy csak félig itták meg a sörüket, ha a vezér feláll, akkor nincs mese, buli lefújva.

Itt még azonban nincsen vége az estének, különösen ha a főnök túl korán állt fel az asztaltól. A feleség is gyanút fogna, ha emberünk 11 előtt érne haza, így szegény félig elázott kollégák kénytelenek még valami hasznossal elütni egy kis időt. Ilyenkor jön a zseniális nomikai utáni nomikai (ha már úgyis témánál vagyunk, gondolom), ahová már csak a kemény mag megy. Itt is lecsúszik még néhány sör és a vidám a hangulat egészen az utolsó vonat érkezéséig fentartható.

*japán meleg-, vagyis inkább baromi forró fürdő

2011. március 4.

Apró örömök az életben

Ezt a bejegyzést azoknak az ismerőseimnek ajánlom, akik már több ízben voltak tanúi annak a ritka képességemnek, hogy bámulatos kecsességgel eszem le a zömében fehér felsőimet (egy krónikus póló-leevőnek nyilván a világos, pasztel színek a kedvencei; a bolognai spagetti ugye nehezen tudna érvényesülni egy barna blúzon, és így legalább minden nyilvános ebéd igazi kihívás), illetve válogatás nélkül ejtek ki a kezemből különböző használati tárgyakat. 

A mai ebéd helyszíne egy soba* étterem volt.  Kis költői túlzással nem volt nagyobb mint egy átlagos panellakás előszobája, és a 'bárpultnál' is lehetett enni. Sok hasonló elrendezésű étterem van Japánban. Kívülről nem sok bizalmat szavazol nekik, de az esetek nagy részében nem ér csalódás. A séf a pult mögött tevékenykedik, így rálát a falatozókra és szemmel kíséri a történéseket. 
Éppen ezért kicsit kellemetlenül éreztem magam, amikor ebédlőpartnerem a séffel szemben kínált helyet, pedig én már a belépéskor kinéztem magamnak a legtökéletesebb búvóhelyet a pultnak háttal, ahonnan nyugodt szívvel ügyetlenkedhetek a pálcikáimmal, és még egy mobil leejtés is belefér. Hirtelen át is villant az agyamon egy homályos kép egy művészi szójaszósz foltról az esetünkben rózsaszín felsőruházati darabon.
Viszont lehet hogy kezd kifizetődni a sok buddhista templomban töltött idő, mert erős koncentrációval  olyan jól sikerült uralkodni tomboló ügyetlenkedésemen (sőt szimultán még a kellemes beszélgetőpartner szerepből sem estem ki), hogy távozáskor a séftől megkaptam életem egyik legszebb bókját vagyis, hogy: 'Nagyon ügyesen evett a pálcikával.' És még egy cseppnyi iróniát sem éreztem a hangjában. A dicséretet persze szerényen elhárítottam egy kis 'Á, dehogy, nem is...nagyon finom volt a kaja' visszabókkal.
Ebédlőpartnerem valószínűleg azóta sem érti miért nevettem ki azt a megjegyzését, hogy a látottak és hallottak alapján azt gondolja, hogy 'biztosan nagyon jó a kézügyességem'. De sebaj, majd tisztábban fog látni, amikor egy közös délutáni teázás alkalmával először ejtem le az egyedi, kézi készítésű, lehetőleg sorszámozott teáscsészéjét.

* hajdinatészta; általában hidegen eszik.

2011. március 1.

Tessék mondani, képeslap van?

Az előző, szolgáltatós témához még hozzátartozik néhány szösszenet.

Azt vettük észre, hogy a boltokban általában addig mennek ilyen idilli körülmények között a dolgok, amíg nem kérdezel valami zavarba ejtőt az eladótól. A legrosszabb, ha valami olyasmit keresel, amit nem lehet kapni. Ilyenkor nem ritka, hogy a szerencsétlen eladót rögtön elönti a hideg verejték, kissé remegni kezd a keze és az addig tapasztalt tökéletes lelki egyensúlya egy pillanat alatt borul fel. Ez azért van, mert ő már tudja a helyes választ, vagyis, hogy ’Sajnálom, de nincs.’ Nyilván, mi ezen alapban nem sértődnénk meg, egészen életszerű egy boltban, hogy valami esetleg elfogyott. Bármennyire is ez lenne a leglogikusabb, legegyszerűbb, és leggyorsabb megoldása a dolgoknak, ő ezt így kimondani ebben a formában nem érzi megfelelőnek, főleg nem egy gaijin arcába bele*. Ehelyett, hogy időt nyerjen, valamilyen elterelő hadműveletbe kezd. Általában elkezd a polcokon vadul kotorászni, aztán egyre többször vakarja meg a fejét, arcán pedig erős koncentráció látszik, szüntelenül sóhajtozik, az erőlködéstől minden izma megfeszül. (A színpadias mimika nagyon lényeges elem! Minél nagyobb a probléma, annál nagyobb szenvedés olvasható le az arcokról.) Aztán –mivel még mindig ott álldogálok -, megkérdezi a kollégáját is, akivel azután már ketten fogják vakarni a fejüket, és a maradék polcokat is összetúrják. Végül már nem bírod elnézni a szenvedésüket, és mondasz valami olyasmit, hogy ’jaj, de elszaladt az idő, sajnos most mennem kell’, amitől láthatóan azonnal mindketten megkönnyebbülnek.

A meggondolatlan, kezdő gaijin könnyen álmatlan éjszakákat tud okozni egy-egy lelkiismeretesebb eladónak, vagy pincérnek. Egyszer egy étteremben várni kellett az asztalra, és az előtérben leültettek minket. Mi, türelmetlen európaiak, persze közben meggondoltuk magunkat, elköszöntünk az ültetős kisasszonytól és kijöttünk. A pincér viszont amikor észre vette hogy leléptünk, ahelyett hogy legyintett volna egyet, utánunk futott és kétségbeesetten kért elnézést, amiért nem tudott azonnal szabad asztalt adni.

Egy másik boltban képeslapot kerestünk, megkérdeztem angolul hogy tartanak-e (Ez is még régen történt, amikor még nem tudtam, hogy ha csak nincs egy szabad fél órád, jobb nem kérdezősködni). Az eladó néni a helyett hogy azt mondta volna hogy nem érti mit beszélek, telefonált az angoltudós fiának, hogy jöjjön már le a házból segíteni a kis hölgynek. Ezután, már így tolmáccsal felszerelkezve, rendkívül tüneményesen egyenként elmutogatta a bolt összes portékáját, hátha eltereli a figyelmünket a képeslapról. Jó pár percig sikerült is húzniuk is a válaszadást, de végül kénytelenek voltak lesütött szemmel beismerni hogy na képeslap, az nincsen.

És a többi, és a többi... a japánok sokszor iszonyatosan körülményesen oldanak meg teljesen hétköznapi problémákat csak hogy meg tudjanak felelni mindenkinek, illetve ha lehet, ne kelljen konfrontálódniuk. Ez van amikor gyermekien édes, és van, amikor rendkívül idegesítő.  

* Hihetetlen, de nincsen ez másképpen nagyban sem, pl. apa-san cégénél, ami ugye a sarki fűszeresnél valamivel nagyobb volumenű vállalkozás. A vevőnek itt sem lehet azt mondani, hogy amit kér, az nem megy, mert a végén még megsértődik. Mondjuk, hogy OK, a látszat a lényeg, aztán utólag ráérünk majd gondolkodni mit csinálunk...


Talán a mantrák teszik

Itt Japánban a szolgáltató szférában kialakultak bizonyos jól bevált mantrák. A két alapmantra az ’Irrashaimase*’ és az ’Arigatou gozaimasu**’, ill. apróbb változatai.

Ha belépsz egy boltba, vagy étterembe akkor az eladók, felszolgálók Irrashaimase! felkiáltással üdvözölnek. Ezt nem csak úgy félszegen, félhangosan adják elő, minél jobban meg tudnak ijeszteni, annál jobb! Emlékszem a jelenetre amikor először jártam Japánban és az első reggelen a jetlagtól meglehetősen elgyötört fejjel próbáltam a hotel reggelizőjében a tengeri moszatok és rohasztott bab közül kiválogatni az ehető részeket. Gyakorlatilag még alvajárva, csukott szemmel lebegtem a pultok között, amikor az egyik alkalmazott lesből támadva, teljes tüdőkapacitását kihasználva rám kiáltott, hogy Irrashaimaseeeeeeeeeeeeeeeeeeee! Rögtön vigyázba álltam és igyekeztem rájönni mi rosszat csinálhattam, hogy így rámförmedt az illető, de aztán láttam hogy nem személyes a dolog, mert minden utánam következő vendég is ugyanígy megkapta a magáét.

Szóval azóta már tudom, hogy ez a standard üdvözlő szövegük. Belépve egy boltba, a hozzád legközelebb eső eladó zendít rá az Irrashaimase-re először, aztán mint egy jó pletykát veszi át a többi is, és pillanatokon belül a bolt különböző pontjaiból hallod vissza kánonszerűen. (Én, mint egy jól nevelt kislány, először még mindegyiknek külön visszaköszöntem, de már leszoktam a túlzott udvariaskodásról, lehetetlenség felvenni velük a versenyt.) És akkor itt jön be a képbe mantra jelleg. Vannak boltok ugye, ahol folyamatos a vevőáramlás. Az eladó viszont, miközben pakol a polcon, a világért sem szeretne vérig sérteni senkit azzal, hogy esetleg nem üdvözli, ezért biztosra megy, és végtelenítve nyomatja, hogy Irrashaimaseeeirrasshaimaseeeirrashaimaseee… Közben kicsit a fejével is bólogat hozzá és ettől teljesen olyan, mintha egy mantrát mormolna magának. Ugyanezek az eladók a távozásodkor az Arigatou gozaimashita-val támadnak.

De az Arigotou gozaimasu istenigazából a metrósok mantrája! Van ugye az a szerencsétlen ember, aki a jegykapuk melletti kuckójából figyeli a népek vonulását és kiszabadítja a kapukban elakadó egyszeri gaijinokat - én néha fel szoktam dobni a napjaikat egy-egy bérletvásárlással is. Nekik van mikrofonjuk is, így a mantra egészen éteri hatást kelt, ami különösen kora reggel nagyon felemelő. Természetesen az elején egy párszor itt is ment az értetlenkedés részemről, hogy ’most meg mi van, hogy így rám tetszett szólni?.. ja hogy csak megköszönte, hogy beraktam a bérletemet a masinába? Az más.. nem vagyok én kérem hozzászokva az ilyen kedvességhez’. Aztán van a kreatív metrós, aki már ráunt az egyhangú Arigatou gozaimasu mantrára és lázad a rendszer ellen. Mesterien kombinálja az előbbieket az Arigatou gozaimashita***-val (micsoda különbség!), sőt, odáig is elmegy, hogy véletlenszerűen beszúr egy-egy Ohaio gozaimasu****-t is, ezzel teljesen összezavarja a mantrát, és a rutinhoz szokott reggeli tömeget.

Kell egy kis idő amíg az ember megszokja azt a légkört, ami a japán szolgáltató ipart körüllengi. Első hallásra talán furcsának tűnhet ez a megközelítés, de Japánban az van, hogy a szolgáltatók örülnek hogy ha náluk költöd el a pénzedet, akár többször is. Az eladók és felszolgálók mosolyognak, kedvesek, segítőkészek és türelmesek. Bár úgy vettem észre, az utóbbi években már nálunk is jelentősen javult a helyzet, azért még van hova fejlődni ezen a téren. Tény, hogy nem vagyok egy minden komplikációtól mentes vevő, vannak néha olyan extra igényeim, hogy nem köll jég a kólába, meg 'Van-e ugyanez a pulcsi pirosban' és hasonlók, de otthon nekem valahogy mindig sikerül kifogom azt a pincérlányt, akit épp az előző nap rúgott ki a pasija és ezért utálja a világot, vagy egyéb okból fáj neki az élet. A másik véglet az amerikai stílus, amikor a pincér bemutatkozik neked és ellenállhatatlan kényszert érez, hogy egy vacsora erejéig puszipajtások legyetek és minden falatnál megkérdezi, hogy minden rendben van-e. Nem tudom, hogy a mantráiknak köszönhető-e, de azt hiszem a japánok megtalálták a tökéletes egyensúlyt!

* Kb.  Üdvözlöm, kerüljön beljebb!
 
** Köszönöm szépen!
 
*** Ez az előbbi múlt idejű változata, olyan Köszöntem szépen! féle
 
**** Jó reggelt!

2011. február 25.

Már megint képek

Töltöttem fel egy újabb albumot a képekhez. Ez a fejezet az Ise félszigetről szól.

2011. február 24.

A szerkesztő válaszol 2.

Most a Miso levesről*

A kommentek között diszkréten megbújva található egy kérdés az egyik blogot olvasó kedves személytől (t.i.: az 'Aki a virágot szereti...' analógiájára kigondoltam, hogy aki a blogomat olvassa rossz ember nem lehet). A kérdés kulináris  jellegű, és konkrétan arra vonatkozik, hogy most hogy a sushi már kipipálva, jó lenne tudni hogyan is készül ez a Miso leveses történet. Gondoltam hátha közérdekű, úgyhogy ide biggyesztettem mit sikerült megtudnom a témában Akiko-santól, aki saját bevallása szerint minden nap főz Miso levest, úgyhogy megbízható forrásnak számít.

*Ha már így belejöttem, alkalmasint lehet hogy megosztok majd még pár japán kaja receptet, kezdve mondjuk a reggelinek kitűnő, és egyszerűségében nagyszerű onigirivel.



2011. február 22.

Sushi csináld magad!

A hétvégén sushi készítős és evős partin voltunk. Nem a klasszikus* tekercses sushit csináltunk, hanem Temaki** sushit, ami tölcsér formájú és nem annyira macerás mint a tekercses. Az ember azt gondolná az otthoni sushikészítésről, hogy "Áááá, hagyjál már, az baromi bonyolult, rendeljünk inkább pizzát!" Egy középkategóriás sushi valójában minden gond nélkül kivitelezhető otthoni körülmények között is. Na jó, könnyen beszélek én, itt Japánban eleve nem nagy kunszt, ahol a sarki boltban megkapsz hozzá minden alapanyagot. Egy kicsit talán gagyibb, de még kellőképpen élvezhető változatot viszont szerintem otthon is simán össze lehet dobni.


Jöjjön a sushi készítés három lépésben:

1. lépés: Menj el egy sushibárba.
Mielőtt belefogsz egy ilyen sushi-készítős projektbe, nem árt letesztelni egyáltalán hogyan viszonyul a gyomrod a nyers halakhoz, wasabihoz, algalapocskákhoz és stb. Ha már gond nélkül csúsznak le a torkodon a sushi tekercsek és a miso levest is elég hangosan tudod már szürcsölni, akkor készen állsz a következő lépésre.

2. lépés: Alaprecept abszolút kezdőknek - agglegény változat.
Végy egy csapat lelkes japánt. Puhítsd meg őket néhány sörrel - középhaladók egy jó nagy adag saját készítésű gulyáslevest is használhatnak a megvesztegetésre -, vedd rá őket, hogy önszántukból szerezzenek be minden alapanyagot, kelléket, hívjanak meg magukhoz és mutassák meg hogyan is kell csinálni ezt a sushis mutatványt. Mi természetesen ezt a megoldás választottuk. Első kézből lesheted el a kulisszatitkokat és még mosogatni sem kell utána. Zseniális!

3. lépés: Próbáld a fentieket otthon saját magad reprodukálni.
Ha nincs kéznél egy japán sem aki megmutatná hogyan csináld, nagyvonalakban felvázolom, hogy mi hogyan sodortuk a sushikat.
Nem hittem volna hogy én valaha recepteket fogok megosztani bárkivel is, azt hiszem hivatalosan is menthetetlen háziasszony lett belőlem.

Hozzávalók:


  • Rizsa ipari mennyiségben. Persze japán rizsi, de legalábbis ázsiai kellene, a sima otthoni rizsből ne számíts túl jó eredményre (most rágugliztam mit írnak a magyar oldalak arról milyen rizst használj, több forrás is azt állította, hogy a kék SOS rizs is jó, bármi legyen is az).
  • Tölteléknek mindenféle zöldség, és halacska. Nyilván otthon a teszkóban nem fogsz tudni jó minőségű, friss, filézett halakat venni. Én ha otthon lennék, ilyesmiket vennék hozzá: füstölt lazac, tonhalkonzerv, kígyóuborka, avocado, saláta, esetleg répa, kukorica... De láthatod a képen, hogy asztalra került pár szál virsli is pl., szóval nem kell szigorúan csak nyers halakra koncentrálódni (ezek a képen a távolabbi tálon vannak, nem nagyon látszik, öt féle hal volt, és egy kis ikra).
  • Nori lapok. Ezek azok a zöld, papírvékony lapocskák amivel betekerik a cuccot. Gondolom be lehet otthon is szerezni, ha nem is lehet túl olcsó.
  • Wasabi
  • Szójaszósz

Szóval az úgy van,..
 
...hogy először is mosd meg a rizst jó sokszor (6-8 mosás biztosan elég) és főzd meg, de ne tegyél hozzá olajat, az a lényeg, hogy kicsit ragadós legyen. A zöldségeket és halakat vágd hosszú, vékony csíkokra. Fogj a kezedbe átlósan egy négyzet alakú alga lapot (úgy 8-10 cm széles legyen), pakolj rá egy adag rizst és terítsd el a nori lapon. Rakj a közepére egy-egy csík halat és zöldséget és kenj rá egy nagyon pici wasabit.

 
A két szélét hajtsd be hogy tölcsér alakú legyen. A nori lapok maguktól összeragadnak ha picit összenyomod.


Mártogasd bele egy kis szójaszószba és már pakolhatod is befelé, még pálcika sem kell hozzá. És nálam plusz pont, hogy elég nagy ahhoz, hogy legálisan tudjam több falatban a magamévá tenni. Én a sushi tekercseket nem tudom egyben megenni és nem túl elegáns látvány amikor úgy csámcsogok egy sushi szeleten - amit elharapni nem nagyon illik -, mint a csirkecombon. 
Úgy teljes a dolog, ha a végén még megiszol rá egy csésze forró zöldteát.  Hú de baromira fog hiányozni a japán kaja ha hazamegyünk...


* Maki sushi - ez a fajta ugrik be mindenkinek először, ha sushi a téma

** Temaki sushi - A 'te' azt jelenti kéz. Gondolom arra utal az elnevezés, hogy ezt a fajtát kézzel eszed, nem pálcikával.








2011. február 17.

-Hány éves vagy? - Jó.*

Történetünk egyik főszereplője, a magát Nono-nak hívó férfijelölt (a.k.a. Kiskorú), ma két éves.


Elmondhatja magáról, hogy életének felét Japánban töltötte. Bár erre pár év múlva már nem nagyon fog emlékezni, de lesznek majd bizonyos sejtéseink annak idején, hogy miért szürcsöli fel a tányérból a levest az étteremben és rendel egy adag rizst a túróscsusza mellé, miért forgatja az újságot visszafelé, honnan ered különös vonzalma az esernyő automaták iránt, és miért bukik majd a vékony, barna hajú, mandulaszemű lányokra (csámpások előnyben!).
 
 
 
* Tegnap próbáltam megtanítani neki, hogy mit mutasson és mondjon arra a kérdésre, hogy "Hány éves vagy?" (a szülők imádják a gyerekeiket mindenféle produkciókra betanítani és aztán pedig közönség előtt szerepeltetni vele). A dolog ott csúszott el, hogy nemrég tanítottam neki hogyan mutassa, hogy OK (hüvelykujj felfelé). Viszont nem tudja kimondani még hogy OK, ezért azt mondja rá, hogy JÓ. A KETTŐ számnév mutatásának tanulásakor sajnos nem nagyon tudott elszakadni a múlt heti tananyagtól, és most a HÁNYÉVESVAGY kérdésre azt mondja, hogy JÓ, és mindenfélét mutogat összevissza.
 

2011. február 15.

Giri choco Valentin napra

Mi apa-sannal különösképpen nem hódolunk a Valentin napnak. Ezért túl nagy késztetést nem éreztem tegnap arra, hogy csipkés harisnyatartóban szervírozzam a vacsorát, és apa-san sem lepett meg semmilyen édibédi cukisággal ez alkalomból. És nem csak azért nem készültem, mert nincs csipkés harisnyatartóm, ez a kötelező Valentin napi szex amúgy sem a mi műfajunk.

Viszont talán érdekes lehet, hogyan megy Japánban ez a szerelmesek napja dolog.
Tavaly pl. úgy volt, hogy apa-san egy kisebb csokoládészállítmánnyal állított haza a munkából Valentin napján. A félreértések elkerülése végett rögtön tisztázta, hogy a csokikat nem ő vette nekem, hanem a nap folyamán gyűlt össze az asztalán ez a zacskónyi cucc. A csokikat még valahogy ki tudta magyarázni, de amikor a melléjük biggyesztett szívecskés lapok is előbukkantak, akkor már nehezebb dolga volt. (Tavaly ilyenkor kereken két hete tartózkodtunk Japánban, úgyhogy kultúr sokkok terén meglehetősen szűznek számítottam még akkor).

Szóval az van, hogy a Valentin napra Japánban a csokigyárak álltak rá teljes gőzzel. Ilyenkor csokiosztás van minden mennyiségben, mégpedig a lányok ajándékozzák meg a fiúkat vele. Ez a giri choco. Nem számít szerelmi vallomásnak, csupán apró figyelmesség a fiúknak a kolléganőktől félig-meddig kötelező jelleggel. Legalábbis nekem ezt a szöveget adta be apa-san annak idején, és ez az álláspontját azóta is szilárdan tartja. Tavaly óta pedig már megtanultam, hogy holmi szívecskés lapoknak Japánban nem kell különösebb jelentőséget tulajdonítani.
Na de a lányok sem maradnak ajándék nélkül ám! Legalábbis hosszú távon nem. A fiúknak egy hónap múlva, március 14-én, a White day alkalmával kell viszonozniuk a februári csokikat a lányoknak pl. egy kis sütikével (állítólag eredetileg pehelycukorkákkal, innen a White day, vagyis fehér nap elnevezés; a pehelycukor bizniszt is fel kellett egy kicsit lendíteni, és hogy ne vesszenek össze a csokigyárakkal gondolom, kitalálták ezt a bónusz ajándék-osztogatós napot). Apa-san kolléganői egyébként tavaly duplán jól jártak, miután apa-san Magyarországot megjárt főnöke csak úgy mellékesen elhintette március elején az irodában, hogy Magyarországon március elején, Nőnapkor virágot kapnak a lányok és amilyen rendes-kedves fiú ez az apa-san, biztosan számíthatnak egy szerényebb virágözönre a gáláns lovagtól (főnök közben a nyomaték kedvéért többször odakacsint az áldozatnak, vagyis apa-sannak, háttérben pedig a kolléganők kuncognak és tapsolnak örömükben). Egy ilyen vert helyzetből nincs más kiút, csak pár szál vágott virág március 8-án a délelőtti órákban.

Aztán, hogy tovább bonyolódjon a dolog, van a honmei choco is. Ezeket már tényleg a szerelmesek adják - a hivatalos verzió szerint ilyent apa-san nem kapott -, és természetesen ez a drágábbik verzió, hogy mindenki tudja hol a helye. Ahogy a japán tanárom fogalmazott, anyukának jó lesz az 500 yenes csoki is, úgyis egyben befalja az egészet!



Hát nem gyönyörű ez a három legyezőt formázó csoki? És ez még csak a giri choco kategória elméletileg. Imádom Japánban hogy művészetet csinálnak az ételek 'tálalásából'. Gombóc Artúr biztosan bekeretezve tenné ki a falára. Sajnos az íze már sokkal kiábrándítóbb...

2011. február 7.

A szerkesztő válaszol

Az úgy volt, hogy ezt a képet még jó régen készítettem egy étteremben amíg az ebédre vártam és lapozgattam a kirakott újságokat. A kép azóta - igen méltánytalanul - feledésbe merült, pedig ő mindvégig a külső winchesteren lapulva várta, hogy helyzetbe hozzák, teszem azt egy témába vágó blogos környezetben.
Aztán Elek váratlanul megkérdezte, hogy "Meg tudod nekem erősíteni azt,hogy a japán nőknél az ELSŐ számú plasztikai műtét a szemek kerekítése?Hogy minél európaiasabban vagy amerikaiasabban nézzenek ki?Vagy csak Tokyo-ban divat ez most?". 
Konkrét statisztikai adatok nincsenek a birtokomban, de gondolom nem véletlen hogy ilyen hirdetéseket látok az újságban (egyébként remek példa arra is, hogy nagyon szeretünk angolul írogatni, viszont nem tudunk).




Én személy szerint még senkivel sem találkoztam aki szemkerekítő műtéten esett volna át, de ez nem sokat jelent. Csak a bölcsis botrányhős, a Tattoo-mommy néven elhíresült, leginkább kibeszélős-pletykálós kontextusban emlegetett anyuka rikítókék kontaktlencséivel hozott össze a sors (vagy zöld, attól függően milyen ruhát visel aznap), de az azért nem ugyanaz. Bár a szülői munkaközösségben még ez is kiverte a biztosítékot, engem kivéve, aki 1. ha nem mondják észre sem veszem 2. szerintem csak féltékenyek, hogy jobban néz ki náluk 3. már régen kiderült , hogy a vad külső érzékeny szívet takar, még karácsonyi minitortát is kaptunk tőle. (A gyerek minihuligánnak öltöztetését viszont továbbra is ellenzem.. róla is van képem, de a gyerekre való tekintettel nem teszem közzé). Az a sanda gyanúm, hogy ha találkoztam volna is valakivel aki 'megcsináltatta' a szemeit, nem hiszem hogy feltűnt volna. Nem tudom ki hogy van vele, de még ha rá is erőltetjük hogy van pár milliméter különbség az Előtte és Utána között, akkor sem gondolom hogy ettől sokkal európaiabbnak, vagy amerikainak néznének ki. Szóval szerintem kár a gőzért.

2011. február 6.

Mégis egy rövid-képes az esküvőkről...

...'A legtöbb szörnyen sikerült kép egy post-ban' különdíj nyertesétől.


Na megtaláltam a képeket, amiket mégiscsak érdemes esküvő témában megosztani.

Ez nem egy rossz kivitelezésű montázs a magányos háztetőről, a törésálló üvegről  és az esküvői párról, hanem egy fotóüzlet kirakata erősen tükröződve.  Gondolom ezek lehetnek a tradicionális esküvői kimonók.



Még egy kép a kirakatból. Ezek mondjuk családi képek, de érdemes vetni egy pillantást a habos-babos gyerekkimonókra, na meg az albumban található szolid babaruhára a fodoráradattal. A figyelmes szemlélő (és Tinusz), a háttérben tükröződő paparazzo sziluettjét is felfedezheti. Nehéz elhinni, hogy ugyanez a személy a főiskolán még díjat is (ráadásul kettőt) nyert az amatőr fotópályázaton.



Na és itt a sintó esküvő amiről beszéltem - legalábbis kommentileg -, hogy meglestük egyszer. Így néznek ki a kimonók hátulról és ott táncol a két lány a háttérben.


2011. február 3.

Miért nem lesz bejegyzés japán esküvőkről

Az előző rész tartalmából:
Az új, (kínosan tökéletes) babysittertől megtudhattuk, hogy a japán anyukák egy része szükség esetén minden gond nélkül otthon hagyja egyedül a kicsi gyermekét. A folytatásban még többet tudhatsz meg a gyereknevelés japáni változatáról. Figyelem! Az alábbiak nem feltétlenül általános érvényűek, kizárólag a szerző közvetlen ismeretségi körének szociológiai tanulmányozásából származnak.

Szóval van a japán anyuka. Vagyis inkább először a lány. Az egyetem elvégzése után elhelyezkedik, de komoly munkát nem kap. Mindenki (még saját maga is) hülyének és tudatlannak tartja és a nagyvállalatnál nem számít komoly tényezőnek. Miért is számítana, amikor pár év múlva úgyis kiszemeli áldozatát, akivel egy kisebb vagyont felemésztő esküvő és nászút után családot alapítanak. Apa-san kollégájának lesz nyáron az esküvője. Meg is hívta apa-sant, de még mielőtt belemelegedtem volna a megfelelő ruha kiválasztásába, kiderült hogy a meghívás csak apa-sannak szól. Egy másik viszont mondta, hogy szeretettel várják az egész családot az esküvőre, feltéve ha nem okoz túl nagy gondot hogy Hawaii-on tartják... Nagyon úgy néz ki, hogy japán esküvői szokásokról nem fogok bejegyzést írni.
Szülés után anyuka már nem megy vissza dolgozni, hanem teljese egészében a családnak szenteli életét, amiből a főzés egy jelentős időmennyiséget tesz ki. A japán anyuka tulajdonképpen folyamatos főzésben van, még reggelire is képes főzni. Az első gyereket még tetszőleges számú testvér követi. Ez a szám nem kevesebb egynél és átlagosan kettő. Apuci közben szakadatlanul dolgozik, a gyereknevelésben nem nagyon veszi ki a részét. Ideje rá nem sok, de ha esetleg mégis felszabadul egy kevés (ennek még a látszatát is igyekszik elkerülni), akkor is rögtön gondoskodik valami elfoglaltságról. Ilyen esetekre találták ki a japánok a golfozást.

A gyerekek és az anya között az első pár évben teljes a szimbiózis. A legkisebb gyerek praktikussági okokból az anyához 'csatolva' általában a hátára kötve található meg. A főzést is így oldják meg. Együtt is alszanak a gyerekekkel kisiskolás korukig. Ez szó szerint értendő, nem csak egy helyiségben, külön ágyban, hanem egymás mellett, a tatamira leterített futonokon. Apuci külön szobában alszik, időbeosztása nem nagyon egyeztethető össze a többiekkel, és egyébként is milyen már hogy ha felkel a gyerek, akkor őt is felkelti. Apuci és anyuci a gyerekekkel szinte külön életet élnek, és ez ellen, úgy tűnik, egyik félnek sincsen kifogása.
Amikor jön hozzánk valaki, mindig nagy ámulatot kelt a kiskorú külön bejáratú szobája kisággyal és pelenkázóval. Ilyeneket szoktak kérdezni, hogy 'És akkor berakod az ágyba és ő pedig elalszik?' Arról nem is beszélve, hogy ugyanezt a produkciót apa-san is képes bármikor önállóan előadni, mármint nem kellek én ahhoz, hogy a gyerek el tudjon aludni, és ezt az állapotát akár hosszú órákon keresztül is képes legyen fenntartani.

Azt gondolnánk, hogy a japán anyukának pontosan betartott napirendje van. E helyett, inkább a véletlenszerűség a jellemző és úgy tűnik a dolgok folyását inkább a gyerek, mintsem az anya irányítja. Intézményesített délutáni szunya pl. nincsen, még a bölcsődében sem. A dolgot úgy oldják meg, hogy amikor a gyerek végkimerültségében már nem képes tovább bontani a rendet, akkor ott és úgy ahogy van, egyszerűen ledől a földre és mély álomba merül. Ilyen jelenetnek már többször voltam a tanúja. Egyik alkalommal arra a naiv kérdésemre hogy ha már így alakult, akkor legalább most nem kellene-e bevinni a gyereket a szobájába (ami ugye nincs), egy szelíd mosoly volt a válasz. Na jó - folytattam -, de nem zavarja szegényt, hogy üvölt mellette a TV, mi pedig göndör kacajok közepette folytatjuk a pletykálást? Á, dehogy - jött a válasz-, nézd csak milyen mélyen alszik. És akkor lábbal kicsit még meg is bökdöste az alvó gyereket, aki, valóban, meg sem moccant.
A délutáni nem alvás egyenes következménye, hogy mire a fenti padlóra fekvéses üzemszünet bekövetkezik, már délután 5-6 óra van, és egy este 7 órás ébredés után nyilván 11 előtt nem fog megint elaludni a gyermek. Én folyton megkapom, hogy túlságosan komolyan veszem az olyan dolgokat, mint a rendszeres evés és alvás.

Egyébként a japán anyák csodálni valóan szelídek és türelmesek. Nem tudom hogyan csinálják (többször próbáltam már, teljesen eredménytelenül), de soha nem emelik fel a hangjukat, és sok mindent rájuk hagynak, a gyerekek valahogy mégsem lesznek elkényeztetettek és tiszteletlenek. Gondolom azért sem fordul elő hogy az út közepén ráordítanak a gyerekre, mert a külsőségekre nagyon adnak. Engem kellően magas vérnyomásnál ez már annyira nem feszélyez.

 





Az új nő

Az influenza járvány teljesen tönkrevágja a szociális életemet. A kiskorúval már egy ideje kénytelenek vagyunk remete életet élni. Megszakítottunk minden kapcsolatot a külvilággal, ismerőseinkkel csak virtuálisan érintkezünk és a lakást csakis levegőzés és élelmiszer utánpótlás céljából hagyjuk el, természetesen csakis alkoholos kézfertőtlenítővel felszerelkezve. Utóbbi mértéktelen - nem szájon át történő! - fogyasztása miatt már kisebb függőség is kialakult nálam.

Ezt az elszigetelt állapotot ellensúlyozandó, beszerveztem egy babysittert. Nem volt egyszerű, az a bevett szokás, hogy a szomszéd nagymama átjön vigyázni a porontyra némi pluszpénz reményében, Japánban nem létezik. Már volt szó róla, hogy a nagymamák nyugdíjas korukban élik legszebb és legaktívabb éveiket és kölkök felügyeletére már nem marad idejük, a pluszpénzre pedig annyira nincsenek rászorulva. Ezért inkább az egyetemista réteget céloztam meg és nagy nehezen egyik ismerősöm közeli ismerőse (ez alapkövetelmény volt, hogy a nem túlzottan szimpatikus emberkereskedői réteget kizárjuk a tenderből) két hónapra elvállalta a kiskorú szórakoztatását heti három órában. A lány ígéretes jelöltnek tűnt. A többi jelentkező közül (szám szerint: nulla) egyebek mellett azzal tűnt ki, hogy három nyelven beszél és járt már Magyarországon is. Nem mintha nem lenne tök mindegy a kétévesnek, de azért jól hangzik. Értékéből valamelyest levon, hogy a megbeszéltekhez képest egy nappal később jött el, de ezt rövidesen sikerült kompenzálnia. Kb. egy óra ugyanis elég volt neki ahhoz, hogy a kiskorúval örök barátságot kössenek, és mire visszaértem a teszt bevásárlásból, már cinkos összenézések is voltak. A látszat ellenére nem vagyok féltékeny. Ezen kívül a mackós pólóját oktatási anyagnak felhasználva (most tekintsünk el attól a mellékkörülménytől, hogy hogyan kerül egy 24 éves lányra piros szívecskét tartó mackós póló; tudjuk be annak, hogy csak a kiskorúnál akart bevágódni) rövid együttlétük alatt két új szót is megtanított a szótanulásban általában passzív rezisztenciát tanúsító kétévesnek. Nem tudtam nem észrevenni, hogy tulajdon gyermekem befelé menet még az én nyakamban lógott, kifelé menet viszont már az övében.  Aztán távozása után még órákig lehetett érezni a parfümje illatát a kiskorú ruházatán, amiből arra következtetek, hogy távollétemben fizikai kontaktusra is sor került. Nem mintha féltékeny lennék, de azért... A nyomaték kedvéért délután elmagyaráztam a kiskorúnak, hogy a helyében nem ugranék bele egy komoly kapcsolatba mindjárt az első nővel, meg hát 22 év korkülönbség az mégiscsak kicsit sok...

A bevezető beszélgetésünk során annál a résznél amikor rákérdeztem, hogy Japánban babysitter hiányában (nagymama ugye nagy valószínűség szerint európai körúton, vagy tai chi órán van) szerinte mit csinálnak azok a háziasszony típusú nők, akiknek időnként igénye támad pár órát úgy eltölteni, hogy egyetlen bilireszoktatási tipp, vagy tisztázatlan eredetű gyerekkiütés sem kerül szóba, illetve néha el kell intézni ezt-azt. Azt mondta, hogy ha csak egy-két óráról van szó, sokan egyszerűen otthon hagyják az alvó, vagy tévéző gyereket. Indoklásnak azt hozta fel, hogy nem tiltja a törvény... Ja, az más.
Ezt egyébként nem először hallottam, úgyhogy tényleg lehet benne némi igazság. Ez nehezen egyeztethető össze a fejemben eddig kialakult japán anya képpel...

Ne válts csatornát, a reklám után visszatérünk!