SZABADSÁG MIATT ZÁRVA!

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY: Tájékoztatok minden kedves véletlenül, esetleg készakarva idetévedt olvasót, hogy az egyévessel időközben kivettük rendes éves szabadságunkat és hazautaztunk Magyarországra (apa-san bokros céges teendői miatt sajnos csak később csatlakozik hozzánk). Addig is mi megmutatjuk magunkat a családnak, a balatoni nyárnak, megtizedeljük a tojásos nokedli állományt és újra megtanulunk késsel-villával enni. 

Folyt. köv. augusztus közepén.

Főként a balkezességről

Helyenként átcsap baba-mama blogba, de azért a japánokról is lesz szó becsszóra.

Mostanában egyre többször veszem észre, hogy az egyéves többet használja a bal kezét, mint a jobbat és ha magától veszi a kezébe a villát, a tollat, vagy a fakanalat (írni és főzni még nem tud, utóbbi eszközöket szigorúan zavarkeltés céljából használja), akkor is inkább a bal kezébe kerül. Az interneten javasolt ’integetős’ tesztet is elvégeztettem vele, de a gyerek megbukott, mert két kézzel integet. Viszont utána bal kézzel mutatta meg hol 'apirosautó', és ezzel megint gyanúba keverte magát. Most abban a dilemmában vagyok, hogy vajon hol van az a határ ameddig még bátorítom a még bizonytalan gyermeket a EU konformabb jobb kezesség felé, és hol van az a pont amikor már erőltetem a jobbkezességre az egyébként balkezűnek született kölköt.

Megkérdeztem pár kisgyerekes japán ismerősömet, hátha tudnak valami épkézláb tanácsot adni. Így derült ki, hogy japánban nincsenek bal kezesek. Nem azért, mert ez valahogy hiányzik a génállományukból, hanem azért, mert a japán társadalom nem nagyon tűri ha valaki kilóg a sorból és pl. a balkezességgel próbál egyénieskedni. A szülők inkább még idejében elfojtják a dolgot nála, nehogy később gond legyen belőle, és gyakorlatilag rákényszerítik a jobbkezességre. Hmmm..ez elég gázul hangzik, főleg, hogy gondolom lehet valami összefüggés a jobb-balkezesség és a bal-jobb agyfélteke természetes dominanciája között, amit talán nem szerencsés erőszakkal befolyásolni…

Ennek kapcsán az is eszembe jutott, hogy nem csak bal kezes japánt nem látni, de kövér japánnal is ritkán futok össze. Nagyon ritka az elhízott ember. Itt mondjuk vitathatatlanul a japánoknál a pont és gondolom ennél a résznél megint csak a japán kaja minősége és mennyisége játszik közre az aktív életmód és a szerencsés gének mellett. Az európai leányember önértékelése szempontjából nem túl szerencsés hely Japán, mert szinte minden nő mellett kövérnek érzed magad. Viszont sokkal kevesebb (apa-san szerint egyáltalán nincs) a nálunk gyakran előforduló idegesítően tökéletes, címlapokra kívánkozó női példány. Persze apa-san hivatalos verziója szerint ilyen nő otthon sincsen - leszámítva természetesen engem, akinek küllemén egyetlen kifogásolható négyzetcentiméter sincsen; és akkor még nem is beszéltünk a belső értékekről -, de erősen gyanús, hogy ez már csak a marketing része a dolognak.
Az is hamar feltűnt, hogy nem láttunk még egyetlen gyereket sem, akinek cumi lógott volna a szájában. Nem mintha nem lehetne kapni cumikat a bababoltokban, de valahogy nem használják. Ezen felbuzdulva én is leszoktattam az egyévest róla, nehogy kiközösítsék itt nekem majd a bölcsiben, vagy ilyesmi (persze nem ezért, de tényleg leszoktattam róla részben a japánok, részben pedig az éppen aktuálisan olvasott gyereknevelési könyv hatására). Meg éppen akartam írni hogy nem láttam még a boltban a földön toporzékoló és szupermenes nyalókáért tipródó gyereket sem, de épp ma voltam tanúja egy hasonló dührohamnak az utcán. Azt viszont mindenképpen leszögezhetjük, hogy ez sem gyakori látvány.
És a végén még egy félmondat; A tinédszerlányokat leszámítva dohányzó nőt sem láttam még...

Teaszertartás kétszer is

Mindig is izgatott a teaszertartás, kíváncsi voltam, hogyan lehet egy sima teafőzést fél óráig elhúzni, ráadásul úgy, hogy a külföldiek még fizessenek is érte. Azon a címen, hogy a húgomék biztosan rossz néven vennék, ha teaszertartás nélkül kellene hazautazniuk, le is foglaltam három helyet az egyik templomnál.

Sajnos a japánok legalább annyira rugalmatlanok, mint amennyire kedvesek. A program úgy szól, hogy találkozó a városközpontban, és onnan együttes tömegközlekedés a templomhoz. Mondtam nekik, hogy a tömegközlekedés részét mi kihagynánk, és mennénk egyből a templomhoz, mert közel van hozzánk, de ezzel a rém bonyolult változtatással úgy érezték felborítanánk az egész programot, és az igen logikus 'így van a program és kész, még papír is van róla' érveléssel berendeltek minket a városközpontba. A telefonos programszervező egyébként beszélt angolul, de a kommunikáció így is akadozott, mert amikor megérkeztünk, a túravezető megkérdezte hogy hol a másik gyerek, és melyikünk a japán (?!).

A vak randin rajtunk kívül még két fizetővendég jelent meg. Az egyik egy stréber új-zélandi fickó volt, aki az alkalomra még egy kimonót is magára erőltetett. Folyamatosan japánosan affektált a Fujis legyezőjével (amikor egy gaijin japánosan akar viselkedni, az éppen olyan rosszul sül el, mint amikor egy japán próbál nagyon laza amerikait játszani), és panaszt tett a túravezetőnél, hogy a Hiroshimai emlékparkban található harangon a föld térképéről lehagyták Új -Zélandot. A másik pedig egy csinos, fekete ruhás ausztrál nő volt. Mi a spagettipántos ruha, strandpapucs összeállításunkkal kicsit alulöltöztük a társaságot. Ezen kívül még két ponton nem illettünk bele a teaszertartás miliőjébe. Az egyik, hogy nem szeretjük a porból készült zöld teát, a másik pedig, hogy forrón nem tudunk meginni semmit. Anyukám pluszban még a térdén sem tud huzamosabb ideig ülni, úgyhogy a program tökéletesnek indult.

A túravezetőnk a hiperaktív-túlbuzgó-csúnyafogú, de a mosolygásban ez nem gátolja típushoz tartozott. Olyan átéléssel magyarázta a teáscsésze és a tatamiszőnyeg kapcsolatát (hihetetlen, de érdekes volt), hogy elfelejtettünk nézni, hogy a háttérben hogyan főzte a kimonós nő a teát. A Q&A résznél ezért az ausztrál nő meg is kérdezte, hogy végül is hogyan főzik a teát, mert arról a részről teljesen lemaradtunk. Nem hoztuk őket zavarba, újra kezdték az egészet, és még egyszer előadták az egész műsort az elejétől. Maga a tea megfőzése egyébként nem tart sokáig, csészeöblögetéssel és teahabosítással együtt is csak pár perc az egész. Az időt inkább a körülményes, hajlongásokkal tarkított szervírozással húzzák el. Amikor a túravezető mondta hogy az összes teát meg kell inni, kicsit megijedtünk, de szerencsére egyáltalán nem volt annyira szörnyű, mint amire számítottunk. A mi fogalmaink szerinti zöld teához persze nem sok köze volt, sőt még habos is, és az állaga inkább hasonlított egy krémes, habos kakaóra. Szóval egész iható a cucc, de azért amikor a másodszorra főzött plusz teát meg kellett inni, mindenki a másikra mutogatott, és végül, mint a csoport leglelkesebb tagja, kénytelen volt az új-zélandi magára vállalni a repetát.

Falkavezér

Fura hogy mennyire működik ez a rangidősség itt Japánban. Megfigyeltük, hogy amikor rögtönzött turistacsoportunk városnéző sétára indul és nézelődés közben egy japán megszólít minket, akkor először mindig anyukámhoz, mint legidősebbhez fordul. Én ilyenkor megköszörülöm a torkom, teszek egy lépést előre jelezve hogy a látszat ellenére én vagyok a falkavezér és hozzám beszéljen, mert anyukám nem érti amit mond. Általában először úgy csinálnak mintha nem is vettek volna észre és folytatják anyukám faggatását, aki cserébe következetesen magyarul válaszol nekik, úgyhogy egy idő után beadják a derekukat és mégis szóba állnak velem is...

A jóképű papbácsi - ismeretterjesztő rovattal

Anyukámék látogatása miatt már egy hete a játszóterek helyett buddhista templomokba és sintó szentélyekbe járunk. Az egyéves eddig elég jól viselte hogy kényszerturista lett belőle, de tegnap már előjöttek rajta az elvonási tünetek. A társaságban viszonylag konszolidáltan viselkedő gyereket ki kellett vinnem egy buddhista templomból, miután hanyatt dobta magát az egyik védőszent szobra előtt, majd tüntetőleg bedobott egy fog- és nyálnyomokkal ellátott papírfecnit a kínosan tökéletesre gereblyézett zen kert kavicsára. Persze rálépni nem lehetett, úgyhogy kiszedni sem tudtuk. A papbácsi viszont nagyon rendes volt, mert amikor mondtam hogy érthető okokból kiviszem a gyereket az apjához, aki időközben megérkezett, azt válaszolta, hogy őt nem zavarja és inkább hívjam be apa-sant is, hadd lássa ő is a templomot belülről is.
Egyébként nagyon jól manipulálják az embert a japánok a kedvességükkel. Egy másik templomban (ugyancsak zen kerttel és tátva maradt szájú magyar turistákkal; asszem egy ilyen helyen előbb-utóbb még én is elérném a nirvánát) fényképezni nem lehetett, de nem álltak a sarkunkban lesve minden lépésünket, hanem inkább hagyták hogy egyedül járjuk körbe a szobákat és a kertet. Szóval simán lehetett volna kattintgatni pár képet, és meg is fordult a fejemben hogy elő kellene venni a gépet, de annyira idegesítően kedvesek, hogy nincs szíve az embernek fényképezni, még akkor sem, ha történetesen nem vennék észre.

Ő a kedves és jóképű papbácsi. Utóbbit az idegenvezető mondta két szobor elemzése között. Tényleg fotogén, a templom prospektusa is tele van a fényképével.

                                               

Egyébként mostanra már annyi szent helyet láttunk, hogy rendesen kiműveltük magunkat a buddhista templomokból és sintó szentélyekből. Néhány érdekesség:

Ez a kis kötözött-sonka kő azt jelzi, hogy nem lehet a kertbe belépni. Imádom ezeket a finom jelzéseket és sokkal jobban is néz így ki, mint egy rács, vagy ronda tábla.

 

 

Lehet szerencsekártyákat is venni a templomoknál. Ha jó dolog van benne, akkor megtartják, ha viszont rossz, akkor igyekeznek tőle megszabadulni, és ilyen oszlopokra kötözik fel. Egyébként nagyon rafináltak, mert azt mondják, hogy ha valami mégsem jön be, az nem azért van mert nem működött a kártya, vagy a szentek nem teljesítették a kívánságaidat, hanem csak annyit jelent, hogy valamelyik következő életedben fog teljesülni. Így folyamatosan fenntartják a hívők érdeklődését és a templomok finanszírozása is megoldott.

 

A csecsemőket elviszik a szentélyekbe hogy megáldják a szerzetesek. Ennek a tovább fejlesztett változata, amikor az újonnan vásárolt autókat viszik a szentélybe. Ezek az autók is éppen az áldásra és jó szerencsére várnak a szentély oldalában. A dolog pénzért megy és ráadásul különböző árfekvések vannak. Azt nem tudom hogy a gyakorlatban ez hogy működhet. Háromezer yenért fél évre szerencsét hoz az utakon, tízezerért viszont akár 3 évig is?

Megvan annak is a koreográfiája hogyan kell szerencsepénzeket dobni a szentélyeknél és imádkozni. Sok helyen angolul is kiírják hányszor kell meghajolni és tapsolni és fura módon egyáltalán nem bánják, ha te is 'kipróbálod'.

 

 

 

 

Rengeteg Buddha szobor van . Ez a legnagyobb Nagoyában. Ha sokáig nézed, akkor az előtte álló húgomat is fel lehet fedezni a képen, aminek elkészítése egyébként 32 szúnyogcsípésbe került.

Turistagondolatok - gésák és zöld teás fagyi

Anyukámról azt kell tudni, hogy megrögzött kertrajongó. Ha hozzájuk mész vendégségbe, akkor az idegenvezetéssel egybekötött kerttúra kötelező program (nyitva H-V: 10.00-18.00-ig, belépés ingyenes.). Rajongásának fokát jelzi, hogy itt Japánban látva a zsúfolt házakat, és a népsűrűséget, anyukám megállt egy mini konyhakert mellett és empatikusan csak annyit mondott: "Szerencsétlen növények…"

A Kiotói városnézés úgy indult, hogy kinéztem a neten egy egy napos túrát, amiben összesen 7 hely szerepelt. Ebből lehúztam egyet, mert úgy döntöttem, hogy az nem érdekel minket. Aztán még egyet, hogy ne legyen olyan rohanás a napunk. Így lett 5, de látva az előző napokban produkált sétatempónkat, a végén négynél maradtam. Végül a ’minden fűszálat megnézünk’ stratégia nyomán kettő darab helyre sikerült eljutnunk egész nap, plusz a végén még egy templomot kívülről lefényképeztünk a tisztesség kedvéért. A haladást a flóra tanulmányozásán túl az alattomosan a templomok köré telepített kihagyhatatlan bazársor is jelentős mértékben lassította. Így is rendkívül hatékonyak voltunk, mert láttunk megfelelő számú templomot, hagyományos utcarészeket, kolduló szerzeteseket, és a fényképes portfóliónk is egészen jól sikerült.

A nap fénypontja az volt, hogy az egyik szűk utcában gésanövendékekkel is összefutottunk (ez a szófordulat a gésák és a mi haladási sebességünket nézve is enyhe költői túlzás), pedig az útikönyv szerint napközben ritkán látni őket. A gésanövendékeket több okból is sajnáltam. Először is rengeteg réteg ruha volt rajtuk bonyolult masnikban végződve, amiben csak nagyon megfontoltan tudtak mozogni. Gondolom azért látni őket ritkán nappal, mert egész nap a kimonójuk felvételével vannak elfoglalva. Aztán pedig a fullasztó meleg miatt, megint csak a réteges öltözködésük kapcsán. Még nálunk is lassabban haladtak, egyrészt a lehetetlen fapapucsuk miatt, másrészt a lehetetlen turisták miatt (beleértve minket is persze), akik mutogattak rájuk és mindenáron fényképezkedni akartak velük. Türelmesen, visszafogott mosollyal tűrték a fotózásokat, csak onnan lehetett tudni hogy az egyik gésalánynak már melege lehetett, hogy a fehérre ’meszelt’ arcán diszkréten lefelé csordogált egy izzadságcsepp. Mi is lefényképeztük őket, úgy gondoltuk nem ciki, miután az egyik templomnál egy iskoláscsoport fotósa (aki annyira izzadt, hogy úgy nézett ki mintha most mászott volna ki a templom kertjének szökőkútjából) minket is megkért, hogy álljunk az iskolások mellé az egyik fotójukhoz. Szépen mosolyogtunk és én még a béke jelet is mutattam közben hogy tökéletesen sikerüljön a képük.

Kiotóról még annyit, hogy az Aranypavilonnál kapni a legfinomabb zöldteás fagyit ha valakit érdekel…

Turistagondolatok - Shinkansen

A Shinkansen azért nagyon jó, mert háromnegyed 5-kor még a kiotói állomás jegypénztárában álltunk sorba, 6 órakor pedig már a szokásos Japán-Magyarország interurbán videotelefonos beszélgetést bonyolítottuk nagoyai lakásunkból a család otthon maradt tagjaival, pedig Kiotó Nagoyától 150 km, és Nagoyában sem a vasútállomás mellett lakunk. A menetidő konkrétan 36 perc volt, úgyhogy ebből ki lehet számítani az átlagsebességet (a helyes megoldás gyenge matekosoknak: 250 km/h).

Odafele amikor elindultunk, az ablakból kinézve nem tűnt annyira vadítóan gyorsnak. Húztuk is a szánkat először, de aztán kénytelenek voltunk mégis meglepődni és még talán a szánk is nyitva maradt, amikor anyukám megkérdezte mi volt ez a villódzás néhány másodperce és mondtam hogy szerintem a híd oszlopai amin átsüvítettünk. Aztán szóltam hogy itt egy másik vonat, de amikorra a húgom odanézett már nem volt ott. És amikor bementünk egy alagútba, csak annyit lehetett érzékelni, hogy nagyon hirtelen sötét és utána világos lett. Azt hogy fordulunk pedig onnan lehetett tudni, hogy amikor kinéztél az ablakon, világ megdőlt úgy 15 fokban.
Szóval a Shinkanzen nagyon bejött. Egyetlen hátránya van csak, hogy eszméletlen drága. És hozzászokni sem nagyon érdemes, mert úgy tudom  mostanában nem terveznek Magyarországon Shinkanzent, vagy legalább hozzá hasonló vonatokat telepíteni. Valószínűleg Magyarország a világon az egyetlen olyan ország, ahol nem azt írják ki a metróban hogy mikor jön a következő, hanem hogy mikor ment el az utolsó metró... azt hiszem ez mond valamit a híres magyar 'optimizmusról'.

Turistagondolatok - térképekről és kedves japánokról

Időközben megérkezett anyukám és a húgom, úgyhogy a napjaink non-stop turistáskodással telnek. A szokásos napi öltözékünk kiegészült egy hátizsákkal, bal kézben térképpel, jobb kézben metróbérlettel és egy fényképezővel egyéb maradék helyeken.

Azok a napok a legizgalmasabbak, amikor apa-san dolgozik és meghitten magunkra maradunk csak mi hárman lányok és a térkép. Nem akarom rontani a renoménkat, de az egyértelműen kiderült az elmúlt pár napban, hogy térképolvasásban nem jeleskedünk. Még a húgom tűnik a legéletképesebbnek ha térkép van a láthatáron. Én és anyukám viszont alapesetben is gond nélkül szinte bárhol el tudunk tévedni, beleértve a pláza parkolókat, nagyobb lakásokat és a 20 főnél nagyobb befogadóképességű hoteleket is. Engem személy szerint a térképek csak összezavarnak és növelik a frusztrációmat, anyukám pedig nemes egyszerűséggel nem is vesz a kezébe térképet, hanem az esélytelenek nyugalmával követi a többieket.

Ilyen adottságokkal csupa izgalom a városnézés. A metróaluljáróban értetlenkedés viszont remek alkalom a szocializálódásra, már amennyiben az ember japán metrós dolgozókkal szeretne ismeretséget kötni. Még szerencse hogy ilyen segítőkészek, mert néhány belvárosi több emeletes állomásnál, ahol a mozgólépcsőre nem lehet babakocsit felrakni, nem egyszerű kiigazodni az emeleteket összekötő lifthálózaton. Az egyik alkalommal egy babakocsival nehezített metrós átszállásnál az egyik fickó már nem bírta tovább nézni hogy oda-vissza sasszéztunk az aluljáró két vége között a liftet keresve és önszántából jött oda segíteni. Először telefonált egyet, még ki is röhögtük hogy ott dolgozik, de nem tudja merre kell átszállni a Nagoyai várhoz, aztán odakísért minket ahhoz a lifthez, amit már vagy tíz perce kerestünk hiába (miért van az, hogy amikor végre kiderül merre kell menni, hirtelen értelmet nyer a térkép is és utólag minden olyan rém egyszerűnek tűnik...). Ahogy kinyílt a lift a következő emeleten már várt is minket egy másik metrós kolléga (szóval mégis csak tudta, hogy merre van a vár és nyilván neki telefonált... röhögés visszavonva), hogy mi vagyunk-e azok a bizonyos eltévedt Nagoyai váras átszállók. Ő még több misztikus liften és kapun keresztül egészen a metróig kísért minket. Nem ő volt az egyetlen kísérgetős segítségünk. Amikor a húgommal elmentünk felfedezni Nagoya legjobb shoppingolós helyeit (ez a szál elvarratlan maradt, mert gyakorlatilag nem találtunk ilyet- mármint boltot igen, de jót nem), többször állítottunk meg olyan személyeket akik úgy tűntek rendelkeznek némi helyismerettel, és ők is ahelyett hogy elmagyarázták volna hol van amit keresünk, elsétáltak velünk legalább addig amíg már látni lehetett a láthatáron az épületet.
Azért kezdünk belejönni a térképekbe, mert ma például egyszer sem tévedtünk el és öt percnél tovább nem tartott egyik liftes átszállás megoldása sem, igaz néha csaltunk és tiltott szereket is használtunk, úgy mint mozgólépcsők, sima lépcsők és kerülők beiktatása.

Ez egy közepes nehézségű metróállomás térképe haladó babakocsizóknak. Így első ránézésre logikusnak tűnik, de a helyszínen már esküszöm hogy sokkal bolyolultabb a téma, a liftek a legváratlanabb helyeken bukkannak elő és tűnnek el, néha igazi kihívás a kijutás.

Nudlibár

Nem vagyok egy tipikus japán háziasszony, nem készítek reggelit apa-sannak, ebédet is csak az egyévesre való tekintettel főzök néha és meleg vacsorával sem várom a munkában megfáradt családfenntartót. A japán tanár meg is kérdezte egyszer hogy mi a fenét eszünk mi esténként, nem látja hogy főznék valamit, viszont ’vacsorázni megyünk’ felkiáltással mindig diszkréten elvonulunk az egyévessel amíg ő apa-sant oktatja. Amikor mondtam, hogy aznap pl. vajas-mézes kenyeret ettem kakaóval, elég zavart lett a tekintete, szerintem azóta sem dolgozta fel ezt az információt. A nemfőzésemet azzal ideologizálom meg, hogy bolond lennék annyi időt tölteni a konyhában, amikor rengeteg étterem van a környéken ahol gyorsan és olcsón lehet az én ’remekműveimnél’ sokkal finomabb étkeket szerezni és a felszabaduló időt inkább a kiskorú szórakoztatására fordítom.

A kedvencem egy japán tésztás éttermem, amit Al Bundy után szabadon mi csak nudlibárnak hívunk. Nagy nehezem már kezdtem kiismerni magam az ételek között, erre a melegre való hivatkozással, mindenféle előzetes értesítés nélkül össze-vissza kavarták a menüt. Ok hogy kell egy kis változatosság, de azért az mégis szemétség, hogy pont az én kedvenc csirkés udonomat vették le a menüről, és helyette mindenféle más ismeretlen tésztákat raktak fel. Az történt ugyanis, hogy a nagy melegben száműztek pár forró ételt  és az étlapot elárasztották az évszaknak megfelelő hideg tésztákkal. A dolog úgy néz ki, hogy kapsz egy hatalmas jéghideg tésztahalmot, belemártogatod a mellette lévő ugyancsak hideg szószba, és már szürcsölheted is befelé. Nagy előnye, hogy 3 perc alatt kész és szerintem az egész cucc nem több 300 kalóriánál.

Néhány hete elhívott ebédre egy japán lány és már majdnem kezdtem sajnálni, hogy ebben a melegben egész délelőtt a sütő mellett fog aszalódni, és rögtön fel is idéződött bennem a túrós palacsintás fiaskó előtti izzadós küzdelem a konyhában, de amikor odaértem mondta, hogy most áll még csak neki a kajának. Na remek, gondoltam, ebből sosem lesz ebéd (az ebéd szóra valahogy még ennyi hónap Japán után is mindig a klasszikus háromfogásos leves-husi-süti menüre asszociálok), de mire kezet mostam és nem minden hátsó szándék nélkül felajánlottam a segítségemet, már készen is volt a ’jeges’ tésztával.

Bár nagyon beleléptek a lelki világomba  a nudlibárban ezzel az udonos dologgal, de el kell ismernem, hogy elég jó ez a hideg tésztás mutatvány. Azért a néhai csirkés udon emlékére amikor ilyen tésztát veszek és senki sem látja, otthon bedobom a mikróba pár percre melegedni...

Aka-chan alapvető életfilozófiája szerint kaját nem utasítunk vissza, de a hideg tészta őt is felkészületlenül érte amikor a fent említett ebéden a szájába tömtem egy adaggal, és láthatóan kérdően nézett az ebéd elkövetőjére, hogy akkor ezt most hogy is gondolta. (A szokatlanul jó képminőség annak köszönhető, hogy kivételesen nem én voltam a paparazzi.)

Tsuyu

Már két hete hivatalosan is esős évszak van Japánban. Szerintem amúgy is elég sokat esik az eső, és bár feltűnt, hogy a ruhák egyre nehezebben száradnak az erkélyen, de ha nem lenne állandó beszédtéma a japánoknál, talán mi észre sem vesszük hogy már tsuyu van. Az is lehet, hogy már unják Japánt az esőfelhők és idén Magyarországon próbáltak szerencsét, mert annyira nem szörnyű ez tsuyu, mint amennyire ijesztgettek vele. Én azt hittem hogy majd megállás nélkül esni fog az eső, gondoltam ezért is hívják esős évszaknak, de nem esik sokkal többet mint korábban. Viszont meleg van és általában olyan pálmaházasan párás az idő, helyes kis izzadságfoltok vannak mindenkin és minden hozzádragad amihez hozzáérsz. A japánok mondjuk már akkor meg akartak fulladni a párától, amikor mi még nem is érzékeltük hogy párásabb a levegő a megszokottnál. Apa-san azt mondja, hogy az irodában már hetek óta szenvednek és izzadnak a kollégák és színpadiasan legyezgetik magukat a kiosztott papírlegyezőkkel. Végre valami hasznát vesszük hogy a hegy tetején lakunk, mert itt fent egész jó klíma van.

Esni pedig eshet nyugodtan, a japánokat nem éri felkészületlenül. Minden háznál, boltnál és állomásnál van esernyőtartó (van ahol külön napernyőtartó is van... boccs), ahol még napos időben is van néhány ottfelejtett esernyő és állítólag ha szükséged van rá, ezeket simán ’kölcsön’ lehet venni. Aztán a boltok elé kiraknak egy állványt, ahonnan le tudsz tépni egy kis zacskót, amit ráhúzol az esernyődre bemenet és így nem fogod végigcsöpögtetni esőlével a padlót. A múltkor kénytelen voltam venni egy rövidnadrágot, mert az összes nadrágom vagy bő lett a több hónapos kalória megszorító japán diéta alatt, vagy különböző eredetű foltok vannak rajta (leettem/leöntöttem/kiskorú ette le/öntötte le/játszótéri balesetet szenvedett és stb). Szóval amikor megvettem, elég esőre álló idő volt, úgyhogy az eladók biztos ami tuti alapon a papírzacskóra még húztak pluszban egy nejlonzacskót is, nehogy véletlenül elázzon az új rövidnacim. Az gondolom már túl logikus lett volna, hogy eleve nejlonzacskóba rakják a cuccost, de tény hogy így sokkal jobban éreztem a törődést. Ezek nagyon figyelmes dolgok, és tovább növelik a szolgáltatások egyébként is magas színvonalát, de szerintem rengeteg szemetet termel fölöslegesen az amúgy is csomagolásmániás országban (majd egyszer erről is írok bővebben).
Néhány esős évszak szakértő szerint már a tsuyu vége felé járunk (na ezt sem vettük észre), úgyhogy felesleges volt az a sok aggodalom és a két heti élelemtartalék a mélyhűtőben a monszun miatt, mert az idei tsuyu nagyon komolytalanul adja elő magát.

És végre értelmet nyert a bejárati ajtónk előtti kis akasztó is. Úgy tűnik ide szokták felakasztani az esernyőket. Ez a szomszéd akasztója, nálunk a nemek aránya miatt igen valószínűtlen egyszerre két darab rózsaszínű esernyő.

A meleg további hozadéka, hogy az egyik vendégségben ellestem hogyan tud a hűtő jeget csinálni úgy automatice (a sima hűtőben beletöltöd a vizet és pár óra múlva már kanalazhatod is a jeget a mélyhűtőből). Ezzel megint egy taggal gyarapodott az a lista, ami azokat a dolgokat tartalmazza, amiket kénytelenek leszünk hazaköltözés után otthon beszerezni, mert Japán után már nem fogunk tudni nélkülük élni.

A lista többi eleme eddig:

- melegített WC ülőke: első számú kedvenc, egyszerűen nem lehet vele betelni!

- automata sebváltó: nem kell sokat magyarázni, jó és kész

- rizsfőző:  a mosogatógép után a legjobb találmány, ha valaki olyan lusta háziasszony mint én és pluszban a család ipari mennyiségben fogyasztja a rizst; csak az istenért! Miért kell zenélnie??? Miért???

- gombnyomásra feltölthető fürdőkád; külön hőfok anyucinak, apucinak és a kölöknek: először azt gondolod micsoda marhaság, egy hónap múlva viszont már nem tudnál meglenni nélküle

- beépített szárító a fürdőben: a ruhák pár óra alatt megszáradnak; Green Peace-es aktivistáknak viszont nem ajánlom, elég sok energiát fogyaszt.

Nem ciki a szemétszedés

Ma a játszótéren megjelent egy csinosan öltözött idős néni napernyővel. Először lefutottuk a kötelező köröket, hogy hány éves a kiskorú, honnan jöttünk, és milyen jól beszélek japánul - ami persze nem igaz, csak ezt a pár mondatot tudom már készségszinten napszaktól függetlenül előadni és ettől mindig nagy csodálattal néznek rám. Ezután fogott egy zacskót, és derűsen összeszedte a környéken talált szemeteket, hűsölt egyet még az árnyékban és nyilvános kukák hiányában a zacskóval együtt arrébb állt.

Hasonló jelenetet már máskor is láttam, van, aki hosszú csipeszekkel érkezik a parkba és séta közben összecsipeszeli a szemeteket. Néha egész csoportokat látni, akik társadalmi munka jelleggel, valószínűleg vállalati utasításra szedik a szemetet. Elöl megy a zászlós vezető, utána gondolom beosztás szerint libasorban az öltönyükre színes uniformist húzó irodai munkások. Nagyon dicséretes, bár a módszer nem túl hatékony, mert a fegyelmezett sor miatt az első három ember összeszedi a szemetet, a többiek már csak a bokrokban kotorásznak fontoskodva.

A szemétszedős néni után pedig jött a kedvencem. A még bizonytalanul járó bölcsiseket fonott kosarakban ’szállítják’ a játszótérre (két gyerek, egy óvónő arányban). Ez a kép nem sikerült jól, mert mire előkapartam a fényképezőt, addigra a gyerekek nagy része már javában csúszott-mászott a játszótéren. Akkor a legaranyosabbak, amikor hat lurkó kapaszkodik egyszerre a rácsokba, nézelődnek kifelé és csak a az orrukig látszanak ki a kosárból. A japán gyerekek kicsinek olyan édesek tudnak lenni. Megfejthetetlen biológiai rejtély hogy mi történik velük mire felnőnek...

A másik bölcsis fuvarozó módszer, amikor kötelet húznak ki, és az elágazásokban lévő karikákba kapaszkodnak az elbámészkodni hajlamos bölcsisek. Ha jól megnézed, a képen az is látszik, hogy az egyik kiscsaj menni még alig tud, de azt már elleste a nagyobbaktól, hogy ha fényképeznek, akkor békejelet kell mutatni a kamerába.  Ez a japánoknál egyébként egyfajta reflex ha működő kamera kerül eléjük (ld. még Márti fényképét a jobb oldalon - tudhat valamit a leányzó...).

Ingyen CD-s rádió

Az egész az egyéves hajával kezdődött. Tegnap este egy hirtelen ötlettől vezérelve levágtuk a haját. Az alapkoncepció -hogy ne legyen olyan melege a lobonca alatt-, nem volt rossz, de a kivitelezés nem lett túl sikeres. Elég sokat forgolódott a művelet közben, úgyhogy most úgy néz ki szegény, mintha cafatokban tépték volna ki a haját. Ma egész nap sapkában engedtük csak nyilvánosság elé, de arra gondoltunk, hogy ne kelljen élete hátralevő részét ilyen állandó sapkás száműzetésben leélnie, kellene szerezni egy hajnyírót, hátha még helyre lehet hozni a jó ízlés és szerencsétlen kiskorú ellen elkövetett hajvágásunkat.

El is mentünk a legközelebbi műszaki boltba, ahol új és használt cuccokat lehet venni. Éppen azon értekeztünk apa-sannal, hogy az a  békás izé a dobozban vajon tényleg egy hajnyíró, vagy csak egy jól sikerült japán hajvágó imitátor, amikor megláttam ŐT a szemközti polcon. Azóta szeretnék egy CD-s rádiót amióta kijöttünk Japánba. A laptop hangszórójának dobozhangja nagyon bántja a fülemet, a Petőfi rádió az interneten keresztül egyébként is eléggé akadozik és már nagyon hiányzik valami zenei aláfestés a mindennapjainkhoz.

Szerencsére emlékeztem a japán nyelvkönyvből a vásárlásos szituációra és megkérdeztem japánul hogy mennyibe kerül az adott portéka. A könyvben az eladó-san ilyenkor készségesen mond egy számot, majd ennek függvényében megtörténik az adásvétel. Ez a japán néni nyilvánvalóan nem olvasta a nyelvkönyvemet, mert a várt szám helyett egy kisebb monológba kezdett. A japánoknak különben is van ez a gyorsbeszéd szindrómájuk, aminek az az egyik tünete, hogy minél lelkesebbek az adott témával kapcsolatban, annál gyorsabban és hosszabban beszélnek, a másik pedig hogy bármilyen határozottan is állítja a beszélőpartnerük hogy nem ért japánul, az csak olaj a tűzre. Ez egyébként rettentő idegesítő. Szóval annyit tudtunk kihámozni a válaszból, hogy nem jó a magnó része, úgyhogy vigyük csak el nyugodtan ingyen. Gondoltuk biztos nem ezt mondta, úgyhogy visszakérdeztünk, de erre egy még hosszabb monológba kezdett és magyarázott valamit a magnó eredetéről, de a lényeg megint csak úgy tűnt az, hogy vigyük csak el ingyen. Japánosan vakartuk egy kicsit a fejünket, de aztán úgy döntöttünk vigyük, ha már ilyen adakozó kedvében találtuk a nénit. Kifelé menet a kiskorú kezébe is nyomott még egy ingyen rózsaszínű halacskát formázó egyébként fogalmunk sincs mit. A sétából visszafele hoztunk neki sütit hogy mi se maradjunk le az adakozásban, még szerencse hogy kettőt vettünk, mert addigra a férj bácsi is megérkezett már. Az istennek nem akarták elfogadni a sütiket és némi huzavona után végül a néni kezébe kellett nyomnunk őket. Még volt egy gyenge próbálkozása hogy az egyik sütit visszacsempészi az egyévesnek hogy ő egye meg, de mi már hajtottunk is el a babakocsival a tett helyszínéről, természetesen szigorúan csak megfelelő számú hajlongás után.

Még MP3-at is tud olvasni, amit már igazán nem vártam volna el egy ingyen zenedoboztól. Már teszt rádióhallgatást is tartottunk az egyévessel. Neki nagyon tetszenek a japánok olyan Zsédásan nyálas melódiái, építőkockázás közben még a fenekét is riszálja hozzá, de lassan inkább előkotrom a CD-imet, hogy még idejében megtudja hogy van zene Zsédán túl is...

A másnapos túrós palacsinták

Tegnap este az is kiderült, hogy nem csak a halászlevet nem szeretik a japánok, de a túrós palacsintát sem. Legalábbis annak a négy japánnak aki tegnap nálunk vacsorázott nem lett a kedvence. Apa-san gulyásleves kreációjánál még elismerően bólogattak és tempósan kanalaztak. Még repetát is kértek, meg is tanították apa-sannak hogyan kell repetát kérni japánul és a gulyásleveshez gyártott pogácsámat is gyors ütemben pusztították. Amikor a túrós palacsintára került a sor, akkor még lelkesen csináltak egy fényképet a tepsiről, vigyorogva beleharaptak, de aztán egyszerre hallgatott el mind a négy japán, a bólogatások is egyre ritkábbak lettek és néhány falat után teljesen megszűntek. Nagy nehezen legyűrtek fejenként egy egyész darabot az időjárásról beszélgetve és aztán gyorsan javasolták, hogy vegyük elő a desszertet amit hoztak.

Kicsit csalódott voltam, mert a menüt ők kérték és nem vagyok az a konyhatündér fajta, de a kedvükért egész délelőtt a 30 fokban és 80%-os páratartalomban zuhanysapkával a fejemen és kifordított pólóban (nem voltam hajlandó visszafordítani amikor észrevettem, mert az ugye szerencsét hoz elvileg, de ez most annyira nem jött be…) sütöttem, sodortam és pirítottam a túrós palacsintákat és lehetőleg mindenkivel összevesztem aki a közelembe jött. Ezúton is üzenem kedves családomnak, hogy amikor hazamegyünk nyáron, túrós palacsintát még fényképen sem szeretnék látni, mert most itt lapul kábé 70 darab másnapos palacsinta a hűtőben (mínusz egy amit az egyéves reggelire elfogyasztott - még szerencse hogy ő mindent megeszik), sőt még a múlt héten is az volt a menü, mert próbasütést is csináltunk.

A VB és a családi biznisz

Az előző japán turistás témáról jutott eszembe hogy még a foci VB-ről is akartam írni érintőlegesen. Nem mintha engem annyira lázba hozna a foci, de a VB-nek én is örülök, mert végre ki tudom aludni magam a meccsek alatt. Az első meccs itteni idő szerint fél 9-kor kezdődik és a félidőre már jóízűen durmolok a kanapé mellett rögtönzött ágyon. A foci mellett a Forma 1-en tudok még kitűnőket szundítani. Csak a Palikra szoktam felébredni, amikor extázisba jön, vagy tirpák módon kioktatja szerencsétlen "Gyulám"-at. Szerintem az egész Forma 1-ben ez a Stan és Pan páros a legjobb.

Na de nem is ez az érdekes, hanem amit apa-san mesélt. A Japán-Kamerun meccs után másnap jött haza, hogy jól lehordták a kollégái, hogy nem rendelt pizzát a meccsre. Már reggel azzal fogadták, hogy megkérdezték mennyit kellett várnia a pizzára előző este. Mert állítólag itt mindenki tudja, hogy focimeccset pizzaevés közben KELL nézni, úgyhogy apa-san kollégái is kivétel nélkül mind pizzát rendeltek és még a hírekben is bent volt hogy Nagoyában 1 órát (hűha...) kellett várni a pizzára, annyira sok rendelés futott össze. Egyre jobban érik bennem a gondolat, hogy alapítok egy céget és a külföldi idetelepülőknek fogok bevezető tréningeket tartani, szerintem nagyobb sikere lenne mint a nyelvóráknak és elkerülhető lenne néhány ilyen kellemetlenség. Mert ugye te azt gondolod hogy milyen birka dolog már hogy kivétel nélkül mindenki pizzát rendel, közben pedig már csak azt veszed észre, hogy másnap körbeállnak a kollégáid és amikor leszegett tekintettel bevallod hogy nem ettél pizzát a meccshez úgy néznek rád, mintha te lennél a birka. Ez nagyon jellemző rájuk, mármint hogy gondolkodás és kérdés nélkül képesek azt csinálni amit mondanak nekik, bármi legyen is az. Apa-san mindig mondja is nekem, hogy itt kellene kitalálni valamit és eladni a japánoknak. Ha ők egyszer rákattannak valamire, akkor az 130 millió rajongót jelent. Már csak ki kellene találni hogy mi legyen az. Első gondolatunk a nálunk már bevált lábbal hajtható műanyag motor volt (ld. tatami szoba kép). Néha ki is szoktam vinni a játszótérre és ráültetem a kiskorút, hogy népszerűsítse egy kicsit, de azon kívül hogy bambán néz rajta egy darabig és lekéretőzik róla, nem sok hajlandóságot mutat arra hogy segítsen beindítani a családi bizniszt, úgyhogy egyelőre még nem gazdagodtunk meg. Reméljük nagyobb korában több üzleti érzéke lesz, mert így várhatjuk majd hogy eltartja a szüleit.

Instant Japán

Sikerült rábeszélnem családom két tagját, hogy jöjjenek el és nézzék meg a saját szemükkel, hogy mit is tud ez a Japán felmutatni 11 napban, illetve hogyan élünk mi itt két japánóra között. Konkrétan anyukám és a húgom fog minket két hét múlva meglátogatni. Húgommal már repültünk együtt, de anyukám még szűz ezen a téren. Azt hiszem a Budapest-Nagoya kicsit erős kezdés lesz, de legalább a repülőút és a jetlag után a feszített program amit összeállítottam, már meg sem fog kottyanni neki.

Mert persze japánosan nem szeretjük a spontán dolgokat, úgyhogy már össze is állítottam a programot a 11 napra. Kihasználva a remek lehetőséget gyorsan gyártottam is belőle egy Excel táblát. Sötét múltam miatt (t.i. sokáig kontrolling vonalon rontottam a levegőt multi típusú céges szerveződéseknél), Excel tábla függő vagyok, úgyhogy ha nem látok huzamosabb ideig Excelt, akkor egy idő után ideges rángás áll a jobb kezembe. Szóval megvan a program. Igyekeztem belesűríteni minél több olyan dolgot ami elsőre eszébe jut az embernek Japánról, hogy ha majd hazamennek, ne lehessen őket zavarba hozni a japán sztereotípiákkal kapcsolatos kérdésekkel és szükség szerint fényképpel is tudják bizonyítani a látottakat. Lesz shinkanzenezés, teaszertartás, gésás fotózkodás, Edo kori vár, buddhista templom és szusi minden mennyiségben. Talán még egy pachinko terembe is elnézünk. Sőt önkéntes alapon az egyik szentélybe még két japán ismerősöm is elkísér minket, úgyhogy reprezentatív módon a japán háziasszony prototípusával is meg fognak ismerkedni. A két japán leányzó annyira belelkesült hogy jön a családom, hogy már el kezdtek szervezni nekünk valami kimonópróbálgatós programot is, de még idejében jeleztem hogy a fenébe is, sajnos pont aznap nem érünk rá, valamilyen nagyon fontos egyéb-bármilyen programunk lesz.

A legnagyobb kihívás Kiotó feldolgozása lesz egy nap alatt. Talán nem véletlen, hogy Tobával ellentétben az útikönyv 64 oldalban foglalkozik Kiotóval. Mi kénytelenek leszünk egy nap alatt pánikszerűen lerohanni a látványosságokat. Azt hiszem a kevesebb néha több elvet fogjuk követni és hogy ne vesszenek össze a nemzeti kincsek, majd egy kalapból kihúzzuk hogy mit nézzünk meg…

Ha igazán japánosan akarnánk csinálni ezt a turistás dolgot, akkor szigorúan azokban az éttermekben ennénk és azokon a helyeken fotózkodnánk, amik fel vannak sorolva az útikönyvben. Végül is igazuk van a japánoknak, legalább a szabadságuk alatt sem kell gondolkodniuk, de ezt is kicsit túlzásba tudják vinni. Ők szerintem még akkor is képesek lennének bemenni egy halászlé csárdába a magyar Pusztában, ha történetesen utálják a halászlevet (és sajnos ki kell ábrándítsak minden halászlérajongó magyart, a japánok utálják a halászlevet), mert ha egyszer azt írta a könyv hogy oda be kell menni, akkor nincs mese, le kell tolni azt a halászlevet valahogy. Apa-san szerint a japánok annyira ragaszkodnak az útleírásokhoz, hogy ha a párizsi útikönyv nem írná hogy menjenek fel az Eiffel toronyba, akkor tuti felé sem néznének.

11 nap nem valami sok, úgyhogy sűrű a program, de ha szerencséjük lesz anyuéknak, talán egy 8-as erősségű földrengés is belefér majd. Annál is inkább, mert a nagyokosok szerint átlagosan 3 havonta van érezhető földrengés és nem mintha hiányozna, de mi már lassan 5 hónapja itt szégyenkezünk egy valamirevaló rengés nélkül, szóval időszerű lenne egy kis izgalom.