Dohányzásra kijelölt hely

Képi anyag még a hétvége gyűjtéséből - Takayama tájegység.

Nagy nehezen találsz egy helyet ahol lehet dohányozni - mert nem ám csak úgy akárhol az egyén kénye-kedve szerint -, és még akkor sem hagynak nyugodtan füstölni, muszáj egy kis tanító jelleget belevinni finoman a hamutartó oldalára ragasztva.

A piktogram kicsit nehezen feldolgozható, nekem teljes egészében nem is sikerült minden részletében értelmeznem (különös tekintettel a dohányfüst vonulási alakzatára), simán elmenne egy kortárs festménynek is. A stilizált emberalakok mellett meglepő alapossággal kidolgozott kiskutyát (még szeme is van, a bácsinak viszont lába-keze sincsen rendesen) már végképp nem értem miért keverték bele a történetbe, talán rossz időben volt rossz helyen. Az alkotó környezettudatosságára utal, hogy a kutyatulajdonos kezébe még a kutyapiszokgyűtő zacskót is odarajzolta (vagy a póráz vége tekeredik, talán soha nem tudjuk meg). A mű ellentmond annak a korábban tett megállapításomnak is, hogy japánban nincsenek bal kezes emberek, amennyiben feltételezzük hogy a képen szereplő káros szenvedélyektől nem mentes zöldember nem hátrafelé halad. Meg egyáltalán.

Ez a földdarab első ránézésre a rózsaszín ház kertjének tűnik még tereprendezés előtt. Valójában már a szomszéd építési telke. Itt tényleg érdemes jóban lenni a szomszéddal, és a papírfalaknak köszönhetően ha lekiabálsz az asszonynak hogy kész van-e már a vacsora, a szomszéd válaszol.

És hogy milyen házat lehet kihozni egy ekkora telekből?

Az óvárosi részen a boltok között egyszer csak feltűnik egy ingyenes pihenőhely. Multifunkcionális, kicsit időutazós jelleggel, miután megittad a teádat a múlt század eleji teafőzőről (jobbra hátul), már nézheted is a tőzsdeárfolyamokat a szélessávú interneten és közben még a kölök is tud aludni egyet.

Továbbá...

…a hétvégén még a bürokrácia hálójában is sikerült fennakadnunk, és hivatalos statisztikai adat lett belőlünk.

Telekszomszédunk, egy az erkélyről nézvést szimpatikusnak mondható középkorú hölgy. Miután ideköltöztünk, az első hetekben amikor kimentem az erkélyre rögtön ő is ott termett (mármint a sajátján), valahogy mindig valami fontos teregetnivalója akadt, egyszer még egy rögtönzött kertásást is bemutatott a mini ásójával, csak azért hogy szóba elegyedjen velem. Miután rájött hogy nem beszélek japánul, a lelkesedése alábbhagyott és azóta inkább csak tisztes távolságból figyeltük egymást, illetve a másik teregetési technikáját. A jég vasárnap este tört meg, amikor alig hogy megérkeztünk és ledobtuk a bőröndjeinket már csöngetett is a kaputelefonon. Gondoltuk végre elérkezettnek látta az időt hogy közelebbről is megismerkedjünk és az alkalomra hozott magával egy tepsi házi készítésű szójababos süteményt is. E helyett, kihasználva hogy az első védelmi rendszeren, vagyis a kapun átjutott, a bejárati ajtóhoz érve már felöltötte kék-fehér karszalagját (na jó, igazából csak a kezében fogta) és nyakba akasztható fényképes igazolványát, ezzel is jelezve látogatása hivatalos, elsősorban nem baráti jellegét. Kiderült, hogy népszámlálás van, és ő valamiféle önkéntes népszámláló biztos. Az elmúlt nyolc hónapban alaposan kifigyelte, hogy nem csak japán barátainkat jöttünk meglátogatni, hanem életvitelszerűen tartózkodunk a lakásban, ezért úgy gondolta, hogy a lélekszámlálásban is aktívan részt kell vennünk. Nagyon felkészült volt, mert még mielőtt nyelvi nehézségekre hivatkozva leráztuk volna a felelősséget, diadalittasan előhúzott egy angol nyelvű kérdőívet is a papírok közül és meghagyta, hogy pontosan kitöltve adjuk postára a következő héten.

Ezen a ponton én még mindig bíztam benne hogy az űrlap csak egy jó ürügy volt az ismerkedésre és a tőlem telhető lehető legkedvesebben invitáltam befele a lakásba, de ő dolga végeztével már rohant is elfele.

Katasztrófavédelmi bonyodalmak

A hétvégén katasztrófavédelmi gyakorlaton vettünk részt, méghozzá testületileg. Az 5 egész valahányas földrengést apa-san cége (a továbbiakban: A Szervezet) katasztrófa elhárító bizottsága tervezte meg gondos előkészületek mellett. A földrengés, a meglepetésszerű, előre egyeztetett szombat reggel 8 órás időpontban sújtott le Nagoyára és környékre, ezzel komoly veszélybe sodorva A Szervezet dolgozóit és családtagjaikat. A forgatókönyv szerint a földrengés után, a károk felmérését követően azonnal, de legalábbis kisvártatva be kellett volna jelentkeznünk A Szervezet által üzemeltetett internetes Rendszerbe, jelezve, hogy az elszenvedett esetleges sérülések, anyagi károk és lelki trauma ellenére apa-san hétfőn reggel már kész munkába állni.

A forgatókönyv viszont azzal már nem számolt, hogy apa-san és családja a hétvégét nem virtuális romeltakarítással tölti, hanem e helyett a hegyekben kirándul teljesen megfeledkezve a katasztrófavédelemről. Amikor még vasárnap reggel sem adtunk magunkról életjelet, akkor A Szervezet kétségbeesésében (nyilván aggodalmában lerágta már mind a tíz körmét) a B tervhez folyamodott és felhívott bennünket. Persze az én telefonon ki volt kapcsolva, mint rendesen (ígérem katasztrófa esetén legközelebb bekapcsolom!), de apa-san még a hegyek között is elérhető volt. A gépi üzenet hangneme az internetes bejelentkezés elmulasztása miatt inkább volt szemrehányó mint sem a testi épségünkért aggódó. Vasárnap este ezt is pótoltuk, úgyhogy trehányságunk remélhetőleg nem jelentett különösebb fennakadást a rendszer működésében és A Szervezet elégedetten írhatja a pozitív jelentéseket a földrengési gyakorlat sikerességéről.

Még a gyakorlat tervezési fázisában okozott némi bonyodalmat, hogy a katasztrófaelhárító rendszerbe való regisztráláskor a kiskorúnak sem külön e-mail címet, sem telefonszámot nem tudtunk felmutatni, de végül hosszas magyarázkodás után nagyvonalúan eltekintettek ettől a kis formaságtól arra való tekintettel, a szóban forgó gyermek külföldi állampolgár (nem ám azért mert még csak másfél éves…).

Látens balerina

Az e heti projektem, hogy kitaláljam mit is csináljak azzal a hirtelen felszabadult rengeteg idővel, ami a kiskorú kiesésével jár - napi bruttó 2,5 óra, esetleg kicsivel több ha viszek neki ebédet is.

Kézügyességemről politikailag korrekt megfogalmazásban azt mondanám, hogy ezen a téren sajátos adottságokkal rendelkezem. Az egyetlen ember aki még értékelni tudja pl. a rajzkészségemet a másféléves, aki ha rajzolok neki egy pacát egy kisebb pacával a tetején, amiből négy vonalka áll ki alulról, és elég határozottan állítom hogy az illető egy kutya (szituációtól függően macska, kecske, orángután, esetleg kukásautó), akkor habozás nélkül felismeri (mer olyan rendes, jólnevelt típus-fajta). Igazából, de lehet hogy éppen ezért, amúgy sem nagyon mozgatnak ezek a dolgok, úgyhogy kézműves szakkörök, Ikebana baráti kör és kalligráfia tanfolyam úgy tűnik nálam kizárva. Pedig ezekből lenne bőven.

Apa-san azt sem mulasztja el folyamatosan az orrom alá dörgölni, hogy a mozgáskoordinációmmal is komoly gondok vannak (ld. tárgyak mozgatása alapszinten, gravitációs erő a mindennapokban, sík terepen A-ból B pontba való elbotlás nélküli eljutás). Megmagyarázhatatlan, de mindezek ellenére zenében és táncban meglepő módon jó vagyok - ...azért nem teljes egészében vagyok mozgásában korlátozott kétbalkezes debil, vannak értékelhető tulajdonságaim is!...

A bölcsőde közelében találtam is egy tánciskolát, gondoltam benézek mi újság. Éppen egy idősebbeknek tartott táncóra közepébe csöppentem, a nagymamik, fegyelmezett két sorban, ’szédítő’ iramban nyomták a tánclépéseket komoly karmunkával kiegészítve valami ősrégi Janet Jackson számra. A felbukkanásom kicsit összezavarta a koreográfiát, úgyhogy gyorsan kértem egy órarendet. Ekkor már Janet Jackson le volt szarva, az összes nagymami körém gyűlt és érdeklődve várták hogy akkor most beállok közéjük, vagy mi van. Hogy haladjunk, rámutattam az egyik táncórára (valami slow Jazz, fogalmam sincs mit jelent) és amikor megkérdeztem hogy nem akadály-e a korom, t.i. hogy 33 éves vagyok, egy artikulálatlan morajlás hallatszott a nénik felől, pedig én ezzel tényleg nem a nagymamikat akartam cukkolni hogy még csak hírből sem ismerem a klimaxot, hanem éppen hogy arra céloztam hogy nem vagyok-e túl idős kezdőként. Éreztem hogy ebből már nem jövök ki jól, úgyhogy feltettem még pár ártalmatlannak tűnő kérdést és gyorsan elköszöntem. Amikor becsuktam az ajtót magam mögött, a nénik éktelen nagy vihogásban törtek ki, pont mint a filmekben szokás hasonló szituációkban, úgyhogy ezentúl elhiszem hogy életszerűek ezek a jelenetek. Legalábbis Japánban…

Mondjuk lehet hogy mégiscsak át kellene gondolnom az ikebanás szakköröket is, mert a múlt héten a japán tanár finoman jelezte, hogy most már jó lenne ha olyan japánokkal járnék össze, akikkel csak japánul tudok beszélni. Azt így szó szerint nem mondta ki hogy nagyjából semmit sem ért az a fél évnyi japán óra amit rám pazarolt, de nyilván erről lehet szó. Pedig én igazán nem tehetek róla hogy a japánok abból a megdönthetetlen alaptézisből kiindulva hogy egy fehér ember csak amerikai lehet - igaz a bölcsödében újabban azt terjesztik rólam hogy norvég vagyok -,  angolul akarnak gyakorolni rajtam. A kelet-európai akcentus sem zavarja őket, és persze én is lusta vagyok japánul nyökörögni amikor amúgy is az angolt akarják hallani.

Az ikebana amúgy is elég elvont, első ránézésre kicsit kusza és egyébként is asszimetrikus, talán magamra találnék benne és a végén a szakértők még felfedeznének bennem valami rejtett tehetséget. Szóval még nem kiforrott hogy balerina lesz belőlem, vagy nemzetközileg elismert Ikebana művész, de szorgalmasan bújom a faliújságokat, hátha rábukkanok az ’igazira’.

A sportcentrum faliújságán az ’információ’ résznél találtam egy csomó kézzel írt hirdetésfélét, gondoltam megmutatom a japán tanárnak hátha ráakadok valami érdekesre. Le is fordított nekem egy párat, és kiderült hogy nem hirdetések, hanem valamiféle motivációs cetlik. Ilyenek vannak rajta (névvel!) hogy ’két hónap alatt leadok 5 kilót’, vagy ’minden héten kiszótárazok 1000 (később módosítva) 500 új szót...

Bejegyzés nem az UFO-król

Éppen ideje lenne már, hogy a paranormális tevékenységekért rajongók leszálljanak az UFO kutatásról, és inkább olyan, az emberiséget sokkal hétköznapibb módon érintő paranormális jelenségekre koncentráljanak, mint pl. a japán férfiak öltözködése. Máig nem találtak ugyanis logikus magyarázatot arra, hogy Japánban a férfiak miért viselnek előszeretettel női táskákat. Amikor először találkoztam a zavarba ejtő párossal, még nem tudtam, hogy nem elszigetelt esetről van szó, hanem tömegével fordulnak elő női táskák egyébként többé-kevésbé kifogástalanul öltözött férfiak közvetlen társaságában. Ha a japán férfi táskák törzsfejlődését vizsgálnánk, valószínűleg arra a következtetésre jutnánk, hogy az Európában is őshonos, közönséges fekete aktatáska, ill. laptop táska egy mutáns változatáról van szó. Merthogy a legtöbbször öltönyös férfiak lóbálják a csini táskákat nagyon fontos mítingekre menet. Persze nem pinkek, vagy csipkések, de megszólalásig hasonlítanak arra az öltözékkiegészítőre, amit mi női táskaként definiálnánk. A japán férfiak testfelépítésükből adódóan amúgy sem túlzottan férfias megjelenésűek, érthetetlen, hogy miért rontják az összképet még egy vajszínű retiküllel is.

Egyéb öltözéket érintő furcsaságokat már sikerült megfejtenünk. Pl. arra, hogy az öltönynadrágok szára miért nem tud ízléses hosszúságban ráhajolni a cipőkre és miért kell úgy kinéznie, mintha két számmal kisebb lenne, apa-san az első kiadós eső alkalmával jött rá, amikor ő még akkor is csuromvizesen üldögélt a telelégkondizott irodában, amikor a kollégák már a szokásos ebéd utáni sziesztájukat tartották. Viszont máig megoldatlan a sötét öltönynadrág alól olykor huncutul kikandikáló fehér zoknik esete.

 

Ez egy meglehetősen visszafogott modell az idei őszi kollekcióból, de nálam már ez is túlságosan csit-csatos-fonatos.

(a fotóalany nem adta az arcát a képhez)

In memoriam Mukade-san

És akkor jöttek komoly japán emberek a megbeszélt időben (ja igen, Japánban van egy ilyen népszokás, hogy a szakik akkor jönnek amikorra mondják), és kezelésben vették a soklábúhelyzetet. Körbeszórták az egész házat valami fehér méreggel, nagyjából úgy néz ki most, mintha egy nagyobb kokainszállítmány borult volna ki a kertben. Remélem azért pár növény túléli majd a dolgot, mert ahogy elnézem elég alapos munkát végeztek. Az sem kizárt, hogy a szomszéd macskái miatt sem kell aggódnunk ezután...

Beszoktatás hirtelen-hamar

Már egy hete a Starbucks-ban reggelizek (bármennyire is szarul hangzik, isteni a zöldtea tejjel!), mert a másfélévest 9-től már a bölcsödében szedi szét a berendezést, 10 előtt pedig a kávézókon kívül semmi nincs nyitva.

A bölcsődei beszoktatást egyébként leginkább a gyerek anyja viselte meg. A beszoktatás ugyanis Japánban úgy működik, hogy nincs beszoktatás. Odamentünk első nap, eljutottam egészen a bejárati ajtóig, ott két percben alaposan megismertük egymást a gondozókkal, (érintett témakörök: gyerek neve, beszélt idegen nyelvek száma, a ’pisi’ és ’kaki’ szavak helyes kiejtése magyarul). Egy rövidebb vigasztalás után (…nem a gyereket, hanem anyukát kellet vigasztalni…) a gyerek a gondozó és egy csomag pelenka társaságában el, közben anyuka jókedvűen integet (előre megmondták, hogy mosolyogni kell, nincs mese).
Kénytelen vagyok beletörődni, hogy a kiskorúnak ezentúl már magánélete is van. Reggelenként a gondozólánnyal, vagy valami japán szoknyás kétévessel kéz a kézben eltűnik a hátsó szobákba, magukra csukják az ajtót és a külvilággal csak egy üzenőfüzeten keresztül kommunikálnak. Ráadásul kezd kamaszodni is, a hétvégén már azon kaptuk apa-sannal, hogy az étteremben leplezetlenül szemezett a szomszéd asztalnál ülő kiscsajjal.

Valljuk be, tudat alatt szerettem volna látni, hogy a kiskorú nélkülem képtelen az alapvető életfunkciókra és teljes letargiába esik majd a bölcsödében a leküzdhetetlen szeparációs szorongása miatt, de a ’várt’ lelki trauma valahogy elmaradt. Azért volt szeparációs szorongás, de a tünetek csak rajtam jelentkeztek, a gyerek pedig kezdi szemérmetlenül jó érezni magát az új társaságban, ahol ő az egyetlen olyan gyerek, akinek mind a két szülője ugyanazon a földrészen született. Persze a rend kedvéért, gondolom inkább szánalomból, mint meggyőződésből, minden reggel előad egy igen hatásos sírásos performanszot, de ahogy kikerülök a látótérből már vigyorogva rohan be a játékokhoz. 

Azt nem tudom, hogy elhitték-e hogy tényleg én vagyok a mésféléves anyja, mert első nap közölték hogy nem hasonlít rám, sőt még a vércsoportját sem tudtam megmondani, aztán pedig már a második nap sikerült fordítva feladott pelenkával ’leadnom’ a gyereket a bejáratnál (nem röhögni! új típusú, még nem bejáratott japán pelenka volt; igaz az írástudók kedvéért japánul ráírták hogy melyik az eleje de fogjuk rá hogy itt még nem tartunk a nyelvkönyvben...).

Reggel 9-ig még járnak a női vagonok a metróban, úgyhogy nekünk is ott a helyünk. Nem mintha annyira reszketnék a kora reggel már taperoló bizniszmenektől, hanem mert kevesebben vannak. A reggeli metróhangulat egyébként nagyon meghitt, olyan mint valami nagy közös meditáció az ismeretlenekkel, mindenki csukott szemmel hangolódik rá a napra. Némelyik simán el is alszik és teljes kábulatban dől előre a táskájára. Ezt a minden helyzetben elalvási képességüket hihetetlen művészi fokon tudják művelni a japánok. Ha egy japán ülő helyzetbe kerül, nincs a kezében semmilyen szórakoztató kütyü és sokáig nem szólsz hozzá, akkor egy idő után tuti elalszik, bárhol is legyen.

Soklábúak

A rovarkérdés Japánban úgy látszik kimeríthetetlen. Még májusban futottunk össze a nappalinkban egy szimpatikusnak cseppet sem mondható százlábúval, aki a magánlaksértést sajnos nem élte túl. Azóta kiderült hogy tényleg nem érdemes barátkozni ezzel a szeretetre méltó teremtéssel (polgári neve: Mukade), mert csíp, ráadásul még mérgező is. Az erkélyen mostanában mindennapos a társasága, úgyhogy szóltunk is a ház tulajának hogy helyzet van.

Felelős személyek, szám szerint három, ki is jöttek megvizsgálni a Mukade állapotokat (általában elmondható, hogy a japánok fontos dolgokat és egyáltalán dolgokat egyedül nem szeretnek intézni, és mindjárt három ember is kell többnyire egy ehhez hasonló helyszíni szemléhez; van egy öltönyös vezető, aki a beszélgetés és hajlongás fonalát irányítja, a másik kettő pedig mindig nagyon egyetért az előzővel). Sok bizalmat nem szavaztak nekem, mert miután kérdésre elmondtam hogy a férj akit keresnek éppen dolgozik, kisebb riadalom támadt a három fős csoportban és még mielőtt fel tudtam volna vázolni a tényállást ékes japánnal (terv szerint határozott ’OTT!’ japánul; az elhangzottak vizuális megerősítése mutogatással a százlábúak irányába-felé), már pánikszerűen tolmácsért telefonáltak. Hümmögtek egy sort ahogy kell, és gondolom belátták hogy a bérleti díjat mi fizetjük és nem a soklábúak, úgyhogy megegyeztünk, hogy márpedig a százlábú családnak menni kell. Most az van, hogy várjuk hogy ismét felbukkanjon a három fős Mukade elhárító akciócsoport és végezzenek egy kisebb vérfürdőt az erkélyünkön, de a rossz nyelvek szerint egy igazán hatásos ellenszere van a Mukade-nak, a költözés.

Amikor itt voltak, élőben egy soklábút (én 40 lábat számoltam össze egyébként) sem tudtam megmutatni nekik, de hogy lássák nem csak félrebeszélünk, odaadtam nekik azt a példányt, akit az előző nap ejtettünk fogságba egy bébiételes üvegben. Ezen kívül még több, igen homályos fotót is készítettünk az áldozatokról, íme az egyik kisebb, valószínűleg még tinédzser egyed. A többiek már nem fognak többé vidáman az erkélyünkön szaladgálni, de ő nem várta meg amíg apa-san végez vele, hanem az utolsó pillanatban levetette magát az erkélyről.

Fantázia neve: bili

Tegnap este elmentünk a bababoltba, hogy vegyünk egy bilit a másfél évesnek. Ez volt a legegyszerűbb bili amit találtunk:

Több darabból áll mint egy Ikeás szekrénysor és még csavaroznom és ragasztanom is kellett összeszerelés közben. Egyébként mindent tud, ami a szobatisztaságra szoktatáshoz kell, még azt is, ami nem kell. Egy személyben trendi bili, fellépő, WC szűkítő, éjjeli edény a nagyinak, zenés-lovaglós szórakoztató egység és még a budi öblítés hangját is tudja utánozni. Ehhez képest az otthoni retrobilink elszégyellheti magát, pedig az is nyomta a Lambadát vég nélkül ha a gyermek beletalált (volna) valamivel.

A bababoltban egyébként minden elképzelhető dolgot lehet kapni, kivéve pelenkázó asztalt, mert a tatami szőnyeg úgy látszik erre is kiválóan alkalmas. Van viszont helyette gyerekeknek készült tanuló evőpálcika. Három hurok van rajta, ide kell beakasztani a megfelelő ujjakat. Még az elején gondolkodtam hogy veszek egyet, mert egy magam fajta kétbalkezesnek (aki történetesen maximalista is) lehetetlenségnek tűnt szépen megtanulni pálcikával enni, és mindig azon aggódtam hogy körberöhögnek majd a vendégségekben és az éttermekben. Végül nem nagyon volt rá szükség, mert ha japánokhoz megyünk vendégségbe, valahogy nekem már eleve villát adnak a kezembe, ki tudja miért, pedig azóta már megtanultam pálcikával enni, végszükség esetén pedig a gyerek evőeszközét szoktam használni.

 

Na és ha már a kajáknál tartunk...A babaételek szörnyen néznek ki, halmazállapotukat leginkább a kínai kajákéhoz tudnám hasonlítani (igazából a takonyhoz, de ilyet mégsem illik mondani egy kajáról), és mindegy hogyan cifrázzák hogy csirke, vagy marha van benne, kivétel nélkül mindegyiknek hal íze van. Méretüket tekintve pedig a termékminta kategóriába sorolnám őket. (Egy kicsit aggódom egyébként, mert jövő héttől bölcsis lesz elvileg a kiskorú, és amikor bementünk megnézni a csoportját, éppen tízórai idő volt. A tízórait 5 szem mazsola képezte, a feng shui szerint egy kistányéron gondosan elrendezve. Mondanom sem kell, a kiskorú ilyen mennyiségnek neki sem áll, mert több energiát eléget a rágással mint amennyi kalóriát bevisz vele. Úgy érzem, ha csak nem csempészek a zsebébe egy kis plusz ellátmányt, akkor komoly veszélyben forog a többi gyerek fejadagja.)

 

Egy kis ’hazai’ a spájzban… Tudom, főzhetnék is, meg minden, de az sokkal logikusabb lenne és így legalább lehet fogadásokat kötni, hogy a repülőút alatt mennyi üveg törik össze.

Jetlag utáni első

Véget ért az otthoni nyaralás és a héten szerencsésen visszaérkeztünk második hazánkba. Az egy hónap alatt megpróbáltunk egy diszkrétebb zsírpárnát növeszteni, ami talán kitart a következő egy évre Japánban. Szóval újra ’itthon’. A távollétünkben az alábbi dolgok történtek nem feltétlenül kronológiai sorrendben:

Egy darab 5,1-es erősségű földrengés. Apa-san persze semmit sem érzett belőle. Meg is kapta a kollégáitól, hogy biztosan azért mert ’luxus’ lakásban lakunk. Mindig ezzel nyaggatnak minket. Tény hogy a Toyota Corollánk a legcikibb autó 3 kilométeres körzetben, de a folyamatos piszkálódás mégiscsak túlzás, érezhetően úgy gondolják, hogy egy magyar kiküldetése Japánban nem egy kategória egy japán magyarországi kiküldetésével. A legjobb az volt, amikor az egyik Magyarországról nemrég visszatért kolléga majdnem szívrohamot kapott olyan átéléssel hőőőzött amikor meglátta a környéket ahol lakunk, majd pár órára rá már azt mesélte, hogy a legjobban a ház kertje hiányzik neki Magyarországról, ahonnan vacsi közben ráláttak a Dunára. 

Visszatérve a földrengésre, kicsit bizakodóbb lettem és öt centivel feljebb is hordom az orromat, amióta tudom hogy milyen luxus körülmények között lakunk (80 m2 tiszta luxus; a mosogatógépet és a beépített bejárónőt ugyan még nem találtam meg, de tuti itt kell lenniük valahol…).*

Az állatkertből jövő oroszlánbömbölés kiegészült néhány száz kabóca ciripelésével. Ettől az eddigi dzsungeles életérzés keveredett egy kis horvátországi nyaralás fílinggel. Hogy ne maradjak le semmiről és tudjak hódolni a rovarok és bogarak iránt érzett szenvedélyemnek, apa-san meghagyott nekem egy teraszon talált kabócatetemet. Meg is vizsgáltam tudományos szempontból (alapvető testméretek, félelmetesség foka, képes-e féljapán háziasszonyokat egészben lenyelni, stb.), de kizárólag az erkélyajtó üvegén keresztül, mit lehet tudni, nem tetszhalott-e, a kitartóbb fajtából.

Apa-san megismételte a gulyásleves partit nélkülünk, miután én jeleztem hogy a további vacsoracsatás főzőestekből ha lehet, kimaradnék. A vendégek ajándékot is hoztak. Én csak egy papírzacskót vettem észre a konyhapulton, ami szivacsokkal volt kitömve. Gondoltam valami csomagolóanyag volt eredetileg és kérdeztem apa-sant hogy szerinte a műanyag szemét közé rakjam-e. Erre felvilágosított, hogy az nem a csomagolás, hanem maga az ajándék, vagyis 12 darab fehér szivacsdarabka. Lehet hogy a látszat csal és valami Teleshopos SuperMagic 2000 Turbo, de első ránézésre sima habszivacsnak tűnik és bevallom kicsit meglepődtem hogy ajándékba hozták (az egyik lány még meg is mutatta apa-sannak hogyan kell szakszerűen letörölni vele a gáztűzhelyt). Gondoltam kicsit várok vele, mégiscsak Japánban vagyunk, high-tech meg minden, hátha éjjel egy-egy agilisabb szivacsdarab kiugrik a zacskóból és magától kitakarítja a konyhát, de eddig még semmi ilyesmi nem történt.

*Úgy tűnik tényleg jól építették meg a házat, mert pár órája volt egy 3,8-as földrengés, és semmit nem éreztünk belőle nyilván a luxus körülményekből kifolyólag. A kontroll csoport apa-san volt az irodában, aki érezte a rengést, úgyhogy valami tényleg lehetett.  

SZABADSÁG MIATT ZÁRVA!

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY: Tájékoztatok minden kedves véletlenül, esetleg készakarva idetévedt olvasót, hogy az egyévessel időközben kivettük rendes éves szabadságunkat és hazautaztunk Magyarországra (apa-san bokros céges teendői miatt sajnos csak később csatlakozik hozzánk). Addig is mi megmutatjuk magunkat a családnak, a balatoni nyárnak, megtizedeljük a tojásos nokedli állományt és újra megtanulunk késsel-villával enni. 

Folyt. köv. augusztus közepén.

Főként a balkezességről

Helyenként átcsap baba-mama blogba, de azért a japánokról is lesz szó becsszóra.

Mostanában egyre többször veszem észre, hogy az egyéves többet használja a bal kezét, mint a jobbat és ha magától veszi a kezébe a villát, a tollat, vagy a fakanalat (írni és főzni még nem tud, utóbbi eszközöket szigorúan zavarkeltés céljából használja), akkor is inkább a bal kezébe kerül. Az interneten javasolt ’integetős’ tesztet is elvégeztettem vele, de a gyerek megbukott, mert két kézzel integet. Viszont utána bal kézzel mutatta meg hol 'apirosautó', és ezzel megint gyanúba keverte magát. Most abban a dilemmában vagyok, hogy vajon hol van az a határ ameddig még bátorítom a még bizonytalan gyermeket a EU konformabb jobb kezesség felé, és hol van az a pont amikor már erőltetem a jobbkezességre az egyébként balkezűnek született kölköt.

Megkérdeztem pár kisgyerekes japán ismerősömet, hátha tudnak valami épkézláb tanácsot adni. Így derült ki, hogy japánban nincsenek bal kezesek. Nem azért, mert ez valahogy hiányzik a génállományukból, hanem azért, mert a japán társadalom nem nagyon tűri ha valaki kilóg a sorból és pl. a balkezességgel próbál egyénieskedni. A szülők inkább még idejében elfojtják a dolgot nála, nehogy később gond legyen belőle, és gyakorlatilag rákényszerítik a jobbkezességre. Hmmm..ez elég gázul hangzik, főleg, hogy gondolom lehet valami összefüggés a jobb-balkezesség és a bal-jobb agyfélteke természetes dominanciája között, amit talán nem szerencsés erőszakkal befolyásolni…

Ennek kapcsán az is eszembe jutott, hogy nem csak bal kezes japánt nem látni, de kövér japánnal is ritkán futok össze. Nagyon ritka az elhízott ember. Itt mondjuk vitathatatlanul a japánoknál a pont és gondolom ennél a résznél megint csak a japán kaja minősége és mennyisége játszik közre az aktív életmód és a szerencsés gének mellett. Az európai leányember önértékelése szempontjából nem túl szerencsés hely Japán, mert szinte minden nő mellett kövérnek érzed magad. Viszont sokkal kevesebb (apa-san szerint egyáltalán nincs) a nálunk gyakran előforduló idegesítően tökéletes, címlapokra kívánkozó női példány. Persze apa-san hivatalos verziója szerint ilyen nő otthon sincsen - leszámítva természetesen engem, akinek küllemén egyetlen kifogásolható négyzetcentiméter sincsen; és akkor még nem is beszéltünk a belső értékekről -, de erősen gyanús, hogy ez már csak a marketing része a dolognak.
Az is hamar feltűnt, hogy nem láttunk még egyetlen gyereket sem, akinek cumi lógott volna a szájában. Nem mintha nem lehetne kapni cumikat a bababoltokban, de valahogy nem használják. Ezen felbuzdulva én is leszoktattam az egyévest róla, nehogy kiközösítsék itt nekem majd a bölcsiben, vagy ilyesmi (persze nem ezért, de tényleg leszoktattam róla részben a japánok, részben pedig az éppen aktuálisan olvasott gyereknevelési könyv hatására). Meg éppen akartam írni hogy nem láttam még a boltban a földön toporzékoló és szupermenes nyalókáért tipródó gyereket sem, de épp ma voltam tanúja egy hasonló dührohamnak az utcán. Azt viszont mindenképpen leszögezhetjük, hogy ez sem gyakori látvány.
És a végén még egy félmondat; A tinédszerlányokat leszámítva dohányzó nőt sem láttam még...

Teaszertartás kétszer is

Mindig is izgatott a teaszertartás, kíváncsi voltam, hogyan lehet egy sima teafőzést fél óráig elhúzni, ráadásul úgy, hogy a külföldiek még fizessenek is érte. Azon a címen, hogy a húgomék biztosan rossz néven vennék, ha teaszertartás nélkül kellene hazautazniuk, le is foglaltam három helyet az egyik templomnál.

Sajnos a japánok legalább annyira rugalmatlanok, mint amennyire kedvesek. A program úgy szól, hogy találkozó a városközpontban, és onnan együttes tömegközlekedés a templomhoz. Mondtam nekik, hogy a tömegközlekedés részét mi kihagynánk, és mennénk egyből a templomhoz, mert közel van hozzánk, de ezzel a rém bonyolult változtatással úgy érezték felborítanánk az egész programot, és az igen logikus 'így van a program és kész, még papír is van róla' érveléssel berendeltek minket a városközpontba. A telefonos programszervező egyébként beszélt angolul, de a kommunikáció így is akadozott, mert amikor megérkeztünk, a túravezető megkérdezte hogy hol a másik gyerek, és melyikünk a japán (?!).

A vak randin rajtunk kívül még két fizetővendég jelent meg. Az egyik egy stréber új-zélandi fickó volt, aki az alkalomra még egy kimonót is magára erőltetett. Folyamatosan japánosan affektált a Fujis legyezőjével (amikor egy gaijin japánosan akar viselkedni, az éppen olyan rosszul sül el, mint amikor egy japán próbál nagyon laza amerikait játszani), és panaszt tett a túravezetőnél, hogy a Hiroshimai emlékparkban található harangon a föld térképéről lehagyták Új -Zélandot. A másik pedig egy csinos, fekete ruhás ausztrál nő volt. Mi a spagettipántos ruha, strandpapucs összeállításunkkal kicsit alulöltöztük a társaságot. Ezen kívül még két ponton nem illettünk bele a teaszertartás miliőjébe. Az egyik, hogy nem szeretjük a porból készült zöld teát, a másik pedig, hogy forrón nem tudunk meginni semmit. Anyukám pluszban még a térdén sem tud huzamosabb ideig ülni, úgyhogy a program tökéletesnek indult.

A túravezetőnk a hiperaktív-túlbuzgó-csúnyafogú, de a mosolygásban ez nem gátolja típushoz tartozott. Olyan átéléssel magyarázta a teáscsésze és a tatamiszőnyeg kapcsolatát (hihetetlen, de érdekes volt), hogy elfelejtettünk nézni, hogy a háttérben hogyan főzte a kimonós nő a teát. A Q&A résznél ezért az ausztrál nő meg is kérdezte, hogy végül is hogyan főzik a teát, mert arról a részről teljesen lemaradtunk. Nem hoztuk őket zavarba, újra kezdték az egészet, és még egyszer előadták az egész műsort az elejétől. Maga a tea megfőzése egyébként nem tart sokáig, csészeöblögetéssel és teahabosítással együtt is csak pár perc az egész. Az időt inkább a körülményes, hajlongásokkal tarkított szervírozással húzzák el. Amikor a túravezető mondta hogy az összes teát meg kell inni, kicsit megijedtünk, de szerencsére egyáltalán nem volt annyira szörnyű, mint amire számítottunk. A mi fogalmaink szerinti zöld teához persze nem sok köze volt, sőt még habos is, és az állaga inkább hasonlított egy krémes, habos kakaóra. Szóval egész iható a cucc, de azért amikor a másodszorra főzött plusz teát meg kellett inni, mindenki a másikra mutogatott, és végül, mint a csoport leglelkesebb tagja, kénytelen volt az új-zélandi magára vállalni a repetát.

Falkavezér

Fura hogy mennyire működik ez a rangidősség itt Japánban. Megfigyeltük, hogy amikor rögtönzött turistacsoportunk városnéző sétára indul és nézelődés közben egy japán megszólít minket, akkor először mindig anyukámhoz, mint legidősebbhez fordul. Én ilyenkor megköszörülöm a torkom, teszek egy lépést előre jelezve hogy a látszat ellenére én vagyok a falkavezér és hozzám beszéljen, mert anyukám nem érti amit mond. Általában először úgy csinálnak mintha nem is vettek volna észre és folytatják anyukám faggatását, aki cserébe következetesen magyarul válaszol nekik, úgyhogy egy idő után beadják a derekukat és mégis szóba állnak velem is...

A jóképű papbácsi - ismeretterjesztő rovattal

Anyukámék látogatása miatt már egy hete a játszóterek helyett buddhista templomokba és sintó szentélyekbe járunk. Az egyéves eddig elég jól viselte hogy kényszerturista lett belőle, de tegnap már előjöttek rajta az elvonási tünetek. A társaságban viszonylag konszolidáltan viselkedő gyereket ki kellett vinnem egy buddhista templomból, miután hanyatt dobta magát az egyik védőszent szobra előtt, majd tüntetőleg bedobott egy fog- és nyálnyomokkal ellátott papírfecnit a kínosan tökéletesre gereblyézett zen kert kavicsára. Persze rálépni nem lehetett, úgyhogy kiszedni sem tudtuk. A papbácsi viszont nagyon rendes volt, mert amikor mondtam hogy érthető okokból kiviszem a gyereket az apjához, aki időközben megérkezett, azt válaszolta, hogy őt nem zavarja és inkább hívjam be apa-sant is, hadd lássa ő is a templomot belülről is.
Egyébként nagyon jól manipulálják az embert a japánok a kedvességükkel. Egy másik templomban (ugyancsak zen kerttel és tátva maradt szájú magyar turistákkal; asszem egy ilyen helyen előbb-utóbb még én is elérném a nirvánát) fényképezni nem lehetett, de nem álltak a sarkunkban lesve minden lépésünket, hanem inkább hagyták hogy egyedül járjuk körbe a szobákat és a kertet. Szóval simán lehetett volna kattintgatni pár képet, és meg is fordult a fejemben hogy elő kellene venni a gépet, de annyira idegesítően kedvesek, hogy nincs szíve az embernek fényképezni, még akkor sem, ha történetesen nem vennék észre.

Ő a kedves és jóképű papbácsi. Utóbbit az idegenvezető mondta két szobor elemzése között. Tényleg fotogén, a templom prospektusa is tele van a fényképével.

                                               

Egyébként mostanra már annyi szent helyet láttunk, hogy rendesen kiműveltük magunkat a buddhista templomokból és sintó szentélyekből. Néhány érdekesség:

Ez a kis kötözött-sonka kő azt jelzi, hogy nem lehet a kertbe belépni. Imádom ezeket a finom jelzéseket és sokkal jobban is néz így ki, mint egy rács, vagy ronda tábla.

 

 

Lehet szerencsekártyákat is venni a templomoknál. Ha jó dolog van benne, akkor megtartják, ha viszont rossz, akkor igyekeznek tőle megszabadulni, és ilyen oszlopokra kötözik fel. Egyébként nagyon rafináltak, mert azt mondják, hogy ha valami mégsem jön be, az nem azért van mert nem működött a kártya, vagy a szentek nem teljesítették a kívánságaidat, hanem csak annyit jelent, hogy valamelyik következő életedben fog teljesülni. Így folyamatosan fenntartják a hívők érdeklődését és a templomok finanszírozása is megoldott.

 

A csecsemőket elviszik a szentélyekbe hogy megáldják a szerzetesek. Ennek a tovább fejlesztett változata, amikor az újonnan vásárolt autókat viszik a szentélybe. Ezek az autók is éppen az áldásra és jó szerencsére várnak a szentély oldalában. A dolog pénzért megy és ráadásul különböző árfekvések vannak. Azt nem tudom hogy a gyakorlatban ez hogy működhet. Háromezer yenért fél évre szerencsét hoz az utakon, tízezerért viszont akár 3 évig is?

Megvan annak is a koreográfiája hogyan kell szerencsepénzeket dobni a szentélyeknél és imádkozni. Sok helyen angolul is kiírják hányszor kell meghajolni és tapsolni és fura módon egyáltalán nem bánják, ha te is 'kipróbálod'.

 

 

 

 

Rengeteg Buddha szobor van . Ez a legnagyobb Nagoyában. Ha sokáig nézed, akkor az előtte álló húgomat is fel lehet fedezni a képen, aminek elkészítése egyébként 32 szúnyogcsípésbe került.