Mindenkinek lehet egy jó napja

Ma gyors egymásutánban több felettébb gyanús dolog is történt. Először a metrókocsiban adták át nekünk és más különböző idősebb személyeknek a helyüket fiatalnak mondható japánok. Aztán ahogy a lépcsőn bukdácsoltam lefelé a babakocsival, valaki odajött hozzánk és kivételesen nem afelől érdeklődött hogy hány éves a kiskorú, hanem rögtön felajánlotta a segítségét. Igaz az eset szokatlanságát valamelyest csökkenti, hogy az illető, bőre színét, szeme állását és testtömeg indexét tekintve erősen gyaníthatóan nem japán volt, hanem az Újvilágból érkezhetett. Végül a bolt bejáratánál szökellt hozzánk egy gáláns japán ifjú, hogy kisegítsen a fél kézzel és lábbal az ajtót nyitó, másik kézzel a babakocsit tuszkoló szerencsétlenkedésemből és kinyitotta nekünk az ajtót. És még mosolygott is hozzá.

Már kezdtem azt hinni, hogy valami nemzeti előzékenységi nap van, vagy a tévében bemondták előző este hogy a császár azt üzeni, hogy mostantól márpedig tessék előzékenyebbnek lenni, csak mi nem értesültünk róla, mert nem nézünk híreket. Nem sokkal később aztán a zebrán majdnem elütött minket egy feltehetően nagyon fontos pozícióban lévő morcos japán, úgyhogy rögtön helyre is állt a lelki békém, hogy valószínűleg semmiről nem maradtunk le és nem történt lényeges változás a japán férfiak segítőkészségében, inkább csak a szerencsés események véletlen egybeeséséről lehetett szó, illetve a kivétel erősíti a szabályt, vagy mi.

Ajándék babának ne nézd a nemét

Gyűlnek a japán ajándékok. A múlt héten az egyéves kapott ajándékba egy ruhát. Az ajándékozó mondott hozzá valami instrukciót is, de hirtelen nem nagyon értettem, és az idő és a hely nem volt alkalmas a további kérdezősködésre. Csak itthon bontottam ki és hosszas vizsgálódás után úgy döntöttem, hogy egy pizsamáról van szó. Azért a japán óra előtt, előre megfontolt szándékkal, hanyagul elöl hagytam a szóban forgó ruhadarabot. Állandó japán életviteli tanácsadóm, a japántanárnő azonnal ki is szúrta milyen változás történt a lakás állapotában az előző héthez képest, és érkezése után három másodperccel már a ruháról társalogtunk. Így derült ki, hogy az ún. Yukata jelenséggel van dolgunk. Vagyis a kapott cucc nem más, mint egy lenge, nyári kimonó fiúknak. Először is megkönnyebbültem hogy még nem küldtem el az e-mailt amiben megköszönöm a pizsamát, aztán pedig jól meglepődtem, hogy nem csak a lányoknak vannak kimonóik, hanem fiúkimonók is vannak. Szerencsére az ajándékba kepott példány a kimonók egy végletekig leegyszerűsített változata, úgyhogy nem igényel kéthetes tanfolyamot hogy egyáltalán fel tudjam adni a gyerekre. Csak két helyen kell összemadzagozni és máris kész a kölök a nyári fesztiválra.

Szerintem akkor is olyan mint egy pizsama… A japántanár -nagy örömömre- külön kiemelte, hogy a ruhán látható bogárféleség, a japánok egyik kedvenc bogárfajtája.

A másik szerzeményünk egy japán lánybaba. Apa-san egyik kollégájától kaptuk, mert náluk a gyerekek már felnőttek és máig homályos okból úgy gondolta, hogy mi örülnénk neki. Valami olyasmi a történet, hogy amikor gyerek születik a japán háznál, általában a nagyszülők vesznek egy ilyen babát. Lányoknak szépen felöltöztetett lánybabákat, fiúknak harcos babákat. A lányok, ill. a fiúk napján állítják fel őket minden évben, amíg még kicsik a gyerekek. Két babát is felajánlott és bár van némi ellentmondás abban, hogy a mi gyermekünk fiú típusú, a babák pedig lányok, és apa-san is jobban örült volna egy vagány szamurájos babának, végül az egyiket mégis elfogadtuk. Részben azért, mert ciki lett volna visszautasítani, annál is inkább, mert nem olcsó egy-egy ilyen baba, részben pedig azért, hogy a hűtőmágneseknél valamivel autentikusabb emléket is hazavigyünk majd Japánból. Az még egyelőre nyitott kérdés, hogyan fog beilleszkedni a baba az otthoni lakásunkba, amit nagyrészt a visszafogott, minimál design jellemez. Bár ezt a letisztult stílust a kiskorú színre lépése óta a lakás legmeglepőbb pontjain felbukkanó színes műanyag játékszerek kissé az eklektikus irányvonalba vitték el, a japán baba azért mindenképpen feltűnést fog kelteni a nappalinkban.

A két felajánlott baba. Már nem emlékszem mi volt a kiválasztási szempont, de arra emlékszem hogy valamiért a jobb oldali mellett maradtunk.

Le a cipővel!

Sok japán kérdezi, hogy nem találjuk-e furcsának, hogy Japánban le kell venni a cipőt ha bemész valahova. Először nem értettem mit vannak ettől úgy oda, ha hozzánk jönnek vendégségbe otthon, nálunk is leveszik a cipőt, nem? Annyira belémszugerálták ezt a cipőlevetősdit, meg hogy ha igazán udvarias akarok lenni, akkor az ajtónak kifelé nézve rakom le a cipőt, hogy egyszer amikor mentünk japánokhoz, ahogy kinyitották az ajtót már vettem is le a cipőmet. Hogy lássák milyen illemtudó perszóna vagyok, már éppen forgattam is volna szépen látványosan menetirányba őket, amikor apa-san elkezdett hátulról finoman rugdosni és sziszegte, hogy ne érezzem magam olyan otthonosan, mert nem akarnak beinvitálni minket, hanem megyünk is egyből tovább. Nagyszerű. Egyszer akarok valamit japánosan csinálni, akkor is leégetem magam.

Bent a lakásban a japán tatami szobába (ami minden rendes háztartásban van) még papuccsal sem lehet belépni.  Ja, és voltunk olyan helyen is, ahol a wc-ben külön papucs volt. Le kellett venni a vendégpapucsot és átbújni a budis papucsba. Ennél a résznél már kezdem elvesztíeni a fonalat. Vajon mi köze van a papucsomnak az ottbenti műveletekhez?

Amúgy kezdünk rájönni, hogy itt tényleg kicsit tágabban értelmezik a cipőlevételt, mint nálunk. Nem csak az otthonokban szokás levenni a cipőt, hanem templomokban, várakban és az japán alacsonyasztalkás éttermekben is. Meg a bölcsiben. A plázában még a próbafülke előtt le kellett venni a cipőt, de vannak kirakva kis próbamagassarkúk nadrágpróbáláshoz. Sőt. Voltunk egy orvosi rendelőben és ott is le kellett venni a cipőt. Na, elismerem, ezt már tényleg furcsának találtam. Hülye érzés vendégpapucsban császkálni egy orvosi rendelőben.

Szóval ha Japánba jössz, az a biztos, ha átnézed a zoknikészletedet, mert nem néz ki túl jól a 14. századi Zen buddhista templom fapadlózatán ahogy a rózsaszín szivecskés zoknidból kikandikál a nagylábujjad (nem, kivételesen nem személyes élmény...).

És akkor jöjjenek a képes illusztrációk:

Alacsony asztalkás japán étterem, ahol le kell venni a cipőt. Az első hetekben kerültük ezeket a helyeket, de most már otthonosan mozgunk az ilyen zsibbadva evős éttermekben is.

Ennél az étteremnél már a bejáratnál fakkosítani kellett a cipőinket.

Buddhista templom bejáratánál cipő le, cipőtárolóba be, fényképező kikapcs, és máris bemehetsz. Esetünkben reménykedve, hogy a kiskorú is átérzi a hely szellemiségét és nem fog egyetlen felbecsülhetetlen értékű buddha szobrot sem lerántani rohangálás közben.

A kompon amivel hazafelé jöttünk múlt hétvégén, padlószőnyeges pihenőrészek is voltak az ülőhelyek mögött. Belépés persze cipő nélkül. A háttérben látható nyuszifülek pedig az utazásban megfáradt lábak pihenő pozícióban.

Japán tatami szoba újhullámos felfogásban. A figyelmes szemlélő felfedezheti a jobb sarokban mebúvó Hungarikumot is, az elmaradhatatlan műanyag motort.

Plusz egy kép

Ez a kép még a pisilős bejegyzéshez kívánkozik, a hétvégén futottam vele össze az egyik autópálya pihenőben. A korábban prezentált kép párja, vagyis, hogy hogyan vegye használatba az ülőkés változatot a japán megoldású toalettekhez szokott üllep tulajdonosa. (Nem akarok szőrszál hasogató lenni, de azért azt zárójelben hozzátenném, hogy ha valaki kizárólag a képre hagyatkozik, akkor az ülőke fedele valószínűleg lehajtva marad...)

Kultúramentes hétvége

Kicsit hosszúra nyúlt, bocs, pedig az onszenről még nem is írtam

A hétvégén elmentünk az Ise félszigetre. Úgy kezdődött az egész, hogy apa-san kivett két nap szabadságot. A főnöke persze rögtön rájött hogy valami turpisság van a dologban és nem mulasztotta el levezetni apa-sannak, hogy egy pénteki és egy hétfői szabadnap egyenes következménye, hogy 4 teljes napig távol lesz a munkahelyétől. Fel is tette a költőinek szánt kérdést, hogy biztosan így gondolta-e a szabadságkiírást. Itt persze annak a résznek kellett volna következnie, amikor apa-san a fejéhez kap és bűnbánóan lehúz egy napot a szabadságából, de legalábbis megígéri, hogy a következő hétvégén bejön dolgozni kárpótlásként. Nem így történt, apa-san úgy tett mintha nem értené mire akar főnök-san kilyukadni és csak annyit mondott: „Igen, pontosan így gondoltam.”

Aztán lefoglaltuk a szállást, és elővettem az útikönyvet is, vajon mit mond Tobáról, ahol a hotel volt. Konkrétan ezt írja: „A tengerparti tömegturizmus óriási vidámparkját nyugodtan kihagyhatjuk.” Aztán kénytelen-kelletlen azért folytatja a látnivalók (szám szerint egy) felsorolásával. Hogy azért valami kultúra is ragadjon ránk, odafele útba ejtettük Ise Jinjut, amit Japán legszentebb sintó szentélyének tartanak. Tiszta átvágás az egész, mert annyira nagyon szent, hogy a főépületbe nem is engednek be látogatókat, sőt, még egy magas fallal is körbezárták, nehogy esetleg valaki megpillanthassa őket. Én értem hogy nem akarják, hogy a néptömegek a fényképező csattogtatásukkal megzavarják a meditáló szerzeteseket, meg minden, de azért legalább egy képet kirakhattak volna róla hogy elhiggyük hogy van is ott valami. Szóval már itt teljesen lemondtunk mindenféle kulturális élvezetről a hétvége további részére, felöltöttük a rövidnadrágunkat és szemérmetlenül az óceánpart felé vettük az irányt. Lehet hogy nem írunk doktori disszertációt a környék nevezetességeiről, de a tengerpartot nélkülözni kényszerülő országból idetévedt utazónak egy óceánpart már önmagában is elég látnivaló.

A hotelben nyugati típusú szobát kértünk. Azért huncut módon egy tatamis sarkot mégiscsak belecsempésztek a szobába, ide szállásoltuk el a kiskorút. Az étterem viszont nem nagyon volt felkészülve az egyéves(ésháromhónapos) érkezésére. Az első estén kényelmes, japán tempóban szolgálták fel a nagyon-sok fogásos japán ételkreációkat. Mondanom sem kell, hogy a kiskorú nem az a fajta aki negyedóráig elnyammog egy tofuszeleten. Inkább két percben magába tömött amit tudott az asztalról és a maradék időben mindenkinek útban levőset és kavicsdekoráció dobálósat játszott. Próbáltunk úgy tenni mintha nem a mi gyerekünk lenne, de mi voltunk az egyetlen külföldiek a hotelben így kénytelenek voltunk néha felelős szülők módjára haragos tekintettel mondani neki hogy „nem szabad az ablaküveget a kanállal ütögetni” meg hogy „a néni nem biztos hogy örül annak ha kihúzod alóla a széket” és stb. Szóval a pincérlány nagyon kitett magáért és lassított felvételben, elegáns mozdulatokkal rakosgatta elénk a tálakat, mi viszont már kevésbé elegánsan lapátoltuk befelé a tányéron találtak ehető részeit és rágás nélkül nyeltük le, hogy azzal is időt nyerjünk, végre összeszedhessük a gyereket valamelyik asztal alól és mehessünk fel a szobába. Ebből tanulva a második estétől kicsit felgyorsították a tempót, de a desszertig így is csak egyszer sikerült eljutnunk. Általában tudatosan kerüljük a „gyerekbarát”-nak aposztrofált hoteleket, mert úgy képzeljük, hogy ez a jelző egyet jelent a soha meg nem szűnő gyerekricsajjal, de ezek után lehet hogy kénytelenek leszünk átgondolni ezt a stratégiánkat.

A séf egyébként nem nagyon szeretett sütni-főzni. Az elénk rakott cuccok 90%-a nyers (ámdeviszont-ennekdacára nagyon finom) volt, ami pedig nem, azt is nekünk kellett megsütni az asztalon rögtönzött sütő- és főzőlapokon. Inkább a dekorálásban élte ki  magát, és ebben nagyot is alakított. Kíváncsi lennék mit szólna a nálunk megszokott 'egy nagy rakás sültkrumplin egy nagy szelet rántott hús, tányér szélén kókadozó petrezselyemcsokor' típusú tálaláshoz.

A hétvége fénypontja nekem ez a termálvizes lábáztató volt az egyik hegy tetején, ahol becsületkasszás megoldásban 100 yenért lehetett lábat lógatni a meleg vízben, miközben kilátás nyílt az egész öbölre. Állítólag még Fuji-san hósipkás csúcsát is lehet látni a távolban, mi elég sokáig néztük ahhoz, hogy a végén tényleg láttuk. Valószínűleg csak hit kérdése az egész... Terveztem is hogy írok a Lonely Planeteseknek, hogy ezt még írják bele az útikönyvbe. Meg a gyöngyhalászok szigetét is kihagyták, pedig ott a gyöngyhalásznők óránként tartanak merülős bemutatót és még gyöngyöket is lehet kapni első kézből, már akinek tetszik persze.

Japán nyelvlecke két percben

Jár hozzánk egy japán tanár és heti máfél órában megkísérli a lehetetlent, vagyis színvonalas japán társalgó partnert faragni belőlem. Még otthon, Japánba költözés előtt elkezdtem a japánt. Először nagyon lelkes is voltam, mert úgy tűnt nem nagyon bonyolítják a nyelvüket összetett nyelvtani szabályokkal. Mintha csak egymás után tennék a szavakat, itt-ott egy alany, vagy időpont megjelölésével hogy mégis kiderüljön kiről és mikor szól a történet. Az volt a benyomásom, hogy az alapkommunikációhoz elég sok szót megtanulni, kellemes összevisszaságban elrendezni egy mondatban, és máris kész a japán diskurzus. Nem árt ha a szavak között sokat mondod, hogy ’anóó’, meg ’eeeto’, ettől nem csak hogy nagyon japános lesz az egész, de közben van időd gondolkodni is. Hallgatóként sokszor kell sűrű bólogatás közepette hümmögni és folyamatosan emelkedő tónusban az ’eeee’ hangsort ismételgetni egy-egy érdekesebbnek tűnő kijelentés után. Utóbbit különösen lányok tudják remekül alkalmazni, akkor a leghatásosabb, ha a hansor vége már a fülsiketítő tartományba ér és a környező madarak is megrebbennek. Apa-san igazán nagy mestere ezeknek a japán töltelékhangoknak, és igaza is van, ha ezeket elsajátítod, az már fél siker.

A japántanulásban én a motivációmat valahol ott vesztettem el, amikor néhány hónapnyi tanulás után, közvetlenül Japánba indulás előtt, az utolsó előtti órán a tanár (helyesebben a japán csaj aki az órákat tartotta) teljes természetességgel közölte velem, hogy ezt a beszédstílust amit eddig tanultam gyakorlatilag el is felejthetem, mert a köznapi nyelvben senki nem használja… Eddig azt gondoltam, hogy nincs rosszabb az elméleti közgazdaságtannál... Mindegy, most már hadd jöjjön a tanár, hátha ragad rám is valami és legalább lefordítja nekem a leveleket és szórólapokat amiket kapunk. Azt azért mindjárt az első órán leszögeztem, hogy a kandzsi tanulással nem kívánom az agyamat terhelni. Még ugyancsak a lelkes korszakomban rávettem magam, hogy minden nap egy kandzsit megtanulok. A dolog úgy zajlott, hogy egyet megtanultam és közben az előző két napban tanultakat elfelejtettem. Így az általam felismert kandzsik száma -büszkén mondhatom- mostanra eléri egészen az öt darabot. Szóval úgy döntöttem megelégszem a hiraganával (gyakorlatilag semmi hasznát nem veszem) és a katakanával, ami nagyjából arra jó, hogy a japán ismerőseim előtt felvágjak és a boltban meg tudjam különböztetni a vajat a margarintól. Ja, meg persze a tévéműsor kódolásához.

 

Japán szótanuló kártyák. Balról jobbra haladva: hó, hajó, reggel, tavasz, fej és ember. Ha ez a pár kandzsi már jól meg, szólj és küldöm a maradék 1940-et is.

 

Ez pedig egy párbeszéd a japán nyelvkönyvemből. Sato-san barátsága jeléül éppen meghívja Miller-sant cseresznyefavirág nézőbe, aki ennek nagyon örül és részvételi szándékát konkrét időpontra és helyre vonatkozó kérdésekkel meg is erősíti.

Pisilős körkép - olvasása vacsora után javasolt

Nyilvános WC-ben: Bal oldali 'JAPÁN STÍLUSÚ', jobb oldali 'NYUGATI TÍPUSÚ'. Ha ilyet látsz és rám hallgatsz, a jobb oldalit választod.

Én már csak tudom. Mivel az a fajta idegesítő útitárs vagyok, aki miatt egy másfél órás út alatt legalább háromszor meg kell állni pisiszünetet tartani, kiterjedt tapasztalatokkal rendelkezem a japán nyilvános WC-k terén is. Ha a fenti aranyszabályt betartod, nincs gond.

A 'japán stílus' megjelölés egyébként egy ellipszis alakú lyukat takar a padló szintjében, kapucni alakú kiemelkedéssel az egyik végén. Hülye hasonlat, de olyan mintha egy mózeskosarat a padlóba süllyesztettek volna. Amikor először találkoztam a jelenséggel, nagyon meglepődtem. És nem csak vidéken vannak ilyenek, hanem szinte mindenhol. Guggolva kell használni és ha nem guggolsz le teljesen akkor gyakorlatilag lehetetlen úgy célozni, hogy ne fröcsköld össze az egész padlót, a cipődet, és rosszabb esetben a nadrágodat is (én szóltam hogy ne evés közben olvasd…). Igaz, mint utólag kiderült, az első hetekben én fordított helyzetben próbálkoztam, de a helyes guggoló pozíció elsajátítása sem igazán hozta meg a kedvemet a használatához. Szerencsére az esetek nagy részében van legalább egy ülőkés változat is a lukak mellett, ha pedig nincs, akkor irány a mozgássérült WC.

A másik véglet a bidével, melegített ülőkével ellátott WC, fotocellás öblítőgombbal és természetesen zenélő funkcióval. Be tudod állítani a víz hőmérsékletét és erősségét is. Olyan sok gomb van körülötted, hogy sok esetben hamar elvégzed amiért jöttél és utána hosszasan próbálod kitalálni hogyan tudod leöblítni a produktumot. Én általában előbb gondosan lehajtom az ülőke fedelét nehogy meglepetés érjen (második aranyszabály) és azután szabadom kísérletezek a gombokkal. Találkoztam már olyan változattal is, ami még mielőtt belemerültem volna a gombok tanulmányozásába már diszkréten leöblítette magát. Azóta is rejtély számomra hol volt az érzékelő (talán a padlóban?), mert bár igénylem hogy legyen ülőke, ráülni, vagy egyáltalán hozzáérni már nem szokásom.

Szükség esetén nem kell fogakat összeszorítva kilométereket gyalogolni, rengeteg nyilvános WC van. Ingyenesek, amennyire lehet tiszták és nem tudom logisztikailag hogy tudják megoldani, de mindenhol van papír és szappan. Van ahol a női WC-ben van mini piszoár (nem kedvelem a 'cuki' szót, de ez igazán cuki) és alacsony kis kézmosó a kölöknek. Én személy szerint nem szeretem ha társaságom van a WC-ben, még akkor sem ha az illető csak 5 hónapos, mindenesetre elméletben értékelem, hogy sok helyen van a falon egy kis ülőke, amibe bele tudod ültetni a még állni és járni nem tudó (vagy éppen azért) gyereket.

Na szóval így kell és így nem kell használni. Én intuitív módon, tábori pottyantós WC-s és osztálykirándulásos csalán közé pisilős élményeimből merítve majdnem eltaláltam, csak először menetiránnyal szemben csináltam.

A Mickey egeres bankkártya esete

Ma a legújabb játszótérre járós japán barátnőm megkérdezte, hogy Magyarországon mik a legnépszerűbb rajzfilmes karakterek. A kérdés felkészületlenül ért és hirtelen-hamar nem tudtam megnevezni egyetlenegy épkézláb figurát sem. Nagy nehezen kinyögtem, hogy a Micimackó (itt csak Pooh-san) viszonylag populárisnak számít a kettő és öt év közötti gyerekek körében. Láttam rajta, hogy ennél a kurta válasznál kicsit több információra vágyott, így elkezdtem magyarázkodni, hogy a kiskorú még csak nemrég múlt egyéves és bár a Micimackót ő is felismeri minden helyzetből, nem nagyon jellemző hogy kedvenc rajzfilmes karaktere legyen, szóval én sem vagyok túlzottan képben. Aztán bevallottam, hogy nálunk annyira nem divat, hogy valaki 10 éves kora után még rajzfilm figurás tolltartóval mutatkozzon nyilvánosan, 30 felett pedig már igencsak szokatlannak számít töltött káposztával megrakott Pom-Pomos ebédlődobozzal megjelenni a céges ebédlőben. Már későn, itthon jutott csak eszembe, hogy van a Hello Kitty is, ami biztosan nagyon felkapott még, mert egy csomó cuccon szoktam látni. Lányos anyukák gondolom bővebben be tudnának számolni róla, de közelebbről őt sem ismerem. Úgy érzem kicsit nyitva maradt ez a kérdés, úgyhogy lehet hogy este majd megírom neki e-mailen, hogy gondolkodtam ám és van ez a Hello Kitty figura is még, nem szeretném ha ezen múlna a barátságunk.

A fentiekről eszembe jutott, hogy amikor bankkártyát csináltattunk, megkérdezték apa-sant hogy Walt Disney-s bankkártyát kér-e, vagy sima pirosat. Bár a Mickey egeres bankkártya nagy kísértés volt, apa-san rejtélyes módon mégis a pirosat választotta. Amikor másnap mesélte a cégnél hogy igényelt bankkártyát, a kollégái első kérdés az volt, hogy milyen figura lesz rajta. Voltak is rosszalló pillantások és összeráncolt szemöldökök minden irányban, hogy mi az hogy a béna pirosat választotta amikor lehetett volna a Walt Disney-set is. Bolond külföldi!

Bicó

Nálunk te ott mernéd hagyni csak így a bicódat a park bejáratánál?...

Plázaviszonyok - bejegyzés csajoknak

Tegnap este hátrahagyva családom férfi tagjait elmentem felderíteni a helyi plázaviszonyokat. Mert itt is vannak, hasonlóak a nálunk megszokott több emeletes bevásárlóközpontokhoz, annyi különbséggel, hogy itt nincsenek bennük mozik. Kicsit mediterránosan este 11-ig nyitva vannak, de legalábbis az amelyikben tegnap voltam.

A fő projektem úszódressz vásárlás volt. Bolyongtam egy ideig eredménytelenül, végül egy eldugott szegletben leszólítottam egy eladónőt. A mellúszást demonstrálva előadtam mit szeretnék (ezért kellett az eldugott sarok). Mondta hogy ne mozduljak, mindjárt jön, és azzal szó szerint elfutott. Elszánt hajszába kezdett, egyszer jobb felől pillantottam meg a sorok között futó alakját, majd a túloldalon tűnt fel egy-egy pillanatra. Olyan kétségbeesetten próbálta véghezvinni a rábízott küldetést, hogy kezdtem azt gondolni hogy valami oknál fogva úgy értette, hogy sürgős orvosi segítségre van szükségem. Végül visszatért és diadalittasan közölte, hogy igen, tartanak fürdőruhákat, de egy emelettel lejjebb vannak. Megköszöntem és indultam volna tovább, de nyilvánvalóan úgy érezte addig nem nyugodhat a lelkiismerete, amíg a saját szemével nem látja hogy megtaláltam amit keresek és jött velem le a mozgólépcsőn, egészen a fürdőruhákig... Lehet hogy ez egy kicsit túlzás, de még mindig jobb mint nálunk, ahol néha az eladó csaj személyes sértésnek veszi ha a jelentéktelen kérdezősködéseddel megzavarod a barátnőjével folytatott telefonbeszélgetését, amikor éppen arról próbál meg beszámolni, hogy hogyan jött össze a volt barátja a műkörmösével.

Szóval -kicsit ugyan duzzogva, hogy Japánban az L-es fürdőruha jön csak rám, az is csak úgy ha visszatartom a levegőt-, vettem egy szolid fekete úszódresszt, amivel tuti beengednek a japán uszodákba is. Egyéb szerzeménnyel sajnos nem tudtam gazdagítani a ruhatáramat. Elég nagy a választék, de valahogy mégis mindenhol ugyanazok a nagyon bő, idétlen szabású cuccok vannak, amik egy zsákhoz, de legalábbis kismamaruhákhoz hasonlítanak. Vagy vannak még a tinédzsereknek szóló kreációk, amiken túl sok a rózsaszín, túl sok a minta, masni, strasszok és egyéb szerintem nem ruhára való dolgok. A másik véglet pedig a túlzottan visszafogott, nagymamás blúzok és blézerek hihetetlen kicsi méretekben.

Pláza témában említésre méltó még a próbafülkékben lévő kis csengő, amivel gondolom az eladót lehet hívni. Ja, meg hogy mialatt a pénztárcámban kotorásztam némi apró után hogy megkönnyítsem a visszaadást, a pénztárgép már automatikusan leszámolta és egy kis tálcára kiköpte a visszajárót, aminek olyan hangja volt, mintha megütöttem volna a jackpotot.

Fodrász-san

Megvolt az első japán fodrászélményem. Itt van a közelben ugye a ’Vágy hair design', amiről a neve alapján gyanítottuk hogy lehet valami magyar vonatkozása. Amikor apa-san haja már a szemébe lógott és hajügyileg kezdett hasonlítani egy kiöregedett, öltönyös emoshoz el is küldtem ide hajat vágatni és egyidejűleg körbeszimatolni. Megtudta, hogy bár a tulaj nem magyar, de az unokatestvérének a felesége igen (tőle származik a név), akivel mellesleg apa-san együtt is dolgozott egy ideig Magyarországon, szóval szegről-végről ismerjük is. A váratlan ismerettség okán bátorkodtam előhozakodni azzal, hogy fesse be a hajamat az otthonról hozott hajfestékkel. Az eredeti terv ugyanis az volt, hogy apa-san fogja kiélni rajtam hajszobrász ösztöneit. Ezt részéről töretlen vegyészeti kíváncsiság, részemről pedig vegyes érzelmek kísérték.

Imádom hogy a japánok a leghétköznapibb dolgokat is úgy csinálják mintha az valami vallási szertartás lenne. Ahogy a boltban a pénztárosnő leszámolja a visszajárót, a forgalomirányító ahogy tereli az autókat, a japántanár ahogy kinyitja a könyvet, minden olyan koreografált, leheletfinom. Az erős kontrasztot én képviselem, csak komoly koncentrációval tudom elérni hogy ne egyem le magam (ezt a magánszámomat késsel és villával is mindenféle nehézség nélkül elő tudom adni), és ha egynél több dolog van a kezemben, abból az egyik rövid időn belül leesik.

Az egész fodrászosdi is inkább hasonlított egy táncjátékhoz, mint egy mezei hajfestéshez. A srác úgy terítette rám a köpenyt mint egy torreádor, a hajamat pedig úgy mosta, mintha egy hajmosó világbajnokság elődöntőjében lettünk volna művészeti kategóriában. Pletykálás helyett a hajszárításhoz fej, nyak és félig hátmasszázs tartozik. Utóbbit fodrász-san teljes megrökönyödésére végig vihorásztam (nem tehetek róla, bazi csiklandós vagyok). A masszázs közben egyébként diagnosztizálta a gerincferdülésemet is és próbált rávezetni a helyes testtartásra. Amíg a festék hatni kezdett és megittam a szervírozott zöldteát kitöltetett velem valami adatlapot és estére már várt is az e-mail a felől érdeklődve, hogy meg vagyok-e elégedve a hajam színének árnyalatával. A vevői elégedettséget (kásztömör szatisfáksön) talán csak az egekbe szökő ára árnyékolja be egy kicsit. Apa-san egy sima hajvágásért nagyjából 9500 forintnak megfeleő összeget fizetett, úgyhogy azt hiszem rábeszélem hogy mégiscsak jól áll neki ez az emos dolog.

Be akartam csatolni az e-mailt, mert nagyon jó iskolapéldája annak hogyan beszélnek (vagyis inkább nem beszélnek) a japánok angolul, de aztán úgy gondoltam hogy mégsem kellene így lejáratni kedves újdonsült ismerősünket. Legyen elég annyi, hogy az e-mail tárgya az volt, hogy „Thank you just is lizzy” (a németesek kedvéért: az égvilágon semmi értelme nincs).

Nem csak pók van...

... százlábú is van. Nem kicsi. Viszont nagy. Gyors mozgású. Az álcázás mestere. Bármilyen békés szándékkal is jött a lakásba, az együttélés nem bizonyult hosszú távon fenntarthatónak. Szívós fajta, nem adja könnyen az életét. Amikor már három külön darabban fekszik a padlón, akkor is képes a helyváltoztatásra... Attól tartok nem leszünk barátok.

Pollenszeszon meg ilyesmi

Folytatva a karimáknál megkezdett gondolatsort, egy másik tipikus japán öltözék kiegészítő az egészségügyi maszk. Nekem szimpatikus hogy az egészségük érdekében nem törődnek azzal hogyan néznek ki. Persze azt hozzá kell tenni, hogy úgy könnyű hülyén kinézni ha mások sem néznek ki jobban... Ennek jegyében -ha csak nem számítjuk a kisiskolás korban elszenvedett műanyag áttetsző esőkabátokat- meg is vettem itt Japánban életem első esőkabátját a 100 yenes boltban, ahol minden 105 yenbe kerül, mert az ÁFA 5% (meglepő, de léteznek nálunk szerencsésebb gazdasági helyzetű országok is). Felvenni még azért nem mertem, de úgy érzem hogy még néhány hónap akklimatizálódás után, illetve legkésőbb az esős évszak beköszöntekor, erre is sor fog kerülni.

Szóval én eddig azt hittem, hogy azért hordják a maszkot, mert betegek és nem akarják hogy elkapja más. Ennyi beteg ember viszont csak nincs Japánban. Sőt, néha olyan helyeken is felveszik, ahol egyáltalán nem várnám, mint pl. az autóban egyedül, vagy az állatkert melletti kihalt sétányon egy szál magukban sétálók. Ha csak nem áll meg mellettem, és egy mély meghajlás és egy ’sumimasen’ után nem tüsszent közvetlenül az arcomba, kevés esélyt látok rá hogy bármit is el tudnék kapni tőle és fordítva. Ott van még a szmog kérdés is, de a fás sétányon még Nagoyában sem lehet túl erős szmog. Megkérdeztem egy japánt erről, mert ha már egyszer itt vagyok, én mindent megkérdezek. Azt mondta, hogy nagyon sok az allergiás ember. Aha. Bár nem tudom hogy ha allergiás lennék és egyszerre folyna az orrom, tüsszögnék és be lenne dagadva a szemem mennyire hiányozna egy áporodott maszk is még a szám előtt. Főleg, hogy a zsebkendő a földnek ezen a felén nem nagyon divat. Ehelyett az orrüregben felgyülemlett váladék újrahasznosításában hisznek. A ’szipogás’ szó nem fejezi ki igazán azt a hanghatást, amikor egy japán férfiember egy erőteljes szívással kitisztítja az orrát. Azt elképzelni sem tudom, hogy az ’anyag’ ezek után hova kerül, de jobb is ha ebbe nem gondolunk bele. Mindenesetre, ha csak nem fogna szigorú diétára az orvos, nem szívesen mennék el ebédelni egy náthás japánnal.

A legelterjedtebb a fehér eldobható maszk, de persze lehet kapni mindenféle mintás és textil maszkokat is, nehogy már a maszkon múljon hogy nem vagy elég trendi.

 

Barátunk, a navigációs rendszer

Sikerült különösebb tömeghisztéria nélkül túlélni az Arany hetet, sőt mindenféle tiltás ellenére sunyiban még két autós kirándulást is beszerveztünk. Állandó mitfahrerünk, a beépített navigációs rendszer most is élesre volt töltve. Nagyképűen angol nyelvűnek adja ki magát, de valójában ez csak annyit jelent, hogy angolul mondja az útirányokat. Ezen kívül -leszámítva még néhány véletlenszerűen lefordított gombot- a menürendszer teljes egészében japánul van, úgyhogy az úticél beállításához be kell magolni melyik kanji után mi jön (dupla tetős házacska és négyzet felett csillagocska után jobbra döntött zászlócskák, majd pálcikaember terpeszállásban, oldalsó középtartásban és máris jöhet a cím..). Mellesleg hasonlóan a többi elektromos ketyeréhez, ez is rendkívül jól nevelt. Bejelentkezéskor a képernyőn megjelenő női alak meghajolva üdvözöl, és még mielőtt elárulnád hova akarsz menni, már előre leszögezi, hogy nem biztos hogy az útvonal minden részletében ismerős a számára, magyarul ne akadj ki ha esetleg nem talál oda. De a legédesebb az, amikor egy Aranyhét típusú kisebb dugóban ülünk, apa-san már rég megbánta hogy nem hallgatott a főnökére és nem vonattal mentünk, felsorolta már az összes anyanyelvünkben fellelhető pikáns állandósult szókapcsolatot, amit nem feltétlenül kellene az egyévesnek tátott szájjal hallgatnia, és ekkor a hölgyemény –gondolom hogy oldja a feszültséget- derűs hangon közli velünk, hogy: „Heavy traffic”.

Érdekesség, hogy a térképeken a buddhista templomokat horogkereszttel jelölik. Az van, hogy a horogkereszt egy elterjedt buddhista jelkép is. Miután Hitler sajátos értelmezése nyomán a nyugati világban nem nagyon kedveljük a horogkeresztet, a második világháború óta itt Japánban a kereszt balra néző változatát használják. Ez a Hitler által kisajátított jelkép tükörképe, de nem mintha ezt magamtól észrevettem volna.

Beszarás...

Elnézést a kissé vulgáris címért, mindössze ennyi volt a hozzáfűznivalóm apa-san következő beszámolójához… Most van ugye az Arany hét és apa-san egy egész hétig nem fogja látni a cégét. Azért a cég gondoskodik róla hogy az alkalmazottak ne érezzék úgy hogy ez alatt az egy hét alatt teljesen magukra vannak hagyatva. A leállás előtti napokban apa-sannak és kollégáinak ki kellett tölteniük egy táblázatot. Meg kellett adni napra lebontva, hogy mi lesz a programunk ez alatt az egy hét alatt. Olyan válasz hogy még nem tudod pontosan, természetesen nem létezik. Meg kellett mondani melyik napon maradunk otthon, és melyiken hagyjuk el a házat, még ha csak bevásárolni is. Itt még nincs vége a dolognak, kirándulás esetén, ha netán több mint 200 km-re elmerészkedsz otthonról, és ráadásul ezt autóval teszed, akkor egy külön erre a célra rendszeresített formanyomtatványt is ki kell tölteni. Ebben pontosan meg kell jelölni az úticélt, a távolságot, a veled utazó személyek számát stb.

Ez a magánszférába való betolakodás az ő olvasatukban puszta törődést jelent. Azzal magyarázzák, hogy a cég az autóiparban érdekelt, és mint ilyen, felelősséget érez a dolgozók autóvezetés közben tanúsított magatartásáért, illetve a cég az életed alapon az utakon is a céget képviseled. Tehát elvileg azért szeretnék tudni mikor és hova mész, hogy a főnököd külön hasznos tanácsokkal tudjon ellátni az autós kirándulások megszervezéséhez. A legelső, hogy megpróbál lebeszélni arról hogy autóval menj. Ha mégis hajthatatlan vagy és nem akarsz vonatozni, akkor elmondja hogy a saját és mások biztonsága érdekében óvatosan vezess, iktass be út közben megfelelő számú pihenőt, tartsd be a sebességet, figyelj oda a biciklisekre és stb. (Kezd derengeni miért is ért véget olyan hamar nagy ívű pályafutásom a japán cégnél…). Úgy látszik nem alaptalan az aggodalom. Az ünnepek előtti utolsó munkanap 17.40-kor ért véget és 17.45-re már sikerült is összemennie két vakációra sietőnek a céges parkolóban.

Bármilyen nagyobb probléma, vagy baleset esetén értesíteni kell a céget. Erre a szocialista időkből ismerős ’riadólánc’ jellegű rendszert hoztak létre, és egy újabb táblázat részletezi, hogy ki kit hív fel. Amúgy azzal a dolgozóval aki balesetet okoz, nem túl elnézőek. Egy autóipari cégnél az ilyesmi természetesen presztízskérdés. Amikor apa-san megkapta a jogosítványát külön felhívták a figyelmét arra, hogy ha súlyos balesetet okoz, akkor azt büntiből megírják az országosan megjelenő céges újság hasábjain névvel és beosztással együtt. Ha pedig ittasan vezet és úgy okoz balesetet, akkor azonnal felmondanak neki. Ennek megfelelően apa-san úgy vezet mint egy kisangyal, kezek 10 óra 10 perc állásban a kormányon, és igyekszik betartani a sebességhatárokat. Ez eléggé nehezére esik, mert a max szebesség városban 50 (ez még ok) városon kívül 60 (erősen határeset) és autópályán pedig 80 km/h (ez már a vicc kategória).

Vadveszélyt jelző tábla Japánban. Szarvas és vaddisznó sehol, helyette a majmoktól kell tartani.