33. Maradhat?

A hétvégén volt a születésnapom. Mivel Mindenszentek előtt két nappal van, a szokásos születésnapi program a nyomott hangulatú temetőlátogatásokkal kezdődik, utána pedig közvetlenül az önfeledt tortazabálás szokott következni. Egyszer még régen, amikor a barátnőimmel ünnepeltünk és a csajok kitalálták hogy kérnek egy számot nekem a rádióban, kicsit letörte a partihangulatot amikor a műsorszerkesztő közölte velünk, hogy a ’Húsrágó, hídverő’ című Kispál és a Borz klasszikus nem biztos hogy a legjobb választás a halottak napi megemlékező műsorhoz… …Mindig ez van…

De hogy idén sem maradjon el a morbid szülinapozás, az alkalomra beszerveztünk egy hirosimai hétvégét. A hirosimai emlékpark látogatása, gondoltam, kellőképpen megalapozza majd a harmincon túli születésnapok amúgy is letargikus hangulatát. Hirosimából végül nem lett semmi, mert vészjóslóan közeledett a 14-es számú tájfun, és japán ismerőseink egybehangzóan a mellett kampányoltak, hogy töröljünk minden hétvégi programot és zárkózzunk be a lakásba három napi hideg élelemmel. Mondanom sem kell a tájfun az utolsó pillanatban egy széles mosollyal az arcán irányt változtatott, szóval még egy tisztességes szélvihar sem tombolt a szülinapom alkalmából. A B terv Halloween partira sem kaptunk már jegyet, úgyhogy bánatomban magamba tömtem a kiskorú Halloween időszak alatt zsákmányolt édességeinek egy jelentős részét azzal az álszent ideológiával, hogy inkább feláldozom magam én a Halloween oltárán, mintsem a kiskorú mérgezze magát a cukros szarokkal.

Végül Hirosima és Halloween parti helyett egy tájfunbiztos szusibárban kötöttünk ki a születésnapomon és megállapítottuk, hogy ez a szusis szakma is kezd felhígulni, gondolom viszonylag kevéssé számít tradicionálisnak a virslis-ketchupos-majonézes szusi.

Ha mi nem is, a kiskorú legalább volt Halloween partin a bölcsiben (igen, szerintem is rendkívül fontos másféléveseknek Halloween partit szervezni). Aka-chan amikor meglátta az ajtóban a gondozókat, vagyis egy boszorkányt és egy amerikai akcentusú koala macit, rögtön megpróbált kereket oldani. Rendkívül fantáziadúsan sütőtöknek öltöztettük, amit persze utált, és nem tudom hányan fogták le, de állítólag sikerült egy fényképet csinálniuk róla félig felvett jelmezben a bölcsőde albumába.

Én nem tudtam hogy a japánok a Halloweent is ennyire átvették, az egyik anyuka még denevérformájú csokis kekszet is sütött a gyerekeknek. Bár elnézve a családot lehet hogy náluk a denevérsüti teljesen mindennapi. A japán anyuka ugyanis tele van tetoválásokkal (a tetoválás Japánban nem annyira gyakori, közfürdőkbe, uszodákba pl. állítólag nem is lehet tetoválással bemenni), a ruházatát nehéz lenne szavakba önteni, és otthon van egy házi sasuk is az uncsi macska helyett. De az igazi áldozat a gyerek, akinek egy csillag van a hajába borotválva (hol vannak ilyenkor a gyermekvédelmisek?), a maradék punkosan felfelé zselézve, piros bakancsban jár, tisztára úgy néz ki mint egy minihuligán. Elég vicces amikor a gondozók gügyögnek hozzá, mindig várom hogy mikor köpi szemközt az egyiket. Ja és a japán divatról elég csak annyit, hogy már éppen meg akartam kérdezni hogy a kisebbik lányt minek öltöztette be, amikor rájöttem hogy a szerencsétlen gyereken nem jelmez van.

A Halloween-os cumisüveg elengedhetetlen kelléke egy jól sikerült bölcsődés Halloween partinak!

Na jó ...

... egyetértek, legyen a haláru friss, de azért az milyen már hogy a szerencsétlen befóliázott halacskák és rákocskák még mozognak kicsit a műanyag tálcán a boltban...

És igen, én is megeszem a napi husi adagomat és nem áltatom magam azzal, hogy a szegény kiscsirkék boldogan mentek a halálba csak azért hogy engem jóllakassanak, de még élve lefóliázni a halakat szerintem akkor is nagyon gáz. Apa-san próbált nyugtatgatni a bolt közepén ahol kikeltem magamból, hogy a látszat csal, a halacskák már nem élnek és ezek már csak az idegek rángása. Mindenesetre ha beszélnék japánul biztosan megkérdeztem volna a fóliázó fiúktól (akik egyébként az üvegen keresztül nézték mosolyogva, hogy az ’amerikai’ spiné érzékeny gyomra nem tudja megemészteni a látottakat), hogy nem érzik-e aránytalannak a brutális bánásmódot a vevői elégedettséghez képest. Én inkább elhiszem hogy friss az áru, csak ne mozogjon már a cucc a fólia alatt.

Öreglányok spárgában

Nekem nagyon tetszik itt Japánban, hogy az idősebbek mennyire fittek és aktívak. Sportolnak, kirándulnak, művelődnek és vannak hobbijaik, amiket talán a kelleténél kicsit komolyabban vesznek, de ettől csak még aranyosabbak. A parkok is tele vannak sétáló, kocogó idősekkel, ha kell, még az oxigén palackot is magukkal viszik. Persze ezt is japánosan csinálják, az egyik kedvencem amikor hátrafelé kocognak (ne kérdezd miért), a másik pedig amikor egy botot fognak maguk előtt két kézzel (ld. fénykép) és gyorsgyaloglás közben jobbra-balra lóbálják. Néha megállnak, csinálnak egy pár guggolást, vagy imitálnak a levegőben néhány golfütést, és kocognak tovább. - A léggitározás után egyébként a léggolfozást is be kellene vezetni a köztudatba, a japánok világelsők lennének benne. A sport szerelmesei minden lehetséges eszközt felhasználnak, a minap egy csávó konkrétan egy tollseprűt vett elő a kocsi csomagtartójából és azzal kezdett neki a léggolfozásnak az autó mellett, természetesen öltönyben.

A japánok amúgy is fiatalabbnak néznek ki a koruknál. Apa-san kollégáit pl. civilben tuti középiskolásnak néztem volna, rendesen meg is lepődtem amikor jöttek hozzánk és a várt komoly üzletemberek helyett megjelent három kamaszfiú és egy tinilány.

Ezt valószínűleg tudják is magukról, mert az egyik kedvenc foglalatosságuk, hogy a külföldieket azzal kínozzák, hogy meg kell tippelniük a társaságban mindenkinek a korát. Mivel egy tízessel legalább alul szokták becsülni a korukat, ha más nem legalább udvariasságból, a válaszokon kitűnően szórakoznak. Az emberek kora itt egyáltalán nem érzékeny téma, nem kell csodálkozni hogy ha találkozol valakivel, és a neved után mindjárt a korodra is rákérdez.

Ma testközelből is láthattam néhány szupernagyit. Ma volt ugyanis az első táncórám. Amikor bementem még csak két idősebb hölgyemény volt ott, a fiatalok később érkeztek. Gondoltam magamban ilyen társaságban el fogok aludni az órán, és megfordult a fejemben, hogy még az óra előtt lelépek. Aztán amikor a nyújtásnál a tanár után az öreglányok is spárgába(!) dobták magukat (azt nem részletezném hogy én spárga címen milyen szánalmas produkciót adtam elő), akkor már nem volt olyan nagy az önbizalmam és még sokáig keresgéltem az államat, ami minden bizonnyal nagyot koppant a földön miután leesett…

Szóval lehet hogy a táncolós résznél a csípőmozgásom gusztusosabb és a hajdobálásom is meggyőzőbb (nem semmi látvány egyébként az öreglányok tánca egy-egy romantikusabb taktusnál… képzeld el ahogy a nagymamád először köröz kettőt a csípőjével, utána kitolja a fenekét, majd érzékien végigsimítja a testét a kezével…), a nyújtásnál a mamik viszont teljesen leköröztek, úgyhogy a végén kénytelen voltam odamenni hozzájuk és elismerni a teljesítményüket. Persze hogy ne maradjak le, összeszorított fogakkal én is igyekeztem a lábamat a fejem mögé emelni és további, a fizika törvényeit meghazudtoló pozíciókat felvenni, miközben próbáltam olyan arcot vágni mintha nem lennének iszonyatos fájdalmaim. Az eredménye az lett, hogy most nagyjából meg sem tudok mozdulni, holnapra szerintem még a pislogás is fájni fog az izomláztól és valószínűleg elszakadt néhány ínszalagom is. Az öreglányok meg vígan hazabicikliztek. Tiszta égés…

T.-san története - csak erős idegzetűeknek

Apa-san meg van győződve róla, hogy azzal, hogy én a világlátott japán barátnőimmel kávéházakban locsogok az élet dolgairól (néha azért kultúra is keveredik a programba, ma például múzeumban voltunk; az hogy ott is volt kávézó, már csak a szerencsés véletlenek egybeesése) és azt gondolom hogy ezzel közelebb kerülök a japán ember, mint olyan megismeréséhez, hiú ábránd. Szerinte ha az igazán kemény magot akarom tanulmányozni, akkor el kellene töltenem néhány hetet vele a főhadiszálláson (ld.a cég központja). Oda persze nem fogok bejutni, de apa-san nagyon elkötelezett, és azt mondta hogy ezentúl minden héten el fog mesélni nekem egy epizódot a cégnél elhangzott beszélgetésekből. Ezen a héten ezt mesélte.

Apa-san egyik kollégája, nevezzük T.-sannak, gyakorta beszélget apa-sannal, kölcsönös szimpátia alapján, de leginkább angolgyakorlás céljából. A spontán angoltanárrá avanzsált apa-san, különböző témákat hoz fel a tanítványnak, hogy minél többet beszéltesse. Az e-heti témakör az utazás lett volna. Hogy ráterelje a szót, megkérdezte T.-sant hogy mit csinált a nyári leállás alatt. Egy átlagos ország átlagos polgára erre a kérdésre különböző kellemes kirándulóhelyek, tengerparti szállodák, családi összejövetelek és hasonlók felsorolásával válaszolt volna. Nem így T.-san, aki teljes természetességgel közölte, hogy az egész hetet otthon töltötte. Elkobozta a lányától a laptopját (aki ezt meglehetősen rossz néven vette és a hét további részében igen morcos képet vágott), bevitte az asztali számítógéppel együtt a konyhába és ott összekötötte őket. Leültek az asszonnyal egymással szemben (és most jön a korszakalkotó ötlet) és megállás nélkül CHATELTEK EGYMÁSSAL... A beszámoló közben ezen a ponton T.-san szeme kissé felcsillant, rövid hatásszünetet tartott és érdeklődve rápillantott apa-sanra várva az elismerő szavakat, de ő annyira ledöbbent a hallottakon, hogy meg sem tudott szólalni. T.-san elmondása szerint a non-stop chat-elés az asztal másik végén ülő feleségével annyira jó program volt, hogy az egy hét alatt szinte alig aludtak valamit. Az már csak külön adalék, hogy miután így bemutatták a tökéletes szülőmodellt a lányuknak, hogy tovább okuljon, a légkondit is lekapcsoltatták vele (az éjjel-nappal 30 fokban ez felér egy öngyilkossági kísérlettel), ezzel is példát mutatva neki takarékosságból. Apa-sannak azért bevallotta, hogy a légkondi nélkül még a golyói is izzadtak, de kemény volt és a végsőkig kitartott nevelő szándéka mellett.

Én nagyon jókat vigyorgok ezeken a történeteken, de apa-san tekintete kezd egyre zavarosabb lenni ahogy minél többet beszélget a kollégákkal.

És még mondják hogy nem a méret a lényeg

Tudjuk, hogy a japánok rengeteg dolgot az amerikaiaktól vettek át. Az is tudjuk, hogy Amerikában minden az átlagosnál nagyobb. Nagyok az autók, az ételek, a házak, az emberek, és ha valami kicsi az csak azért van, mert instant, ha összekevered vízzel, akkor az is nagy lesz. Japánban viszont minden kicsi, a méretezést úgy látszik már nem vették át az amerikaiaktól. Azt tudom elképzelni, hogy a japán mérnökök, hogy a helyhiány miatt ne szenvedjenek a japánok hiányt a nélkülözhetetlen fogyasztási cikkekben - amik 80%-a nélkül egyébként egészen addig teljesen jól megvoltak -, ránéztek a térképre, és méretarányosan minden terméket lekicsinyítettek Amerikához képest. Nekem a legjobban a liliputi bútorok tetszenek, a japánok tökélyre fejlesztették a ’baromi kicsi, de még éppen van használati értéke’ típusú bútorok gyártását. Itthon nálunk az elméletben hat személyes étkezőasztalunkon ha teljes a kapacitás kihasználtság, akkor az evés olyan érzetet kelt, mint amikor repülőn kajálsz, leszámítva hogy itthon nincsen turbulencia. De legalább van lába a székeknek, mert olyan sallangokkal, mint a szék, vagy fotelláb nem minden esetben foglalkoznak a gyártók.

Ma kérdeztem az egyik lányt aki korábban Tokióban élt, hogy szerinte mennyire gáz a kiskorúval a tokiói városnézés, pl. tudunk-e majd a metrón babakocsival közlekedni. Erre azt mondja, hogy alapesetben igen, viszont az én babakocsim túl nagy, azzal ne is próbálkozzak. Ezen a kijelentésén azért akadtam fenn egy hajszálnyit (még szerencse hogy a babakocsi nem volt tanúja a beszélgetésnek, mert biztosan vérig sértődött volna), mert ezt az állítólagos túl nagy babakocsit már itt Japánban vettük, miután az otthonról hozott nagykerekű sport babakocsi - ami egyébként nálunk teljesen normális méretűnek számít -, méreteinél fogva igen nagy feltűnést keltett amerre jártunk, és a közlekedés sem volt túl egyszerű vele. Mondtam is a lánynak hogy ha legközelebb jön hozzánk, akkor előveszem a gardróbból és megmutatom neki milyen az igazán nagy babakocsi, csak úgy az érdekesség kedvéért, ha akarja le is fényképezheti. De tény, hogy nem a legkisebbet vettük, nem is japán márka, mert létezik ennél még egy számmal kisebb fajta, amit ha a környezetéből kiszakítva, egy szoba közepén látnék, simán játék babakocsinak néznék. Emlékszem annak idején bele is erőltettük a kiskorút a boltban, de nem nézett ki benne túl természetesen, konkrétan össze kellett görnyednie mert az építőkocka dobálásban megizmosodott válla már nem fért el keresztben benne.

Azért a tokiói út nincs teljesen veszve, mert azt mondta a lány hogy szóljak amikor megyünk, és majd kölcsönadja az ő ’rendes’ babakocsiját.

Dohányzásra kijelölt hely

Képi anyag még a hétvége gyűjtéséből - Takayama tájegység.

Nagy nehezen találsz egy helyet ahol lehet dohányozni - mert nem ám csak úgy akárhol az egyén kénye-kedve szerint -, és még akkor sem hagynak nyugodtan füstölni, muszáj egy kis tanító jelleget belevinni finoman a hamutartó oldalára ragasztva.

A piktogram kicsit nehezen feldolgozható, nekem teljes egészében nem is sikerült minden részletében értelmeznem (különös tekintettel a dohányfüst vonulási alakzatára), simán elmenne egy kortárs festménynek is. A stilizált emberalakok mellett meglepő alapossággal kidolgozott kiskutyát (még szeme is van, a bácsinak viszont lába-keze sincsen rendesen) már végképp nem értem miért keverték bele a történetbe, talán rossz időben volt rossz helyen. Az alkotó környezettudatosságára utal, hogy a kutyatulajdonos kezébe még a kutyapiszokgyűtő zacskót is odarajzolta (vagy a póráz vége tekeredik, talán soha nem tudjuk meg). A mű ellentmond annak a korábban tett megállapításomnak is, hogy japánban nincsenek bal kezes emberek, amennyiben feltételezzük hogy a képen szereplő káros szenvedélyektől nem mentes zöldember nem hátrafelé halad. Meg egyáltalán.

Ez a földdarab első ránézésre a rózsaszín ház kertjének tűnik még tereprendezés előtt. Valójában már a szomszéd építési telke. Itt tényleg érdemes jóban lenni a szomszéddal, és a papírfalaknak köszönhetően ha lekiabálsz az asszonynak hogy kész van-e már a vacsora, a szomszéd válaszol.

És hogy milyen házat lehet kihozni egy ekkora telekből?

Az óvárosi részen a boltok között egyszer csak feltűnik egy ingyenes pihenőhely. Multifunkcionális, kicsit időutazós jelleggel, miután megittad a teádat a múlt század eleji teafőzőről (jobbra hátul), már nézheted is a tőzsdeárfolyamokat a szélessávú interneten és közben még a kölök is tud aludni egyet.

Továbbá...

…a hétvégén még a bürokrácia hálójában is sikerült fennakadnunk, és hivatalos statisztikai adat lett belőlünk.

Telekszomszédunk, egy az erkélyről nézvést szimpatikusnak mondható középkorú hölgy. Miután ideköltöztünk, az első hetekben amikor kimentem az erkélyre rögtön ő is ott termett (mármint a sajátján), valahogy mindig valami fontos teregetnivalója akadt, egyszer még egy rögtönzött kertásást is bemutatott a mini ásójával, csak azért hogy szóba elegyedjen velem. Miután rájött hogy nem beszélek japánul, a lelkesedése alábbhagyott és azóta inkább csak tisztes távolságból figyeltük egymást, illetve a másik teregetési technikáját. A jég vasárnap este tört meg, amikor alig hogy megérkeztünk és ledobtuk a bőröndjeinket már csöngetett is a kaputelefonon. Gondoltuk végre elérkezettnek látta az időt hogy közelebbről is megismerkedjünk és az alkalomra hozott magával egy tepsi házi készítésű szójababos süteményt is. E helyett, kihasználva hogy az első védelmi rendszeren, vagyis a kapun átjutott, a bejárati ajtóhoz érve már felöltötte kék-fehér karszalagját (na jó, igazából csak a kezében fogta) és nyakba akasztható fényképes igazolványát, ezzel is jelezve látogatása hivatalos, elsősorban nem baráti jellegét. Kiderült, hogy népszámlálás van, és ő valamiféle önkéntes népszámláló biztos. Az elmúlt nyolc hónapban alaposan kifigyelte, hogy nem csak japán barátainkat jöttünk meglátogatni, hanem életvitelszerűen tartózkodunk a lakásban, ezért úgy gondolta, hogy a lélekszámlálásban is aktívan részt kell vennünk. Nagyon felkészült volt, mert még mielőtt nyelvi nehézségekre hivatkozva leráztuk volna a felelősséget, diadalittasan előhúzott egy angol nyelvű kérdőívet is a papírok közül és meghagyta, hogy pontosan kitöltve adjuk postára a következő héten.

Ezen a ponton én még mindig bíztam benne hogy az űrlap csak egy jó ürügy volt az ismerkedésre és a tőlem telhető lehető legkedvesebben invitáltam befele a lakásba, de ő dolga végeztével már rohant is elfele.

Katasztrófavédelmi bonyodalmak

A hétvégén katasztrófavédelmi gyakorlaton vettünk részt, méghozzá testületileg. Az 5 egész valahányas földrengést apa-san cége (a továbbiakban: A Szervezet) katasztrófa elhárító bizottsága tervezte meg gondos előkészületek mellett. A földrengés, a meglepetésszerű, előre egyeztetett szombat reggel 8 órás időpontban sújtott le Nagoyára és környékre, ezzel komoly veszélybe sodorva A Szervezet dolgozóit és családtagjaikat. A forgatókönyv szerint a földrengés után, a károk felmérését követően azonnal, de legalábbis kisvártatva be kellett volna jelentkeznünk A Szervezet által üzemeltetett internetes Rendszerbe, jelezve, hogy az elszenvedett esetleges sérülések, anyagi károk és lelki trauma ellenére apa-san hétfőn reggel már kész munkába állni.

A forgatókönyv viszont azzal már nem számolt, hogy apa-san és családja a hétvégét nem virtuális romeltakarítással tölti, hanem e helyett a hegyekben kirándul teljesen megfeledkezve a katasztrófavédelemről. Amikor még vasárnap reggel sem adtunk magunkról életjelet, akkor A Szervezet kétségbeesésében (nyilván aggodalmában lerágta már mind a tíz körmét) a B tervhez folyamodott és felhívott bennünket. Persze az én telefonon ki volt kapcsolva, mint rendesen (ígérem katasztrófa esetén legközelebb bekapcsolom!), de apa-san még a hegyek között is elérhető volt. A gépi üzenet hangneme az internetes bejelentkezés elmulasztása miatt inkább volt szemrehányó mint sem a testi épségünkért aggódó. Vasárnap este ezt is pótoltuk, úgyhogy trehányságunk remélhetőleg nem jelentett különösebb fennakadást a rendszer működésében és A Szervezet elégedetten írhatja a pozitív jelentéseket a földrengési gyakorlat sikerességéről.

Még a gyakorlat tervezési fázisában okozott némi bonyodalmat, hogy a katasztrófaelhárító rendszerbe való regisztráláskor a kiskorúnak sem külön e-mail címet, sem telefonszámot nem tudtunk felmutatni, de végül hosszas magyarázkodás után nagyvonalúan eltekintettek ettől a kis formaságtól arra való tekintettel, a szóban forgó gyermek külföldi állampolgár (nem ám azért mert még csak másfél éves…).

Látens balerina

Az e heti projektem, hogy kitaláljam mit is csináljak azzal a hirtelen felszabadult rengeteg idővel, ami a kiskorú kiesésével jár - napi bruttó 2,5 óra, esetleg kicsivel több ha viszek neki ebédet is.

Kézügyességemről politikailag korrekt megfogalmazásban azt mondanám, hogy ezen a téren sajátos adottságokkal rendelkezem. Az egyetlen ember aki még értékelni tudja pl. a rajzkészségemet a másféléves, aki ha rajzolok neki egy pacát egy kisebb pacával a tetején, amiből négy vonalka áll ki alulról, és elég határozottan állítom hogy az illető egy kutya (szituációtól függően macska, kecske, orángután, esetleg kukásautó), akkor habozás nélkül felismeri (mer olyan rendes, jólnevelt típus-fajta). Igazából, de lehet hogy éppen ezért, amúgy sem nagyon mozgatnak ezek a dolgok, úgyhogy kézműves szakkörök, Ikebana baráti kör és kalligráfia tanfolyam úgy tűnik nálam kizárva. Pedig ezekből lenne bőven.

Apa-san azt sem mulasztja el folyamatosan az orrom alá dörgölni, hogy a mozgáskoordinációmmal is komoly gondok vannak (ld. tárgyak mozgatása alapszinten, gravitációs erő a mindennapokban, sík terepen A-ból B pontba való elbotlás nélküli eljutás). Megmagyarázhatatlan, de mindezek ellenére zenében és táncban meglepő módon jó vagyok - ...azért nem teljes egészében vagyok mozgásában korlátozott kétbalkezes debil, vannak értékelhető tulajdonságaim is!...

A bölcsőde közelében találtam is egy tánciskolát, gondoltam benézek mi újság. Éppen egy idősebbeknek tartott táncóra közepébe csöppentem, a nagymamik, fegyelmezett két sorban, ’szédítő’ iramban nyomták a tánclépéseket komoly karmunkával kiegészítve valami ősrégi Janet Jackson számra. A felbukkanásom kicsit összezavarta a koreográfiát, úgyhogy gyorsan kértem egy órarendet. Ekkor már Janet Jackson le volt szarva, az összes nagymami körém gyűlt és érdeklődve várták hogy akkor most beállok közéjük, vagy mi van. Hogy haladjunk, rámutattam az egyik táncórára (valami slow Jazz, fogalmam sincs mit jelent) és amikor megkérdeztem hogy nem akadály-e a korom, t.i. hogy 33 éves vagyok, egy artikulálatlan morajlás hallatszott a nénik felől, pedig én ezzel tényleg nem a nagymamikat akartam cukkolni hogy még csak hírből sem ismerem a klimaxot, hanem éppen hogy arra céloztam hogy nem vagyok-e túl idős kezdőként. Éreztem hogy ebből már nem jövök ki jól, úgyhogy feltettem még pár ártalmatlannak tűnő kérdést és gyorsan elköszöntem. Amikor becsuktam az ajtót magam mögött, a nénik éktelen nagy vihogásban törtek ki, pont mint a filmekben szokás hasonló szituációkban, úgyhogy ezentúl elhiszem hogy életszerűek ezek a jelenetek. Legalábbis Japánban…

Mondjuk lehet hogy mégiscsak át kellene gondolnom az ikebanás szakköröket is, mert a múlt héten a japán tanár finoman jelezte, hogy most már jó lenne ha olyan japánokkal járnék össze, akikkel csak japánul tudok beszélni. Azt így szó szerint nem mondta ki hogy nagyjából semmit sem ért az a fél évnyi japán óra amit rám pazarolt, de nyilván erről lehet szó. Pedig én igazán nem tehetek róla hogy a japánok abból a megdönthetetlen alaptézisből kiindulva hogy egy fehér ember csak amerikai lehet - igaz a bölcsödében újabban azt terjesztik rólam hogy norvég vagyok -,  angolul akarnak gyakorolni rajtam. A kelet-európai akcentus sem zavarja őket, és persze én is lusta vagyok japánul nyökörögni amikor amúgy is az angolt akarják hallani.

Az ikebana amúgy is elég elvont, első ránézésre kicsit kusza és egyébként is asszimetrikus, talán magamra találnék benne és a végén a szakértők még felfedeznének bennem valami rejtett tehetséget. Szóval még nem kiforrott hogy balerina lesz belőlem, vagy nemzetközileg elismert Ikebana művész, de szorgalmasan bújom a faliújságokat, hátha rábukkanok az ’igazira’.

A sportcentrum faliújságán az ’információ’ résznél találtam egy csomó kézzel írt hirdetésfélét, gondoltam megmutatom a japán tanárnak hátha ráakadok valami érdekesre. Le is fordított nekem egy párat, és kiderült hogy nem hirdetések, hanem valamiféle motivációs cetlik. Ilyenek vannak rajta (névvel!) hogy ’két hónap alatt leadok 5 kilót’, vagy ’minden héten kiszótárazok 1000 (később módosítva) 500 új szót...

Bejegyzés nem az UFO-król

Éppen ideje lenne már, hogy a paranormális tevékenységekért rajongók leszálljanak az UFO kutatásról, és inkább olyan, az emberiséget sokkal hétköznapibb módon érintő paranormális jelenségekre koncentráljanak, mint pl. a japán férfiak öltözködése. Máig nem találtak ugyanis logikus magyarázatot arra, hogy Japánban a férfiak miért viselnek előszeretettel női táskákat. Amikor először találkoztam a zavarba ejtő párossal, még nem tudtam, hogy nem elszigetelt esetről van szó, hanem tömegével fordulnak elő női táskák egyébként többé-kevésbé kifogástalanul öltözött férfiak közvetlen társaságában. Ha a japán férfi táskák törzsfejlődését vizsgálnánk, valószínűleg arra a következtetésre jutnánk, hogy az Európában is őshonos, közönséges fekete aktatáska, ill. laptop táska egy mutáns változatáról van szó. Merthogy a legtöbbször öltönyös férfiak lóbálják a csini táskákat nagyon fontos mítingekre menet. Persze nem pinkek, vagy csipkések, de megszólalásig hasonlítanak arra az öltözékkiegészítőre, amit mi női táskaként definiálnánk. A japán férfiak testfelépítésükből adódóan amúgy sem túlzottan férfias megjelenésűek, érthetetlen, hogy miért rontják az összképet még egy vajszínű retiküllel is.

Egyéb öltözéket érintő furcsaságokat már sikerült megfejtenünk. Pl. arra, hogy az öltönynadrágok szára miért nem tud ízléses hosszúságban ráhajolni a cipőkre és miért kell úgy kinéznie, mintha két számmal kisebb lenne, apa-san az első kiadós eső alkalmával jött rá, amikor ő még akkor is csuromvizesen üldögélt a telelégkondizott irodában, amikor a kollégák már a szokásos ebéd utáni sziesztájukat tartották. Viszont máig megoldatlan a sötét öltönynadrág alól olykor huncutul kikandikáló fehér zoknik esete.

 

Ez egy meglehetősen visszafogott modell az idei őszi kollekcióból, de nálam már ez is túlságosan csit-csatos-fonatos.

(a fotóalany nem adta az arcát a képhez)

In memoriam Mukade-san

És akkor jöttek komoly japán emberek a megbeszélt időben (ja igen, Japánban van egy ilyen népszokás, hogy a szakik akkor jönnek amikorra mondják), és kezelésben vették a soklábúhelyzetet. Körbeszórták az egész házat valami fehér méreggel, nagyjából úgy néz ki most, mintha egy nagyobb kokainszállítmány borult volna ki a kertben. Remélem azért pár növény túléli majd a dolgot, mert ahogy elnézem elég alapos munkát végeztek. Az sem kizárt, hogy a szomszéd macskái miatt sem kell aggódnunk ezután...

Beszoktatás hirtelen-hamar

Már egy hete a Starbucks-ban reggelizek (bármennyire is szarul hangzik, isteni a zöldtea tejjel!), mert a másfélévest 9-től már a bölcsödében szedi szét a berendezést, 10 előtt pedig a kávézókon kívül semmi nincs nyitva.

A bölcsődei beszoktatást egyébként leginkább a gyerek anyja viselte meg. A beszoktatás ugyanis Japánban úgy működik, hogy nincs beszoktatás. Odamentünk első nap, eljutottam egészen a bejárati ajtóig, ott két percben alaposan megismertük egymást a gondozókkal, (érintett témakörök: gyerek neve, beszélt idegen nyelvek száma, a ’pisi’ és ’kaki’ szavak helyes kiejtése magyarul). Egy rövidebb vigasztalás után (…nem a gyereket, hanem anyukát kellet vigasztalni…) a gyerek a gondozó és egy csomag pelenka társaságában el, közben anyuka jókedvűen integet (előre megmondták, hogy mosolyogni kell, nincs mese).
Kénytelen vagyok beletörődni, hogy a kiskorúnak ezentúl már magánélete is van. Reggelenként a gondozólánnyal, vagy valami japán szoknyás kétévessel kéz a kézben eltűnik a hátsó szobákba, magukra csukják az ajtót és a külvilággal csak egy üzenőfüzeten keresztül kommunikálnak. Ráadásul kezd kamaszodni is, a hétvégén már azon kaptuk apa-sannal, hogy az étteremben leplezetlenül szemezett a szomszéd asztalnál ülő kiscsajjal.

Valljuk be, tudat alatt szerettem volna látni, hogy a kiskorú nélkülem képtelen az alapvető életfunkciókra és teljes letargiába esik majd a bölcsödében a leküzdhetetlen szeparációs szorongása miatt, de a ’várt’ lelki trauma valahogy elmaradt. Azért volt szeparációs szorongás, de a tünetek csak rajtam jelentkeztek, a gyerek pedig kezdi szemérmetlenül jó érezni magát az új társaságban, ahol ő az egyetlen olyan gyerek, akinek mind a két szülője ugyanazon a földrészen született. Persze a rend kedvéért, gondolom inkább szánalomból, mint meggyőződésből, minden reggel előad egy igen hatásos sírásos performanszot, de ahogy kikerülök a látótérből már vigyorogva rohan be a játékokhoz. 

Azt nem tudom, hogy elhitték-e hogy tényleg én vagyok a mésféléves anyja, mert első nap közölték hogy nem hasonlít rám, sőt még a vércsoportját sem tudtam megmondani, aztán pedig már a második nap sikerült fordítva feladott pelenkával ’leadnom’ a gyereket a bejáratnál (nem röhögni! új típusú, még nem bejáratott japán pelenka volt; igaz az írástudók kedvéért japánul ráírták hogy melyik az eleje de fogjuk rá hogy itt még nem tartunk a nyelvkönyvben...).

Reggel 9-ig még járnak a női vagonok a metróban, úgyhogy nekünk is ott a helyünk. Nem mintha annyira reszketnék a kora reggel már taperoló bizniszmenektől, hanem mert kevesebben vannak. A reggeli metróhangulat egyébként nagyon meghitt, olyan mint valami nagy közös meditáció az ismeretlenekkel, mindenki csukott szemmel hangolódik rá a napra. Némelyik simán el is alszik és teljes kábulatban dől előre a táskájára. Ezt a minden helyzetben elalvási képességüket hihetetlen művészi fokon tudják művelni a japánok. Ha egy japán ülő helyzetbe kerül, nincs a kezében semmilyen szórakoztató kütyü és sokáig nem szólsz hozzá, akkor egy idő után tuti elalszik, bárhol is legyen.

Soklábúak

A rovarkérdés Japánban úgy látszik kimeríthetetlen. Még májusban futottunk össze a nappalinkban egy szimpatikusnak cseppet sem mondható százlábúval, aki a magánlaksértést sajnos nem élte túl. Azóta kiderült hogy tényleg nem érdemes barátkozni ezzel a szeretetre méltó teremtéssel (polgári neve: Mukade), mert csíp, ráadásul még mérgező is. Az erkélyen mostanában mindennapos a társasága, úgyhogy szóltunk is a ház tulajának hogy helyzet van.

Felelős személyek, szám szerint három, ki is jöttek megvizsgálni a Mukade állapotokat (általában elmondható, hogy a japánok fontos dolgokat és egyáltalán dolgokat egyedül nem szeretnek intézni, és mindjárt három ember is kell többnyire egy ehhez hasonló helyszíni szemléhez; van egy öltönyös vezető, aki a beszélgetés és hajlongás fonalát irányítja, a másik kettő pedig mindig nagyon egyetért az előzővel). Sok bizalmat nem szavaztak nekem, mert miután kérdésre elmondtam hogy a férj akit keresnek éppen dolgozik, kisebb riadalom támadt a három fős csoportban és még mielőtt fel tudtam volna vázolni a tényállást ékes japánnal (terv szerint határozott ’OTT!’ japánul; az elhangzottak vizuális megerősítése mutogatással a százlábúak irányába-felé), már pánikszerűen tolmácsért telefonáltak. Hümmögtek egy sort ahogy kell, és gondolom belátták hogy a bérleti díjat mi fizetjük és nem a soklábúak, úgyhogy megegyeztünk, hogy márpedig a százlábú családnak menni kell. Most az van, hogy várjuk hogy ismét felbukkanjon a három fős Mukade elhárító akciócsoport és végezzenek egy kisebb vérfürdőt az erkélyünkön, de a rossz nyelvek szerint egy igazán hatásos ellenszere van a Mukade-nak, a költözés.

Amikor itt voltak, élőben egy soklábút (én 40 lábat számoltam össze egyébként) sem tudtam megmutatni nekik, de hogy lássák nem csak félrebeszélünk, odaadtam nekik azt a példányt, akit az előző nap ejtettünk fogságba egy bébiételes üvegben. Ezen kívül még több, igen homályos fotót is készítettünk az áldozatokról, íme az egyik kisebb, valószínűleg még tinédzser egyed. A többiek már nem fognak többé vidáman az erkélyünkön szaladgálni, de ő nem várta meg amíg apa-san végez vele, hanem az utolsó pillanatban levetette magát az erkélyről.

Fantázia neve: bili

Tegnap este elmentünk a bababoltba, hogy vegyünk egy bilit a másfél évesnek. Ez volt a legegyszerűbb bili amit találtunk:

Több darabból áll mint egy Ikeás szekrénysor és még csavaroznom és ragasztanom is kellett összeszerelés közben. Egyébként mindent tud, ami a szobatisztaságra szoktatáshoz kell, még azt is, ami nem kell. Egy személyben trendi bili, fellépő, WC szűkítő, éjjeli edény a nagyinak, zenés-lovaglós szórakoztató egység és még a budi öblítés hangját is tudja utánozni. Ehhez képest az otthoni retrobilink elszégyellheti magát, pedig az is nyomta a Lambadát vég nélkül ha a gyermek beletalált (volna) valamivel.

A bababoltban egyébként minden elképzelhető dolgot lehet kapni, kivéve pelenkázó asztalt, mert a tatami szőnyeg úgy látszik erre is kiválóan alkalmas. Van viszont helyette gyerekeknek készült tanuló evőpálcika. Három hurok van rajta, ide kell beakasztani a megfelelő ujjakat. Még az elején gondolkodtam hogy veszek egyet, mert egy magam fajta kétbalkezesnek (aki történetesen maximalista is) lehetetlenségnek tűnt szépen megtanulni pálcikával enni, és mindig azon aggódtam hogy körberöhögnek majd a vendégségekben és az éttermekben. Végül nem nagyon volt rá szükség, mert ha japánokhoz megyünk vendégségbe, valahogy nekem már eleve villát adnak a kezembe, ki tudja miért, pedig azóta már megtanultam pálcikával enni, végszükség esetén pedig a gyerek evőeszközét szoktam használni.

 

Na és ha már a kajáknál tartunk...A babaételek szörnyen néznek ki, halmazállapotukat leginkább a kínai kajákéhoz tudnám hasonlítani (igazából a takonyhoz, de ilyet mégsem illik mondani egy kajáról), és mindegy hogyan cifrázzák hogy csirke, vagy marha van benne, kivétel nélkül mindegyiknek hal íze van. Méretüket tekintve pedig a termékminta kategóriába sorolnám őket. (Egy kicsit aggódom egyébként, mert jövő héttől bölcsis lesz elvileg a kiskorú, és amikor bementünk megnézni a csoportját, éppen tízórai idő volt. A tízórait 5 szem mazsola képezte, a feng shui szerint egy kistányéron gondosan elrendezve. Mondanom sem kell, a kiskorú ilyen mennyiségnek neki sem áll, mert több energiát eléget a rágással mint amennyi kalóriát bevisz vele. Úgy érzem, ha csak nem csempészek a zsebébe egy kis plusz ellátmányt, akkor komoly veszélyben forog a többi gyerek fejadagja.)

 

Egy kis ’hazai’ a spájzban… Tudom, főzhetnék is, meg minden, de az sokkal logikusabb lenne és így legalább lehet fogadásokat kötni, hogy a repülőút alatt mennyi üveg törik össze.

Jetlag utáni első

Véget ért az otthoni nyaralás és a héten szerencsésen visszaérkeztünk második hazánkba. Az egy hónap alatt megpróbáltunk egy diszkrétebb zsírpárnát növeszteni, ami talán kitart a következő egy évre Japánban. Szóval újra ’itthon’. A távollétünkben az alábbi dolgok történtek nem feltétlenül kronológiai sorrendben:

Egy darab 5,1-es erősségű földrengés. Apa-san persze semmit sem érzett belőle. Meg is kapta a kollégáitól, hogy biztosan azért mert ’luxus’ lakásban lakunk. Mindig ezzel nyaggatnak minket. Tény hogy a Toyota Corollánk a legcikibb autó 3 kilométeres körzetben, de a folyamatos piszkálódás mégiscsak túlzás, érezhetően úgy gondolják, hogy egy magyar kiküldetése Japánban nem egy kategória egy japán magyarországi kiküldetésével. A legjobb az volt, amikor az egyik Magyarországról nemrég visszatért kolléga majdnem szívrohamot kapott olyan átéléssel hőőőzött amikor meglátta a környéket ahol lakunk, majd pár órára rá már azt mesélte, hogy a legjobban a ház kertje hiányzik neki Magyarországról, ahonnan vacsi közben ráláttak a Dunára. 

Visszatérve a földrengésre, kicsit bizakodóbb lettem és öt centivel feljebb is hordom az orromat, amióta tudom hogy milyen luxus körülmények között lakunk (80 m2 tiszta luxus; a mosogatógépet és a beépített bejárónőt ugyan még nem találtam meg, de tuti itt kell lenniük valahol…).*

Az állatkertből jövő oroszlánbömbölés kiegészült néhány száz kabóca ciripelésével. Ettől az eddigi dzsungeles életérzés keveredett egy kis horvátországi nyaralás fílinggel. Hogy ne maradjak le semmiről és tudjak hódolni a rovarok és bogarak iránt érzett szenvedélyemnek, apa-san meghagyott nekem egy teraszon talált kabócatetemet. Meg is vizsgáltam tudományos szempontból (alapvető testméretek, félelmetesség foka, képes-e féljapán háziasszonyokat egészben lenyelni, stb.), de kizárólag az erkélyajtó üvegén keresztül, mit lehet tudni, nem tetszhalott-e, a kitartóbb fajtából.

Apa-san megismételte a gulyásleves partit nélkülünk, miután én jeleztem hogy a további vacsoracsatás főzőestekből ha lehet, kimaradnék. A vendégek ajándékot is hoztak. Én csak egy papírzacskót vettem észre a konyhapulton, ami szivacsokkal volt kitömve. Gondoltam valami csomagolóanyag volt eredetileg és kérdeztem apa-sant hogy szerinte a műanyag szemét közé rakjam-e. Erre felvilágosított, hogy az nem a csomagolás, hanem maga az ajándék, vagyis 12 darab fehér szivacsdarabka. Lehet hogy a látszat csal és valami Teleshopos SuperMagic 2000 Turbo, de első ránézésre sima habszivacsnak tűnik és bevallom kicsit meglepődtem hogy ajándékba hozták (az egyik lány még meg is mutatta apa-sannak hogyan kell szakszerűen letörölni vele a gáztűzhelyt). Gondoltam kicsit várok vele, mégiscsak Japánban vagyunk, high-tech meg minden, hátha éjjel egy-egy agilisabb szivacsdarab kiugrik a zacskóból és magától kitakarítja a konyhát, de eddig még semmi ilyesmi nem történt.

*Úgy tűnik tényleg jól építették meg a házat, mert pár órája volt egy 3,8-as földrengés, és semmit nem éreztünk belőle nyilván a luxus körülményekből kifolyólag. A kontroll csoport apa-san volt az irodában, aki érezte a rengést, úgyhogy valami tényleg lehetett.