Mégis egy rövid-képes az esküvőkről...

...'A legtöbb szörnyen sikerült kép egy post-ban' különdíj nyertesétől.


Na megtaláltam a képeket, amiket mégiscsak érdemes esküvő témában megosztani.

Ez nem egy rossz kivitelezésű montázs a magányos háztetőről, a törésálló üvegről  és az esküvői párról, hanem egy fotóüzlet kirakata erősen tükröződve.  Gondolom ezek lehetnek a tradicionális esküvői kimonók.

Még egy kép a kirakatból. Ezek mondjuk családi képek, de érdemes vetni egy pillantást a habos-babos gyerekkimonókra, na meg az albumban található szolid babaruhára a fodoráradattal. A figyelmes szemlélő (és Tinusz), a háttérben tükröződő paparazzo sziluettjét is felfedezheti. Nehéz elhinni, hogy ugyanez a személy a főiskolán még díjat is (ráadásul kettőt) nyert az amatőr fotópályázaton.

Na és itt a sintó esküvő amiről beszéltem - legalábbis kommentileg -, hogy meglestük egyszer. Így néznek ki a kimonók hátulról és ott táncol a két lány a háttérben.

Miért nem lesz bejegyzés japán esküvőkről

Az előző rész tartalmából:

Az új, (kínosan tökéletes) babysittertől megtudhattuk, hogy a japán anyukák egy része szükség esetén minden gond nélkül otthon hagyja egyedül a kicsi gyermekét. A folytatásban még többet tudhatsz meg a gyereknevelés japáni változatáról. Figyelem! Az alábbiak nem feltétlenül általános érvényűek, kizárólag a szerző közvetlen ismeretségi körének szociológiai tanulmányozásából származnak.

Szóval van a japán anyuka. Vagyis inkább először a lány. Az egyetem elvégzése után elhelyezkedik, de komoly munkát nem kap. Mindenki (még saját maga is) hülyének és tudatlannak tartja és a nagyvállalatnál nem számít komoly tényezőnek. Miért is számítana, amikor pár év múlva úgyis kiszemeli áldozatát, akivel egy kisebb vagyont felemésztő esküvő és nászút után családot alapítanak. Apa-san kollégájának lesz nyáron az esküvője. Meg is hívta apa-sant, de még mielőtt belemelegedtem volna a megfelelő ruha kiválasztásába, kiderült hogy a meghívás csak apa-sannak szól. Egy másik viszont mondta, hogy szeretettel várják az egész családot az esküvőre, feltéve ha nem okoz túl nagy gondot hogy Hawaii-on tartják... Nagyon úgy néz ki, hogy japán esküvői szokásokról nem fogok bejegyzést írni.

Szülés után anyuka már nem megy vissza dolgozni, hanem teljese egészében a családnak szenteli életét, amiből a főzés egy jelentős időmennyiséget tesz ki. A japán anyuka tulajdonképpen folyamatos főzésben van, még reggelire is képes főzni. Az első gyereket még tetszőleges számú testvér követi. Ez a szám nem kevesebb egynél és átlagosan kettő. Apuci közben szakadatlanul dolgozik, a gyereknevelésben nem nagyon veszi ki a részét. Ideje rá nem sok, de ha esetleg mégis felszabadul egy kevés (ennek még a látszatát is igyekszik elkerülni), akkor is rögtön gondoskodik valami elfoglaltságról. Ilyen esetekre találták ki a japánok a golfozást.

A gyerekek és az anya között az első pár évben teljes a szimbiózis. A legkisebb gyerek praktikussági okokból az anyához 'csatolva' általában a hátára kötve található meg. A főzést is így oldják meg. Együtt is alszanak a gyerekekkel kisiskolás korukig. Ez szó szerint értendő, nem csak egy helyiségben, külön ágyban, hanem egymás mellett, a tatamira leterített futonokon. Apuci külön szobában alszik, időbeosztása nem nagyon egyeztethető össze a többiekkel, és egyébként is milyen már hogy ha felkel a gyerek, akkor őt is felkelti. Apuci és anyuci a gyerekekkel szinte külön életet élnek, és ez ellen, úgy tűnik, egyik félnek sincsen kifogása.

Amikor jön hozzánk valaki, mindig nagy ámulatot kelt a kiskorú külön bejáratú szobája kisággyal és pelenkázóval. Ilyeneket szoktak kérdezni, hogy 'És akkor berakod az ágyba és ő pedig elalszik?' Arról nem is beszélve, hogy ugyanezt a produkciót apa-san is képes bármikor önállóan előadni, mármint nem kellek én ahhoz, hogy a gyerek el tudjon aludni, és ezt az állapotát akár hosszú órákon keresztül is képes legyen fenntartani.

Azt gondolnánk, hogy a japán anyukának pontosan betartott napirendje van. E helyett, inkább a véletlenszerűség a jellemző és úgy tűnik a dolgok folyását inkább a gyerek, mintsem az anya irányítja. Intézményesített délutáni szunya pl. nincsen, még a bölcsődében sem. A dolgot úgy oldják meg, hogy amikor a gyerek végkimerültségében már nem képes tovább bontani a rendet, akkor ott és úgy ahogy van, egyszerűen ledől a földre és mély álomba merül. Ilyen jelenetnek már többször voltam a tanúja. Egyik alkalommal arra a naiv kérdésemre hogy ha már így alakult, akkor legalább most nem kellene-e bevinni a gyereket a szobájába (ami ugye nincs), egy szelíd mosoly volt a válasz. Na jó - folytattam -, de nem zavarja szegényt, hogy üvölt mellette a TV, mi pedig göndör kacajok közepette folytatjuk a pletykálást? Á, dehogy - jött a válasz-, nézd csak milyen mélyen alszik. És akkor lábbal kicsit még meg is bökdöste az alvó gyereket, aki, valóban, meg sem moccant.
A délutáni nem alvás egyenes következménye, hogy mire a fenti padlóra fekvéses üzemszünet bekövetkezik, már délután 5-6 óra van, és egy este 7 órás ébredés után nyilván 11 előtt nem fog megint elaludni a gyermek. Én folyton megkapom, hogy túlságosan komolyan veszem az olyan dolgokat, mint a rendszeres evés és alvás.

Egyébként a japán anyák csodálni valóan szelídek és türelmesek. Nem tudom hogyan csinálják (többször próbáltam már, teljesen eredménytelenül), de soha nem emelik fel a hangjukat, és sok mindent rájuk hagynak, a gyerekek valahogy mégsem lesznek elkényeztetettek és tiszteletlenek. Gondolom azért sem fordul elő hogy az út közepén ráordítanak a gyerekre, mert a külsőségekre nagyon adnak. Engem kellően magas vérnyomásnál ez már annyira nem feszélyez.

 

Az új nő

Az influenza járvány teljesen tönkrevágja a szociális életemet. A kiskorúval már egy ideje kénytelenek vagyunk remete életet élni. Megszakítottunk minden kapcsolatot a külvilággal, ismerőseinkkel csak virtuálisan érintkezünk és a lakást csakis levegőzés és élelmiszer utánpótlás céljából hagyjuk el, természetesen csakis alkoholos kézfertőtlenítővel felszerelkezve. Utóbbi mértéktelen - nem szájon át történő! - fogyasztása miatt már kisebb függőség is kialakult nálam.

Ezt az elszigetelt állapotot ellensúlyozandó, beszerveztem egy babysittert. Nem volt egyszerű, az a bevett szokás, hogy a szomszéd nagymama átjön vigyázni a porontyra némi pluszpénz reményében, Japánban nem létezik. Már volt szó róla, hogy a nagymamák nyugdíjas korukban élik legszebb és legaktívabb éveiket és kölkök felügyeletére már nem marad idejük, a pluszpénzre pedig annyira nincsenek rászorulva. Ezért inkább az egyetemista réteget céloztam meg és nagy nehezen egyik ismerősöm közeli ismerőse (ez alapkövetelmény volt, hogy a nem túlzottan szimpatikus emberkereskedői réteget kizárjuk a tenderből) két hónapra elvállalta a kiskorú szórakoztatását heti három órában. A lány ígéretes jelöltnek tűnt. A többi jelentkező közül (szám szerint: nulla) egyebek mellett azzal tűnt ki, hogy három nyelven beszél és járt már Magyarországon is. Nem mintha nem lenne tök mindegy a kétévesnek, de azért jól hangzik. Értékéből valamelyest levon, hogy a megbeszéltekhez képest egy nappal később jött el, de ezt rövidesen sikerült kompenzálnia. Kb. egy óra ugyanis elég volt neki ahhoz, hogy a kiskorúval örök barátságot kössenek, és mire visszaértem a teszt bevásárlásból, már cinkos összenézések is voltak. A látszat ellenére nem vagyok féltékeny. Ezen kívül a mackós pólóját oktatási anyagnak felhasználva (most tekintsünk el attól a mellékkörülménytől, hogy hogyan kerül egy 24 éves lányra piros szívecskét tartó mackós póló; tudjuk be annak, hogy csak a kiskorúnál akart bevágódni) rövid együttlétük alatt két új szót is megtanított a szótanulásban általában passzív rezisztenciát tanúsító kétévesnek. Nem tudtam nem észrevenni, hogy tulajdon gyermekem befelé menet még az én nyakamban lógott, kifelé menet viszont már az övében.  Aztán távozása után még órákig lehetett érezni a parfümje illatát a kiskorú ruházatán, amiből arra következtetek, hogy távollétemben fizikai kontaktusra is sor került. Nem mintha féltékeny lennék, de azért... A nyomaték kedvéért délután elmagyaráztam a kiskorúnak, hogy a helyében nem ugranék bele egy komoly kapcsolatba mindjárt az első nővel, meg hát 22 év korkülönbség az mégiscsak kicsit sok...

A bevezető beszélgetésünk során annál a résznél amikor rákérdeztem, hogy Japánban babysitter hiányában (nagymama ugye nagy valószínűség szerint európai körúton, vagy tai chi órán van) szerinte mit csinálnak azok a háziasszony típusú nők, akiknek időnként igénye támad pár órát úgy eltölteni, hogy egyetlen bilireszoktatási tipp, vagy tisztázatlan eredetű gyerekkiütés sem kerül szóba, illetve néha el kell intézni ezt-azt. Azt mondta, hogy ha csak egy-két óráról van szó, sokan egyszerűen otthon hagyják az alvó, vagy tévéző gyereket. Indoklásnak azt hozta fel, hogy nem tiltja a törvény... Ja, az más.
Ezt egyébként nem először hallottam, úgyhogy tényleg lehet benne némi igazság. Ez nehezen egyeztethető össze a fejemben eddig kialakult japán anya képpel...

Ne válts csatornát, a reklám után visszatérünk!

Van képem hozzá!

Szóval akkor csináltam egy új oldalt a képeknek IDE (meg oda fentre is és oldalra is) és feltöltöttem pár albumot. Ennyivel persze nem úszod meg, idővel jön majd hozzá még több album is.

Romantikus song csak for you

Na még egy gondolat az angol és a japán nyelv találkozásáról. Nem ígérem hogy az utolsó is, a kérdés legalább annyira mély és kimeríthetetlen, mint a kívánatosnál nagyobb méretű japán ízeltlábúak témája - hogy kivételesen ne a nyilvános WC-ket hozzam fel példának.

Nagyon édes, ahogy japán pop számokban keverik a japánt az angollal.  Egy-egy 'Oh, Baby', vagy 'I love you' nem is szúrna szemet, ezek még nálunk is gyakran előfordulnak Fresh Andi és társai munkásságában is. De ugye nem Japánról lenne szó, ha nem vinnék egy kicsit túlzásba ezt is. A dolog úgy zajlik, hogy elindul egy - az esetek zömében igen romantikus - japán melódia. Még mielőtt azonban rá tudnál hangolódni a fülbemászó dallamra, kizökkentenek azzal, hogy teljesen váratlanul a mondat kellős közepére bedobnak egy angol szót, vagy mondatrészt. Az sem ritka, hogy egész angol mondatokat szúrnak be a japán szövegbe. Logikát még nem véltem felfedezni benne. Kábé én szoktam így japánul beszélni. Nem mintha japán pop sztár lennék, de hát ugye japán szókészletem igencsak szegényes.  Beszélni viszont muszáj, ezért hogy ne akadjak meg minden második mondat közben, simán angolul pótolom ki a hiányzó szavakat, persze erős japán kiejtést utánozva. Meglepő módon sokszor megértik.

Szóval nagyjából ilyesféle szövegeket kell elképzelni a mai japán pop slágerekben. (Nyilván, de legalábbis remélem, a szövegek ennél sokkal színvonalasabbak, de hogy nagyjából érezd miről van szó):

...érzelmes intro után, lágyan ívelő férfi, és/vagy női hang borzolja a kedélyeket és a tinilányok törékeny szívét:-

"Ma érzem elhagy my girlfriend,

Hiánya már most is fáj. Oh, why?

De mielőtt itt hagysz forever,

Kiss me baby one more time!"

majd refrén és kórus, ... csupa könnyes szem...

Bár egyetlen japán együttest, vagy énekest sem ismerek név szerint, nagyjából két és fél perc alatt sikerült rátalálnom egy kitűnő példára a neten a bájos Yuna Ito előadásában. 

Erről jut eszembe, így egy év után lassan már érik egy karaoke bár látogatás is. Nem mintha annyira vágynék rá, hogy két percben nyilvánosan leégessem magam azzal, hogy enyhe alkoholos befolyásoltság alatt átszellemült arccal (csukott szemek, bal kézben borospohár, andalító, oldalirányú ringás a zene ritmusára) elnyekergek egy Abba számot, feltehetőleg borzalmasan hamisan. Viszont a japánoknak állítólag nagyon szép hangjuk van, úgyhogy a karaoke élményt a világért nem hagynám ki, ha már egyszer iyen közel vagyunk hozzá. Ennek megfelelően a kérdéses estén, apa-san és én éppen akut hangszálgyulladásban fogunk szenvedni, ami miatt kedves vendéglátóink sajnos lemaradnak majd az ominózus Abba slágerről. (Apa-san pedig Robbie Williams-et fog nem énekelni.) Egyébként egyáltalán nem biztos hogy apa-sant sikerül belerángatni egy ilyen kitűnőnek ígérkező programba. Évekkel ezelőtt ő ugyanis már átesett a tűzkeresztségen egy karaoke bárban, amikor egy magyar kollégájával együtt - külső nyomásra, ezt szögezzük le -, kénytelenek voltak közösen előadni egy Guns N' Roses balladát. A japán kollégák illedelmesen tapsoltak a produkció után, vállveregetés meg minden, de mondanom sem kell, apa-sant karaoke bárba azóta sem hívták.

Az egyik japán ismerősömnek már finoman adagoltam is a kérdést, hogy a nem túl távoli jövőben készüljön fel egy közös karaoke estére. Mivel kicsit húzódzkodott azt állítva, hogy nem igazán az ő műfaja (ez elég hülyén hangzik egy japán szájából, olyan, mintha azt mondaná, hogy 'nekem nem áll jól a kimonó'), sajnos megígértem neki, hogy ha elvisz, akkor én is énekelni fogok majd (kicsúszott a számon, na). Most már csak abban reménykedem, hogy a beszélgetésnek ezt a részét már elfelejtette, meg hát persze az a fránya hangszál gyulladás...

Celebgyerek

Ha Japánba jössz (és most nem Tokióról beszélek), és egyik felmenőd sem volt japán, esetleg ázsiai, előbb-utóbb hozzá kell szoknod az állandó figyelemhez. Én a könnyebb elvegyülés érdekében - de méginkább a 'próbaút' alatt tapasztalt őrületes fodrász árak miatt -, érkezés előtt japán-barnára festettem a hajam, de napszemüveg nélkül így is mindig kiszúrnak a tömegből. Viszont végre egy hely, ahol nem érzem magam alacsonynak. Ez is valami!

Engem még többé-kevésbé diszkréten bámulnak és csak lopva mernek rám nézni. Kivételt csak a kisgyerekek képeznek, akik még nem érzik cikinek azt ha elém állnak a boltban és tátott szájjal bámulnak, úgy hogy a szüleiknek kell őket arrébb rángatni. Persze ez nem minden napos szerencsére, de többször előfordult már. Sőt, apa-santól van amikor meg is ijednek. Amikor megérkezik a házba, néhány gyerek azonnal menekülni kezd, és a szüleit is futásra próbálja rábírni 'Jön a gaijin*!' felkiáltással.

Amikor a kiskorú is velem van, egészen más a helyzet, olyankor elszabadul a pokol. Falfehér bőrével, szőke hajával és kék szemeivel maga ellen hívja ki a sorsot. A legtartózkodóbbak csak mellettünk elhaladva, vagy egyéb helyekről vigyorognak ránk. Ilyenkor persze illik visszamosolyogni, de minimum kedves ábrázatot vágni, ami nekem lassan egy év után, különösen a reggeli órákban esik nehezemre. Ráadásul a kiskorú, ezzel a szőke haj-kék szem kombinációval önkéntelenül is azt a sztereotípiát erősíti, hogy a fehér ember, mint olyan, szőke és kék szemű. Ezért az első mosoly után, rögtön jön is a zavart arckifejezés, amikor rám, és sötétbarna hajamra esik a tekintetük. Kis homlokráncolás, még egyszer, jobban megnézik a kék szeműt, majd ismét engem. Közben csikorognak a fogaskerekek, hogy akkor ez most hogyan is van, nem erről volt szó... 'Na jó, biztos az apja', nyugodnak meg végül gondolom. (Dupla csavar, amikor ő is velünk van, és tovább bonyolítja a helyzetet az ugyancsak barna hajával.)

Aztán a merészebbek már integetnek is. Ja, és van ez a közléskényszerük, hogy muszáj ilyenkor felsorolniuk pár angol szót, amit ismernek (volt egy ürge egyszer, aki amikor mellettem elhaladt, lazán odavetette nekem, hogy 'Peace!**'. Nem figyeltem oda, és mivel azt gondolta hogy biztosan nem hallottam meg, kicsit jobban odahajolt, és hangosabban újra elismételte, és még mutatta is hozzá az egyetemleges jelet...). Ezt azért teszik, mert a japánok szerint egy fehér ember - azon kívül hogy szőke és kék szemű természetesen -, csakis amerikai lehet, slussz-passz. Jobb, ha mindjárt az elején elfogadod új nemzetiségedet, vitatkozni nem érdemes.

A legfanatikusabb rajongók természetesen a nyugdíjasok. Ők már nem ismerik a személyes szféra fogalmát. Bárhol, bármikor botlunk bele ebbe a típusba, az utunkat állják, jelezvén, hogy közelebbről is meg kívánják tekinteni az amerikai gyereket. (Egyszer mentem a babakocsival a kiskorú elé a bölcsődébe és egy néni még az üres babakocsiba is behajolt). Pedig én pont ettől a korosztálytól tartottam, hogy majd nyilvánosan megköpködnek és eltángálnak az esernyőjükkel múlt századi sérelmeik miatt. De bármennyire is agresszívnak tűnnek, valójában ártalmatlanok.
Néha azért tettlegességre is sor kerül. Amikor a kék szemű haját tapogatják, akkor még rezzenéstelen arccal tűröm az eseményeket (de a mosolyom már nem természetes), de amikor a kezéhez, vagy az arcához érnek, különösen influenzás időszakban, akkor már felmegy bennem a pumpa. Ráadásul félelmetesen gyorsak. Ilyen kiélezett helyzetben általában pislantani sem merek, és a levegőt is vissza tartom hogy idejében közbe léphessek, de bizonyára nagy gyakorlatuk van már a gyerektapogatásban, mert csak ritkán tudom megállítani a kéretlen kezeket. Aztán a buszon, vagy a metrón, ahol több idő áll rendelkezésre az ismerkedésre, különböző homályos eredetű savanyú cukorkák és egyéb édességek kerülnek elő a táskákból. Ezeket megpróbálom megszerezni, mielőtt a kiskorú megkaparintja, de a simogatásokhoz hasonlóan, itt is villámgyorsan történnek az események.

A fiatal lányok külön kategóriát képeznek. Kávéházakban és metrón nyíltan flörtölnek a kék szeművel, aki jól időzített mosolyokkal adja alájuk a lovat. Amikor nem nézek oda, megpróbálják lefényképezni a telefonjukkal, de amikor lebuknak, nagy vihogás támad, és elszégyellik magukat.

Szóval nincs olyan réteg, amit hidegen hagyna a szőke haj és kék szemek, még a legzordabb tekintetű salary man***-ek és a legvadabb kinézetű tinédzser fiúk is készek azonnal kukucskásat játszani a metrón, amint a kiskorúnak elhagyja egy mosoly a száját.

Már gyűjtünk a gyerekpszichológusra, akire nyilvánvalóan szükségünk lesz, miután hazamegyünk. Nem tudom hogyan fogadja majd az addig sztárként ünnepelt kiskorú, hogy közömbösen fognak elhaladni az emberek mellette az utcán, és a játszótéren is csak egy lesz a harminc szőke, kék szemű gyerek között...

Gyakori életkép. A kiskorú futás közben megtorpan, hogy kellese kicsit magát a rajongók előtt.

*A 'gaijin' szóval a külföldieket illetik, ha eddig még nem mondtam volna. Van egy enyhe pejoratív felhangja is, így szemtől szemben nem is használják. Mert az ő felfogásuk szerint ugye vannak a japánok, és a világ másik, szerencsétlenebbik fele, a kívülállók. Nem kevés nemzeti öntudat van bennük, amit tulajdonképpen én irigylek tőlük, még ha néha idegesítő is ez a felsőbb rendűségi érzésük.

**Béke. Nagyon belejöttem a csillagozásba.

***Irodai alkalmazott. Manapság ennek is van egy kis pejoratív jelentése. Nyúzott, agyonhajszolt (de legalábbis az irodában sok időt töltő), hazafelé a metrón elalvó, öltönyös férfiak, aki tényleg szó szerint a cégnél töltik az életüket és otthon már nem nagyon találják a helyüket.

Rend a lelke mindennek

A minap pakolgattam (Mert ezt is szoktam. Néha hasznos is az ilyen, január elején pl. papírszortírozás közben találtunk egy, valószínűleg még december elején megkapott adventi képeslapot. Még beszéltük is karácsony körül apa-sannal, hogy mehet a fenébe az a bizonyos lapküldő, nem is küldött karácsonyi üdvözletet, legalább mi gaijin-ek tartanánk össze - mi ekkor még csak virtuálisban gondolkodtunk. Ja, és persze mi sem küldtünk, de magával szemben az ember mindig elnézőbb.), és a kezem közé akadt apa-san kondi tagsága, és vele együtt a 'házirend' is. És tényleg benne van, hogy tetoválással nem engednek be, illetve ha csúnya, rossz gengszter, vagyis Jakuza tag vagy, akkor sem látnak szívesen.



Mert érdekel mások véleménye...

..., de leginkább lusta vagyok fölöslegesen dolgozni vele. Szóval ha te is úgy akarod (ld. jobb oldalt az esetlen kérdésfeltevést), akkor raknék fel pár fényképet Japánról, a japán tájak és egyebek iránt érdeklődőknek, szemügyre vételezés céljából.

Ha érdekel, akkor Klikk oda jobbra, de akkor is Klikk ha nem érdekel. Legfeljebb megsértődöm, de nem valószínű.

Ja, és persze köszi, meg minden.

Kérsz valamit a conbiniból?

avagy haikuoritifeisharutishu és társai

Szóljunk néhány szót a Japánt átszövő 'conbini' hálózat jelenségéről. Magyarázat helyett jöjjön most egy hosszabb nyelvi kitérő sok lábjegyzettel, várhatóan  többek el fognak aludni olvasás közben, és a befejező, a 'conbini' lényegi elemeit összefoglaló részhez már csak a legstréberebbek jutnak el....
Egy kezdő japán-angol tanulónak nem sokat mond ez a szó, több hónapos itt tartózkodás után viszont már az ember sokkal fogékonyabb a tömérdek angolból átvett* szó megfejtésére. Egy idő után, amint meglátsz egy katakanával** írt szót, a képzeleted szárnyalni kezd, és a szabad asszociációk tömegével tódulnak az agyadba.  

Vegyünk is mindjárt néhány példát. Kezdjük az egyszerűbb szavakkal (sorrend: katakana/ romaji*** - angol), amiknek eredetére pár japán óra után, ill. ha más nem, a szövegkörnyezetből általában rá lehet jönni:

• グラム/guramu  -  gramm
• サラダ/sarada (ejtsd szarada)  -  salad
• カ—ド/kado - (ejtsd kádo)  -  card

Trükkösebb szavak, kell némi gyakorlat hozzá, hogy rájöjj miről van szó:

• ガラス/garasu (ejtsd garaszu)  -  glass
• ユ—モア/yumoa (ejtsd júmoa)  -  humour
• テ— ブル/teburu (ejtsd téburu)  -  table

És ezzel el is érkeztünk a 'conbini' típusú szavakhoz, amik túl hosszú, általában összetett szavak praktikus rövidítései:

• ペソコン/pesokon (ejtsd peszokon)  -  personal computer
• エアコン/ eakon  -  air conditioner
• デパ—ト/depato (ejtsd depáto)  -  department store****

A szemfülesebbek már kitalálhatták, hogy 'conbini' szó, az angol convenience store japán megfelelője.
Bónusz pontért ki lehet találni milyen angol szöveget rejt a bejegyzés alcíme. Mert imádnak angol feliratokkal ellátni mindent, de szóközöket nem mindig hagynak a szavak között. Segítségül annyit elárulok, hogy négy szóból áll és a mellettem lévő zsepis dobozról másoltam. Apró betűs részt elolvasók előnyben.

Szóval a conbini, az egy éjjel-nappal nyitva tartó bevásárló alkalmatosság. Hasonlatos a nálunk is megtalálható non-stop boltokhoz, vagy benzinkutakhoz, mármint a bolt részéhez. Ezek japán társai viszont vérprofik. Kis méretük megtévesztő, valójában nehezen tudnál olyan használati cikket mondani, amit ne lehetne éjjel kettőkor egy conbiniból beszerezni. Lehet kapni rengeteg ételt, italt, snack-et, újságokat, mangkákat, esernyőt, írószereket, tisztító és tisztálkodási szereket, sminkkészletet, csavarhúzó szettet, édi-cuki figurákat és stb. Sőt! Lehet kaját melegíteni, fénymásolni, faxolni, pénzt felvenni, fényképeket kinyomtatni, lottót feladni és természetesen a pisi-kaki ügyek is megoldhatóak. A conbininek olyan jól sikerült beilleszkednie a japán társadalomba, hogy egy mai átlag japán alapvető életfunkciónak ellátásához feltétlenül elengedhetetlen.  A parkolója napszaktól függetlenül mindig tele van autókkal (általában járó motorral, erről majd egyszer később a 'japánok és a környezetvédelem' című tényfeltáró fejezetben), egy modern embernek ugyanis mindig akad valami halaszthatatlan conbiniben vásárolni való dolga. Ha más nem, egy kis rohasztott babos-rizses harapnivaló mindig lecsúszik, conbinibe pedig jövet-menet belebotlik az ember. Elképzelhetetlenül sok van belőlük, nehéz úgy egy várost fényképezni, hogy ne lógjon bele az utcaképbe legalább egy conbini.

Hogy jobban el tudjuk képzelni egy átlag japán ember viszonyát a conbinikhez, képzeljük magunk elé egy mítinget apa-san cégénél, ahol éppen apa-san egyik Magyarországról visszaköltözött japán kollégája tart előadást kis hazánkról. Az egész nem tart tíz percnél tovább, de emberünk az ország bemutatásakor a demográfiai részen kívül azt is fontosnak tartja megemlíteni, hogy nálunk nincsenek conbinik. Amint ez elhangzik, a döbbenet azonnal kiül az arcokra, az addig bóbiskolók rögtön felriadnak (még a szájuk szélén kacérul folydogáló nyálcsík is megdermed ijedtében), ill. néhányan levegő után kapkodnak...
Ezek után apa-sannak nehéz dolga lesz, ha ezt a hazánk tekintélyén esett csorbát ki akarja köszörülni.  Nyilvánvalóan nem lesz könnyű beadni japánjainknak, hogy több civilizált társadalom is gond nélkül elműködik conbinik nélkül.

A közlés körülbelül olyan fokú megrökönyödést és hitetlenkedést válthatott ki a hallgatóságból, mint amikor arra a gyakori kérdésre hogy mi milyen halakat eszünk Magyarországon, a gyér felsorolás után elárulom, hogy Magyarországnak nincsen tengere.

*Nyilván nem csak az angolból vettek át szavakat, de ezekből van a legtöbb.

**A katakanák viszonylag egyszerű japán írásjelek, amikkel az idegen eredetű szavakat írják, mert ugye nincsen kanji rájuk.

***A romaji pedig a japán karakterek latin betűs átírása, nagyjából gondolom az angol kiejtés szerint fonetikusan.

****A japán betű- és hangkészlet, egyébként az angolhoz és magyarhoz képest igen szűkös. Ez sok mindent megmagyaráz. Pl. az 'l' és 'f' betűket nem nagyon tudják kimondani, így lesz a coffee szóból kohi és a ball szóból boru. Nincs mássalhangzó torlódás sem. Pl. a mi krumpli szavunkba beletörne egy japán nyelve és valami olyasmi jönne ki a végére, hogy kurumupuri.

Három új japán szó Újévre

Úgy döntöttünk, hogy most karácsonykor kipróbáljuk a japán családmodellt és ki-ki a szerettei körében ünnepel majd. Ennek megfelelően apa-san a szentestét az eredeti tervek szerint a leendő japán főnökével kettesben egy meghitt vacsorán, mi a kiskorúval pedig egy doboz szaloncukor és egy kellemes fosós-hányós vírus utóhatásai társaságában töltöttük volna. (Tuti tipp a túlzott mákos bejgli fogyasztás miatt aggódóknak. Egy jól időzített calici vírus és előre le van tudva az ünnepek utáni fogyókúra. Jóval olcsóbb és hatékonyabb is, mint egy 20 alkalmas Step Aerobic bérlet). Végül apa-san 'jövendőbelije' 23-án ráeszmélt a szenteste keresztény körökben betöltött nem csekély jelentőségére és sűrű bocsánatkérések, plusz egy zacskó kulináris hungarikum (ld. tarhonya, pirospaprika és vegeta) átadása kíséretében megelégedett egy karácsonyi ebéddel is. A család legifjabb tagja (apa-san jr.) így is már régen aludt mire az apja hazaért este a munkából, így kellő számú résztvevő hiányában a karácsonyt másnapra elnapoltuk.

Bár a japánok szemszögéből már a fadíszítéssel is rég elkéstünk, mert mivel az amerikaiak már november végén, hálaadáskor feldíszítik a fát, a japánok is erre az időpontra vannak berendezkedve. Az egyik lány fel is hívott 22-én, hogy ha nem zavarnának, felugranának a fiaival megtekinteni nyilvánvalóan tökéletesre sikeredett fánkat és a karácsonyi fényárban úszó lakásunkat. Ki kellett ábrándítanom, hogy maximum egy műfenyővel díszített karácsonyi gyertyatartót és opcionálisan egy otthonról kapott karácsonyi képeslapot tudok felmutatni referenciának a témában. Esetleg még el tudtam volna énekelni a Csendes éjt 3 nyelven, ha nagyon muszáj lett volna, de szerencsére idáig nem fajultak a dolgok.

A fát idén egyébként stílusosan 3 dimenziós origamis csillagok díszítették, ezúton is köszönet egyik kedves olvasónk, Seza last minute origamis segítségéért (ezittareklámhelye). (Volt egy gyenge próbálkozásom saját design alapján pehelycukorból készített karácsonyfadíszekkel, de a család többi tagja kritikán alulinak ítélte a produktumot; jut eszembe, 10 db. saját készítésű pehelycukor karácsonyfadísz jutányos áron igényeseknek eladó.)

A keresztény karácsonyi hagyományok ismeretlen eredetű félrefordítása nyomán Japánban a karácsony este úgy zajlik (már ahol zajlik egyáltalán), hogy a fiatal párok romantikus vacsorára mennek kettesben. Végülis az egyik fő motívum, a zabálás így megvan, sőt ajándékozás is van, vacsora alatt egy-egy kellőképpen drága szerelmi zálog is gazdát cserél. A karácsonyi romantika-kényszer miatt a facér japán fiatalok igyekeznek párt találni maguknak karácsony előtt, hogy a kötelező romantikus vacsorát feltétlenül ki tudják pipálni.

Az Újévi ünneplésnek viszont itt is nagy hagyománya van. Az átlag japán az Újévi ünnepeket a családdal tölti. Ilyenkor mindenki mochit készít és aztán pusztítja azt nagy mennyiségben. A mochi, az egy (ki gondolta volna) rizsből készült, nyúlós, meghatározhatatlan állagú édesség. Elrágni nem lehet, hanem egy tíz perces majszolás után kénytelen vagy egyben lenyelni (tapasztaltabb gaijin-ek azonnal kérnek egy pohár vizet amint feltűnik egy adag mochi 100 méteres körzetben; t.i. sajnos nem csak újévkor esznek mochit.). Feldolgozhatatlan, ragadós állagának köszönhetően az Újévi mochi minden évben több idős áldozatot is követel, akiknek a torkukon akadt egy falat. Év elején hírt adnak az áldozatokról, idén hatan haltak meg, és még 18 ember került kórházba miatta.

Akik túlélték az év fordulót, képeslapokat kapnak a családtól, barátoktól, kollégáktól. 2011 a nyúl éve, ezért az Újévi lapokra (nengajyo) nyulakat rajzolnak. A japán posta összegyűjti a decemberben postára adott Újévi lapokat és az összeset egyszerre (!), január 1-én kézbesítik ki. Mi is kaptunk párat.

 

Ez pedig a szomszéd kadomatsu-ja. Ezt a bambuszból készült díszt Újév környékén lehet mindenhol látni. Nekem személy szerint nem nagyon tetszik, de ez már legyen az én problémám.

Iskolai egyenruha...

... Azért valljuk be, nem lehet könnyű csajozni egy ilyen szerelésben.

A tél és konnektorok maximális kihasználtságának viszonyáról

Az elmúlt egy hét alatt, különböző alig észrevehető jelekből arra a következtetésre jutottam, hogy tél lett. Először apa-san kotorta elő egy halk morgás kíséretében a gardróbból a télikabátját - az teljesen irreleváns hogy én mikor veszem elő a télikabátomat, mert az én életem egy rövid, boldog nyári időszakokkal megszakított folyamatos didergés. Aztán arra lettem figyelmes, hogy a japán gyerekekről lekerült a sapka. A gyereksapka Japánban leginkább a napvédelem szerepét tölti be, a hideg nem számít, sőt jót tesz a gyereknek. Biztosra veszem, hogy a bölcsödében igen furcsának találják a kiskorú mínusz 30 fokig hitelesített téli outfitjét (Sálat sem lehet kapni kisgyerekeknek. És hogy miért nem? Természetesen azért, mert nem elég biztonságos…). Szóval december közepére a nap már eléri azt a gyengeségi fokot, amikor a japánok úgy gondolják hogy már nem indokolt a napvédő. A vélemények persze megoszlanak, én még ma reggel is találkoztam az utcán napernyős japánnal, igaz hogy sütött a nap, de reggel kilenc volt, és maximum 10 fok.

További árulkodó jeleknek tekinthetjük a csíkos takarók, illetve a ’Drágám, veszek egy forró fürdőt’ típusú mondatszerkezetek hirtelen elszaporodását a lakás különféle pontjain. A felismeréskor, miszerint a francba, tényleg hideg van, ejtettünk néhány könnycseppet a központi fűtés emlékére, elővettük az olajradiátorainkat, elzártuk a szellőzőket és ezzel berendezkedtünk a téli életmódra.

Bár nagyon jól titkolják, gondolom azért néha a japánok is fáznak, mert több elektromos vacogásgátló berendezést is feltaláltak. Egy ilyet nekünk is sikerült szereznünk. Az úgy volt, hogy a lakást bútorozottan kaptuk. Apa-san cége szerint viszont a szőnyeg nem tartozik az alapbútorok közé. Hiába, a padló baromi hideg, úgyhogy kénytelenek voltunk - természetesen a cég költségére - kitalálni valamit. Fondorlatos módon végül sikerült műszaki cikknek álcázni két darab fűtőszálas szőnyeget, amik hálózati kapcsolatba lépve és megfelelő számú gomb megnyomása után kellemesen felmelegítik magukat és a jéghideg lábainkat. Így lett az 1000 yenes rongyszőnyeg helyett 25.000 yenes fűthető szőnyegünk, hála a gondosan kidolgozott cégpolitikának.

A fűthető WC ülőkét már többször az egekig magasztaltam, úgyhogy még mielőtt a többi hasonló témájú bejegyzésemmel együtt valaki azt gondolná hogy WC mániás vagyok, itt be is fejezem a témát. Pedig azóta újabb értékes ismeretekkel sikerült gazdagítanom japán WC-s tudásbázisomat, és kétszer is sikerült kellemetlen helyzetbe hoznom magam amikor az öblítő gomb helyett a vészjelző gombot nyomtam meg, ami után nem sokkal walkie-talkie-s , futva közeledő biztonsági őrök kopogtattak a WC ajtón, általános hogylétem felől érdeklődve... Komolyan érik bennem egy bestseller gyanús könyv „A japán WC rejtelmei – tények és tévhitek” címmel. Nincs véletlenül valakinek ismerőse könyvkiadónál..?

Na és akkor ott van még a ’kotatsu’ is. Ez a szerkezet a ’tűzhely körül összeül melegedni a család apraja-nagyja’ modern átdolgozása. Adott egy első ránézésre közönséges dohányzóasztal. Ha viszont gondosabb vizsgálódásnak veted alá , rábukkansz az asztallap aljába rejtett fűtőszálak és vezetékek titkos hálózatára. Itt még nincs vége a történetnek. Hogy a meleget bent tartsák, egy takaró is tartozik hozzá, ami ugyancsak az asztallap aljából lóg ki, ezzel az egész szerkezetnek medúzaszerű megjelenést kölcsönözve. Testközeli kotatsu élményben még nem volt részem sajnos, de továbbra is kitartóan hívatom meg magam japán lakásokba, hátha élőben is rátalálok egy példányra.

 

Ezt a típust egy amerikai-japán vegyes házaspár házában láttam. A tatamiszobában, az asztal alatt van egy nagy lyuk, ahova bele lehet a lábakat lógatni és melegíteni az alulról jövő hővel. Nekem ebbe a ’szerelőaknába’ sikerült is beleejtenem az ajándékba kapott porcelán édességtartót még kibontás közben. Ezután elköszönés után negyed órával ismét megjelentem az ajtóban az ott felejtett fényképezőmért, majd röviddel ezután a taxiban hagytam a hajpántomat – reméljük utóbbit a taxisnak sikerült a felesége előtt kimagyaráznia. Ez egyébként nálam mostanában egy átlagos estének számít. A dolgaim elhagyása ugyanis kezd kóros mértékeket ölteni. Bár néha előnyömre válik ez a furcsa képességem, és váratlan ismeretségekhez is vezet. A minap egy karácsonyi ebéden ottfelejtett előkét elhozta az egyik lány, akiről kiderült hogy a közelben lakik és már túl is vagyunk az első előke-visszaadási ceremónia címén szervezett, gyermekeink közös játékával egybekötött informális találkozón.

Csak növekszik, és növekszik...

A minap örömmel tapasztaltam, hogy a Takayamában felfedezett neoavantgárd művész (a Hamutartóművész) alkotásai Nagoyában is kezdenek teret hódítani. Lefényképeztem még két hamutartót a teljesség igénye nélkül.

Íme az első. A művész ezúttal a természeti erők roppant ereje előtt hajt fejet ezzel az alkotásával. A hármas csendélet egyben kémiai kísérlet is, megtudhatjuk mi történik egységnyi idő alatt egy átlagos rövidségre elszívott cigaretta csikk és az esővíz kölcsönhatásából. Szemléletesen mutatja be, hogy a hanyag dohányzó által a nyári zápornak kitett csikk milyen változáson megy keresztül mielőtt végleg elporlad. Első ránézésre nehéz eldönteni, hogy az alkotó a csikk szomorú sorsára, az esős évszakra (figyeljük meg milyen érzékletesen jelzi az idő múlását, illetve az esőcseppek irányát a műnek keretet adó szegély alig észrevehető felázásával), vagy netán a kihaló félben lévő gyapjasmajmok megmentésére akarja felhívni a figyelmet, de a figyelmes szemlélőben mély nyomot hagy a mű, és még napokig álmatlan éjszakák gyötrik amiatt a néhány éve elkövetett baklövése miatt, amikor egyszer feltehetőleg enyhén ittas állapotban felelőtlenül eldobott egy csikket az utcán.*

Ez a kép pedig mintegy ikertestvére az előzőekben bemutatottnak. A művész valószínűleg úgy érezte, hogy korábbi alkotása süket fülekre talált, mert a könnyelműen gomolygó dohányfüst témáját immár másodszorra dolgozza fel. A kép ezúttal többszereplős, a dohányfüst áldozatai a társadalom legkülönbözőbb rétegeiből tevődnek ki. Elsőként megjelenik a gazdasági válságból lassan kilábalni látszó Utca Embere, aki reményei szerint néhány éven belül ismét Okinaván nyaralhat. A második, kissé hajlott öregember, pedig Japán elöregedő társadalmára próbálja terelni az illetékesek figyelmét, mintegy vészharangot kongatva a probléma mielőbbi megoldásáért. A harmadik áldozat, pedig a társadalom perifériájára szorult, gyermekét egyedül nevelő szülő. A füst útja ezúttal is további kérdéseket vet fel. Vajon miért tesz kitérőt mielőtt idős áldozatára lesújtana? Vajon mi a célja a számozásnak? És a kérdés, ami Takayama óta mindenkit foglalkoztat - Vajon mi lett a kutyával?

Az alkotó különös érzékenységgel jeleníti meg a passzív dohányosok rémületét, amint a dohányfüst kíméletlenül lecsap rájuk. Az egyedülálló szülő élő pajzsként védi saját testével az ártatlan gyermeket. A társadalom megvetését méltán kivívó, környezetével nem törődő dohányzó magatartását pedig egyetlen, mindent kifejező szóval illet, ’gondatlanság’.

A fenti két kép csak a jéghegy csúcsa, az alkotó fantáziája ugyanis nem ismer határokat. Ha ennyi nem volna elég, itt megatalálod a teljes kínálatot.

*Ne érts félre, támogatom ezt a dohányzási etikett kampányt. Én csak arra lennék kíváncsi hogy ha ugyanezeket a képeket egy japán nézi meg, ő is ennyire szokatlannak gondolná-e a téma feldolgozását…

A Kiskorú beszéd-nem-fejlődése

Amikor Aka-chan még csak három napos volt, én már akkor arra vártam hogy kezdjen el beszélni. Egy éves korára már kezdett fogékonynak mutatkozni a nyelvtanulás iránt, amikor eljöttünk Japánba és ezzel mindent elrontottunk. Az első hónapban a kulturális sokk hatása alatt gyakorlatilag mindet addig tanultat elfelejtett, és úgy tűnik némasági fogadalmat tett, mert azóta sem szólalt meg.

Nyilván nem vette túl jó néven hogy zsebpénze még nincs, de elvárjuk tőle hogy mindjárt három nyelven társalogjon az időjárásról. Itthon ugye magyarul megy a program szerény személyem és az apja előadásában (Kicsit aggasztott, hogy a kiskorú kénytelen lesz kizárólag ránk hagyatkozni nyelvészeti kérdésekben, úgyhogy egy jelentősebb mennyiségű magyar nyelvű mese DVD-vel indultunk útnak. A dolog szépséghibája csak annyi, hogy az abszolút kedvenc, a Kisvakond nagyon jó fej, de a beszéd nem az erőssége, gyakorlatilag meg sem szólal a mesék alatt). A bölcsiben a tanárok angolul beszélnek, a gyerekek ki-ki a maga nyelvén (jórészt japánul), a TV megint csak angol, minden egyéb más helyen pedig a japánt hallja. Nem csoda, hogy bár már lassan két éves, de a beszédet még elég alaphangon adja elő. Azt kell hogy mondjam hogy korlátozott szókészlete ráadásul kissé hímsoviniszta töltetű. Öt szónál nagyobb szókincse egyelőre nincsen még, de a tápszeres másfélévesek mindennapjaiban igen hasznos 'cici' szó már bekerült a bűvös ötösbe. Ezen kívül, csak hogy tudjam hol a helyem, engem következetesen 'Apának' hív, illetve újabban megkaptam a kitüntető 'Kaka' nevet is.

A kiskorú beszédnemfejlődésében a szakavatottak szerint én is ludas vagyok (én továbbra is a Kisvakondot hibáztatom), mert nem vagyok hajlandó közérthető, másfélévesek számára is könnyen feldolgozható formában beszélni, vagyis nagyjából gügyögni. Tehát ha végre megszólal - a jelenlegi haladási sebességét véve alapul én ezt nagyjából három éves korára teszem -, valószínűleg nem az lesz az első mondata, hogy "Baba még teját inni!', hanem inkább az, hogy "Úgy látom kiürült a poharam, volnál szíves még egy kis teát önteni bele."

De nem csak a kiskorú van összezavarodva. Én már kitűnően keverem a japánt az angollal társalgás közben - ezalatt néha magyarul a kiskorúra is rászólok -, sőt a nagoyai magyar közösség által szervezett Mikulás bulin az egyik magyar apuka szájából konkrétan elhangzott ez a mondat: "Mia kite, megy el a Mikulás, bye-bye shite!"

Mini Mini

Mi nagyjából az első pattanásunk megjelenésével egyidejűleg a Cartoon Networknek is búcsút mondunk és a rajzfilmes korszakot egyszer és mindenkorra lezárjuk magunkban. Nem mondom, néha becsúszik egy-egy Shrek, vagy Jégkorszak (Anime téren nem tudok nyilatkozni) de azért nem raknánk ki a műszerfalunkra az egész Shrek családot, csak mert annyira cukik.
A japánok másképp kötődnek a rajzfilmes karakterekhez mint mi, ők valahogy sohasem nőnek ki belőlük. A tinédzserek - akiknek az alapruházata amúgy sem szokványos-  művelik a témát a legmagasabb színvonalon. Néhány lelkes diák nem éri be azzal hogy a kedvenc rajzfilmes karaktere lifeg a táskájáról, hanem ő maga testesíti meg azt és egy az egyben úgy néz ki, mintha egy animéből lépett volna ki. A többség ennél sokkal szolidabban dolgozza fel a kérdést, és megelégszik a telefonokra és táskákra akasztható figurákkal. Én a végletekig leegyszerűsített, szürke telefonommal meglehetősen kilógok a sorból. Több beszélgetőpartnerem vette már kezébe őszinte gyermeki érdeklődéssel a telefonomat és kérdezett rá, hogy honnan szereztem ezt a különös példányt. Az egyik lány elmondta hogy szép emlékeket idéz benne a telefonom, az anyukájának volt hasonló kábé 10 évvel ezelőtt. Tény hogy nem kinyitható, vagy szétcsúsztatható, nem lóg rajta őrületes mennyiségű csillogó édi bigyó és gyöngysor (sőt, a táskámon sem; igen kínos), a képernyőjén nem ugrál egyetlen kismacska sem rózsaszín háttérrel szívecskék között (ezt még ki tudom magyarázni, a kiskorú fényképe általában enyhítő körülmény), nem tudom lejátszani rajta a teljes Nintendo arzenált metrózás közben, és nem tudok vele fizetni sem a plázában. Ultra-full-giga ciki.
Telefonügyben egyébként nekem már azt is elég volt feldolgozni hogy van e-mail címe a telefonomnak, és nem SMS-t, hanem e-mailt kell küldeni. Az én e-mailjeim, amik kizárólag betűkből állnak és fekete-fehérek, elég uncsinak számítanak. Mások e-mailjei szinte külön életet élnek. Színesen vibrálnak, tele vannak animációkkal, különféle táncoló figurák úsznak be és ki a képből és minimum egy szívecske alaptartozék.

Ha nálunk meglátsz egy rajzfilm figurát egy cégtáblán, nagy eséllyel hozod kapcsolatba az illető vállalkozást bizonyos 0 és 10 év közötti 150 cm-nél alacsonyabb átlagmagasságú célcsoporttal. Japánban már nehezebb a dolgod, az integető koala macik és kacsingató zsiráfok a legkülönösebb helyeken bukkannak elő. Az első hónapokban engem is sokszor tévesztettek meg különböző céges logók. Amikor először fedeztem fel a környéket, meglepődtem mennyi játszóház és játékbolt van a közelben. A Mickey egeres bankkártya után már gyanakodni kezdtem, hogy talán valami nem stimmel. Most már tudom, hogy ha egy nyuszi vigyorog egy cégtáblán, az a legritkább esetben jelenti azt hogy a cég tevékenységi körének köze van a gyerekekhez. Általában kiderül, hogy autómosóról, munkaközvetítőről, vagy biciklikölcsönzőről van szó.

Sokáig meg voltam győződve arról, hogy ez a céghálozat egy játszóház lánc és örültem neki, hogy az esős évszakban majd tudunk hova járni az egyévessel. Nem tudom honnan vettem ezt a képtelenséget, a vak is látja, hogy ez egy ingatlaniroda, ha más nem legalább a nevéből (Mini Mini) rájöhettem volna...

A pénzautómata oldalán mosolygó kedves egércsalád a lufikkal teljesen hétköznapi látvány Japánban.

A házunk előtt sokszor áll ez a kis játékautóra hajazó furgon. Naivan az elején azt hittem, hogy valamilyen állatdoki furgonja, vagy kutya-macska kozmetika, esetleg sintér (jól van na, annyi macska van a környéken, gondoltam mást is utálja őket...), aztán kiderült, hogy egy fuvarcég.

 

Ez a tekintélyt parancsoló bagoly pedig a rendőrörs emblémája. Ha bűnöző lennék, biztosan halálra rémülnék tőle és tuti elmenne a kedvem a rosszalkodástól. Egyébként a rendőrök ha helyzet van, hatalmas lármát csapnak, a villogás és szirénázás mellett még hangszórón keresztül is figyelmeztetik a népet, hogy el az útból, mert akció van! De mint azt már megtanultuk, első a biztonság, ezért harmincnál többel még a legnagyobb vészhelyzet esetén sem mernek menni, és biztos ami biztos, a lámpánál akkor is megállnak, ha az zöld (vagyis kék, mert a Japánban a zöld lámpát kéknek hívják... hosszú történet). Ez vonatkozik a mentősökre is, úgyhogy apa-san már többször a lelkemre kötötte, hogy ha egy békés szombat délután arra lennék figyelmes, hogy spriccel a vér valamelyik végtagjából, vagy esetleg kómába esik az esti tévénézés közben, nehogy mentőt hívjak, egy taxival valószínűleg többre megyünk. (Apa-san túlélési esélyeit nem kis mértékben az is csökkenti, hogy sem a mentőket, sem taxit nem tudom hogyan kell hívni, de ez maradjon köztünk...)