Celebgyerek

Ha Japánba jössz (és most nem Tokióról beszélek), és egyik felmenőd sem volt japán, esetleg ázsiai, előbb-utóbb hozzá kell szoknod az állandó figyelemhez. Én a könnyebb elvegyülés érdekében - de méginkább a 'próbaút' alatt tapasztalt őrületes fodrász árak miatt -, érkezés előtt japán-barnára festettem a hajam, de napszemüveg nélkül így is mindig kiszúrnak a tömegből. Viszont végre egy hely, ahol nem érzem magam alacsonynak. Ez is valami!

Engem még többé-kevésbé diszkréten bámulnak és csak lopva mernek rám nézni. Kivételt csak a kisgyerekek képeznek, akik még nem érzik cikinek azt ha elém állnak a boltban és tátott szájjal bámulnak, úgy hogy a szüleiknek kell őket arrébb rángatni. Persze ez nem minden napos szerencsére, de többször előfordult már. Sőt, apa-santól van amikor meg is ijednek. Amikor megérkezik a házba, néhány gyerek azonnal menekülni kezd, és a szüleit is futásra próbálja rábírni 'Jön a gaijin*!' felkiáltással.

Amikor a kiskorú is velem van, egészen más a helyzet, olyankor elszabadul a pokol. Falfehér bőrével, szőke hajával és kék szemeivel maga ellen hívja ki a sorsot. A legtartózkodóbbak csak mellettünk elhaladva, vagy egyéb helyekről vigyorognak ránk. Ilyenkor persze illik visszamosolyogni, de minimum kedves ábrázatot vágni, ami nekem lassan egy év után, különösen a reggeli órákban esik nehezemre. Ráadásul a kiskorú, ezzel a szőke haj-kék szem kombinációval önkéntelenül is azt a sztereotípiát erősíti, hogy a fehér ember, mint olyan, szőke és kék szemű. Ezért az első mosoly után, rögtön jön is a zavart arckifejezés, amikor rám, és sötétbarna hajamra esik a tekintetük. Kis homlokráncolás, még egyszer, jobban megnézik a kék szeműt, majd ismét engem. Közben csikorognak a fogaskerekek, hogy akkor ez most hogyan is van, nem erről volt szó... 'Na jó, biztos az apja', nyugodnak meg végül gondolom. (Dupla csavar, amikor ő is velünk van, és tovább bonyolítja a helyzetet az ugyancsak barna hajával.)

Aztán a merészebbek már integetnek is. Ja, és van ez a közléskényszerük, hogy muszáj ilyenkor felsorolniuk pár angol szót, amit ismernek (volt egy ürge egyszer, aki amikor mellettem elhaladt, lazán odavetette nekem, hogy 'Peace!**'. Nem figyeltem oda, és mivel azt gondolta hogy biztosan nem hallottam meg, kicsit jobban odahajolt, és hangosabban újra elismételte, és még mutatta is hozzá az egyetemleges jelet...). Ezt azért teszik, mert a japánok szerint egy fehér ember - azon kívül hogy szőke és kék szemű természetesen -, csakis amerikai lehet, slussz-passz. Jobb, ha mindjárt az elején elfogadod új nemzetiségedet, vitatkozni nem érdemes.

A legfanatikusabb rajongók természetesen a nyugdíjasok. Ők már nem ismerik a személyes szféra fogalmát. Bárhol, bármikor botlunk bele ebbe a típusba, az utunkat állják, jelezvén, hogy közelebbről is meg kívánják tekinteni az amerikai gyereket. (Egyszer mentem a babakocsival a kiskorú elé a bölcsődébe és egy néni még az üres babakocsiba is behajolt). Pedig én pont ettől a korosztálytól tartottam, hogy majd nyilvánosan megköpködnek és eltángálnak az esernyőjükkel múlt századi sérelmeik miatt. De bármennyire is agresszívnak tűnnek, valójában ártalmatlanok.
Néha azért tettlegességre is sor kerül. Amikor a kék szemű haját tapogatják, akkor még rezzenéstelen arccal tűröm az eseményeket (de a mosolyom már nem természetes), de amikor a kezéhez, vagy az arcához érnek, különösen influenzás időszakban, akkor már felmegy bennem a pumpa. Ráadásul félelmetesen gyorsak. Ilyen kiélezett helyzetben általában pislantani sem merek, és a levegőt is vissza tartom hogy idejében közbe léphessek, de bizonyára nagy gyakorlatuk van már a gyerektapogatásban, mert csak ritkán tudom megállítani a kéretlen kezeket. Aztán a buszon, vagy a metrón, ahol több idő áll rendelkezésre az ismerkedésre, különböző homályos eredetű savanyú cukorkák és egyéb édességek kerülnek elő a táskákból. Ezeket megpróbálom megszerezni, mielőtt a kiskorú megkaparintja, de a simogatásokhoz hasonlóan, itt is villámgyorsan történnek az események.

A fiatal lányok külön kategóriát képeznek. Kávéházakban és metrón nyíltan flörtölnek a kék szeművel, aki jól időzített mosolyokkal adja alájuk a lovat. Amikor nem nézek oda, megpróbálják lefényképezni a telefonjukkal, de amikor lebuknak, nagy vihogás támad, és elszégyellik magukat.

Szóval nincs olyan réteg, amit hidegen hagyna a szőke haj és kék szemek, még a legzordabb tekintetű salary man***-ek és a legvadabb kinézetű tinédzser fiúk is készek azonnal kukucskásat játszani a metrón, amint a kiskorúnak elhagyja egy mosoly a száját.

Már gyűjtünk a gyerekpszichológusra, akire nyilvánvalóan szükségünk lesz, miután hazamegyünk. Nem tudom hogyan fogadja majd az addig sztárként ünnepelt kiskorú, hogy közömbösen fognak elhaladni az emberek mellette az utcán, és a játszótéren is csak egy lesz a harminc szőke, kék szemű gyerek között...

Gyakori életkép. A kiskorú futás közben megtorpan, hogy kellese kicsit magát a rajongók előtt.

*A 'gaijin' szóval a külföldieket illetik, ha eddig még nem mondtam volna. Van egy enyhe pejoratív felhangja is, így szemtől szemben nem is használják. Mert az ő felfogásuk szerint ugye vannak a japánok, és a világ másik, szerencsétlenebbik fele, a kívülállók. Nem kevés nemzeti öntudat van bennük, amit tulajdonképpen én irigylek tőlük, még ha néha idegesítő is ez a felsőbb rendűségi érzésük.

**Béke. Nagyon belejöttem a csillagozásba.

***Irodai alkalmazott. Manapság ennek is van egy kis pejoratív jelentése. Nyúzott, agyonhajszolt (de legalábbis az irodában sok időt töltő), hazafelé a metrón elalvó, öltönyös férfiak, aki tényleg szó szerint a cégnél töltik az életüket és otthon már nem nagyon találják a helyüket.

Rend a lelke mindennek

A minap pakolgattam (Mert ezt is szoktam. Néha hasznos is az ilyen, január elején pl. papírszortírozás közben találtunk egy, valószínűleg még december elején megkapott adventi képeslapot. Még beszéltük is karácsony körül apa-sannal, hogy mehet a fenébe az a bizonyos lapküldő, nem is küldött karácsonyi üdvözletet, legalább mi gaijin-ek tartanánk össze - mi ekkor még csak virtuálisban gondolkodtunk. Ja, és persze mi sem küldtünk, de magával szemben az ember mindig elnézőbb.), és a kezem közé akadt apa-san kondi tagsága, és vele együtt a 'házirend' is. És tényleg benne van, hogy tetoválással nem engednek be, illetve ha csúnya, rossz gengszter, vagyis Jakuza tag vagy, akkor sem látnak szívesen.



Mert érdekel mások véleménye...

..., de leginkább lusta vagyok fölöslegesen dolgozni vele. Szóval ha te is úgy akarod (ld. jobb oldalt az esetlen kérdésfeltevést), akkor raknék fel pár fényképet Japánról, a japán tájak és egyebek iránt érdeklődőknek, szemügyre vételezés céljából.

Ha érdekel, akkor Klikk oda jobbra, de akkor is Klikk ha nem érdekel. Legfeljebb megsértődöm, de nem valószínű.

Ja, és persze köszi, meg minden.

Kérsz valamit a conbiniból?

avagy haikuoritifeisharutishu és társai

Szóljunk néhány szót a Japánt átszövő 'conbini' hálózat jelenségéről. Magyarázat helyett jöjjön most egy hosszabb nyelvi kitérő sok lábjegyzettel, várhatóan  többek el fognak aludni olvasás közben, és a befejező, a 'conbini' lényegi elemeit összefoglaló részhez már csak a legstréberebbek jutnak el....
Egy kezdő japán-angol tanulónak nem sokat mond ez a szó, több hónapos itt tartózkodás után viszont már az ember sokkal fogékonyabb a tömérdek angolból átvett* szó megfejtésére. Egy idő után, amint meglátsz egy katakanával** írt szót, a képzeleted szárnyalni kezd, és a szabad asszociációk tömegével tódulnak az agyadba.  

Vegyünk is mindjárt néhány példát. Kezdjük az egyszerűbb szavakkal (sorrend: katakana/ romaji*** - angol), amiknek eredetére pár japán óra után, ill. ha más nem, a szövegkörnyezetből általában rá lehet jönni:

• グラム/guramu  -  gramm
• サラダ/sarada (ejtsd szarada)  -  salad
• カ—ド/kado - (ejtsd kádo)  -  card

Trükkösebb szavak, kell némi gyakorlat hozzá, hogy rájöjj miről van szó:

• ガラス/garasu (ejtsd garaszu)  -  glass
• ユ—モア/yumoa (ejtsd júmoa)  -  humour
• テ— ブル/teburu (ejtsd téburu)  -  table

És ezzel el is érkeztünk a 'conbini' típusú szavakhoz, amik túl hosszú, általában összetett szavak praktikus rövidítései:

• ペソコン/pesokon (ejtsd peszokon)  -  personal computer
• エアコン/ eakon  -  air conditioner
• デパ—ト/depato (ejtsd depáto)  -  department store****

A szemfülesebbek már kitalálhatták, hogy 'conbini' szó, az angol convenience store japán megfelelője.
Bónusz pontért ki lehet találni milyen angol szöveget rejt a bejegyzés alcíme. Mert imádnak angol feliratokkal ellátni mindent, de szóközöket nem mindig hagynak a szavak között. Segítségül annyit elárulok, hogy négy szóból áll és a mellettem lévő zsepis dobozról másoltam. Apró betűs részt elolvasók előnyben.

Szóval a conbini, az egy éjjel-nappal nyitva tartó bevásárló alkalmatosság. Hasonlatos a nálunk is megtalálható non-stop boltokhoz, vagy benzinkutakhoz, mármint a bolt részéhez. Ezek japán társai viszont vérprofik. Kis méretük megtévesztő, valójában nehezen tudnál olyan használati cikket mondani, amit ne lehetne éjjel kettőkor egy conbiniból beszerezni. Lehet kapni rengeteg ételt, italt, snack-et, újságokat, mangkákat, esernyőt, írószereket, tisztító és tisztálkodási szereket, sminkkészletet, csavarhúzó szettet, édi-cuki figurákat és stb. Sőt! Lehet kaját melegíteni, fénymásolni, faxolni, pénzt felvenni, fényképeket kinyomtatni, lottót feladni és természetesen a pisi-kaki ügyek is megoldhatóak. A conbininek olyan jól sikerült beilleszkednie a japán társadalomba, hogy egy mai átlag japán alapvető életfunkciónak ellátásához feltétlenül elengedhetetlen.  A parkolója napszaktól függetlenül mindig tele van autókkal (általában járó motorral, erről majd egyszer később a 'japánok és a környezetvédelem' című tényfeltáró fejezetben), egy modern embernek ugyanis mindig akad valami halaszthatatlan conbiniben vásárolni való dolga. Ha más nem, egy kis rohasztott babos-rizses harapnivaló mindig lecsúszik, conbinibe pedig jövet-menet belebotlik az ember. Elképzelhetetlenül sok van belőlük, nehéz úgy egy várost fényképezni, hogy ne lógjon bele az utcaképbe legalább egy conbini.

Hogy jobban el tudjuk képzelni egy átlag japán ember viszonyát a conbinikhez, képzeljük magunk elé egy mítinget apa-san cégénél, ahol éppen apa-san egyik Magyarországról visszaköltözött japán kollégája tart előadást kis hazánkról. Az egész nem tart tíz percnél tovább, de emberünk az ország bemutatásakor a demográfiai részen kívül azt is fontosnak tartja megemlíteni, hogy nálunk nincsenek conbinik. Amint ez elhangzik, a döbbenet azonnal kiül az arcokra, az addig bóbiskolók rögtön felriadnak (még a szájuk szélén kacérul folydogáló nyálcsík is megdermed ijedtében), ill. néhányan levegő után kapkodnak...
Ezek után apa-sannak nehéz dolga lesz, ha ezt a hazánk tekintélyén esett csorbát ki akarja köszörülni.  Nyilvánvalóan nem lesz könnyű beadni japánjainknak, hogy több civilizált társadalom is gond nélkül elműködik conbinik nélkül.

A közlés körülbelül olyan fokú megrökönyödést és hitetlenkedést válthatott ki a hallgatóságból, mint amikor arra a gyakori kérdésre hogy mi milyen halakat eszünk Magyarországon, a gyér felsorolás után elárulom, hogy Magyarországnak nincsen tengere.

*Nyilván nem csak az angolból vettek át szavakat, de ezekből van a legtöbb.

**A katakanák viszonylag egyszerű japán írásjelek, amikkel az idegen eredetű szavakat írják, mert ugye nincsen kanji rájuk.

***A romaji pedig a japán karakterek latin betűs átírása, nagyjából gondolom az angol kiejtés szerint fonetikusan.

****A japán betű- és hangkészlet, egyébként az angolhoz és magyarhoz képest igen szűkös. Ez sok mindent megmagyaráz. Pl. az 'l' és 'f' betűket nem nagyon tudják kimondani, így lesz a coffee szóból kohi és a ball szóból boru. Nincs mássalhangzó torlódás sem. Pl. a mi krumpli szavunkba beletörne egy japán nyelve és valami olyasmi jönne ki a végére, hogy kurumupuri.

Három új japán szó Újévre

Úgy döntöttünk, hogy most karácsonykor kipróbáljuk a japán családmodellt és ki-ki a szerettei körében ünnepel majd. Ennek megfelelően apa-san a szentestét az eredeti tervek szerint a leendő japán főnökével kettesben egy meghitt vacsorán, mi a kiskorúval pedig egy doboz szaloncukor és egy kellemes fosós-hányós vírus utóhatásai társaságában töltöttük volna. (Tuti tipp a túlzott mákos bejgli fogyasztás miatt aggódóknak. Egy jól időzített calici vírus és előre le van tudva az ünnepek utáni fogyókúra. Jóval olcsóbb és hatékonyabb is, mint egy 20 alkalmas Step Aerobic bérlet). Végül apa-san 'jövendőbelije' 23-án ráeszmélt a szenteste keresztény körökben betöltött nem csekély jelentőségére és sűrű bocsánatkérések, plusz egy zacskó kulináris hungarikum (ld. tarhonya, pirospaprika és vegeta) átadása kíséretében megelégedett egy karácsonyi ebéddel is. A család legifjabb tagja (apa-san jr.) így is már régen aludt mire az apja hazaért este a munkából, így kellő számú résztvevő hiányában a karácsonyt másnapra elnapoltuk.

Bár a japánok szemszögéből már a fadíszítéssel is rég elkéstünk, mert mivel az amerikaiak már november végén, hálaadáskor feldíszítik a fát, a japánok is erre az időpontra vannak berendezkedve. Az egyik lány fel is hívott 22-én, hogy ha nem zavarnának, felugranának a fiaival megtekinteni nyilvánvalóan tökéletesre sikeredett fánkat és a karácsonyi fényárban úszó lakásunkat. Ki kellett ábrándítanom, hogy maximum egy műfenyővel díszített karácsonyi gyertyatartót és opcionálisan egy otthonról kapott karácsonyi képeslapot tudok felmutatni referenciának a témában. Esetleg még el tudtam volna énekelni a Csendes éjt 3 nyelven, ha nagyon muszáj lett volna, de szerencsére idáig nem fajultak a dolgok.

A fát idén egyébként stílusosan 3 dimenziós origamis csillagok díszítették, ezúton is köszönet egyik kedves olvasónk, Seza last minute origamis segítségéért (ezittareklámhelye). (Volt egy gyenge próbálkozásom saját design alapján pehelycukorból készített karácsonyfadíszekkel, de a család többi tagja kritikán alulinak ítélte a produktumot; jut eszembe, 10 db. saját készítésű pehelycukor karácsonyfadísz jutányos áron igényeseknek eladó.)

A keresztény karácsonyi hagyományok ismeretlen eredetű félrefordítása nyomán Japánban a karácsony este úgy zajlik (már ahol zajlik egyáltalán), hogy a fiatal párok romantikus vacsorára mennek kettesben. Végülis az egyik fő motívum, a zabálás így megvan, sőt ajándékozás is van, vacsora alatt egy-egy kellőképpen drága szerelmi zálog is gazdát cserél. A karácsonyi romantika-kényszer miatt a facér japán fiatalok igyekeznek párt találni maguknak karácsony előtt, hogy a kötelező romantikus vacsorát feltétlenül ki tudják pipálni.

Az Újévi ünneplésnek viszont itt is nagy hagyománya van. Az átlag japán az Újévi ünnepeket a családdal tölti. Ilyenkor mindenki mochit készít és aztán pusztítja azt nagy mennyiségben. A mochi, az egy (ki gondolta volna) rizsből készült, nyúlós, meghatározhatatlan állagú édesség. Elrágni nem lehet, hanem egy tíz perces majszolás után kénytelen vagy egyben lenyelni (tapasztaltabb gaijin-ek azonnal kérnek egy pohár vizet amint feltűnik egy adag mochi 100 méteres körzetben; t.i. sajnos nem csak újévkor esznek mochit.). Feldolgozhatatlan, ragadós állagának köszönhetően az Újévi mochi minden évben több idős áldozatot is követel, akiknek a torkukon akadt egy falat. Év elején hírt adnak az áldozatokról, idén hatan haltak meg, és még 18 ember került kórházba miatta.

Akik túlélték az év fordulót, képeslapokat kapnak a családtól, barátoktól, kollégáktól. 2011 a nyúl éve, ezért az Újévi lapokra (nengajyo) nyulakat rajzolnak. A japán posta összegyűjti a decemberben postára adott Újévi lapokat és az összeset egyszerre (!), január 1-én kézbesítik ki. Mi is kaptunk párat.

 

Ez pedig a szomszéd kadomatsu-ja. Ezt a bambuszból készült díszt Újév környékén lehet mindenhol látni. Nekem személy szerint nem nagyon tetszik, de ez már legyen az én problémám.

Iskolai egyenruha...

... Azért valljuk be, nem lehet könnyű csajozni egy ilyen szerelésben.

A tél és konnektorok maximális kihasználtságának viszonyáról

Az elmúlt egy hét alatt, különböző alig észrevehető jelekből arra a következtetésre jutottam, hogy tél lett. Először apa-san kotorta elő egy halk morgás kíséretében a gardróbból a télikabátját - az teljesen irreleváns hogy én mikor veszem elő a télikabátomat, mert az én életem egy rövid, boldog nyári időszakokkal megszakított folyamatos didergés. Aztán arra lettem figyelmes, hogy a japán gyerekekről lekerült a sapka. A gyereksapka Japánban leginkább a napvédelem szerepét tölti be, a hideg nem számít, sőt jót tesz a gyereknek. Biztosra veszem, hogy a bölcsödében igen furcsának találják a kiskorú mínusz 30 fokig hitelesített téli outfitjét (Sálat sem lehet kapni kisgyerekeknek. És hogy miért nem? Természetesen azért, mert nem elég biztonságos…). Szóval december közepére a nap már eléri azt a gyengeségi fokot, amikor a japánok úgy gondolják hogy már nem indokolt a napvédő. A vélemények persze megoszlanak, én még ma reggel is találkoztam az utcán napernyős japánnal, igaz hogy sütött a nap, de reggel kilenc volt, és maximum 10 fok.

További árulkodó jeleknek tekinthetjük a csíkos takarók, illetve a ’Drágám, veszek egy forró fürdőt’ típusú mondatszerkezetek hirtelen elszaporodását a lakás különféle pontjain. A felismeréskor, miszerint a francba, tényleg hideg van, ejtettünk néhány könnycseppet a központi fűtés emlékére, elővettük az olajradiátorainkat, elzártuk a szellőzőket és ezzel berendezkedtünk a téli életmódra.

Bár nagyon jól titkolják, gondolom azért néha a japánok is fáznak, mert több elektromos vacogásgátló berendezést is feltaláltak. Egy ilyet nekünk is sikerült szereznünk. Az úgy volt, hogy a lakást bútorozottan kaptuk. Apa-san cége szerint viszont a szőnyeg nem tartozik az alapbútorok közé. Hiába, a padló baromi hideg, úgyhogy kénytelenek voltunk - természetesen a cég költségére - kitalálni valamit. Fondorlatos módon végül sikerült műszaki cikknek álcázni két darab fűtőszálas szőnyeget, amik hálózati kapcsolatba lépve és megfelelő számú gomb megnyomása után kellemesen felmelegítik magukat és a jéghideg lábainkat. Így lett az 1000 yenes rongyszőnyeg helyett 25.000 yenes fűthető szőnyegünk, hála a gondosan kidolgozott cégpolitikának.

A fűthető WC ülőkét már többször az egekig magasztaltam, úgyhogy még mielőtt a többi hasonló témájú bejegyzésemmel együtt valaki azt gondolná hogy WC mániás vagyok, itt be is fejezem a témát. Pedig azóta újabb értékes ismeretekkel sikerült gazdagítanom japán WC-s tudásbázisomat, és kétszer is sikerült kellemetlen helyzetbe hoznom magam amikor az öblítő gomb helyett a vészjelző gombot nyomtam meg, ami után nem sokkal walkie-talkie-s , futva közeledő biztonsági őrök kopogtattak a WC ajtón, általános hogylétem felől érdeklődve... Komolyan érik bennem egy bestseller gyanús könyv „A japán WC rejtelmei – tények és tévhitek” címmel. Nincs véletlenül valakinek ismerőse könyvkiadónál..?

Na és akkor ott van még a ’kotatsu’ is. Ez a szerkezet a ’tűzhely körül összeül melegedni a család apraja-nagyja’ modern átdolgozása. Adott egy első ránézésre közönséges dohányzóasztal. Ha viszont gondosabb vizsgálódásnak veted alá , rábukkansz az asztallap aljába rejtett fűtőszálak és vezetékek titkos hálózatára. Itt még nincs vége a történetnek. Hogy a meleget bent tartsák, egy takaró is tartozik hozzá, ami ugyancsak az asztallap aljából lóg ki, ezzel az egész szerkezetnek medúzaszerű megjelenést kölcsönözve. Testközeli kotatsu élményben még nem volt részem sajnos, de továbbra is kitartóan hívatom meg magam japán lakásokba, hátha élőben is rátalálok egy példányra.

 

Ezt a típust egy amerikai-japán vegyes házaspár házában láttam. A tatamiszobában, az asztal alatt van egy nagy lyuk, ahova bele lehet a lábakat lógatni és melegíteni az alulról jövő hővel. Nekem ebbe a ’szerelőaknába’ sikerült is beleejtenem az ajándékba kapott porcelán édességtartót még kibontás közben. Ezután elköszönés után negyed órával ismét megjelentem az ajtóban az ott felejtett fényképezőmért, majd röviddel ezután a taxiban hagytam a hajpántomat – reméljük utóbbit a taxisnak sikerült a felesége előtt kimagyaráznia. Ez egyébként nálam mostanában egy átlagos estének számít. A dolgaim elhagyása ugyanis kezd kóros mértékeket ölteni. Bár néha előnyömre válik ez a furcsa képességem, és váratlan ismeretségekhez is vezet. A minap egy karácsonyi ebéden ottfelejtett előkét elhozta az egyik lány, akiről kiderült hogy a közelben lakik és már túl is vagyunk az első előke-visszaadási ceremónia címén szervezett, gyermekeink közös játékával egybekötött informális találkozón.

Csak növekszik, és növekszik...

A minap örömmel tapasztaltam, hogy a Takayamában felfedezett neoavantgárd művész (a Hamutartóművész) alkotásai Nagoyában is kezdenek teret hódítani. Lefényképeztem még két hamutartót a teljesség igénye nélkül.

Íme az első. A művész ezúttal a természeti erők roppant ereje előtt hajt fejet ezzel az alkotásával. A hármas csendélet egyben kémiai kísérlet is, megtudhatjuk mi történik egységnyi idő alatt egy átlagos rövidségre elszívott cigaretta csikk és az esővíz kölcsönhatásából. Szemléletesen mutatja be, hogy a hanyag dohányzó által a nyári zápornak kitett csikk milyen változáson megy keresztül mielőtt végleg elporlad. Első ránézésre nehéz eldönteni, hogy az alkotó a csikk szomorú sorsára, az esős évszakra (figyeljük meg milyen érzékletesen jelzi az idő múlását, illetve az esőcseppek irányát a műnek keretet adó szegély alig észrevehető felázásával), vagy netán a kihaló félben lévő gyapjasmajmok megmentésére akarja felhívni a figyelmet, de a figyelmes szemlélőben mély nyomot hagy a mű, és még napokig álmatlan éjszakák gyötrik amiatt a néhány éve elkövetett baklövése miatt, amikor egyszer feltehetőleg enyhén ittas állapotban felelőtlenül eldobott egy csikket az utcán.*

Ez a kép pedig mintegy ikertestvére az előzőekben bemutatottnak. A művész valószínűleg úgy érezte, hogy korábbi alkotása süket fülekre talált, mert a könnyelműen gomolygó dohányfüst témáját immár másodszorra dolgozza fel. A kép ezúttal többszereplős, a dohányfüst áldozatai a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből tevődnek ki. Elsőként megjelenik a gazdasági válságból lassan kilábalni látszó Utca Embere, aki reményei szerint néhány éven belül ismét Okinaván nyaralhat. A második, kissé hajlott öregember, pedig Japán elöregedő társadalmára próbálja terelni az illetékesek figyelmét, mintegy vészharangot kongatva a probléma mielőbbi megoldásáért. A harmadik áldozat, pedig a társadalom perifériájára szorult, gyermekét egyedül nevelő szülő. A füst útja ezúttal is további kérdéseket vet fel. Vajon miért tesz kitérőt mielőtt idős áldozatára lesújtana? Vajon mi a célja a számozásnak? És a kérdés, ami Takayama óta mindenkit foglalkoztat - Vajon mi lett a kutyával?

Az alkotó különös érzékenységgel jeleníti meg a passzív dohányosok rémületét, amint a dohányfüst kíméletlenül lecsap rájuk. Az egyedülálló szülő élő pajzsként védi saját testével az ártatlan gyermeket. A társadalom megvetését méltán kivívó, környezetével nem törődő dohányzó magatartását pedig egyetlen, mindent kifejező szóval illet, ’gondatlanság’.

A fenti két kép csak a jéghegy csúcsa, az alkotó fantáziája ugyanis nem ismer határokat. Ha ennyi nem volna elég, itt megatalálod a teljes kínálatot.

*Ne érts félre, támogatom ezt a dohányzási etikett kampányt. Én csak arra lennék kíváncsi hogy ha ugyanezeket a képeket egy japán nézi meg, ő is ennyire szokatlannak gondolná-e a téma feldolgozását…

A Kiskorú beszéd-nem-fejlődése

Amikor Aka-chan még csak három napos volt, én már akkor arra vártam hogy kezdjen el beszélni. Egy éves korára már kezdett fogékonynak mutatkozni a nyelvtanulás iránt, amikor eljöttünk Japánba és ezzel mindent elrontottunk. Az első hónapban a kulturális sokk hatása alatt gyakorlatilag mindet addig tanultat elfelejtett, és úgy tűnik némasági fogadalmat tett, mert azóta sem szólalt meg.

Nyilván nem vette túl jó néven hogy zsebpénze még nincs, de elvárjuk tőle hogy mindjárt három nyelven társalogjon az időjárásról. Itthon ugye magyarul megy a program szerény személyem és az apja előadásában (Kicsit aggasztott, hogy a kiskorú kénytelen lesz kizárólag ránk hagyatkozni nyelvészeti kérdésekben, úgyhogy egy jelentősebb mennyiségű magyar nyelvű mese DVD-vel indultunk útnak. A dolog szépséghibája csak annyi, hogy az abszolút kedvenc, a Kisvakond nagyon jó fej, de a beszéd nem az erőssége, gyakorlatilag meg sem szólal a mesék alatt). A bölcsiben a tanárok angolul beszélnek, a gyerekek ki-ki a maga nyelvén (jórészt japánul), a TV megint csak angol, minden egyéb más helyen pedig a japánt hallja. Nem csoda, hogy bár már lassan két éves, de a beszédet még elég alaphangon adja elő. Azt kell hogy mondjam hogy korlátozott szókészlete ráadásul kissé hímsoviniszta töltetű. Öt szónál nagyobb szókincse egyelőre nincsen még, de a tápszeres másfélévesek mindennapjaiban igen hasznos 'cici' szó már bekerült a bűvös ötösbe. Ezen kívül, csak hogy tudjam hol a helyem, engem következetesen 'Apának' hív, illetve újabban megkaptam a kitüntető 'Kaka' nevet is.

A kiskorú beszédnemfejlődésében a szakavatottak szerint én is ludas vagyok (én továbbra is a Kisvakondot hibáztatom), mert nem vagyok hajlandó közérthető, másfélévesek számára is könnyen feldolgozható formában beszélni, vagyis nagyjából gügyögni. Tehát ha végre megszólal - a jelenlegi haladási sebességét véve alapul én ezt nagyjából három éves korára teszem -, valószínűleg nem az lesz az első mondata, hogy "Baba még teját inni!', hanem inkább az, hogy "Úgy látom kiürült a poharam, volnál szíves még egy kis teát önteni bele."

De nem csak a kiskorú van összezavarodva. Én már kitűnően keverem a japánt az angollal társalgás közben - ezalatt néha magyarul a kiskorúra is rászólok -, sőt a nagoyai magyar közösség által szervezett Mikulás bulin az egyik magyar apuka szájából konkrétan elhangzott ez a mondat: "Mia kite, megy el a Mikulás, bye-bye shite!"

Mini Mini

Mi nagyjából az első pattanásunk megjelenésével egyidejűleg a Cartoon Networknek is búcsút mondunk és a rajzfilmes korszakot egyszer és mindenkorra lezárjuk magunkban. Nem mondom, néha becsúszik egy-egy Shrek, vagy Jégkorszak (Anime téren nem tudok nyilatkozni) de azért nem raknánk ki a műszerfalunkra az egész Shrek családot, csak mert annyira cukik.
A japánok másképp kötődnek a rajzfilmes karakterekhez mint mi, ők valahogy sohasem nőnek ki belőlük. A tinédzserek - akiknek az alapruházata amúgy sem szokványos-  művelik a témát a legmagasabb színvonalon. Néhány lelkes diák nem éri be azzal hogy a kedvenc rajzfilmes karaktere lifeg a táskájáról, hanem ő maga testesíti meg azt és egy az egyben úgy néz ki, mintha egy animéből lépett volna ki. A többség ennél sokkal szolidabban dolgozza fel a kérdést, és megelégszik a telefonokra és táskákra akasztható figurákkal. Én a végletekig leegyszerűsített, szürke telefonommal meglehetősen kilógok a sorból. Több beszélgetőpartnerem vette már kezébe őszinte gyermeki érdeklődéssel a telefonomat és kérdezett rá, hogy honnan szereztem ezt a különös példányt. Az egyik lány elmondta hogy szép emlékeket idéz benne a telefonom, az anyukájának volt hasonló kábé 10 évvel ezelőtt. Tény hogy nem kinyitható, vagy szétcsúsztatható, nem lóg rajta őrületes mennyiségű csillogó édi bigyó és gyöngysor (sőt, a táskámon sem; igen kínos), a képernyőjén nem ugrál egyetlen kismacska sem rózsaszín háttérrel szívecskék között (ezt még ki tudom magyarázni, a kiskorú fényképe általában enyhítő körülmény), nem tudom lejátszani rajta a teljes Nintendo arzenált metrózás közben, és nem tudok vele fizetni sem a plázában. Ultra-full-giga ciki.
Telefonügyben egyébként nekem már azt is elég volt feldolgozni hogy van e-mail címe a telefonomnak, és nem SMS-t, hanem e-mailt kell küldeni. Az én e-mailjeim, amik kizárólag betűkből állnak és fekete-fehérek, elég uncsinak számítanak. Mások e-mailjei szinte külön életet élnek. Színesen vibrálnak, tele vannak animációkkal, különféle táncoló figurák úsznak be és ki a képből és minimum egy szívecske alaptartozék.

Ha nálunk meglátsz egy rajzfilm figurát egy cégtáblán, nagy eséllyel hozod kapcsolatba az illető vállalkozást bizonyos 0 és 10 év közötti 150 cm-nél alacsonyabb átlagmagasságú célcsoporttal. Japánban már nehezebb a dolgod, az integető koala macik és kacsingató zsiráfok a legkülönösebb helyeken bukkannak elő. Az első hónapokban engem is sokszor tévesztettek meg különböző céges logók. Amikor először fedeztem fel a környéket, meglepődtem mennyi játszóház és játékbolt van a közelben. A Mickey egeres bankkártya után már gyanakodni kezdtem, hogy talán valami nem stimmel. Most már tudom, hogy ha egy nyuszi vigyorog egy cégtáblán, az a legritkább esetben jelenti azt hogy a cég tevékenységi körének köze van a gyerekekhez. Általában kiderül, hogy autómosóról, munkaközvetítőről, vagy biciklikölcsönzőről van szó.

Sokáig meg voltam győződve arról, hogy ez a céghálozat egy játszóház lánc és örültem neki, hogy az esős évszakban majd tudunk hova járni az egyévessel. Nem tudom honnan vettem ezt a képtelenséget, a vak is látja, hogy ez egy ingatlaniroda, ha más nem legalább a nevéből (Mini Mini) rájöhettem volna...

A pénzautómata oldalán mosolygó kedves egércsalád a lufikkal teljesen hétköznapi látvány Japánban.

A házunk előtt sokszor áll ez a kis játékautóra hajazó furgon. Naivan az elején azt hittem, hogy valamilyen állatdoki furgonja, vagy kutya-macska kozmetika, esetleg sintér (jól van na, annyi macska van a környéken, gondoltam mást is utálja őket...), aztán kiderült, hogy egy fuvarcég.

 

Ez a tekintélyt parancsoló bagoly pedig a rendőrörs emblémája. Ha bűnöző lennék, biztosan halálra rémülnék tőle és tuti elmenne a kedvem a rosszalkodástól. Egyébként a rendőrök ha helyzet van, hatalmas lármát csapnak, a villogás és szirénázás mellett még hangszórón keresztül is figyelmeztetik a népet, hogy el az útból, mert akció van! De mint azt már megtanultuk, első a biztonság, ezért harmincnál többel még a legnagyobb vészhelyzet esetén sem mernek menni, és biztos ami biztos, a lámpánál akkor is megállnak, ha az zöld (vagyis kék, mert a Japánban a zöld lámpát kéknek hívják... hosszú történet). Ez vonatkozik a mentősökre is, úgyhogy apa-san már többször a lelkemre kötötte, hogy ha egy békés szombat délután arra lennék figyelmes, hogy spriccel a vér valamelyik végtagjából, vagy esetleg kómába esik az esti tévénézés közben, nehogy mentőt hívjak, egy taxival valószínűleg többre megyünk. (Apa-san túlélési esélyeit nem kis mértékben az is csökkenti, hogy sem a mentőket, sem taxit nem tudom hogyan kell hívni, de ez maradjon köztünk...)

Egy internetfüggő feljegyzései

A hétvége azzal kezdődött, hogy elhagytam aka-chan vadiúj kabátját. Éreztem hogy harminc felett viszonylag ciki kulcscsomónál nagyobb méretű tárgyat elhagyni, de miután előző héten a kiskorú komplett bölcsődés táskáját hagytam el hasonló körülmények között, a kabátelhagyást már szinte napi rutinnak vettem. A kabát nem, a táska viszont visszakerült hozzám, a járókelők összehangolt munkájának köszönhetően. (A hanyagul a járda közepén magára hagyott tigrist mintázó táskát egy együttérző anyukatárs vette fel. Ekkorra én már hallótávolságon kívül estem, és vészesen távolodtam, mire egy, a helyzet súlyosságát villámgyorsan felmérő biciklis megmentő kikapta a kezéből a táskát és utánam hozta; Én az egészből már csak azt láttam amikor megálltam a piros lámpánál bámészkodni, hogy a tag kitépi a nő kezéből a táskát és gyorsan elkerekezik vele. Már éppen akartam kiáltani, hogy Tolvaj! Fogják meg!, amikor kezdtek a távolból az ismerős tigris körvonalai kirajzolódni és az is feltűnt, hogy a 'meglopott' néni jajveszékelés helyett egy kedves mosollyal nyugtázta a táskája eltulajdonítását.)

A kabátelhagyás után az események tartották a balszerencsés vonulatot, helyenként már-már apokaliptikus irányt vettek. Először a számítógép sötétült el hirtelen, mindenféle előzetes írásbeli értesítés nélkül és ezzel napokig világháló nélkül maradtunk. A laptop sztrájkján a kábeltévé is felbuzdult és elkezdett spontán képlefagyásokat és elkockásításokat produkálni. (Éppen úgy adta elő magát, mint a filmekben, amikor a meteor becsapódás előtti percekben is még sugároznak adást, de már akadozik.) Végül a porszívó döntött úgy, hogy szívás az élet és szombat délután beadta a felmondását.

A dolog több mint gyanús, de ha jobban utánagondolunk, a világvége elméletet - bármennyire is életszerűnek tűnik -, mégis csak el kell vetnünk. A gépek sorozatos elromlásának valószínűleg a világ szükségszerű katasztrófájánál valamivel több köze van a kiskorú napi szintű ténykedéseihez, úgy mint a laptop billentyűzetén végzett kitartó folyadékkísérletei, és a dekóder gombjainak szünet nélküli buzerálása.

Szóval három teljes nap internet nélkül. Az első nap még tűrhető, szinte érdekes is, az internet és a TV kiesésével felszabadult idő új horizontokat nyit meg. Olyan, újszerű élményekben volt részünk mint a pl. meghitt családi beszélgetések, és végre a már egy hónapja megkezdett könyvemet is sikerült befejeznem. Azért estére apa-san már kezdett feszült lenni a kilátásba helyezett bizonytalan idejű internetmegvonás miatt és javasolta, hogy egyesítsük erőinket és ki-ki hívja fel a japán ismerőseit számítógép szerviz iránt érdeklődve (erre valószínűleg a vasárnap este 7 óra a legalkalmasabb időpont). A leghasználhatóbb tanács a 'dobd ki és vegyél egy újat' mellett az volt, hogy hívjuk fel az ilyen esetekre szakosodott 'Számítógép Ambulanciát'. Itt mondták, hogy pánikra semmi ok, mondjuk a címet és már küldik is a felmentősereget, de addig is készítsük elő a 15 ezer Yenes (átszámítva durván 35 e Ft) kiszállási díjat. Értelemszerűen nem mondtuk a címet.

A második napra már komolyabb elvonási tüneteim voltak és azon gondolkodtam hogy jó lenne a gépről legalább a Japánban eddig összegyűjtött képi anyagunkat megmenteni. Mivel a klasszikus értelemben vett számítógép szereléshez nem értek, úgyhogy maradt a spirituális szerviz. Egy gyenge pillanatomban leültem a gép elé és szép, becéző szavakkal megpróbáltam rávenni, hogy kapcsoljon be (durva dolgokat tud produkálni ez az internetmegvonás...).  Valahogy sikerült ráhangolódnom az érzelmi frekvenciájára, mert egy idő után elkezdtek pislákolni a kis színes ledek. Ekkor már emberi méltóságomat teljesen feladva olyanokat mondtam a gépnek, hogy 'Gyerünk! Meg tudod csinálni!' Végül megesett rajtam a szíve és bekapcsolt, úgyhogy pánikszerűen lementettem róla mindent amit értem és még internetezni is hagyott egy keveset mielőtt végleg kilehelte a lelkét... Most egy kölcsön gépen nyomulok, amit apa-san egyik céges magyar bajtársától kaptunk, amíg az internethelyzet helyreáll.

A balszerencsés eseménysorozat (nem is beszélve a kiskorú 39 fokos lázáról) lezárásaként apa-sant elütötték, pontosabban elsúrolták hétfőn munkába menet. Személyi sérülés nem történt, ami csakis apa-san bámulatos reflexein, és ifi focista múltján múlott. A betonra vetődött apa-sant a többi gyalogos szedte össze, a cserbenhagyó gázoló pedig elmenekült a tett színhelyéről.

Gumitalpas ügy...

...., avagy a reakciós anyuka

A zoknis incidensről még nem is meséltem. Nemrég kisebb összetűzésbe keveredtem a bölcsőde vezérkarával. A konfliktus tárgya pedig nem kisebb jelentőségű dolog volt, mint egy pár zokni. Az már eddig is feltűnt, hogy a japán gyerekek lakáson belül mindig mezítláb vannak. A bölcsödében sem módi a zokni, úgyhogy a kölkök télen-nyáron zokni nélkül szaladgálnak. Mivel a hőszigetelés és a központi fűtés ismeretlen fogalmak Japánban, és kezd hűvös lenni, egyik reggel mondtam a gondozóknak, hogy mostantól hagyják zokniban a kiskorút a bölcsödében. Kedvesen mosolyogtak és úgy tűnt fogták az adást, de a másfél évest továbbra is következetesen zokni nélkül kaptam vissza minden délben. Amikor másodszorra, kicsit nyomatékosabban tereltem a szót a hideg idő és a meleg zokni koherenciájára, az egyik gondozó vonakodva kibökte, hogy az egész épületen belül érvényes ’tilos a zokni’ szabályuk miatt van a kiskorú is mezítláb, és ha ennek ellenére ragaszkodom a zoknis elképzelésemhez, akkor beszéljek a felettesével. Először azt hittem viccel, de láthatóan komolyan gondolta, hogy a zokni létjogosultsága vezetői kérdés.

Így kerültem a zoknis üggyel az igazgatóság elé, ekkorra kicsit már aggódva, hogy valamiféle buddhista tabut feszegetek ezzel a zoknis témával. A vezetőség kanadai tagja (Kommunikációs Igazgató, korlátozott döntési jogkörrel) elmondta, hogy azon kívül, hogy japánban egyszerűen nem szokás zoknit adni a gyerekekre, az alapvető probléma a zoknikkal a csúszásveszély, ezért került a zokni feketelistára. Gondolhattam volna... a japánok híresen biztonság mániásak.

A buszon például, ha túl lelkiismeretes vezetőt fogok ki, ami sajnos gyakran előfordul, akkor buszra szálláskor a következő jelenet játszódik le, kisebb variációkkal. A buszsofőr ahogy meglát a babakocsival, amit a mozgássérült ajtón cibálok éppen felfelé, rögtön leállítja a buszt, (olyan aerobik edzősen) a fejére erősített mikrofonján keresztül mindenkit nyugalomra int és elmagyarázza az utastársaknak (többnyire japán kisnyugdíjasok 90 és a halál között) hogy mi a fennforgás tárgya, az ülése mögül szolgálatkészen előkotor két hevedert, odakísér egy ülőhelyre és sorozatos tiltakozásom ellenére hozzákötözi a babakocsit az üléshez. Ezen kívül elrendeli, hogy fékezzem le a kerekeket és pluszban fogjam is még meg az egész cuccot, nehogy a harminccal közlekedő busz egy hirtelen fékezésekor a másféléves, aki természetesen alapban a babakocsiba is be van kötve, kirepüljön a szélvédőn. Az egész folyamat több ideig tart, mint amennyit utána a buszon töltünk, és leszálláskor az egész procedúra kezdődik újra, csak visszafelé lejátszva.

Szóval a kanadainak először előhozakodtam a nálunk már bejáratott ’benti cipő’ koncepciójával. Ezt azonnal le is szavazta arra hivatkozva, hogy képzeljem csak el milyen következményekkel járna ha a kiskorú a keménytalpú cipőjével egy óvatlan pillanatban rálépne valamelyik mezítlábas gyermek védtelen lábfejére. Elég egy rossz mozdulat, és máris kész a baj! Amikor azt gondolta, hogy ezzel lerázott, akkor elővettem a táskámból az erre az esetre tartogatott adu ászt, vagyis a magyar gumitalpas zoknit, ami - mutattam rá - véleményem szerint minden szempontból kielégíti a biztonsági előírásokat és a lábmelegítés funkcióját is tökéletesen el tudná látni. A javaslat meglepte az igazgatót és hosszas tapogatás után elismerte, hogy első ránézésre valóban jó megoldásnak tűnik, de kér egy nap gondolkodási időt (!?) a szóban forgó gumitalpas zokni használatának másik vezetőségi taggal történő (japán asszonypajtás, gyakorlatilag tejhatalmú Ügyvezető Igazgató) megvitatására. Azóta nem esett szó a zokniról, de hallgatás beleegyezés alapon másnap már a gumitalpasban adtam át a kiskorút a gondozóknak, azzal a szöveggel, hogy a dolog le van zsírozva a főnökkel.

Valószínűleg nem kerülök be a bölcsőde kedvenc anyukái közé, mert a minap még egy japánul írt petíciót is aláírtam, amiben a szülői munkaközösség állítólag az év végétől megemelkedett létszámú bölcsődés csoportnak nagyobb osztálytermet és plusz egy gondozót követel. Természetesen egyik követelésünket sem teljesítették, már várom mit lépnek erre a japán anyukák, azt hiszem javasolni fogom, hogy ejtsük túszul az egyik bölcsődei tulajdonú játékmacit és ne engedjük el amíg nem tesznek eleget kérésünknek, és ha ez sem hat, akkor kollektíve bojkottáljuk a bölcsődés karácsonyi ünnepséget!

Combizom és feszes fenék

Japánban elkerülhetetlen hogy előbb-utóbb az ember úgy érezze, nem teljes az élete egy bicikli nélkül. A bicikli itt nem hétvégi sporteszköz, hanem mindennapos élvezeti cikk. A japánoktól megtudhatjuk, hogy biciklizni mindig minden körülmények között lehet, sőt kötelező. Időjárási viszontagságok, helyhiány, gyerek nem lehet akadály. Az is tévhit, hogy biciklizni kényelmes ruhában kell. Biciklizni márpedig férfiaknak öltönyben, iskolásoknak egyenruhában, nőknek pedig szoknyában és magas sarkúban kell. Esőben esernyővel, napsütésben napernyővel, egyéb napokon mobiltelefonnal a kézben. Kényelmesebbeknek napernyőtartóval, fázósabbaknak bélelt kézmelegítővel. Dombtetőn lakóknak elektromos, parkolótól messze dolgozóknak összecsukható, csomagtartóba dobható. Első gyerek hátul, második gyerek elől, opcionálisan harmadik gyerek kenguruban anyukán.

Eddig én konokul kitartottam a gyaloglás és metrózás mellett. Egyik japán ismerősöm viszont úgy érezte tűrhetetlen ez a bicikli nélküli lét és a hétvégén kölcsön adta a gyereküléses biciklijét. Elég volt néhány kör a lakótelepen és teljesen megfertőzött a biciklikór. Azóta úgy járok az utcákon mint akit hipnotizáltak, epekedve nézem a biciklitárolókban rajongásom tárgyát és ábrándosan nézek a mellettem elsuhanó biciklisek után.

A gyalogosok között cikázó biciklisek miatt egyébként a járdán való közlekedés a szokottnál nagyobb éberséget igényel. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy ha meglátsz egy jó pulcsit a kirakatban (ezt csak úgy elméletben mondom, jó ruhák úgy általában nem léteznek Japánban, ragaszkodnak a hordhatatlan, bő göncökhöz és olyan abszurd ruhadarabokhoz, mint pl. nyáron a bundás kucsma), akkor nem javasolt csak úgy lendületből befordulni a boltba. Forduláshoz ’besoroláskor’ és ’sávváltás’ előtt érdemes hátrapillantani nem jön-e egy csapat biciklis hangtalanul a hátad mögött.

A hétvégén sikerült olyan lehengerlő előadást tartanom apa-sannak a biciklizés előnyeiről (először összeráncolt homlokkal Földanyánk iránti felelősségünkre tértem ki, majd kiemeltem közös gyermekünk egészségének megőrzésének fontosságát -ld. a metrón mindenki leköhögi-, végül egy igen meggyőző befektetés megtérülési számítással zártam le a beszédet), hogy végül tegnap megérkezett az új családtag, a Kék Bicikli.

Mint látható, a japán utcai cangák nem túl szexisek, nekem mindig azok a biciklik jutnak eszembe róluk, amiket nálunk a vidéki kocsmák előtt lehet látni hanyagul egymásnak döntögetve. A bicajok legkiábrándítóbb kellékei a nem-szexiségi skálán emelkedő sorrendben a következők:

• női kormány – a női bicikliknek a kormánya általában befelé hajlik; ez bármilyen, egyébként más szempontból kívánatos bicaj megjelenését alapjaiban rontja el (ld. Kék Bicikli)

• csengő – az unalmas, fém retro biciklicsengő csak tovább rontja a női kormány amúgy sem túl dögös arculatát

• két gyereküléses bicikli – ahhoz hogy az első gyerekülés kényelemesen elférjen a bringán, az első kereket lekicsinyítették; az eredmény egy fura, felemás bicikli lett; ráfoghatnánk hogy dizájnos, de a béna jelző sokkal jobban illik rá

• napernyő-, illetve esernyőtartó szerkezet – egyszerűen hülyén néz ki, de határeset, elfogadjuk (csak mert nekem is van)

• biciklikosár - kiváltképp a fém drótkosár, nagyon nem szexi, de alaptartozék és lássuk be, praktikus

• eső ellen az ülőkére csavart nylon szatyor vagy zuhanysapka - no comment; valamivel gusztusosabb formája a bicikliboltban kapható, kifejezetten erre a célra kifejlesztett ülőkevédő, de randira ezt sem ajánlanám

• kormányra applikált bundás kézmelegítő - ez a lehető legbizarrabb része egy japán biciklinek, törvényben tiltanám a használatát; létezik egy nyári, csipkés szélű, vékonyabb változata, ami napvédőként funkcionál, és nem kevésbé abszurd látvány, mint a téli testvére.

Ez pedig a biciklik Ferrari-ja, minden háziasszony álma, az elektromos bicikli. Azért ezt is kell tekerni, de amíg pl. a hétvégi tesztvezetés alatt én lilában játszó vörös fejjel ziláltam felfelé a domboldalon, és olyan érzésem volt mintha inkább visszafelé haladnék, addig a szomszéd két gyerekkel könnyed mosollyal üdvözölt ahogy eltekert mellettem az elektromos cangáján.

A szuperlatívusz a két gyereküléses, elektromos bringa (a képhez képzelj hozzá még egy gyerekülést a hátsó kosár helyett).

Szóval holnaptól használatba vesszük az új bringát. Ki tudja, a környék domborzati viszonyainak köszönhetően lehet hogy pár hónap múlva már olyan absztrakt fogalmak, mint a ’combizom’ és ’feszes fenék’ már nem lesznek annyira távoli és elérhetetlen dolgok, amik mindig csak másokkal történnek meg.

  

Santa Claus is Coming to Town

Még alig volt időm kiheverni a Halloweent, de ma kora reggel ravasz kiskereskedelmi árucikk álcájában már újabb ünnepi sokk ért. Gyanútlanul, a hajnali 9 órához illő gépiességgel bementem a Starbucksba egy teára, de amikor a kezembe nyomtak egy piros karácsonyi díszítésű papírpoharat, rögtön felébredtem a reggeli melankóliámból. Felnéztem, és ugrottam is egyet hátra, mert a pult és közvetlen környezete tele volt karácsonyi dekorációkkal és céges logós karácsonyi ajándéktárgyakkal. Amikor rezignáltan leültem az egyik sarokba és felcsendült az „I’m dreaming of a white Christmas” kezdetű örökzöld, akkor már majdnem sírtam.

Otthon is utálom amikor már két hónappal karácsony előtt mindenhonnan angyalkák, Szűz Máriák néznek vissza rám és az áruházakban belegabalyodok az arany boákba amikor csak egy kiflit akarok venni. Nálam a karácsonyi szezon akkor kezdődik, amikor a rádióban először szólal meg a Last Christmas a Wham előadásában (szerintem nincs élő ember a földön, aki ne fújná kívülről ezt a számot, beleértve a civilizációtól elzárva, háborítatlanul élő afrikai törzseket is). Ez minden évben kicsit korábbi időpontban van, és mire eljön december 24, az ember már csak a túlélésre játszik.

Az hagyján hogy még csak november eleje van, de eddig azt hittem hogy Japánban, ahol a lakosság csak kis százaléka keresztény, és minden hétre jut egy buddhista vagy sintó örömünnep, a karácsony annyira nem számít trendinek. Persze a Starbucks nem éppen egy autentikus japán kévéházlánc, (amikor apa-san először járt Japánban, megbíztam hogy hozzon nekem csak úgy szuveníre valami szép japán teáscsészét. Nehéz volt lepleznem a csalódottságomat amikor beállított egy Starbucks-os teásbögrével. Végül is rá volt nyomtatva, hogy ’made in Japan’, úgyhogy nem vitatkoztam), de utána a boltban is sikerült karácsonyi zenére bevásárolnom, úgyhogy itt is beindult a karácsonyi dömping végérvényesen és visszavonhatatlanul.

Ezek után kezd az a határozott érzésem lenni, hogy teljesen felesleges volt otthon megvenni tavaly a műfenyőt és egészen Japánig hajóztatni, a karácsonyi bóvli-vásárban egy ezresért beszerzett enyhén sorjás gömbdíszekkel együtt (a sorját a gyártó egy diszkrét csillámpor réteggel igyekezett eltakarni, ami a gömbökhöz annyira nem, a padlóra hulláshoz viszont annál inkább ragaszkodik) . Úgy látszik nagyon naiv volt az az elképzelésünk is, hogy idén kimaradunk a karácsonyi reklámhadjáratból, és majd meghitt nosztalgiával, egy szolid kis könnycseppel a szemünk sarkában állítjuk fel a karácsonyfát, aminek az egész lakóközösség a csodájára fog járni.

De legalább az RTL kulubosok karácsonyi éneklését megússzuk. Ez is valami.

33. Maradhat?

A hétvégén volt a születésnapom. Mivel Mindenszentek előtt két nappal van, a szokásos születésnapi program a nyomott hangulatú temetőlátogatásokkal kezdődik, utána pedig közvetlenül az önfeledt tortazabálás szokott következni. Egyszer még régen, amikor a barátnőimmel ünnepeltünk és a csajok kitalálták hogy kérnek egy számot nekem a rádióban, kicsit letörte a partihangulatot amikor a műsorszerkesztő közölte velünk, hogy a ’Húsrágó, hídverő’ című Kispál és a Borz klasszikus nem biztos hogy a legjobb választás a halottak napi megemlékező műsorhoz… …Mindig ez van…

De hogy idén sem maradjon el a morbid szülinapozás, az alkalomra beszerveztünk egy hirosimai hétvégét. A hirosimai emlékpark látogatása, gondoltam, kellőképpen megalapozza majd a harmincon túli születésnapok amúgy is letargikus hangulatát. Hirosimából végül nem lett semmi, mert vészjóslóan közeledett a 14-es számú tájfun, és japán ismerőseink egybehangzóan a mellett kampányoltak, hogy töröljünk minden hétvégi programot és zárkózzunk be a lakásba három napi hideg élelemmel. Mondanom sem kell a tájfun az utolsó pillanatban egy széles mosollyal az arcán irányt változtatott, szóval még egy tisztességes szélvihar sem tombolt a szülinapom alkalmából. A B terv Halloween partira sem kaptunk már jegyet, úgyhogy bánatomban magamba tömtem a kiskorú Halloween időszak alatt zsákmányolt édességeinek egy jelentős részét azzal az álszent ideológiával, hogy inkább feláldozom magam én a Halloween oltárán, mintsem a kiskorú mérgezze magát a cukros szarokkal.

Végül Hirosima és Halloween parti helyett egy tájfunbiztos szusibárban kötöttünk ki a születésnapomon és megállapítottuk, hogy ez a szusis szakma is kezd felhígulni, gondolom viszonylag kevéssé számít tradicionálisnak a virslis-ketchupos-majonézes szusi.

Ha mi nem is, a kiskorú legalább volt Halloween partin a bölcsiben (igen, szerintem is rendkívül fontos másféléveseknek Halloween partit szervezni). Aka-chan amikor meglátta az ajtóban a gondozókat, vagyis egy boszorkányt és egy amerikai akcentusú koala macit, rögtön megpróbált kereket oldani. Rendkívül fantáziadúsan sütőtöknek öltöztettük, amit persze utált, és nem tudom hányan fogták le, de állítólag sikerült egy fényképet csinálniuk róla félig felvett jelmezben a bölcsőde albumába.

Én nem tudtam hogy a japánok a Halloweent is ennyire átvették, az egyik anyuka még denevérformájú csokis kekszet is sütött a gyerekeknek. Bár elnézve a családot lehet hogy náluk a denevérsüti teljesen mindennapi. A japán anyuka ugyanis tele van tetoválásokkal (a tetoválás Japánban nem annyira gyakori, közfürdőkbe, uszodákba pl. állítólag nem is lehet tetoválással bemenni), a ruházatát nehéz lenne szavakba önteni, és otthon van egy házi sasuk is az uncsi macska helyett. De az igazi áldozat a gyerek, akinek egy csillag van a hajába borotválva (hol vannak ilyenkor a gyermekvédelmisek?), a maradék punkosan felfelé zselézve, piros bakancsban jár, tisztára úgy néz ki mint egy minihuligán. Elég vicces amikor a gondozók gügyögnek hozzá, mindig várom hogy mikor köpi szemközt az egyiket. Ja és a japán divatról elég csak annyit, hogy már éppen meg akartam kérdezni hogy a kisebbik lányt minek öltöztette be, amikor rájöttem hogy a szerencsétlen gyereken nem jelmez van.

A Halloween-os cumisüveg elengedhetetlen kelléke egy jól sikerült bölcsődés Halloween partinak!