Bejegyzés nem az UFO-król

Éppen ideje lenne már, hogy a paranormális tevékenységekért rajongók leszálljanak az UFO kutatásról, és inkább olyan, az emberiséget sokkal hétköznapibb módon érintő paranormális jelenségekre koncentráljanak, mint pl. a japán férfiak öltözködése. Máig nem találtak ugyanis logikus magyarázatot arra, hogy Japánban a férfiak miért viselnek előszeretettel női táskákat. Amikor először találkoztam a zavarba ejtő párossal, még nem tudtam, hogy nem elszigetelt esetről van szó, hanem tömegével fordulnak elő női táskák egyébként többé-kevésbé kifogástalanul öltözött férfiak közvetlen társaságában. Ha a japán férfi táskák törzsfejlődését vizsgálnánk, valószínűleg arra a következtetésre jutnánk, hogy az Európában is őshonos, közönséges fekete aktatáska, ill. laptop táska egy mutáns változatáról van szó. Merthogy a legtöbbször öltönyös férfiak lóbálják a csini táskákat nagyon fontos mítingekre menet. Persze nem pinkek, vagy csipkések, de megszólalásig hasonlítanak arra az öltözékkiegészítőre, amit mi női táskaként definiálnánk. A japán férfiak testfelépítésükből adódóan amúgy sem túlzottan férfias megjelenésűek, érthetetlen, hogy miért rontják az összképet még egy vajszínű retiküllel is.

Egyéb öltözéket érintő furcsaságokat már sikerült megfejtenünk. Pl. arra, hogy az öltönynadrágok szára miért nem tud ízléses hosszúságban ráhajolni a cipőkre és miért kell úgy kinéznie, mintha két számmal kisebb lenne, apa-san az első kiadós eső alkalmával jött rá, amikor ő még akkor is csuromvizesen üldögélt a telelégkondizott irodában, amikor a kollégák már a szokásos ebéd utáni sziesztájukat tartották. Viszont máig megoldatlan a sötét öltönynadrág alól olykor huncutul kikandikáló fehér zoknik esete.

 

Ez egy meglehetősen visszafogott modell az idei őszi kollekcióból, de nálam már ez is túlságosan csit-csatos-fonatos.

(a fotóalany nem adta az arcát a képhez)

In memoriam Mukade-san

És akkor jöttek komoly japán emberek a megbeszélt időben (ja igen, Japánban van egy ilyen népszokás, hogy a szakik akkor jönnek amikorra mondják), és kezelésben vették a soklábúhelyzetet. Körbeszórták az egész házat valami fehér méreggel, nagyjából úgy néz ki most, mintha egy nagyobb kokainszállítmány borult volna ki a kertben. Remélem azért pár növény túléli majd a dolgot, mert ahogy elnézem elég alapos munkát végeztek. Az sem kizárt, hogy a szomszéd macskái miatt sem kell aggódnunk ezután...

Beszoktatás hirtelen-hamar

Már egy hete a Starbucks-ban reggelizek (bármennyire is szarul hangzik, isteni a zöldtea tejjel!), mert a másfélévest 9-től már a bölcsödében szedi szét a berendezést, 10 előtt pedig a kávézókon kívül semmi nincs nyitva.

A bölcsődei beszoktatást egyébként leginkább a gyerek anyja viselte meg. A beszoktatás ugyanis Japánban úgy működik, hogy nincs beszoktatás. Odamentünk első nap, eljutottam egészen a bejárati ajtóig, ott két percben alaposan megismertük egymást a gondozókkal, (érintett témakörök: gyerek neve, beszélt idegen nyelvek száma, a ’pisi’ és ’kaki’ szavak helyes kiejtése magyarul). Egy rövidebb vigasztalás után (…nem a gyereket, hanem anyukát kellet vigasztalni…) a gyerek a gondozó és egy csomag pelenka társaságában el, közben anyuka jókedvűen integet (előre megmondták, hogy mosolyogni kell, nincs mese).
Kénytelen vagyok beletörődni, hogy a kiskorúnak ezentúl már magánélete is van. Reggelenként a gondozólánnyal, vagy valami japán szoknyás kétévessel kéz a kézben eltűnik a hátsó szobákba, magukra csukják az ajtót és a külvilággal csak egy üzenőfüzeten keresztül kommunikálnak. Ráadásul kezd kamaszodni is, a hétvégén már azon kaptuk apa-sannal, hogy az étteremben leplezetlenül szemezett a szomszéd asztalnál ülő kiscsajjal.

Valljuk be, tudat alatt szerettem volna látni, hogy a kiskorú nélkülem képtelen az alapvető életfunkciókra és teljes letargiába esik majd a bölcsödében a leküzdhetetlen szeparációs szorongása miatt, de a ’várt’ lelki trauma valahogy elmaradt. Azért volt szeparációs szorongás, de a tünetek csak rajtam jelentkeztek, a gyerek pedig kezdi szemérmetlenül jó érezni magát az új társaságban, ahol ő az egyetlen olyan gyerek, akinek mind a két szülője ugyanazon a földrészen született. Persze a rend kedvéért, gondolom inkább szánalomból, mint meggyőződésből, minden reggel előad egy igen hatásos sírásos performanszot, de ahogy kikerülök a látótérből már vigyorogva rohan be a játékokhoz. 

Azt nem tudom, hogy elhitték-e hogy tényleg én vagyok a mésféléves anyja, mert első nap közölték hogy nem hasonlít rám, sőt még a vércsoportját sem tudtam megmondani, aztán pedig már a második nap sikerült fordítva feladott pelenkával ’leadnom’ a gyereket a bejáratnál (nem röhögni! új típusú, még nem bejáratott japán pelenka volt; igaz az írástudók kedvéért japánul ráírták hogy melyik az eleje de fogjuk rá hogy itt még nem tartunk a nyelvkönyvben...).

Reggel 9-ig még járnak a női vagonok a metróban, úgyhogy nekünk is ott a helyünk. Nem mintha annyira reszketnék a kora reggel már taperoló bizniszmenektől, hanem mert kevesebben vannak. A reggeli metróhangulat egyébként nagyon meghitt, olyan mint valami nagy közös meditáció az ismeretlenekkel, mindenki csukott szemmel hangolódik rá a napra. Némelyik simán el is alszik és teljes kábulatban dől előre a táskájára. Ezt a minden helyzetben elalvási képességüket hihetetlen művészi fokon tudják művelni a japánok. Ha egy japán ülő helyzetbe kerül, nincs a kezében semmilyen szórakoztató kütyü és sokáig nem szólsz hozzá, akkor egy idő után tuti elalszik, bárhol is legyen.

Soklábúak

A rovarkérdés Japánban úgy látszik kimeríthetetlen. Még májusban futottunk össze a nappalinkban egy szimpatikusnak cseppet sem mondható százlábúval, aki a magánlaksértést sajnos nem élte túl. Azóta kiderült hogy tényleg nem érdemes barátkozni ezzel a szeretetre méltó teremtéssel (polgári neve: Mukade), mert csíp, ráadásul még mérgező is. Az erkélyen mostanában mindennapos a társasága, úgyhogy szóltunk is a ház tulajának hogy helyzet van.

Felelős személyek, szám szerint három, ki is jöttek megvizsgálni a Mukade állapotokat (általában elmondható, hogy a japánok fontos dolgokat és egyáltalán dolgokat egyedül nem szeretnek intézni, és mindjárt három ember is kell többnyire egy ehhez hasonló helyszíni szemléhez; van egy öltönyös vezető, aki a beszélgetés és hajlongás fonalát irányítja, a másik kettő pedig mindig nagyon egyetért az előzővel). Sok bizalmat nem szavaztak nekem, mert miután kérdésre elmondtam hogy a férj akit keresnek éppen dolgozik, kisebb riadalom támadt a három fős csoportban és még mielőtt fel tudtam volna vázolni a tényállást ékes japánnal (terv szerint határozott ’OTT!’ japánul; az elhangzottak vizuális megerősítése mutogatással a százlábúak irányába-felé), már pánikszerűen tolmácsért telefonáltak. Hümmögtek egy sort ahogy kell, és gondolom belátták hogy a bérleti díjat mi fizetjük és nem a soklábúak, úgyhogy megegyeztünk, hogy márpedig a százlábú családnak menni kell. Most az van, hogy várjuk hogy ismét felbukkanjon a három fős Mukade elhárító akciócsoport és végezzenek egy kisebb vérfürdőt az erkélyünkön, de a rossz nyelvek szerint egy igazán hatásos ellenszere van a Mukade-nak, a költözés.

Amikor itt voltak, élőben egy soklábút (én 40 lábat számoltam össze egyébként) sem tudtam megmutatni nekik, de hogy lássák nem csak félrebeszélünk, odaadtam nekik azt a példányt, akit az előző nap ejtettünk fogságba egy bébiételes üvegben. Ezen kívül még több, igen homályos fotót is készítettünk az áldozatokról, íme az egyik kisebb, valószínűleg még tinédzser egyed. A többiek már nem fognak többé vidáman az erkélyünkön szaladgálni, de ő nem várta meg amíg apa-san végez vele, hanem az utolsó pillanatban levetette magát az erkélyről.

Fantázia neve: bili

Tegnap este elmentünk a bababoltba, hogy vegyünk egy bilit a másfél évesnek. Ez volt a legegyszerűbb bili amit találtunk:

Több darabból áll mint egy Ikeás szekrénysor és még csavaroznom és ragasztanom is kellett összeszerelés közben. Egyébként mindent tud, ami a szobatisztaságra szoktatáshoz kell, még azt is, ami nem kell. Egy személyben trendi bili, fellépő, WC szűkítő, éjjeli edény a nagyinak, zenés-lovaglós szórakoztató egység és még a budi öblítés hangját is tudja utánozni. Ehhez képest az otthoni retrobilink elszégyellheti magát, pedig az is nyomta a Lambadát vég nélkül ha a gyermek beletalált (volna) valamivel.

A bababoltban egyébként minden elképzelhető dolgot lehet kapni, kivéve pelenkázó asztalt, mert a tatami szőnyeg úgy látszik erre is kiválóan alkalmas. Van viszont helyette gyerekeknek készült tanuló evőpálcika. Három hurok van rajta, ide kell beakasztani a megfelelő ujjakat. Még az elején gondolkodtam hogy veszek egyet, mert egy magam fajta kétbalkezesnek (aki történetesen maximalista is) lehetetlenségnek tűnt szépen megtanulni pálcikával enni, és mindig azon aggódtam hogy körberöhögnek majd a vendégségekben és az éttermekben. Végül nem nagyon volt rá szükség, mert ha japánokhoz megyünk vendégségbe, valahogy nekem már eleve villát adnak a kezembe, ki tudja miért, pedig azóta már megtanultam pálcikával enni, végszükség esetén pedig a gyerek evőeszközét szoktam használni.

 

Na és ha már a kajáknál tartunk...A babaételek szörnyen néznek ki, halmazállapotukat leginkább a kínai kajákéhoz tudnám hasonlítani (igazából a takonyhoz, de ilyet mégsem illik mondani egy kajáról), és mindegy hogyan cifrázzák hogy csirke, vagy marha van benne, kivétel nélkül mindegyiknek hal íze van. Méretüket tekintve pedig a termékminta kategóriába sorolnám őket. (Egy kicsit aggódom egyébként, mert jövő héttől bölcsis lesz elvileg a kiskorú, és amikor bementünk megnézni a csoportját, éppen tízórai idő volt. A tízórait 5 szem mazsola képezte, a feng shui szerint egy kistányéron gondosan elrendezve. Mondanom sem kell, a kiskorú ilyen mennyiségnek neki sem áll, mert több energiát eléget a rágással mint amennyi kalóriát bevisz vele. Úgy érzem, ha csak nem csempészek a zsebébe egy kis plusz ellátmányt, akkor komoly veszélyben forog a többi gyerek fejadagja.)

 

Egy kis ’hazai’ a spájzban… Tudom, főzhetnék is, meg minden, de az sokkal logikusabb lenne és így legalább lehet fogadásokat kötni, hogy a repülőút alatt mennyi üveg törik össze.

Jetlag utáni első

Véget ért az otthoni nyaralás és a héten szerencsésen visszaérkeztünk második hazánkba. Az egy hónap alatt megpróbáltunk egy diszkrétebb zsírpárnát növeszteni, ami talán kitart a következő egy évre Japánban. Szóval újra ’itthon’. A távollétünkben az alábbi dolgok történtek nem feltétlenül kronológiai sorrendben:

Egy darab 5,1-es erősségű földrengés. Apa-san persze semmit sem érzett belőle. Meg is kapta a kollégáitól, hogy biztosan azért mert ’luxus’ lakásban lakunk. Mindig ezzel nyaggatnak minket. Tény hogy a Toyota Corollánk a legcikibb autó 3 kilométeres körzetben, de a folyamatos piszkálódás mégiscsak túlzás, érezhetően úgy gondolják, hogy egy magyar kiküldetése Japánban nem egy kategória egy japán magyarországi kiküldetésével. A legjobb az volt, amikor az egyik Magyarországról nemrég visszatért kolléga majdnem szívrohamot kapott olyan átéléssel hőőőzött amikor meglátta a környéket ahol lakunk, majd pár órára rá már azt mesélte, hogy a legjobban a ház kertje hiányzik neki Magyarországról, ahonnan vacsi közben ráláttak a Dunára. 

Visszatérve a földrengésre, kicsit bizakodóbb lettem és öt centivel feljebb is hordom az orromat, amióta tudom hogy milyen luxus körülmények között lakunk (80 m2 tiszta luxus; a mosogatógépet és a beépített bejárónőt ugyan még nem találtam meg, de tuti itt kell lenniük valahol…).*

Az állatkertből jövő oroszlánbömbölés kiegészült néhány száz kabóca ciripelésével. Ettől az eddigi dzsungeles életérzés keveredett egy kis horvátországi nyaralás fílinggel. Hogy ne maradjak le semmiről és tudjak hódolni a rovarok és bogarak iránt érzett szenvedélyemnek, apa-san meghagyott nekem egy teraszon talált kabócatetemet. Meg is vizsgáltam tudományos szempontból (alapvető testméretek, félelmetesség foka, képes-e féljapán háziasszonyokat egészben lenyelni, stb.), de kizárólag az erkélyajtó üvegén keresztül, mit lehet tudni, nem tetszhalott-e, a kitartóbb fajtából.

Apa-san megismételte a gulyásleves partit nélkülünk, miután én jeleztem hogy a további vacsoracsatás főzőestekből ha lehet, kimaradnék. A vendégek ajándékot is hoztak. Én csak egy papírzacskót vettem észre a konyhapulton, ami szivacsokkal volt kitömve. Gondoltam valami csomagolóanyag volt eredetileg és kérdeztem apa-sant hogy szerinte a műanyag szemét közé rakjam-e. Erre felvilágosított, hogy az nem a csomagolás, hanem maga az ajándék, vagyis 12 darab fehér szivacsdarabka. Lehet hogy a látszat csal és valami Teleshopos SuperMagic 2000 Turbo, de első ránézésre sima habszivacsnak tűnik és bevallom kicsit meglepődtem hogy ajándékba hozták (az egyik lány még meg is mutatta apa-sannak hogyan kell szakszerűen letörölni vele a gáztűzhelyt). Gondoltam kicsit várok vele, mégiscsak Japánban vagyunk, high-tech meg minden, hátha éjjel egy-egy agilisabb szivacsdarab kiugrik a zacskóból és magától kitakarítja a konyhát, de eddig még semmi ilyesmi nem történt.

*Úgy tűnik tényleg jól építették meg a házat, mert pár órája volt egy 3,8-as földrengés, és semmit nem éreztünk belőle nyilván a luxus körülményekből kifolyólag. A kontroll csoport apa-san volt az irodában, aki érezte a rengést, úgyhogy valami tényleg lehetett.  

SZABADSÁG MIATT ZÁRVA!

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY: Tájékoztatok minden kedves véletlenül, esetleg készakarva idetévedt olvasót, hogy az egyévessel időközben kivettük rendes éves szabadságunkat és hazautaztunk Magyarországra (apa-san bokros céges teendői miatt sajnos csak később csatlakozik hozzánk). Addig is mi megmutatjuk magunkat a családnak, a balatoni nyárnak, megtizedeljük a tojásos nokedli állományt és újra megtanulunk késsel-villával enni. 

Folyt. köv. augusztus közepén.

Főként a balkezességről

Helyenként átcsap baba-mama blogba, de azért a japánokról is lesz szó becsszóra.

Mostanában egyre többször veszem észre, hogy az egyéves többet használja a bal kezét, mint a jobbat és ha magától veszi a kezébe a villát, a tollat, vagy a fakanalat (írni és főzni még nem tud, utóbbi eszközöket szigorúan zavarkeltés céljából használja), akkor is inkább a bal kezébe kerül. Az interneten javasolt ’integetős’ tesztet is elvégeztettem vele, de a gyerek megbukott, mert két kézzel integet. Viszont utána bal kézzel mutatta meg hol 'apirosautó', és ezzel megint gyanúba keverte magát. Most abban a dilemmában vagyok, hogy vajon hol van az a határ ameddig még bátorítom a még bizonytalan gyermeket a EU konformabb jobb kezesség felé, és hol van az a pont amikor már erőltetem a jobbkezességre az egyébként balkezűnek született kölköt.

Megkérdeztem pár kisgyerekes japán ismerősömet, hátha tudnak valami épkézláb tanácsot adni. Így derült ki, hogy japánban nincsenek bal kezesek. Nem azért, mert ez valahogy hiányzik a génállományukból, hanem azért, mert a japán társadalom nem nagyon tűri ha valaki kilóg a sorból és pl. a balkezességgel próbál egyénieskedni. A szülők inkább még idejében elfojtják a dolgot nála, nehogy később gond legyen belőle, és gyakorlatilag rákényszerítik a jobbkezességre. Hmmm..ez elég gázul hangzik, főleg, hogy gondolom lehet valami összefüggés a jobb-balkezesség és a bal-jobb agyfélteke természetes dominanciája között, amit talán nem szerencsés erőszakkal befolyásolni…

Ennek kapcsán az is eszembe jutott, hogy nem csak bal kezes japánt nem látni, de kövér japánnal is ritkán futok össze. Nagyon ritka az elhízott ember. Itt mondjuk vitathatatlanul a japánoknál a pont és gondolom ennél a résznél megint csak a japán kaja minősége és mennyisége játszik közre az aktív életmód és a szerencsés gének mellett. Az európai leányember önértékelése szempontjából nem túl szerencsés hely Japán, mert szinte minden nő mellett kövérnek érzed magad. Viszont sokkal kevesebb (apa-san szerint egyáltalán nincs) a nálunk gyakran előforduló idegesítően tökéletes, címlapokra kívánkozó női példány. Persze apa-san hivatalos verziója szerint ilyen nő otthon sincsen - leszámítva természetesen engem, akinek küllemén egyetlen kifogásolható négyzetcentiméter sincsen; és akkor még nem is beszéltünk a belső értékekről -, de erősen gyanús, hogy ez már csak a marketing része a dolognak.
Az is hamar feltűnt, hogy nem láttunk még egyetlen gyereket sem, akinek cumi lógott volna a szájában. Nem mintha nem lehetne kapni cumikat a bababoltokban, de valahogy nem használják. Ezen felbuzdulva én is leszoktattam az egyévest róla, nehogy kiközösítsék itt nekem majd a bölcsiben, vagy ilyesmi (persze nem ezért, de tényleg leszoktattam róla részben a japánok, részben pedig az éppen aktuálisan olvasott gyereknevelési könyv hatására). Meg éppen akartam írni hogy nem láttam még a boltban a földön toporzékoló és szupermenes nyalókáért tipródó gyereket sem, de épp ma voltam tanúja egy hasonló dührohamnak az utcán. Azt viszont mindenképpen leszögezhetjük, hogy ez sem gyakori látvány.
És a végén még egy félmondat; A tinédszerlányokat leszámítva dohányzó nőt sem láttam még...

Teaszertartás kétszer is

Mindig is izgatott a teaszertartás, kíváncsi voltam, hogyan lehet egy sima teafőzést fél óráig elhúzni, ráadásul úgy, hogy a külföldiek még fizessenek is érte. Azon a címen, hogy a húgomék biztosan rossz néven vennék, ha teaszertartás nélkül kellene hazautazniuk, le is foglaltam három helyet az egyik templomnál.

Sajnos a japánok legalább annyira rugalmatlanok, mint amennyire kedvesek. A program úgy szól, hogy találkozó a városközpontban, és onnan együttes tömegközlekedés a templomhoz. Mondtam nekik, hogy a tömegközlekedés részét mi kihagynánk, és mennénk egyből a templomhoz, mert közel van hozzánk, de ezzel a rém bonyolult változtatással úgy érezték felborítanánk az egész programot, és az igen logikus 'így van a program és kész, még papír is van róla' érveléssel berendeltek minket a városközpontba. A telefonos programszervező egyébként beszélt angolul, de a kommunikáció így is akadozott, mert amikor megérkeztünk, a túravezető megkérdezte hogy hol a másik gyerek, és melyikünk a japán (?!).

A vak randin rajtunk kívül még két fizetővendég jelent meg. Az egyik egy stréber új-zélandi fickó volt, aki az alkalomra még egy kimonót is magára erőltetett. Folyamatosan japánosan affektált a Fujis legyezőjével (amikor egy gaijin japánosan akar viselkedni, az éppen olyan rosszul sül el, mint amikor egy japán próbál nagyon laza amerikait játszani), és panaszt tett a túravezetőnél, hogy a Hiroshimai emlékparkban található harangon a föld térképéről lehagyták Új -Zélandot. A másik pedig egy csinos, fekete ruhás ausztrál nő volt. Mi a spagettipántos ruha, strandpapucs összeállításunkkal kicsit alulöltöztük a társaságot. Ezen kívül még két ponton nem illettünk bele a teaszertartás miliőjébe. Az egyik, hogy nem szeretjük a porból készült zöld teát, a másik pedig, hogy forrón nem tudunk meginni semmit. Anyukám pluszban még a térdén sem tud huzamosabb ideig ülni, úgyhogy a program tökéletesnek indult.

A túravezetőnk a hiperaktív-túlbuzgó-csúnyafogú, de a mosolygásban ez nem gátolja típushoz tartozott. Olyan átéléssel magyarázta a teáscsésze és a tatamiszőnyeg kapcsolatát (hihetetlen, de érdekes volt), hogy elfelejtettünk nézni, hogy a háttérben hogyan főzte a kimonós nő a teát. A Q&A résznél ezért az ausztrál nő meg is kérdezte, hogy végül is hogyan főzik a teát, mert arról a részről teljesen lemaradtunk. Nem hoztuk őket zavarba, újra kezdték az egészet, és még egyszer előadták az egész műsort az elejétől. Maga a tea megfőzése egyébként nem tart sokáig, csészeöblögetéssel és teahabosítással együtt is csak pár perc az egész. Az időt inkább a körülményes, hajlongásokkal tarkított szervírozással húzzák el. Amikor a túravezető mondta hogy az összes teát meg kell inni, kicsit megijedtünk, de szerencsére egyáltalán nem volt annyira szörnyű, mint amire számítottunk. A mi fogalmaink szerinti zöld teához persze nem sok köze volt, sőt még habos is, és az állaga inkább hasonlított egy krémes, habos kakaóra. Szóval egész iható a cucc, de azért amikor a másodszorra főzött plusz teát meg kellett inni, mindenki a másikra mutogatott, és végül, mint a csoport leglelkesebb tagja, kénytelen volt az új-zélandi magára vállalni a repetát.

Falkavezér

Fura hogy mennyire működik ez a rangidősség itt Japánban. Megfigyeltük, hogy amikor rögtönzött turistacsoportunk városnéző sétára indul és nézelődés közben egy japán megszólít minket, akkor először mindig anyukámhoz, mint legidősebbhez fordul. Én ilyenkor megköszörülöm a torkom, teszek egy lépést előre jelezve hogy a látszat ellenére én vagyok a falkavezér és hozzám beszéljen, mert anyukám nem érti amit mond. Általában először úgy csinálnak mintha nem is vettek volna észre és folytatják anyukám faggatását, aki cserébe következetesen magyarul válaszol nekik, úgyhogy egy idő után beadják a derekukat és mégis szóba állnak velem is...

A jóképű papbácsi - ismeretterjesztő rovattal

Anyukámék látogatása miatt már egy hete a játszóterek helyett buddhista templomokba és sintó szentélyekbe járunk. Az egyéves eddig elég jól viselte hogy kényszerturista lett belőle, de tegnap már előjöttek rajta az elvonási tünetek. A társaságban viszonylag konszolidáltan viselkedő gyereket ki kellett vinnem egy buddhista templomból, miután hanyatt dobta magát az egyik védőszent szobra előtt, majd tüntetőleg bedobott egy fog- és nyálnyomokkal ellátott papírfecnit a kínosan tökéletesre gereblyézett zen kert kavicsára. Persze rálépni nem lehetett, úgyhogy kiszedni sem tudtuk. A papbácsi viszont nagyon rendes volt, mert amikor mondtam hogy érthető okokból kiviszem a gyereket az apjához, aki időközben megérkezett, azt válaszolta, hogy őt nem zavarja és inkább hívjam be apa-sant is, hadd lássa ő is a templomot belülről is.
Egyébként nagyon jól manipulálják az embert a japánok a kedvességükkel. Egy másik templomban (ugyancsak zen kerttel és tátva maradt szájú magyar turistákkal; asszem egy ilyen helyen előbb-utóbb még én is elérném a nirvánát) fényképezni nem lehetett, de nem álltak a sarkunkban lesve minden lépésünket, hanem inkább hagyták hogy egyedül járjuk körbe a szobákat és a kertet. Szóval simán lehetett volna kattintgatni pár képet, és meg is fordult a fejemben hogy elő kellene venni a gépet, de annyira idegesítően kedvesek, hogy nincs szíve az embernek fényképezni, még akkor sem, ha történetesen nem vennék észre.

Ő a kedves és jóképű papbácsi. Utóbbit az idegenvezető mondta két szobor elemzése között. Tényleg fotogén, a templom prospektusa is tele van a fényképével.

                                               

Egyébként mostanra már annyi szent helyet láttunk, hogy rendesen kiműveltük magunkat a buddhista templomokból és sintó szentélyekből. Néhány érdekesség:

Ez a kis kötözött-sonka kő azt jelzi, hogy nem lehet a kertbe belépni. Imádom ezeket a finom jelzéseket és sokkal jobban is néz így ki, mint egy rács, vagy ronda tábla.

 

 

Lehet szerencsekártyákat is venni a templomoknál. Ha jó dolog van benne, akkor megtartják, ha viszont rossz, akkor igyekeznek tőle megszabadulni, és ilyen oszlopokra kötözik fel. Egyébként nagyon rafináltak, mert azt mondják, hogy ha valami mégsem jön be, az nem azért van mert nem működött a kártya, vagy a szentek nem teljesítették a kívánságaidat, hanem csak annyit jelent, hogy valamelyik következő életedben fog teljesülni. Így folyamatosan fenntartják a hívők érdeklődését és a templomok finanszírozása is megoldott.

 

A csecsemőket elviszik a szentélyekbe hogy megáldják a szerzetesek. Ennek a tovább fejlesztett változata, amikor az újonnan vásárolt autókat viszik a szentélybe. Ezek az autók is éppen az áldásra és jó szerencsére várnak a szentély oldalában. A dolog pénzért megy és ráadásul különböző árfekvések vannak. Azt nem tudom hogy a gyakorlatban ez hogy működhet. Háromezer yenért fél évre szerencsét hoz az utakon, tízezerért viszont akár 3 évig is?

Megvan annak is a koreográfiája hogyan kell szerencsepénzeket dobni a szentélyeknél és imádkozni. Sok helyen angolul is kiírják hányszor kell meghajolni és tapsolni és fura módon egyáltalán nem bánják, ha te is 'kipróbálod'.

 

 

 

 

Rengeteg Buddha szobor van . Ez a legnagyobb Nagoyában. Ha sokáig nézed, akkor az előtte álló húgomat is fel lehet fedezni a képen, aminek elkészítése egyébként 32 szúnyogcsípésbe került.

Turistagondolatok - gésák és zöld teás fagyi

Anyukámról azt kell tudni, hogy megrögzött kertrajongó. Ha hozzájuk mész vendégségbe, akkor az idegenvezetéssel egybekötött kerttúra kötelező program (nyitva H-V: 10.00-18.00-ig, belépés ingyenes.). Rajongásának fokát jelzi, hogy itt Japánban látva a zsúfolt házakat, és a népsűrűséget, anyukám megállt egy mini konyhakert mellett és empatikusan csak annyit mondott: "Szerencsétlen növények…"

A Kiotói városnézés úgy indult, hogy kinéztem a neten egy egy napos túrát, amiben összesen 7 hely szerepelt. Ebből lehúztam egyet, mert úgy döntöttem, hogy az nem érdekel minket. Aztán még egyet, hogy ne legyen olyan rohanás a napunk. Így lett 5, de látva az előző napokban produkált sétatempónkat, a végén négynél maradtam. Végül a ’minden fűszálat megnézünk’ stratégia nyomán kettő darab helyre sikerült eljutnunk egész nap, plusz a végén még egy templomot kívülről lefényképeztünk a tisztesség kedvéért. A haladást a flóra tanulmányozásán túl az alattomosan a templomok köré telepített kihagyhatatlan bazársor is jelentős mértékben lassította. Így is rendkívül hatékonyak voltunk, mert láttunk megfelelő számú templomot, hagyományos utcarészeket, kolduló szerzeteseket, és a fényképes portfóliónk is egészen jól sikerült.

A nap fénypontja az volt, hogy az egyik szűk utcában gésanövendékekkel is összefutottunk (ez a szófordulat a gésák és a mi haladási sebességünket nézve is enyhe költői túlzás), pedig az útikönyv szerint napközben ritkán látni őket. A gésanövendékeket több okból is sajnáltam. Először is rengeteg réteg ruha volt rajtuk bonyolult masnikban végződve, amiben csak nagyon megfontoltan tudtak mozogni. Gondolom azért látni őket ritkán nappal, mert egész nap a kimonójuk felvételével vannak elfoglalva. Aztán pedig a fullasztó meleg miatt, megint csak a réteges öltözködésük kapcsán. Még nálunk is lassabban haladtak, egyrészt a lehetetlen fapapucsuk miatt, másrészt a lehetetlen turisták miatt (beleértve minket is persze), akik mutogattak rájuk és mindenáron fényképezkedni akartak velük. Türelmesen, visszafogott mosollyal tűrték a fotózásokat, csak onnan lehetett tudni hogy az egyik gésalánynak már melege lehetett, hogy a fehérre ’meszelt’ arcán diszkréten lefelé csordogált egy izzadságcsepp. Mi is lefényképeztük őket, úgy gondoltuk nem ciki, miután az egyik templomnál egy iskoláscsoport fotósa (aki annyira izzadt, hogy úgy nézett ki mintha most mászott volna ki a templom kertjének szökőkútjából) minket is megkért, hogy álljunk az iskolások mellé az egyik fotójukhoz. Szépen mosolyogtunk és én még a béke jelet is mutattam közben hogy tökéletesen sikerüljön a képük.

Kiotóról még annyit, hogy az Aranypavilonnál kapni a legfinomabb zöldteás fagyit ha valakit érdekel…

Turistagondolatok - Shinkansen

A Shinkansen azért nagyon jó, mert háromnegyed 5-kor még a kiotói állomás jegypénztárában álltunk sorba, 6 órakor pedig már a szokásos Japán-Magyarország interurbán videotelefonos beszélgetést bonyolítottuk nagoyai lakásunkból a család otthon maradt tagjaival, pedig Kiotó Nagoyától 150 km, és Nagoyában sem a vasútállomás mellett lakunk. A menetidő konkrétan 36 perc volt, úgyhogy ebből ki lehet számítani az átlagsebességet (a helyes megoldás gyenge matekosoknak: 250 km/h).

Odafele amikor elindultunk, az ablakból kinézve nem tűnt annyira vadítóan gyorsnak. Húztuk is a szánkat először, de aztán kénytelenek voltunk mégis meglepődni és még talán a szánk is nyitva maradt, amikor anyukám megkérdezte mi volt ez a villódzás néhány másodperce és mondtam hogy szerintem a híd oszlopai amin átsüvítettünk. Aztán szóltam hogy itt egy másik vonat, de amikorra a húgom odanézett már nem volt ott. És amikor bementünk egy alagútba, csak annyit lehetett érzékelni, hogy nagyon hirtelen sötét és utána világos lett. Azt hogy fordulunk pedig onnan lehetett tudni, hogy amikor kinéztél az ablakon, világ megdőlt úgy 15 fokban.
Szóval a Shinkanzen nagyon bejött. Egyetlen hátránya van csak, hogy eszméletlen drága. És hozzászokni sem nagyon érdemes, mert úgy tudom  mostanában nem terveznek Magyarországon Shinkanzent, vagy legalább hozzá hasonló vonatokat telepíteni. Valószínűleg Magyarország a világon az egyetlen olyan ország, ahol nem azt írják ki a metróban hogy mikor jön a következő, hanem hogy mikor ment el az utolsó metró... azt hiszem ez mond valamit a híres magyar 'optimizmusról'.

Turistagondolatok - térképekről és kedves japánokról

Időközben megérkezett anyukám és a húgom, úgyhogy a napjaink non-stop turistáskodással telnek. A szokásos napi öltözékünk kiegészült egy hátizsákkal, bal kézben térképpel, jobb kézben metróbérlettel és egy fényképezővel egyéb maradék helyeken.

Azok a napok a legizgalmasabbak, amikor apa-san dolgozik és meghitten magunkra maradunk csak mi hárman lányok és a térkép. Nem akarom rontani a renoménkat, de az egyértelműen kiderült az elmúlt pár napban, hogy térképolvasásban nem jeleskedünk. Még a húgom tűnik a legéletképesebbnek ha térkép van a láthatáron. Én és anyukám viszont alapesetben is gond nélkül szinte bárhol el tudunk tévedni, beleértve a pláza parkolókat, nagyobb lakásokat és a 20 főnél nagyobb befogadóképességű hoteleket is. Engem személy szerint a térképek csak összezavarnak és növelik a frusztrációmat, anyukám pedig nemes egyszerűséggel nem is vesz a kezébe térképet, hanem az esélytelenek nyugalmával követi a többieket.

Ilyen adottságokkal csupa izgalom a városnézés. A metróaluljáróban értetlenkedés viszont remek alkalom a szocializálódásra, már amennyiben az ember japán metrós dolgozókkal szeretne ismeretséget kötni. Még szerencse hogy ilyen segítőkészek, mert néhány belvárosi több emeletes állomásnál, ahol a mozgólépcsőre nem lehet babakocsit felrakni, nem egyszerű kiigazodni az emeleteket összekötő lifthálózaton. Az egyik alkalommal egy babakocsival nehezített metrós átszállásnál az egyik fickó már nem bírta tovább nézni hogy oda-vissza sasszéztunk az aluljáró két vége között a liftet keresve és önszántából jött oda segíteni. Először telefonált egyet, még ki is röhögtük hogy ott dolgozik, de nem tudja merre kell átszállni a Nagoyai várhoz, aztán odakísért minket ahhoz a lifthez, amit már vagy tíz perce kerestünk hiába (miért van az, hogy amikor végre kiderül merre kell menni, hirtelen értelmet nyer a térkép is és utólag minden olyan rém egyszerűnek tűnik...). Ahogy kinyílt a lift a következő emeleten már várt is minket egy másik metrós kolléga (szóval mégis csak tudta, hogy merre van a vár és nyilván neki telefonált... röhögés visszavonva), hogy mi vagyunk-e azok a bizonyos eltévedt Nagoyai váras átszállók. Ő még több misztikus liften és kapun keresztül egészen a metróig kísért minket. Nem ő volt az egyetlen kísérgetős segítségünk. Amikor a húgommal elmentünk felfedezni Nagoya legjobb shoppingolós helyeit (ez a szál elvarratlan maradt, mert gyakorlatilag nem találtunk ilyet- mármint boltot igen, de jót nem), többször állítottunk meg olyan személyeket akik úgy tűntek rendelkeznek némi helyismerettel, és ők is ahelyett hogy elmagyarázták volna hol van amit keresünk, elsétáltak velünk legalább addig amíg már látni lehetett a láthatáron az épületet.
Azért kezdünk belejönni a térképekbe, mert ma például egyszer sem tévedtünk el és öt percnél tovább nem tartott egyik liftes átszállás megoldása sem, igaz néha csaltunk és tiltott szereket is használtunk, úgy mint mozgólépcsők, sima lépcsők és kerülők beiktatása.

Ez egy közepes nehézségű metróállomás térképe haladó babakocsizóknak. Így első ránézésre logikusnak tűnik, de a helyszínen már esküszöm hogy sokkal bolyolultabb a téma, a liftek a legváratlanabb helyeken bukkannak elő és tűnnek el, néha igazi kihívás a kijutás.

Nudlibár

Nem vagyok egy tipikus japán háziasszony, nem készítek reggelit apa-sannak, ebédet is csak az egyévesre való tekintettel főzök néha és meleg vacsorával sem várom a munkában megfáradt családfenntartót. A japán tanár meg is kérdezte egyszer hogy mi a fenét eszünk mi esténként, nem látja hogy főznék valamit, viszont ’vacsorázni megyünk’ felkiáltással mindig diszkréten elvonulunk az egyévessel amíg ő apa-sant oktatja. Amikor mondtam, hogy aznap pl. vajas-mézes kenyeret ettem kakaóval, elég zavart lett a tekintete, szerintem azóta sem dolgozta fel ezt az információt. A nemfőzésemet azzal ideologizálom meg, hogy bolond lennék annyi időt tölteni a konyhában, amikor rengeteg étterem van a környéken ahol gyorsan és olcsón lehet az én ’remekműveimnél’ sokkal finomabb étkeket szerezni és a felszabaduló időt inkább a kiskorú szórakoztatására fordítom.

A kedvencem egy japán tésztás éttermem, amit Al Bundy után szabadon mi csak nudlibárnak hívunk. Nagy nehezem már kezdtem kiismerni magam az ételek között, erre a melegre való hivatkozással, mindenféle előzetes értesítés nélkül össze-vissza kavarták a menüt. Ok hogy kell egy kis változatosság, de azért az mégis szemétség, hogy pont az én kedvenc csirkés udonomat vették le a menüről, és helyette mindenféle más ismeretlen tésztákat raktak fel. Az történt ugyanis, hogy a nagy melegben száműztek pár forró ételt  és az étlapot elárasztották az évszaknak megfelelő hideg tésztákkal. A dolog úgy néz ki, hogy kapsz egy hatalmas jéghideg tésztahalmot, belemártogatod a mellette lévő ugyancsak hideg szószba, és már szürcsölheted is befelé. Nagy előnye, hogy 3 perc alatt kész és szerintem az egész cucc nem több 300 kalóriánál.

Néhány hete elhívott ebédre egy japán lány és már majdnem kezdtem sajnálni, hogy ebben a melegben egész délelőtt a sütő mellett fog aszalódni, és rögtön fel is idéződött bennem a túrós palacsintás fiaskó előtti izzadós küzdelem a konyhában, de amikor odaértem mondta, hogy most áll még csak neki a kajának. Na remek, gondoltam, ebből sosem lesz ebéd (az ebéd szóra valahogy még ennyi hónap Japán után is mindig a klasszikus háromfogásos leves-husi-süti menüre asszociálok), de mire kezet mostam és nem minden hátsó szándék nélkül felajánlottam a segítségemet, már készen is volt a ’jeges’ tésztával.

Bár nagyon beleléptek a lelki világomba  a nudlibárban ezzel az udonos dologgal, de el kell ismernem, hogy elég jó ez a hideg tésztás mutatvány. Azért a néhai csirkés udon emlékére amikor ilyen tésztát veszek és senki sem látja, otthon bedobom a mikróba pár percre melegedni...

Aka-chan alapvető életfilozófiája szerint kaját nem utasítunk vissza, de a hideg tészta őt is felkészületlenül érte amikor a fent említett ebéden a szájába tömtem egy adaggal, és láthatóan kérdően nézett az ebéd elkövetőjére, hogy akkor ezt most hogy is gondolta. (A szokatlanul jó képminőség annak köszönhető, hogy kivételesen nem én voltam a paparazzi.)